Matthew az óráját nézte, immár ki tudja, hányadszor az este folyamán. Aggódott, mert Tristan még mindig nem került elő, habár korábbra ígérte magát. Közel három órája késésben volt, és bár Tristan egyik legfőbb jellemzőjének számított kiszámíthatatlansága, az időpontokat rendszerint komolyan vette, ha barátjával egyeztette őket.

   Talán belekezdett egy festménybe, és megint megfeledkezett az idő múlásáról, tanakodott magában, de csak nem hagyta nyugodni a helyzet. Felállt, elsétált a pultig, és rendelt egy újabb martinit, igaz, már így is többet ivott annál, amit előre betervezett erre az estére.

   Zackary és Billy „kő, papír, olló”-t játszott, és már olyannyira Matthew idegeire mentek a vihorászásukkal és civódásukkal, hogy legszívesebben rájuk ripakodott volna, hogy legyenek már kicsit csendesebben. De nem tette, mert általában mindig feláldozta önnön jókedvét, ha ezzel másokét táplálhatta, vagy akadálymentesíthette. Tristan sokszor piszkálta emiatt is, mint minden másért, ami számára érthetetlen volt legjobb barátja viselkedésében.

   Kilencre kellett volna megérkeznie, már éjfél felé járt az idő, odakint lassú cseppekben szemerkélt az eső, pókhálószerű mintával bevonva a hatalmas ablakokat, amiken kibámulva a fiú nem látott mást, csak járművek reflektorait, színes neonreklámokat, amik az üzletekre és szolgáltatásokra próbálták felhívni a járókelők és autózók figyelmét, és a távoli utcai lámpákat, melyeknek kerekded fényköre kristálygömböket alkotott a betonon.

   Miközben Zack szinte már sikoltozó hangokat adott nevetés közben, és Billy szüntelenül ütögette az asztalt jókedvében, Matten rossz érzés uralkodott el. Tekintete megállás nélkül az ajtó felé kalandozott, és valahányszor belépett valaki az ütött-kopott kis kocsmába, mindig összerándult. A reménykedés, hogy Tristan kirángatja ebből a dögunalmas estéből, amibe már majdnem belefulladt, egyre távolabbinak tűnt. Lassan kezdte úgy érezni, barátja felültette – amire nem igen volt példa korábban – és magára hagyta ezzel a két nagyra nőtt kölyökkel, akik mindig gyerekmód viselkedtek, bárhová is ment velük.

   Lehunyta a szemét, és hallgatni kezdte a szomszédos asztalnál ülő párt. A fiút ismerte régebbről, egykor egy iskolába jártak, amíg Phil édesapja rákos nem lett, mert akkor a férfi elveszítette az állását, és kénytelenek voltak kivenni egy szem fiúkat a drága intézményből, mely falai között tanult Tristan is.

   Philip éveken át felszolgálóként dolgozott egy Rembrandt nevű kávézóban, ami Tristan egyik kedvenc helye volt, és amit Matt is kedvelt, mióta csak először tette be oda a lábát. Annak ellenére, hogy sűrűn betértek oda, a régi iskolatársi kapcsolat megkopott és elhalványult, és bizonyos idő múlva úgy tekintettek a szőke, cserzett arcú fiúra, mint egy idegenre, akit csak a kávéházban ismertek meg, és aki nem is jelent többet számukra egy pincérnél.

   Most, hogy hallotta a fiú hangját, és felidézte egykori nevetését, kicsit elszorult a szíve a szomorúságtól. Vajon egy napon Tristannal is így eltávolodnak egymástól? Lehetséges volna, hogy a festő egyszer olyan híres lesz, hogy megfeledkezik hűséges követőiről és társairól? Nem szívesen gondolt erre, mert ez azt jelentené, hogy ő is pótolható, márpedig az ő szívében a fiatal és mindig zűrös művész helyére senki sem léphetett. Tristan nem az az ember, akit csak úgy el lehet felejteni, és minden faragatlansága ellenére sem lehet kiváltani valaki mással. Nem, ő egyedi, nélkülözhetetlen és feledhetetlen.

   Tudta, hogy ebben senki sem kelne vele vitába. Mindenki tudta, hogy legjobb barátja kegyeit úgy becsülik, mintha egy aranyrúd tulajdoni lapja volna, amihez igen nehéz hozzájutni, és amit nagyon is egyszerű elveszíteni.

   Ezzel szemben itt volt ő, az egyszerű, vallásos, kedves fiú, aki semmihez sem értett túlzottan, de hatalmas szívével mindenkit képes volt meglágyítani. Azonban, bár könnyen szerzett közeli ismerősöket, a legkevésbé sem volt nélkülözhetetlen és pótolhatatlan. Mit tud ő, amit ne tudna bárki más is?

   Ahogy ezen morfondírozott, az is felmerült benne, vajon mi az, ami mellette tartja Tristant. Tulajdonképpen miért barátkozik vele? Zack és Billy esetében még érti is a dolgot, a két fiú épp olyan lökött, mint maga Tris, ugyanolyan spontán és vad, szenvedélyes és őrült… De ő nem! Néha talán el tudja magát engedni, olykor képes lazítani, de sosem volt olyan, mint ez a három muskétás. Sosem érezte azt, hogy képes lenne annyira ellazulni, ahogy ők tették nap mint nap.

   Tristan mégis őt kezelte kiemelt, különleges emberként. Csak őbenne bízott meg igazán, vele osztotta meg a legbelsőbb titkait, és kizárólag tőle fogadott el tanácsot, ráadásul kéretlent is! Ezért a kiváltságért sokan féltékenyek voltak rá. A városban aligha akadt olyan korukbeli fiatal, aki ne cserélt volna vele szívesen. Még azok is, akik pontosan tudták, hogy a festő milyen könnyelműen kezeli az emberi kapcsolatokat, és milyen egyszerűen gyalogol át mások érzésein, mindezt teljesen nyíltan és őszintén felvállalva.

   Egy percig eltöprengett azon, ő vajon miért tartott ki mindig is Tris mellett. Mi az oka annak, hogy most is bízik benne, hogy még mindig mélységes tisztelettel gondol rá, holott annyiszor megbántotta már?

   Ásítva összpontosított újra Philre és a lányra, aki vele volt. Még sosem látta azelőtt. Sötét hajú, alacsony, karcsú teremtés volt, erősen sminkelt arccal, bájos, büszke vonásokkal, de mégis szemérmes, szégyenlős szemekkel, amik olyan hatalmasak voltak, mintha az egész világot szemmel akarnák tartani.

   Matt alaposabban is szemügyre vette az idegen szépséget – mert az volt, ehhez nem férhetett kétség -, és rájött, hogy van benne valami ártatlan, de mégis sugárzó vonzerő. Ahogy tartotta a kezében a poharat, mintha nem sör volna benne, hanem valami drága koktél, mintha a füstös hely nem egy olcsó kocsma lenne, hanem egy nívós, gazdagok által kedvelt kávéház. Mintha a sok részeg és alkoholista helyén úriemberek, és nemesi származású dámák ülnének.

   Egy darabig azon gondolkozott, hogy vajon egy ilyen arisztokratikus tartású és mozgású lány hogy mutatna egy rossznevű lokál fémrúdjának simulva, de amint feleszmélt, bűntudatot érzett. Habár hitt Istenben, és rendszeresen járt templomba, néha megengedett magának tisztátalan gondolatokat is, nem volt vaskalapos hívő, bár rendszerint a legpimaszabb dolgokat meggyónta, ha alkalma nyílt rá.

   Talán azért kedveli annyira Tristant, mert mellette könnyebben bontakozik ki a romlottabb énje? Van egyáltalán olyanja?

   Titokban sokszor megfordult a fejében, bárcsak olyan lehetne, mint népszerű barátja. Bárcsak ő is merne őszintén élni…

   Zack oldalba bökte, és ezzel magára vonta osztatlan figyelmét.

– Te, Matt! Mit gondolsz, ideér még ma Casanova, vagy megfeledkezett rólunk? Csak mert arra gondoltunk, ha nem jön, talán átmehetnénk a…

   Nem fejezete be, mert megpillantották az ajtóban Tristant, aki olyan eleganciával libbent be, mint egy csodálatos tigris. Sötét garbót viselt, fekete bőrdzsekivel és kék farmerral, mégis úgy festett, mint egy herceg, vagy egy filmsztár, de az igazán híres, milliárdos fajtából. Egyenesen a pulthoz suhant, szinte kísérteties kecsességgel, már-már férfiatlanul könnyed léptekkel, és valahogy túlságosan menő volt ehhez a lepukkant helyhez és közeghez. Mosolyra húzott szájjal váltott néhány szót Sophie-val, a pultos lánnyal, aztán Kenneth-tel, a hely tulajdonosával, végül feléjük fordult, és intett egyet, majd gyorsan, és szinte lebegve ott termett az asztaluknál. Leült, átrakta lábát a padon, két térde közé fogva az ülőfelületet, és csillogó szemeivel végigmérte őket.

   Matt nem látta a fiún bűntudat jelét, ami azt jelentette, hogy vagy fel sem tűnt neki, hogy elkésett, vagy egyszerűen hidegen hagyja, mennyit vártak rá.

– Hol jártál, nagyfiú? – szegezte neki a kérdést Zackary, mellőzve a köszönést.

– A Seraiban voltam – vont vállat Tristan, majd megjelent a szája sarkában egy hamiskás, elégedett mosoly.

   A Serai volt a környék egyik legmenőbb klubja, ahová nem a helyiek jártak leginkább, főleg, mert megfizethetetlen volt, és nem is engedtek be oda akárkit. Tristannak persze ez nem jelentett akadályt, a városban és a környező településeken nem volt olyan szórakozóhely vagy klub, ahol ne látták volna szívesen.

– És nagyon fájt? – vigyorodott el Billy gúnyosan, de Matt látta rajta, hogy azért nagyon is irigykedik, mert még soha nem tehette be a lábát az oly nagyon áhított klubba, ahová minden fiatal legalább egyszer szeretett volna belépési engedélyt nyerni.

Ezt a történetet csak bejelentkezett, VIP hozzáféréssel rendelkező olvasóink tudják nyomon követni. Ha felkeltette az érdeklődésedet, igényelj te is VIP tagságot. Erről bővebben itt olvashatsz.

Tovább a teljes fejezethez

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)