Gabriel

Nem volt kedvem zuhanyozni, de Tristan úgy beszélt velem, mint egy utolsó cseléddel, így hát nem láttam értelmét vitába szállni vele. Tekintettel kellett lennem arra, hogy ő a szüleit veszítette el. Számomra két ember voltak, akiket jobban szerettem mindenkinél, de hiába fogadtak be, hiába törődtek velem, tizenhat év nyomorúságát nem válthatta ki fél év kánaán. Elképzelni sem tudtam, hogy Tristan mit érezhet. Ahhoz képest meglepően jól tartotta magát. Kissé közömbös, hűvös hangot használt, mintha kizárta volna szívéből a kín lehetőségét is, de tudtam, éreztem, hogy valójában apró termeszek emésztik fel a lelkét.

A kádat választottam a zuhany helyett. Nem érdekelt, mennyi idő telt el azóta, hogy beszálltam. A forró vízben ülve, meggyújtva Claire gyertyáit a kád körül, és Tom kedvenc magazinját lapozgatva kicsit úgy éreztem, mintha még mindig velem volnának. Még sosem próbáltam nevelőanyám fürdőkristályait. Valóban megnyugtatott az illatuk. A bőröm egészen felpuhult, szétázott ujjaimmal már lapozni sem tudtam volna, de egy ideje letettem a magazint, így ezzel nem volt gondom. Lehunyt szemmel merültem el a fájdalom legmélyebb bugyrában, és a könnyeimet nyelve igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy Tristan komolyan beszélt.

Bár féltem tőle, mégis százszor inkább akartam vele élni, mint bárhol máshol. Még egy luxuspalotáért sem adtam volna fel a lehetőséget, hogy a közelében legyek. Szükségem volt rá! Nem azért, mert a bátyámnak éreztem. Számomra ő egészen mást jelentett. Ő volt a mindenség.

Nem nyitott rám, nem szólt, hogy végre szálljak ki a kádból. Hagyta, hogy addig mártózzam a kínban, ameddig csak jól esik. Biztosra vettem, hogy azért nem zaklat, mert a fáradtság felülkerekedett dühén és csalódottságán.

Amikor végre kiléptem a fürdőből Tom köntösében – melynek még az illata is őrá emlékeztetett -, sehol sem láttam Tristant. Talán már a szobájában van. Nyilván rájött, hogy hiába próbál előttem erősnek látszani, a kimerültség úgyis legyőzi majd. A konyha felé indultam. Nem akartam enni, de a torkom egyre jobban kapart most, hogy lassan lement az adrenalin szintem, és újra tudatosult bennem, mennyire nem vagyok jól.

Azon tűnődtem, milyen ízű teát válasszak magamnak. A jázmin és a csipkebogyó között vaciláltam. Beléptem a modern konyhába, és döbbenten torpantam meg, amikor megpillantottam az asztalon a gőzölgő teát. Tristan még kaját is csinált nekem. Egy tányér zacskós leves volt az asztal közepén, bár valószínűleg már kihűlt. Közelebb léptem, és csak akkor vettem észre a lábost a tűzhelyen. Hát mégsem zacskós leves? Tristan valóban nekiállt főzni miattam? Biztos voltam benne, hogy ő nem evett belőle, mert sosem mosogatott el maga után, és sehol nem láttam szennyes edényt.

Megmelegítettem a levest a mikróban, aztán hozzáláttam. Megdöbbentem, amikor a várt víz ízű lötty helyett egy tényleg ízletes, profin megcsinált levessel találtam szembe magamat. Ha nem lettem volna annyira nyomott hangulatban, bizonyára minden ujjamat megnyalom utána, így azonban csak jólesően nyeltem, lassan, megfontoltan. Viszonylag enyhítette torkom lüktető kaparását. Amikor végeztem elmostam a tányért, és a szárítóra tettem. Megittam egy bögre teát, majd a kancsóval együtt elindultam az emelet felé.

Tristan a legfelső lépcsőfokon ült, és lehajtott fejjel ringatta izmos testét.

– Ettél? – kérdezte szinte aggódó hangon, amikor felnézett.

– Főztél nekem – állapítottam meg zavartan. Csak utólag jöttem rá, mennyire idétlen megjegyzés volt ez tőlem.

– Ne szokj hozzá. Mostantól hozatni fogjuk a kaját – vont vállat.

– Köszönöm – sóhajtottam meghatottan.

A szeme alatt húzódó szürkés karikák, és a homlokán tanyázó mély ráncok csak erősítették bennem az érzést, hogy alig áll a lábán. Persze egy dolog a fizikai fáradtság, és egy teljesen másik a lelki. Gyanítottam, hogy ezúttal Tristanre mind a kettő igaz.

– Adsz egy kicsit? – nyúlt a bögrém felé nagyot sóhajtva.

– El fogod kapni – tiltakoztam. Elmosolyodott.

– Nézz rám! Szerinted érdekel?

Nem tudtam, mit mondhatnék erre, ezért inkább semmit sem feleltem, csak átnyújtottam neki a teámat. A felét megitta, aztán a csuklómnál fogva lehúzott maga mellé a lépcsőre. Elvette a kancsót, letette a földre, majd a bögrét mellé rakta.

– Figyelj! Tudom, hogy most nehéz neked, hogy megrázott, ami történt, hogy megrémít a gondolat, hogy újra egyedül maradtál. De bármit is érzel, nem most kell mindezt helyre tenned magadban. Az orvos azt mondta, hogy pihenned kell, és ami azt illeti, egyet értek vele. Bármilyen lehetetlennek tűnik is most, ha lefekszel, azonnal el fogsz aludni. Szóval, a kedvemért, próbáld meg betartani a doki utasításait. Nem szeretném, ha komolyabb bajod is lenne. Éppen elég bűntudatom van emiatt is.

Lassan beszélt, elnyújtva a szavakat, figyelmesen hangsúlyozva, mintha attól tartana, hogy másképp nem értem meg, amit mond. Ahogy befejezte rövid monológját, a kezét a szája elé emelve ásított egyet. Még a könnye is kicsordult. Letörölte amúgy is maszatos arcát, aztán rám nézett. Áradt valami furcsa és idegen a tekintetéből. Talán melegség?

– Inkább neked kéne aludnod – sóhajtottam végül, miután megköszörültem a torkomat. Egyre jobban kapart, a forró tea és leves hatása kezdett alábbhagyni.

– Még van egy kis dolgom, aztán lefekszem én is. De előtte muszáj elintéznem valamit.

– Tudok segíteni? – kérdeztem kíváncsian.

– Igen. Azzal, ha nem kell amiatt aggódnom, hogy nem vagy az ágyban. Ha nem tudnál aludni, akkor is maradj fekve. Ma később ebédelünk majd. Úgyis ettél most, legalábbis, remélem, hogy ettél. – Bólintottam. – Kora délután rendelek valami kaját. Felviszem neked a szobádba, ha az úgy megfelel.

Csupa meglepetés volt a viselkedése. Nyomát sem láttam annak a fiúnak, aki fél éven át úgy tett, mintha nem is léteznék, vagy ha épp tudomást vett rólam, akkor is közömbösen bánt velem. De most tényleg kiérződött a törődés a hangjából.

Annyira lestrapált volt az arca, hogy úgy döntöttem, hogy nem idegesítem fel. Pont elég baja volt nélkülem is. Újra bólintottam egyet, jelezve, hogy tudomásul vettem a szavait, aztán felálltam. Ő is felkelt, felvette a földről a bögrét és a kancsót, majd a kezembe nyomta.

– Ha akarsz, vigyél el néhány DVD-t a szobámból, és nézz filmeket. Azt sem bánom. Csak az ágyból ne kelj ki.

Ismét csak bólintottam. A szobám felé indultam, míg Tristan a sajátja irányába fordult.

Aludni persze nem tudtam. Olvasni is képtelen lettem volna, mert fájtak a szemeim, és igazából tényleg kimerültnek éreztem magamat, de ha lehunytam a szememet, Tom elnyűtt arcát láttam magam előtt. A véres sebeket, a fehér lepedőt, amivel letakarták, és Tristan keserű vonásait. Hallottam a hangját, ahogy búcsút vett édesapjától, és felnőtt módjára lépett tovább. Nem úgy, mint én, aki még oda sem mertem menni Tomhoz. Szégyelltem magamat, de leginkább az bántott, hogy Tristan mit gondolhat most rólam.

Csak forgolódtam az ágyban, próbálva elterelni a figyelmemet. Azokon az éjszakákon töprengtem, amikor modellt álltam Tristan festményeihez. Az arcát idéztem magam elé, a koncentrációtól kialakult ráncokat a homlokán, a szemét, ahogy követi a ceruza útját, az ajkait, ahogy beharapja őket, miközben összpontosít.

Sosem hittem volna, hogy valaha lesz egy ember, aki ennyit jelent majd nekem. Nem igazán értettem, miért ő. Tulajdonképpen a legkevésbé sem bánt velem jól. És mégis. Az, ahogy rám nézett, az, amilyennek ő látott, ahogy megörökített a festményeken… mély nyomot hagyott bennem…

A könnyeimmel küszködve meredtem a plafonra, és igyekeztem nyitva tartani a szememet, nehogy megint Tom véres arcát lássam magam előtt. Egyre jobban éreztem a torkom lüktetését, a kaparó, szűnni nem akaró érzést, a fájdalmat, ami folyamatosan pulzált, akkor is, ha nem nyeltem. A nyálam mintha szegecsek százait tartalmazta volna. Valahányszor lenyeltem, a csillagokat láttam magam előtt, pedig be volt húzva a függöny, és amúgy is nappal volt.

Kellemes, intenzív illat töltötte be a tüdőmet. Kábán hunyorogtam, pedig a szobában félhomály uralkodott. Ásítva nyújtóztam egyet, és azonnal tudatosult bennem torkom égő vibrálása. Rögtön magamhoz tértem. Oldalra fordítottam a fejemet, miközben feltornáztam magam ülő helyzetbe. Az éjjeliszekrényemen meleg csirkeleves gőzölgött, mellette egy tányéron sülthúst és tört krumplit láttam. Minden oda volt készítve, még az újonnan főzött tea is ott volt egy kék kancsóban, sőt, egy adag már a bögrémben hűlt.

Tristant nem láttam sehol, de valószínűleg nem túl régen hozhatta fel nekem a kaját. Nem ébresztett fel, nyilván úgy gondolta, jobb, ha minél tovább alszom.

A levessel kezdtem. Majdnem negyed óra telt el, mire leküzdöttem a felét. Minden falat maga volt a pokol, nem az íze miatt, hanem mert annyira nehezemre esett nyelni. A sült hús puha volt, alaposan átsütve, a krumpli lágy, enyhén sós. A tea tele mézzel – amit világ életemben rühelltem -, de forrósága mégis megnyugtatta torkomat. Az orvosságom is ki volt készítve a bögre mellé. Tristan mindenre gondolt, annak ellenére is, hogy bizonyára egészen máshol járt az esze. Talán ezzel próbálta a figyelmét elterelni.

Bár azt mondta, hogy rendelni fogja a kaját, tudtam, hogy ő csinálta. Minden úgy volt elkészítve, ahogy ő szerette, a saját szájíze szerint, ami ellen nem lehetett kifogásom, mert nekem is ízlett. Eddig nem is sejtettem, hogy tud főzni. Mindig Claire felségterülete volt a konyha.

Amikor megettem mindent, amit csak képes voltam magamba gyömöszölni, összeraktam a tálcán a maradékokat, és elindultam vele a konyha felé. Tristant a nappaliban sem találtam meg és a konyhában sem volt. Bárhol kerestem, mindenhol üres falak közt találtam magamat. Végül minden bátorságomat összeszedve benyitottam a szobájába. Az ágyon feküdt, hason, arcát a párnába temetve. Hallottam ütemes lélegzését.

Nem tudtam, mihez kezdhetnék egyedül, ezért beljebb óvakodtam, remélve, hogy nem ébresztem fel. Amint körbenéztem, azonnal megláttam a vásznat, és az alatta egymás mellé rakott három képet. Meglepetten léptem közelebb. Szájtátva bámultam a festményeket, melyek még friss festék illatot árasztottak.

Egyetlen olyan kép sem volt rólunk, amin Tom, Claire, Tristan és én is rajta vagyunk. Egészen eddig… mert most mindhárom képen magunkat láttam, mégpedig olyan élethűen, mintha valóban egy fényképet néznék.

Az első képen a földön guggoltam, olyan pózban, amilyenben Tristan még sosem látott. Ő mögöttem állt, két kezét a vállamon pihentetve. Claire a jobb oldalán mosolygott, Tom a bal oldalán állt, kezével szamárfület mutatva neki.

A második képen Claire és Tom egymást ölelve álltak a nappali kandallója előtt. Tristan és én a földön ültünk, átkarolva egymást, mint az igazi testvérek. Tom, Claire és én mosolyogtunk a képen, csak Tristan arca tűnt kicsit borúsnak.

A harmadik kép volt a legmegrázóbb. Tristannel egymással szemben álltunk. Két karját összefonta a nyakam körül, miközben egymás szemébe néztünk. Tom mögöttem ácsorgott, mintegy oltalmazóan a hátamon nyugtatva hatalmas tenyerét, míg Claire Tristan mögött foglalt helyet, közel hajolva hozzá, mintha éppen súgott volna neki valamit rólam. Engem nézett, de egyértelműen Tristanhez beszélt.

Döbbenten meredtem Tristan új alkotásaira. Ha nincs közös emlékünk, ő majd csinál… irigyeltem a tehetségét, és a lelkierejét is, hogy egy ilyen nap után is képes volt mosolygó arcokat festeni. Egyedül a saját arcán nem láttam egyik képen sem mosolyt.

A szívem vadul kalapált, miközben egy hang azt súgta, hogy nem szabadott volna látnom a képeket. Lassan megfordultam, remélve, hogy nem áll mögöttem lesújtó tekintettel. Még mindig az ágyán feküdt, és ugyanolyan mélyen aludt, mint mikor beléptem. Nem láttam az arcát, csak széles hátát, és a fenekét. Bokszert viselt, más nem is volt rajta.

Lábujjhegyen osontam mögé, elvettem mellőle egy takarót, és óvatosan ráterítettem, aztán macskaszerű léptekkel távoztam, nehogy felébresszem.

Eltelt néhány óra, mire benyitott a szobámba. Zavartan nyitottam ki a szememet. Nem aludtam, de nem volt egyszerű néhány percnél tovább nyitva tartani.

– Mit kerestél a szobámban? – kérdezte szigorú hangon. Meglepetten néztem rá, először fogalmam sem volt, honnan tudta, hogy a szobájában jártam. Aztán rájöttem. Betakartam, amit nyilván észrevett és azonnal leesett neki, hogy miért van rajta takaró.

– Csak meg akartam köszönni a kaját – mentegetőztem feszülten. Egy percig szikrákat szórt a tekintete, de aztán mégis megenyhült. Belépett, és leült az ágyam szélére.

– Láttad őket, igaz?

A képekről beszélt. Tudtam anélkül is, hogy nyíltan kimondta volna. Zavarodottan bólintottam, remélve, hogy nem fog elevenen megnyúzni, hogy végre közelebbről is megszemlélhesse az izomzatomat.

– Én nem akartam…

– Szeretnéd az egyiket? – vágott a szavamba. Döbbenten akadt a levegő a tüdőmben. Nem feleltem.

– Elugrok néhány órára, addig válassz egyet. Bármelyiket. De utána feküdj vissza, és ne mászkálj. Lehet, hogy csak későn jövök. Ha megéheznél, van még leves, egyél nyugodtan. Ha elfogy a teád, bekészítettem a vizet a forralóba. A filtert kitettem a pultra. Ne maradj fent sokáig, és eszedbe ne jusson elhagyni a házat. Az ajtót kívülről zárom be. Senkinek ne nyisd ki! Világos?

Elég hivatalos hangot használt, ami amúgy is jellemző volt rá. Bólintottam, vitának nem lehetett helye, ahhoz túlságosan határozottnak tűnt.

– Hová mész? – kérdeztem keserűen.

– Sietek – tért ki a válasz elől, miközben felállt, és az ajtó felé indult. – Lefekvés előtt fürödj meg. A lenti fürdőszobaszekrényben találsz eukaliptuszos fürdőolajat. Próbáld ki, kidugítja majd az orrodat. Mire hazaérek ágyban légy.

Bólintottam, bár nem dobott fel a tudat, hogy magamra hagy. Nem attól féltem, hogy valaki megtámad, amíg távol van. Attól rettegtem, hogy a fájdalom túlságosan maga alá gyűr. Persze nem a fizikai, hanem a lelki…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.8/10 (20 votes cast)
Tristan 9. rész +18, 9.8 out of 10 based on 20 ratings