Matthew az óráját nézte, immár ki tudja, hányadszor az este folyamán. Aggódott, mert Tristan még mindig nem került elő, habár korábbra ígérte magát. Közel három órája késésben volt, és bár Tristan egyik legfőbb jellemzőjének számított kiszámíthatatlansága, az időpontokat rendszerint komolyan vette, ha barátjával egyeztette őket.

Talán belekezdett egy festménybe, és megint megfeledkezett az idő múlásáról, tanakodott magában, de csak nem hagyta nyugodni a helyzet. Felállt, elsétált a pultig, és rendelt egy újabb martinit, igaz, már így is többet ivott annál, amit előre betervezett erre az estére.

Zackary és Billy „kő, papír, olló”-t játszott, és már olyannyira Matthew idegeire mentek a vihorászásukkal és civódásukkal, hogy legszívesebben rájuk ripakodott volna, hogy legyenek már kicsit csendesebben. De nem tette, mert általában mindig feláldozta önnön jókedvét, ha ezzel másokét táplálhatta vagy akadálymentesíthette. Tristan sokszor piszkálta emiatt is, mint minden másért, ami számára érthetetlen volt legjobb barátja viselkedésében.

Kilencre kellett volna megérkeznie, már éjfél felé járt az idő, odakint lassú cseppekben szemerkélt az eső, pókhálószerű mintával bevonva a hatalmas ablakokat, amiken kibámulva a fiú nem látott mást, csak járművek reflektorait, színes neonreklámokat, amik az üzletekre és szolgáltatásokra próbálták felhívni a járókelők és autózók figyelmét, és a távoli utcai lámpákat, melyeknek kerekded fényköre kristálygömböket alkotott a betonon.

Miközben Zack szinte már sikoltozó hangokat adott nevetés közben, és Billy szüntelenül ütögette az asztalt jókedvében, Matten rossz érzés uralkodott el. Tekintete megállás nélkül az ajtó felé kalandozott, és valahányszor belépett valaki az ütött-kopott kis kocsmába, mindig összerándult. A reménykedés, hogy Tristan kirángatja ebből a dögunalmas estéből, amibe már majdnem belefulladt, egyre távolabbinak tűnt. Lassan kezdte úgy érezni, barátja felültette – amire nem igen volt példa korábban – és magára hagyta ezzel a két nagyra nőtt kölyökkel, akik mindig gyerekmód viselkedtek, bárhová is ment velük.

Lehunyta a szemét, és hallgatni kezdte a szomszédos asztalnál ülő párt. A fiút ismerte régebbről, egykor egy iskolába jártak, amíg Phil édesapja rákos nem lett, mert akkor a férfi elveszítette az állását, és kénytelenek voltak kivenni egy szem fiúkat a drága intézményből, mely falai között tanult Tristan is.

Philip éveken át felszolgálóként dolgozott egy Rembrandt nevű kávézóban, ami Tristan egyik kedvenc helye volt, és amit Matt is kedvelt, mióta csak először tette be oda a lábát. Annak ellenére, hogy sűrűn betértek oda, a régi iskolatársi kapcsolat megkopott és elhalványult, és bizonyos idő múlva úgy tekintettek a szőke, cserzett arcú fiúra, mint egy idegenre, akit csak a kávéházban ismertek meg, és aki nem is jelent többet számukra egy pincérnél.

Most, hogy hallotta a fiú hangját, és felidézte egykori nevetését, kicsit elszorult a szíve a szomorúságtól. Vajon egy napon Tristannal is így eltávolodnak egymástól? Lehetséges volna, hogy a festő egyszer olyan híres lesz, hogy megfeledkezik hűséges követőiről és társairól? Nem szívesen gondolt erre, mert ez azt jelentené, hogy ő is pótolható, márpedig az ő szívében a fiatal és mindig zűrös művész helyére senki sem léphetett. Tristan nem az az ember, akit csak úgy el lehet felejteni, és minden faragatlansága ellenére sem lehet kiváltani valaki mással. Nem, ő egyedi, nélkülözhetetlen és feledhetetlen.

Tudta, hogy ebben senki sem kelne vele vitába. Mindenki tudta, hogy legjobb barátja kegyeit úgy becsülik, mintha egy aranyrúd tulajdoni lapja volna, amihez igen nehéz hozzájutni, és amit nagyon is egyszerű elveszíteni.

Ezzel szemben itt volt ő, az egyszerű, vallásos, kedves fiú, aki semmihez sem értett túlzottan, de hatalmas szívével mindenkit képes volt meglágyítani. Azonban, bár könnyen szerzett közeli ismerősöket, a legkevésbé sem volt nélkülözhetetlen és pótolhatatlan. Mit tud ő, amit ne tudna bárki más is?

Ahogy ezen morfondírozott, az is felmerült benne, vajon mi az, ami mellette tartja Tristant. Tulajdonképpen miért barátkozik vele? Zack és Billy esetében még érti is a dolgot, a két fiú épp olyan lökött, mint maga Tris, ugyanolyan spontán és vad, szenvedélyes és őrült… De ő nem! Néha talán el tudja magát engedni, olykor képes lazítani, de sosem volt olyan, mint ez a három muskétás. Sosem érezte azt, hogy képes lenne annyira ellazulni, ahogy ők tették nap mint nap.

Tristan mégis őt kezelte kiemelt, különleges emberként. Csak őbenne bízott meg igazán, vele osztotta meg a legbelsőbb titkait, és kizárólag tőle fogadott el tanácsot, ráadásul kéretlent is! Ezért a kiváltságért sokan féltékenyek voltak rá. A városban aligha akadt olyan korukbeli fiatal, aki ne cserélt volna vele szívesen. Még azok is, akik pontosan tudták, hogy a festő milyen könnyelműen kezeli az emberi kapcsolatokat, és milyen egyszerűen gyalogol át mások érzésein, mindezt teljesen nyíltan és őszintén felvállalva.

Egy percig eltöprengett azon, ő vajon miért tartott ki mindig is Tris mellett. Mi az oka annak, hogy most is bízik benne, hogy még mindig mélységes tisztelettel gondol rá, holott annyiszor megbántotta már?

Ásítva összpontosított újra Philre és a lányra, aki vele volt. Még sosem látta azelőtt. Sötét hajú, alacsony, karcsú teremtés volt, erősen sminkelt arccal, bájos, büszke vonásokkal, de mégis szemérmes, szégyenlős szemekkel, amik olyan hatalmasak voltak, mintha az egész világot szemmel akarnák tartani.

Matt alaposabban is szemügyre vette az idegen szépséget – mert az volt, ehhez nem férhetett kétség -, és rájött, hogy van benne valami ártatlan, de mégis sugárzó vonzerő. Úgy tartotta a kezében a poharat, mintha nem sör volna benne, hanem valami drága koktél, mintha a füstös hely nem egy olcsó kocsma lenne, hanem egy nívós, gazdagok által kedvelt kávéház. Mintha a sok részeg és alkoholista helyén úriemberek, és nemesi származású dámák ülnének.

Egy darabig azon gondolkozott, hogy vajon egy ilyen arisztokratikus tartású és mozgású lány hogy mutatna egy rossznevű lokál fémrúdjának simulva, de amint feleszmélt, bűntudatot érzett. Habár hitt Istenben, és rendszeresen járt templomba, néha megengedett magának tisztátalan gondolatokat is, nem volt vaskalapos hívő, bár rendszerint a legpimaszabb dolgokat meggyónta, ha alkalma nyílt rá.

Talán azért kedveli annyira Tristant, mert mellette könnyebben bontakozik ki a romlottabb énje? Van egyáltalán olyanja? Titokban sokszor megfordult a fejében, bárcsak olyan lehetne, mint népszerű barátja. Bárcsak ő is merne őszintén élni…

Zack oldalba bökte, és ezzel magára vonta osztatlan figyelmét.

– Te, Matt! Mit gondolsz, ideér még ma Casanova, vagy megfeledkezett rólunk? Csak mert arra gondoltunk, ha nem jön, talán átmehetnénk a…

Nem fejezhette be, mert megpillantották az ajtóban Tristant, aki olyan eleganciával libbent be, mint egy csodálatos tigris. Sötét garbót viselt, fekete bőrdzsekivel és kék farmerrel, mégis úgy festett, mint egy herceg vagy filmsztár, de az igazán híres, milliárdos fajtából. Egyenesen a pulthoz suhant, szinte kísérteties kecsességgel, már-már férfiatlanul könnyed léptekkel, és valahogy túlságosan menő volt ehhez a lepukkant helyhez és közeghez. Mosolyra húzott szájjal váltott néhány szót Sophie-val, a pultos lánnyal, aztán Kenneth-tel, a hely tulajdonosával, végül feléjük fordult, és intett egyet, majd gyorsan és szinte lebegve ott termett az asztaluknál. Leült, átrakta lábát a padon, két térde közé fogva az ülőfelületet, és csillogó szemeivel végigmérte őket.

Matt nem látta a fiún bűntudat jelét, ami azt jelentette, hogy vagy fel sem tűnt neki, hogy elkésett, vagy egyszerűen hidegen hagyja, mennyit vártak rá.

– Hol jártál, nagyfiú? – szegezte neki a kérdést Zackary, mellőzve a köszönést.

– A Seraiban voltam – vont vállat Tristan, majd megjelent a szája sarkában egy hamiskás, elégedett mosoly.

A Serai volt a környék egyik legmenőbb klubja, ahová nem a helyiek jártak leginkább, főleg, mert megfizethetetlen volt, és nem is engedtek be oda akárkit. Tristannek persze ez nem jelentett akadályt, a városban és a környező településeken nem volt olyan szórakozóhely vagy klub, ahol ne látták volna szívesen.

– És nagyon fájt? – vigyorodott el Billy gúnyosan, de Matt látta rajta, hogy azért nagyon is irigykedik, mert még soha nem tehette be a lábát az oly nagyon áhított klubba, ahová minden fiatal legalább egyszer szeretett volna belépési engedélyt nyerni.

– Kapd be! – mordult Tristan, de végül mogorva arcán ismét széles mosoly terült szét. Egy pillanattal később Kenneth megállt az asztalnál, és letett elé egy pohár gin-tonikot.

A három fiút alig érezhetően elöntötte a féltékenység. A kocsmában nem hozták senkinek asztalhoz a piát. Ha valaki inni akart vagy kaját rendelni, kénytelen volt elmenni a pulthoz. Ezzel szemben itt volt ez a srác, a nagymenő, gazdag és népszerű fiú, akinek maga a tulaj hozta ki az italát, és ráadásul nem először, és nyilvánvalóan nem is utoljára. Egyikük sem érzett haragot vagy megvetést, egyszerűen szerették volna legalább néhány órán át élvezni azt a kitüntetett figyelmet, ami Tristan számára teljesen hétköznapi volt, és amit láthatóan képtelen lett volna értékelni, ha egyszer is felemlegetik neki. Számára ez mind annyira természetes volt, mint rágyújtani az elmaradhatatlan cigarettájára, amit azonnal elővett, ahogy meglátta az asztalon a poharat.

Kenneth elhúzott egy széket egy szomszéd asztaltól, és leült, majd elvette a felkínált cigarettát, amit Tris nyújtott felé.

– Szóval, mikor jössz végre el velem golfozni? – kérdezte anélkül, hogy a többieknek bármit is mondott volna.

Matt kissé csalódott volt, amiért még mindig mással kellett osztoznia barátja figyelmén, sőt, tulajdonképpen Tristan, bár mellé ült, és rámosolygott, igazából nem is szólt hozzá egy szót sem, és nem foglalkozott vele.

– Már mondtam, az nem sport. Csak állsz terpeszben, lóbálod az ütőt, aztán nézel ki a fejedből. Mi a faszom olyan izgalmas ebben? – csóválta a fejét Tristan, miközben körbejáratta tekintetét a füstös helyiségen.

Zackary elvette az asztalról az öngyújtót, és forgatni kezdte az ujjai között, bár ez általában Tristan szokása volt. Billy hátradőlt, és ujjaival az asztalon dobolt, miközben kíváncsian nézte a társaság tagjait.

– Egyszer kipróbálhatnád, és talán rájönnél – mosolygott Kenneth elnézően.

– Tudod, amikor én megállok terpeszben, sokkal szenvedélyesebb dolgok történnek a lábam között, mint egy ütő találkozása a labdával. Elhiheted, hogy nem tudsz nekem ennél érdekesebb sportot mutatni – villant fel Aykroyd szeme elégedetten, mire a kocsma tulajdonosa felnevetett.

– Végtelen önbizalom, megspékelve némi alaptalan egoizmussal.

– Alaptalan? – vonta össze a szemöldökét Tristan, majd sejtelmes vigyorra húzódott a szája. – Nos, talán el kéne beszélgetned néhány nőnemű ismerősömmel.

– Aham. Melyikekkel is? Akik sírva döntik magukba a piát, miután kiteszed őket az utcára dugás után? Azt hiszem, nem lennél büszke azokra a jelzőkre, amikkel a pultnál illetnek egy-egy egyéjszakás kalandodat követően.

Matt felsóhajtott. Unalomig ismerte már ezt a témát. Tudta, Tris mit felel majd, és tulajdonképpen igazából egyet is értett vele.

– Azt kapják, amit a kirakatban látnak. Sosem ígérek nekik ennél többet. Ha ez nem elég, az már nem az én gondom!

Ez volt az igazság. Tristan soha semmit sem ígért ezeknek a lányoknak, ráadásul a környéken mindenki tudta, hogy milyen életet él. Ő képtelen volt bensőséges kapcsolatot kialakítani, és a hűség semmit sem jelentett számára. Ha egynél többször engedett egy lányt az ágyába, azt már tisztelni kezdte a többi, mert igen nagy kiváltságnak számított.

Matt nem értette, miért hiszik még mindig azt néhányan, hogy a farka mellé a szívét is mellékeli majd.

Eltűnődve figyelte Zack unott arcát, Billy izgatott vonásait – ő rajongva csodálta azt, ahogyan Tristan a nőkkel bánt -, majd Kenneth mosolygó szemeit. A férfi tíz évvel lehetett náluk idősebb, és nyilván sokkal bölcsebb volt, legalábbis két válás után az ember feltételezi, hogy tanult a hibáiból.

Matthew nem ismerte igazán, de tudott róla néhány dolgot. Olyanokat, amiket Tris mondott el neki egy-egy sörözgetés alkalmával, mikor a tetőn ücsörögtek, vagy az erdei ház teraszán lógatták a lábukat.

„Kenneth első felesége egy hülye picsa volt. Emlékszem, mikor elvette, tökre boldognak érezte magát, aztán az a tyúk hirtelen nagyravágyó lett. Nem volt neki elég, amit Ken megkeresett. Bundákat akart, sportkocsit, meg a faszom tudja még mi mindent. Mintha Ken valami kibaszott olajmágnás lenne. Két évig voltak együtt, ebből egyet végig veszekedtek. Néhányszor átjött éjszaka az apámhoz, dumálgattak egy pohár bor mellett. Egyik nap én is ott voltam, és azt mondta nekem, ha olyan nőbe botlom, mint akit elvett, fordítsak neki hátat, és fussak, mielőtt behálózna. A második csaj igazán dögös volt, én mondom neked, haver! Megfektettem volna, ha Ken nem lett volna a barátom. Három éve házasodtak össze. A kicsike alig múlt tizenkilenc. Ken azt remélte, az ő korában nem jönnek majd elő a másik nejénél tapasztalt hendikepek. Nem is jöttek, voltak neki sajátjai! Például nem dugott meztelenül, mindig viselt csizmát kefélés közben, meg folyton leborotváltatta Ken fanszőrzetét, nem beszélve arról, hogy orgazmus közben vinnyogott. Ezt hallottam is egyszer, amikor náluk aludtam, és áthallatszottak a szomszéd szobába. Öregem, remegtek a falak, és erre elkezdett sipítozni. Azt hittem, valamelyik dög odakint éppen szétkap egy kóbor macskát. Jah, és miután elment a csaj, elkezdett bőgni. Ken szerint minden alkalommal. Hát bassz, én biztos agyvérzést kaptam volna tőle!”

Miközben felidézte a tizenkilenc éves Tristan szavait, elfogta valami mélyről jövő nosztalgikus érzés. Mennyiszer mesélt neki a fiú ilyeneket. Akkoriban be nem állt a szája. Bár egy ideje élt nemi életet, még mindig úgy viszonyult a szexhez, mint valami csodához, és képtelen volt betelni vele. Állandóan akörül forgott az esze, és minden lányt úgy megbámult, mintha valami tökéletes remekművet nézne. Matt magában sokat kuncogott ezen, de sosem mondta volna el neki, milyen viccesnek találja a viselkedését.

– Tudod, öcskös, szerintem magad is meglepődnél, milyen sokat tud adni egy olyan nő, aki ismeri a tested minden porcikáját. Egészen más élmény a szex, ha nem felfedezésről szól, hanem a jól ismert erogén zónák maximális felhevítéséről. Ha csak egyszer is részed volna ilyenben, biztosan elalélnál.

Billy vigyorogva nézte Kent, Zack felsóhajtott, és felhajtotta a vodkáját. Tristan önelégülten elmosolyodott, míg Matt alig várta, hogy végre témát váltsanak.

– Azt hiszed, hogy nem volt részem ilyenben?

– Nem szereted az ismétléseket, nem igaz? – kérdezte csodálkozva Ken.

– Azért a jó műsort bárki megnézi újra és újra – vont vállat Tris.

Ken felkacagott, olyan jólesően, hogy mindenki feléjük fordult, beleértve Philt és a partnerét is. A lány csak most vehette észre Tristant, mert alaposan szemrevételezte, mielőtt ismét Philipre szegezte a tekintetét.

– Csak óvatosan, kisfiú, nehogy a végén az egyik ismétlés túl jól sikerüljön, és bekössék a fejed! – egyenesedett fel Kenneth. Tristan nevetni kezdett.

– Nincs olyan nő ezen a bolygón, aki rá tudna venni, hogy oltár elé vezessem!

Ken nem szólt semmit, de mosolya annál többet mondott. Látszott rajta, hogy kételkedik a kis Don Juan szavait illetően, de végül csak csóválni kezdte a fejét, és még mindig megőrizve mosolyát távozott az asztaluktól.

– Szóval, mit kerestél a Seraiban? – tért vissza Zack a korábbi kérdésére. Tristan elnyomta a cigarettát, kortyolt egyet a poharából – nem siette el a választ -, aztán lustán felemelte a tekintetét, és kék szemeivel fürkészően nézett az asztalnál ülő fiúkra.

– Csak azért néztem be, mert egy barátom meghívott egy italra. Persze több lett belőle, de nem az én hibám. Volt ott egy szépség, és olyan izgatóan riszálta a seggét, hogy képtelen voltam felállni, és eljönni.

– Hadd találjam ki, bedugtad a bugyijába a számod egy bankjegyre firkantva! – jegyezte meg Billy lelkesen. Tristan nem felelt, de mind tudták, hogy így történt. Nehogy már ő hívjon fel egy csajt! Hihetetlen! – gondolta magában Matthew kissé epésen.

Egy órával később, mikor már mindannyian eleget ittak ahhoz, hogy hangosabbak legyenek az illőnél, Phil szavai vonták el a figyelmüket a sztoriról, amit Billy mesélt éppen. A szomszéd asztalnál ülő fiú ingerülten beszélt, miközben szépséges partnere kínácsian meredt rá, de nem mutatta jelét zavartságnak vagy szégyennek.

– Már megmondtam, hogy ez baromság! – hadarta feldúltan a fiú. – Nem volt köztünk semmi! Sétáltunk, beszélgettünk a régmúlt időkről, és nevetgéltünk. Mielőtt elbúcsúztunk volna, adtam neki egy puszit. Talán ezt értette valaki félre – magyarázta Phil kipirult arccal, miközben erősen gesztikulált.

Tristan és Matt biztos volt benne, hogy nem mond igazat, Billyt nem érdekelte, Zack pedig nem tudta eldönteni, hihető-e a monológja. Billy újra ontani kezdte a szavakat, folytatta a korábbi történetét, és az asztalnál ülők ismét őrá figyeltek, leszámítva a fiatal festőt, akit már a legkevésbé sem érdekelt az asztaltársasága.

– Phil, engem nem izgat, mit csinálsz – szólalt meg halk, erotikusan mély hangján a lány.

Tristan érezte, hogy nagyobbat dobban a szíve egy pillanatig. Nekitámaszkodott Matthew-nak, a füstöt a plafon felé eregetve, és nyíltan mustrálta a Phillel társalgó szépséget.

Mivel már egyáltalán nem érdekelte, miről beszélnek a társai, megpróbálta kizárni őket a fejéből. Jókedve ellenére komollyá vált az arca, és erősen koncentrált minden szóra, mert Billy sztoriján egyre hangosabban kacarásztak a többiek. Most, hogy már inkább zavarták, mint szórakoztatták, azt kívánta, bárcsak elhúznának a fenébe, hogy nyugodtan hallgatózhasson.

– Miért vagy ilyen? – fakadt ki Phil, aki remegő hangon fröcskölte a szavakat, szinte vádlón, mintha nem is kérdést tenne fel.

– Szükségem van egy kis levegőre! – sóhajtotta a lány, és felállt. A zaklatott fiú értetlenül meredt rá.

– Most komolyan ki akarsz menni?

– Maradj csak itt, mindjárt jövök, csak kiszellőztetem a fejemet – intett felé partnere.

– De hát…

– Sietek – vágott közbe a lány, és már el is indult a kijárat felé.

– Hugyoznom kell, mindjárt jövök! – nyújtóztatta ki izmait Tristan, és felemelkedett a padról.

* * *

   Kacarászva húzta maga után a lányt, aki szédelegve követte. Az alkohol megtette a hatását, szinte lebegett a mámortól, miközben alig akarta elhinni, hogy Tristan Aykroyd nyomában lohol. Micsoda fantasztikus éjszaka! – tűnődött magában, majd felvihogott, mikor a fiú megbotlott egy locsolócsőben, és majdnem hasra esett.

– Bassza meg! – hörögte Tristan, de mikor találkozott a tekintetük, ő is nevetésben tört ki.

A kis erdei ház olyan romantikusan festett a hold ezüstös fényében, a fákkal övezett kis emelkedőn, hogy Regina szíve nagyot dobbant. A csillagokkal díszített égbolt úgy nehezedett rájuk, mint egy meleg takaró, ami elzárja a lágy fuvallatok útját is.

A súlyos levegő az éjszaka ellenére sem telt meg frissességgel. A tenger felől érkező hűvös áramlatok nem értek fel a hegyen álló kunyhóig, és bár magasabban voltak, mint ahol a város elterült, mégis kánikulai forróság izzasztotta őket.

Tristan egy ideje ledobta magáról a garbót, még félúton sem lehettek a házig. Ragaszkodott hozzá, hogy a taxi csak egy ideig vigye el őket, onnan mindenáron gyalogolni akart, hogy megmutassa a lánynak a csodálatos tájat, a sötétségben ijesztően föléjük tornyosuló fákat, az avarban motoszkáló rágcsálók borzongató zörgését.

Regina először nem örült a dolognak, de mire elérték a kis hidat, már remekül érezte magát. Tristan ott vetette le a garbót, és ráterítette a sötétbarnára festett korlátra, majd leoldalazott a parton, és bevizezte az arcát. Hogy a lánynak ne kelljen kockáztatnia a vízbe zuhanást, két kezéből tölcsért formált, és megmerítette a friss vízzel, ami hűvösebb volt, mint a fülledt levegő.

Regina évek óta nem érezte magát olyan jól, mint ezen az estén. A fiú elbűvölő mosolya teljesen megigézte, mézédes szavai zavarba hozták, ugyanakkor szinte megrészegítették, akárcsak bársonyos hangja, mely selymesen lebegett kettejük között, mintha a nyári éjszaka fogva tartaná, és nem eresztené el. Bizonyára annyira belém szeretett, mint én belé, gondolta magában, miközben megmártózott a festő ragyogó tekintetében, ami az elfogyasztott nagy mennyiségű alkohol miatt jobban csillogott, mint az égbolton a csillagok.

Most, hogy már elérték a házat, Regina lenézett a maguk mögött hagyott ösvényre, és izgatottan támaszkodott a jóképű srác oldalának.

– Ez meseszép! – lihegte elvarázsolva.

– Én megmondtam! – jelentette ki diadalittasan Tristan, aztán tett még egy lépést a ház felé, és kinyitotta az ajtót.

Regina elengedte, és a festő rögtön eltűnt. Ő még maradt kicsit, hogy magába igya a látványt, hogy örökre eltárolja ezt a földi paradicsomot, ami nyilván nappal is káprázatos lehetett, de így, a hold és csillagok fényében egyszerűen lélegzetelállító volt. Mikor Tris újra megjelent az ajtóban, a házból kiszűrődő halovány fény burokba vonta a testét, és egészen úgy festett, mint egy jelenés. Regina felkuncogott ezen a gondolaton, igaz, annyit ivott már, hogy számára minden viccesnek tűnt.

– Gyere, baby, odabent lehűtelek kicsit! – ajánlotta vigyorogva a fiú.

– Jaj, ne, azt reméltem, inkább tovább hevítesz! – borult a mellkasára Regina. Tristan beletúrt a hajába, majd gyengéden megragadta, és hátrahúzta a lány fejét, hogy utat biztosítson ajkai számára, amik vágyakozva simultak a lányéra.

Egy percig körülölelte őket a nyári levegő, hajukat alig lebbentette a lágy szellő, de arra elég volt, hogy a verítékcseppjeiket lehűtse kicsit, frissesség érzését nyújtva nekik, ha csak néhány rövid pillanatra is. Miközben egymásba fonódva álltak, élvezve a fiatalság édes ízét, megfeledkeztek a holnapról, az élet nehézségeiről, és mindenről, ami máskor komoly helyet foglalt el a gondolataik között.

Erre az éjszakára Tristan csak a szenvedélyt engedte be a kis házikóba, minden mást kizárt, és kétszer is elfordította a kulcsot, miután beléptek – hogy biztosan ne jusson be hívatlan vendég -, azonban nem tette zsebre, ott hagyta a zárban, ahogy máskor is tette volna.

Nem a hálószoba felé indultak, helyette felkapta a lányt, és az emeletre vitte. Regina döbbenten nézte a hat gyertyával kirakott kis lépcsősort, ami a lobogó fényben úgy festett, mintha egy piramis belsejében lévő alagút része lenne. A faház gerendái és deszkái kellemes illatot árasztottak, mintha az erdő lopózott volna be az ablakokon, holott egyik sem volt nyitva.

Most, hogy már falak vették őket körül, megkönnyebbülhettek valamelyest. Idebent nem volt olyan forróság, bár állott levegő lebegett mindenhol, mégis könnyebb volt a lélegzés, mint odakint.

Az emeleten Tristan belökte a fürdőszoba ajtaját, és letette a lányt a padra, ami a fal mellett kapott helyet. Azonnal levetette magáról a bőrkabátot és a pólót, majd félmeztelenül behajolt a zuhanyzó kabinba, hogy megnyissa a csapot. Még fel sem egyenesedett, máris érezte a lába közé sikló ujjak érintését. Azonnal elöntötte a forróság, és végigcikázott a gerince mentén egy kellemes inger. Megfordult, és tekintetét a lányéba mélyesztette. Itt sötét volt, csak az ablakon át beszűrődő holdfény nyújtott némi világosságot, de ahhoz nem volt elég, hogy jól lássák egymást, mégis tartotta a szemkontaktust, miközben lefejtette a lány felsőjét is.

– Kimennél, amíg lezuhanyozom? – kérdezte Regina. Tristan szemöldöke fél centit emelkedett, végül elmosolyodott.

– Felesleges. Reggelre nem lesz a testednek olyan pontja, amit ne nyalnék vagy csókolnék össze – közölte magabiztos hangon.

A lány meglepődött a válaszán, azt remélte, kicsit tovább tart majd az ismerkedés fázisa. Tristan tényleg első éjszaka szeretkezni akar? – tette fel magának a kérdést, miközben tenyere elidőzött a fiú izmos mellkasán.

Regina nem adta magát könnyen a férfiaknak. Nem feküdt le minden jöttmenttel, nem váltogatta őket, mint a fehérneműjét. Igaz, néha megengedett magának futó kapcsolatokat is, de azok is néhány hónapig tartottak, és rendszerint csak a tizedik randevú után bújt ágyba a partnereivel. Tristan láthatóan türelmetlenebb volt annál, hogy eddig várjon, de nem tudta, jó ötlet-e azonnal engedni neki.

Miközben eltöprengett a srác pimasz válaszán, újra találkozott az ajkuk, és belátta, hogy remek meggyőző képességgel rendelkezik.

– Még meglátom! – közölte mosolyogva, mikor szétváltak ajkaik.

Tristan sóhajtott egyet, és örült, hogy a gyér fényben a lány nem látja az arckifejezését. Nem azért hozta fel ide, hogy beszélgessen vele. Mégis mit képzel ez? Azt hitte, nyilvánvalóak a szándékai. A kocsma előtt Regina – aki egy részét hallotta annak, amit Ken és Tristan a szexről mondott – azt mondta neki, mikor cigarettájával megállt a hamutál mellett, közvetlenül a lány bal oldalán, hogy ő szívesen eljátszadozna Tristan erogén zónáival. Arra a következtetésre jutott ezek után, hogy a lány akarja őt. A testét, a farkát, a kéjt, amiben részesítheti. Ha valaki ilyen ajánlatot tesz, és ráadásul olyan kimondhatatlanul csábító, mint Regina, az ember nem mond nemet, de nem is úgy rendezkedik be, hogy küzdenie kell a boldogságért, amit az ágyban nyújtanak majd neki.

– Oké – hagyta rá, próbálva megőrizni kedvességét, miközben magában elkönyvelte, hogy a csaj feje olyan üres, mint egy húsvéti festett tojás, amiből már kifolyatták a belsejét.

Amint kilépett a fürdőből, megmarkolta a péniszét, ami már igencsak ficánkolt a szűk farmerban, és hátát a falnak vetve igyekezett valami olyan dologra gondolni, ami lelohassza túl korai lelkesedését. Végül elképzelte magát Reginával az oltár előtt, és azonnal kétségbeesetten roskadt össze a hímvesszője.

Úgy döntött, nem adja fel! Kell, hogy legyen valami megoldás. Minden csaj szétrakja a lábát, csak tudni kell, hogyan vegye rá az ember. Ez a liba sem más, mint a többi, akit eddig meghúzott. Nem ő az első, aki visszakozik, majd kéjes nyögdécseléssel hálálkodik, amiért nem vártak tovább. Ez már nem játék, hanem kihívás lett, és innentől nem volt semmi, ami megakadályozhatta volna abban, hogy megdöntse a tyúkot.

Lement a földszintre, és főzött egy forró teát. Ha az ember igazán szenved a melegtől, a tea jó szolgálatot tehet, mert segít kiizzadni a felesleges nedvességet, és ezáltal megkönnyebbül a szervezet. Biztos volt benne, hogy nemsokára patakokban folyik majd róluk a víz az ágyban, miközben minden létező módon megdugja Reginát, és a sikolyaitól mámorosan kapaszkodik majd az ágyba, remélve, hogy nem szakad le alattuk. Szinte már látta maga előtt a jelenetet, és ettől lelohadt férfiassága ismét megmozdult a nadrágjában.

Miközben a víz a gázon melegedett, rágyújtott egy cigarettára, ezzel együtt elővett egy füstölőt is, és azt is meggyújtotta. Kezében a lángoló pálcikával felment az emeletre, beállította a szoba sarkában álló füstölőtartóba, és bekapcsolta a légkondicionálót. Nem akarta, hogy túl hideg legyen, csak néhány fokot tervezett hűteni a szobán, és azt is csak addig, amíg még nincsenek benne.

Ha kád lett volna a fürdőszobában, Tristan eltűnődött volna rajta, hogy Regina belefulladt-e, mert más okot aligha tudott arra elképzelni, hogy ennyi ideig legyen odabent. Legszívesebben rátörte volna az ajtót, nekipréselte volna a falnak, és belényomta volna a péniszét, hogy aztán a lány rángatózva juttassa mindkettejüket a csúcsra, de végül türelmet erőltetett magára, és berakott egy CD-t a lejátszóba.

Tíz perc múlva unottan feküdt az ágyon, és már teljesen elment a kedve az egésztől. Ez a liba csak gondot okoz, és ráadásul kefélni sem akar vele. Mi a fenéért nem káderezte le jobban, mielőtt felszedte?

Éppen újra rágyújtott volna az éjjeliszekrényről elvett öngyújtóval – otthon rendszerint nem azt használta, ami a farzsebében lapult -, amikor a cigaretta kiesett a szájából. Elbűvölve meredt az ajtóban álló gyönyörű nőre, aki csak fehérneműt viselt, abból is a legdögösebbet, amit valaha látott. A fekete csipke szépen kiemelte kreolos melleit, és a lába közén meghagyott milliméteres, fazonírozott szőrt, ami átsejlett a finom, vékony anyagon, és tébolyítóan felizgatta a tátott szájú fiút.

Tristan sok nővel osztotta már meg az ágyát, de még mindig ugyanúgy reagált a kívánatos testekre. Képtelen volt megunni a telt keblek látványát, a kerek popsi feszes ruganyosságát, a lapos has hívogató bársonyosságát és az ajkak lágy puhaságát. Érezte, miként feszül nadrágjához lenyűgözött hímvesszője, miként önti el a vér a duzzadó, élettel teli hímtagot, miközben mellkasában vadul dübörgött a szíve.

Megfeledkezett a cigarettáról, azt sem vette észre, hogy ujjai közül kicsúszott az öngyújtó, és lehuppant a földre. Feltérdelt, és megnyalta kiszáradt száját. Olyan hangosan nyelt, hogy a lány a halk zene ellenére is hallotta. Tristan élvezte Regina önelégült mosolyát, mert ez egyben azt is jelentette, hogy végül hajlandóságot mutat. Jót tett az egójának, hogy mégsem kellett küzdenie a gyönyörért, ami úgy érezte, megilleti, ha már annyit fáradozott az éjszaka folyamán, hogy jókedvre derítse újdonsült trófeáját.

Mert az volt. Regina Solomon máris előlépett vadászzsákmánnyá, és Tristan olyan kielégülést érzett ettől a gondolattól, hogy szinte beleremegett.

Miközben a lány vonaglani kezdett a zenére, és lépésről lépésre ringott az ágy felé, ujjaival a testét simogatva, érintve a melleit, a nyakát, a száját, a hasát és lába közét – ennél a résznél Tristan ajkai ismét elnyíltak, és mohón kapkodtak levegő után -, a fiú kezei ökölbe szorultak, és megmarkolták a sötét, fényes lepedőt.

Az ágy, mely megannyi szerelmi légyottnak adott már otthont, halkan nyikordult fel, mikor Tristan kicsusszant a szélére. A lány megkerülte, de még nem kívánt csatlakozni hozzá. A zene kellemes ritmusát követve tekergett kihívó arccal meredve partnerére, megnyálazva fénylő ajkait, tovább cirógatva őrjítően szép domborulatait.

Tristan mindennél jobban szerette volna végre megérinteni, de mikor kinyújtotta remegő kezét, a lány odébb siklott, mint egy huncut kis fuvallat, amit nem lehet megfogni és bezárni, fogva tartani és uralni.

Egy darabig eggyé vált a tekintetük, összefonódott, és nem eresztette a másikét, majd végül Regina pillantása a festő most már szépen dudorodó férfiasságára tévedt, ami majd szétvetette a szűk anyagot, mely börtönéül szolgált.

– Elképesztő vagy! – súgta a fiú lenyűgözötten, és most teljesen elfeledkezett arról, mennyire haragudott rá egy perccel ezelőtt. Mikor újra felé nyúlt, Regina megint ellibbent a keze elől, és az ajtó felé iramodott. Tristan megértette a célzást, és valójában élvezte is a lehetőséget, hogy utána vetheti magát.

A lány a lépcső felé rohant, Tristan követte, de nem lélekszakadva. Hagyta, hogy Regina előnyhöz jusson, így sokkal élvezetesebbé téve az induló vadászatot. A lépcsőhöz érve megállt, és miközben leendő áldozata lebotladozott rajta, ő csak állt, és elégedetten figyelte. Regina hangosan kacagott, és tovább szaladt, meztelen lábai hangtalanul érték a földet, hosszú haja lebegve követte, míg karcsú teste olyan ruganyosan mozgott, mint egy gyönyörű, sötét macskáé, ami nesztelenül száguld a sötétben, üldözve a rémült rágcsálókat. Csakhogy a lány most nem a ragadozó volt, hanem a vad, amit Tristan szándékozott elkapni, és sarokba szorítani.

Mikor meghallotta a zár kattanását, majd az ajtó összetéveszthetetlen nyikorgását, ellökte magát a korlátról, és olyan gyorsan termett a földszinten, mintha szárnyakat növesztve szelte volna át a fokok közti távolságokat. Tudta, hogy az édes kis vadóc kirontott a házból, és a fák közé vetette magát, ami valójában kockázatos és meggondolatlan lépés volt a részéről, mert nem ismerte a tájat, és túlságosan sokat ivott ahhoz, hogy tájékozódni tudjon. Ugyanakkor a fiú nem aggódott, mert Regina képtelen lesz csendesen haladni, hiszen láthatóan szédeleg, ráadásul hamar kimerül majd, és zihálása nyilvánvalóvá teszi üldözője számára, merre keresse.

Mielőtt utána indult volna, hogy becserkéssze és leterítse, berohant a konyhába, lezárta a gázt, beleborított egy adag cukrot és citromot a vízbe, és belelógatta a filtert, csak ezután iramodott meg a kijárat felé, és néhány pillanat múlva már a tornácon állt, hallgatózott, és izgatottan kémlelte az erdő sötét fáit, melyek most egyáltalán nem tűntek fenyegetőnek. Legalábbis egy vadász számára…

– Úgyis elkaplak, kisegér, és jó soká foglak fárasztani, mielőtt felfallak! – suttogta maga elé, bár tudta, szavai nem találnak el a címzetthez.

Egészséges önbizalommal tette meg a lépéseket, melyek segítségével elhagyta a tornácot, aztán ráérősen elbaktatott a fákig, nem sietett túlzottan, mert a lány elég nagy előnyt kapott. Ha ész nélkül beveti magát az erdőbe, ahogy Regina tette, sosem akad rá. Más tervet kellett kieszelnie.

Tristan gyerekkora óta járta az erdőt, kezdetben az apjával, aki imádott túrázni, később a barátaival, majd mikor már biztosan mozgott a fák között, egyedül is. Most sem aggódott, hogy nem akad az üldözöttre. Elővette a zsebéből a telefonját, és elindult a fák mentén, megvilágítva vele a talajt, nyomok után kutatva. Végül megtalálta, amit keresett. A korábbi esőt még nem tudta felszárítani a hőség, hiszen egész este ontotta csillogó könnyeit az ég, így hamar rábukkant egy talp formájú tócsára, amit több is követett.

Most, hogy tudta, merre kezdje a keresést, bátrabban szedte a lábát, követve a megérzéseit és intuícióját. Nagyjából húsz lépésenként megállt, fülelt, hallgatta az erdő neszeit, és várta az ösztönös erőt, ami valamerre irányítja majd.

– Megtalállak, kis vadóc, és minden pontját megharapdálom a testednek! – kiabálta a fák közé, majd újra figyelt. Meghallotta a kuncogást, valahonnan nyugatról jött, csendes volt, kissé távoli, de biztonságos közelségű.

A hang irányába futott, hangos lépteit a lány is meghallotta, mert vihorászva kezdett rohanni. Susogtak az ágak, ropogott a talaj a lábuk alatt, de Tristan előnyben volt, mert viselt cipőt, a lány azonban mezítláb rohant, szerencsére az aljnövényzet puha volt, csak a letört ágak sérthették fel a talpát.

A fiú gyorsan haladt, de többször is megcsúszott, egyszer majdnem el is esett. Megkapaszkodott egy elkorhadt fa porhanyós törzsében, ami nyálkásnak tűnt a sok víztől, amit magába szívott. Undorodva törölte a nadrágjába a kezét, majd megint fülelt. Néma csend telepedett a tájra. Ezúttal csak egy bagoly huhogása tört utat magának az éjszakában, majd valamivel később meghallotta egy motoszkáló rágcsáló neszeit is, de utána újra csend lett. Valahol a távolban madár rikoltott a némaságba, hangja úgy úszott a levegőben, mint egy gyors és kecses sellő.

– Ez az én terepem, baby, nem bújhatsz el előlem – súgta maga elé Tristan, és nagyon halkan kezdett lopódzni.

Miközben módszeresen haladt, csendben, mint egy éhes oroszlán, ami éppen becserkészi az őzeket, akik mit sem sejtve legelésznek a bozót mögött, tovább fülelt, magába szívva minden hangot, amit az erdő adott ki magából.

Egyszerre mozgást észlelt, ezúttal is nyugatról, távolodó léptek csendes puffanását, ágak zörgését, nedves aljnövényzet ropogását, és lihegő légzés ismétlődését. Megindult hát arra, ahonnan a szél felé hozta a hívogató neszezést, de most sem sietett. Méltóságteljesen lépkedett, miközben hímvesszője egyre inkább feszült neki szűk farmerjának.

Hogy utoljára mikor érzett olyan mértékű izgalmat, mint most, nem is emlékezett rá. Valósággal szétvetette a vágy, szíve vad dübörgése betöltötte az elméjét, saját izgatott zihálása elnyomott minden más zajt, ha nem figyelt a légzésére.

Sosem hitte volna, hogy ilyen szórakoztató, és egyben vággyal teli élmény lehet valaki üldözése. Már megértette, a vadászok mit élveznek a vad becserkészésében, a macska miért játszadozik zsákmányával, az éhes leopárd miért lapul olyan sokáig a rejtekhelyén, mielőtt elrugaszkodik. Ez valami egészen új érzés volt, ami önmagában hordozta a várakozás izgalmát, a kéj ígéretét, és a jóllakottság előre kecsegtető lehetőségét. Éhsége ezúttal szexuális volt, de épp olyan kínzó, mintha napok óta nem evett volna.

Még mindig meg-meghallotta a lány távolodását. Most egyre messzebbről szűrődtek el hozzá a rohanó lábak keltette felkavaró motozások. A lány továbbra is gyorsan kapkodta a levegőt, és olykor kuncogott is, bár mintha megérezte volna azt a feszültséget, amit a fiú gerjesztett, ahogy osonva, lopakodva próbálta utolérni őt.

Regina ráébredt, hogy ez nem egyszerű játék, hogy a festő most valóban ragadozónak érzi magát, és furcsa módón nem félelmet érzett, hanem valami ösztönös késztetést a reszketésre, ami telis-tele volt kellemes érzésekkel. Egyrészről szerette volna a végtelenségig feszíteni a húrt, növelni a fiú várakozását, fokozni benne a kínzó vágyat, másfelől alig várta, hogy üldözője karmai közé keveredjen, kiszolgáltatva ziháljon az erőtől duzzadó, izmos férfitestnek simulva, érezve a nyakát kóstolgató fogak érintését, a lábai között matató kíváncsi, mindent akaró ujjakat.

Hogy elterelje a vadász figyelmét, megállt, felszedett a földről néhány kődarabot, és várakozóan hallgatózott. Hamarosan meghallotta Tristan csendes haladását. Nem volt messze, de éppen rossz felé kereste őt. Nyilván elhajtotta a bokrok ágait, benézett a sziklák mögé, átlépett a kidőlt fák korhadó törzsén.

Mikor már túl közel volt, a lány elhajította az egyik követ, majd ugyanabba az irányba sorban a többit is. Négy puffanás követte a kövek földet érését, és ahogy remélte, a fiú arra fordult, arra indult tovább. Megpróbálta visszafojtani a lélegzetét, hogy ne csapjon zajt, és várt, perceket, bár nem tudta volna megmondani, mióta állt rezzenetlenül.

Amikor már biztosra vette, hogy Tristan kellő távolságba került, egy ideig gondolkodott, igyekezett rájönni, honnan indult, és merre haladt, végül délnek vette az irányt, mert üldözőjét észak felé terelte.

Fel sem merült benne, milyen veszélyes játékot űz, hogy eltévedhet, és akkor talán sosem keveredik ki az erdőből, ha nem találnak rá. Arra végképp nem gondolt, mi lenne, ha megcsúszna, és megütné magát, ne adj’ Isten beesne egy szakadékba, vagy egy vizes árokba… Ez most túlságosan izgalmas élmény volt számára, ami teljes mértékig követelte a figyelmét. Csak üldözőjére volt képes összpontosítani, a menekülésre és a rejtőzésre, ami mindkettejük idegeit a végletekig felfokozott állapotba sodorta.

Egy darabig délnek haladt, majd egy patakot elérve elindult a kis vizesárok mentén, és egyik fától a másikig haladva kapaszkodott, mert egyre lejtősebb helyre tévedt. Nem adta fel, még mindig olyan izgalmi állapotban volt, hogy az adrenalin szintje az egekig pumpálódott, szíve sebesen verdesett a mellkasában, mint egy rémült kolibri, és kipirult arcát egyre jobban elöntötte a vér.

Melege volt. Patakokban folyt róla a víz, nehezen vette a levegőt, de a hőség ellenére jó kedve volt. Lába olykor belemártózott a hűvös vízbe, ami kezdett kiszélesedni, a meder alja mélyebb lett, már nem csak a talpa tűnt el benne, a bokájáig ért, és ahogy tovább menetelt, lassan már a vádlija közepéig emelkedett a szintje. Rájött, hogy mivel egyre lejjebb ér a völgyben, a fenti részeken felgyülemlett víz ide csorog, és itt nagyobb területen nyújtózik el.

Meg kellett állnia, mert kezdett kifáradni. Leült a parton, és hallgatózott, de az éjszaka csendjét semmi sem zavarta meg. Talán a fiú elvesztette a nyomát? Végül is másfelé indultak. Még most sem érzett félelmet, inkább elismerést saját eszessége végett. Micsoda remek kis vad ő, akit egy olyan – nyilván gyakorlott – vadász sem tud elkapni, amilyennek a jóképű festőt gondolta.

Elégedetten nyújtóztatta véres lábait a vízbe, de nem érzett fájdalmat, ahhoz túlságosan felfokozott állapotban volt. A víz lágyan, gyöngéden ölelte körül, finoman cirógatta, mint egy hozzáértő szerető, aki csak gyönyört akar adni, de semmit sem kér cserébe.

Arra gondolt, feldobja kissé a játékot. Levetette a melltartóját, és felakasztotta az egyik fa lelógó ágára.

– Majd meglátod, Tarzan, milyen ügyes a te kis Jane-ed – mondta önelégülten, és máris arra gondolt, milyen arcot vág majd a fiú, ha megtalálja a finom anyagú holmit. Nyilván elönti majd a forróság, és már a gondolattól is elélvez. A lány remélte, azért a végére marad majd annyi erejük, hogy kiélvezzék a győzelem ízét, és a vesztes bukását. A vesztesét, aki nem ő lesz… természetesen!

Ha a hold és a csillagok akaratos fénye nem tört volna magának utat a fák hajladozó ágai között, vaksötét telepedett volna az erdő lakóira, de így ezüstösen csillogtak a vízcseppek a leveleken. A forróság mintha enyhült volna, a nehéz levegő kissé tisztult, a fiú már könnyebben tudta magába szívni. Friss szellő lejtett táncot a magasra nyúló törzsek között, és elérte az arcát, végigsimított rajta, és édes csókkal borította be tüzelő bőrét.

Egy darabig csak állt, széttárt karokkal, élvezve a fuvallatot, az erdő hamisítatlanul friss illatát, ami eltöltötte a tüdejét, a szájában érzett kellemes ízt, amit már nem tett keserűvé a nikotin. Élete egyik legjobb éjszakája volt ez, tele kihívással, várakozással és vadító mámorral. Ezek az érzések jellemezték az utóbbi órában.

Most, hogy közeledett a hajnal, a fényesség ígéretét hordozva magában, sürgető érzés lett úrrá rajta. Meg kell találnia azt a kis szökevényt, hogy a felkelő nap első sugarai már paráználkodás közben kapják rajta. Alig várta, hogy a bíborszínű ég megpillantsa őket, amint izzadt testtel vonaglanak a földön, egymás illatát élvezve, a lágy növényzet simogatásától felizgulva, a csókokban fuldokolva. Szinte érezte az ölelő karok gyengédségét, a felhevült sóhajokat, a hosszú, szűnni nem akaró élvezetet, amit az egyesülés és szétválás újra és újra ismétlődő őrjítő egymásutánja okoz.

– Hol vagy, kis egérke? – nézett körül, és miután megszívta tüdejét az éjszaka lágy ízével, ismét a megérzéseire hallgatott.

Tudta, már jó ideje rájött, hogy a lány félrevezette őt, hogy téves irányba terelte, bár fel nem foghatta, hogyan veszítette el a nyomát. De hatodik érzéke fáradhatatlanul vezette a szívét a beteljesülés örömét magában hordozó kéjbarlang felé, és ő bízott önmagában, tudta, hogy mindig, mindenre rátalál, ami után eléggé sóvárog. Márpedig most annyira kínzón hajtotta a vágy, hogy lüktető ágyéka szinte felrobbant sötét zárkájában. – Akkor is elkaplak! – suttogta maga elé, és futásnak eredt, mint a farkas, aki szagot fogott, és aki az áldozat felé vezeti a falkát, hogy végül győzelemittasan keríthessék be, és még utoljára jól megizzasszák, mielőtt szőröstől-bőröstől felfalják. Szeretett volna felüvölteni, ahogy ezek a nemes ragadozók teszik, de nem a hold irányába, hanem a lány csodás alakja felé. Szerette volna, ha ez a fenyegető üvöltés figyelmezteti kis zsákmányát a közeledtére, hogy még utoljára reménykedve iramodjon meg előtte, a végsőkig kimerítve magát.

Negyed órája haladt egyenesen, míg lába alatt megérezte a víz csobbanását. Lenézett, és megpillantotta a fénylő patakot, melyen a ragyogó égitestek apró szemekként csillogtak, és meglátta a pocakos holdat is a felszínen, ami mosolyogva figyelte őt.

Beleszagolt a levegőbe, és a prédáját üldöző vad elegáns mozgásával átugrott a vízen, vissza arra a partoldalra, ahonnan jött. Lefelé indult, mert úgy vélte, a lány távolodni próbál a háztól, tehát nyilván nem fölfelé halad.

Regina megpillantotta a barlangokat, melyek sötét szájukkal úgy festettek, mint három éhes troll. Messzebb voltak tőle, de előttük egy tisztás nyújtózott, amit a hold fénye gyönyörűen bevilágított. Először látott be nagyobb teret, végre nem érezte magát úgy, mint egy éppen szeme világát elveszítő szerencsétlen. Örvendezve szaladt végig a nyirkos füvön, és élvezte a szellőt, ami minden irányból körülvette, és azonnal hűteni kezdte forró testét.

– Bárhol is vagy, szépfiú, most már én győztem! – súgta maga elé, és kacarászva lépkedett a barlangok felé. – Itt aztán soha nem találsz rám!

Miközben boldogan, ragyogó arccal haladt a réten, amit nappal virágok borítottak, színes foltokkal tarkítva a zöld talajréteget, halkan dudorászni kezdett. A győzelem íze egészen megrészegítette, pedig már szinte teljesen kijózanodott a sok mozgástól, izgatottságtól és összpontosítástól. Most mégis úgy festett, mint egy erősen elázott törékeny kislány, dülöngélve lépdelt, nevetgélt, széttárta a karjait, körbefordult, táncolva libbent hol balra, hol jobbra, majd ismét megperdült, felugrott, az ég felé nyújtózott, majd leborult a földre. Aztán felkelt, közeledett a fákhoz, amik a legtávolabbi barlang szájánál sorakoztak, mert onnantól újra az erdő vette át az uralmat, megint a magas, levelekkel borított karok takarták el az eget, és ismét a sötétség honolt, kiszorítva a fényt.

Mikor belépett a fák közé, hogy az utolsó métereket már a hold elől elrejtőzve tegye meg, hirtelen reccsenést halott a feje felett. Sikoltva nézett fel, de már nem volt ideje mozdulni. A földre zuhant, érezte, ahogy a talaj megsebzi a karját, a kavicsok felhorzsolják a hátát, a feje nekiütődik az ágakkal borított mohatakarónak.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.7/10 (7 votes cast)
Tristan és Regina - A gyönyör országa 1. rész 18+, 9.7 out of 10 based on 7 ratings