Megtörten léptem ki a halottasházból. Ketten támogattak, mert túl nehéz volt a lábaimnak testem közel nyolcvan kilója. A váró felé vezettek, ahol a fiú várt, akit családomnak szántak a szüleim. Csak ő maradt nekem. De vajon készen állok arra, hogy szembenézzek ezzel? Gyerek még… Hogyan viselhetném gondját bárkinek is, miközben pont azért laktam otthon, mert édesanyám gondoskodására épp olyan szükségem volt, mint a levegőre vagy a vízre. Ő volt az életem. Neki festettem, neki rajzoltam, neki fotóztam, hogy lássam a mosolyát, halljam a nevetését, és megmártózzak a boldogságában. Ez idáig ez éltetett. Igaz, sosem szerettem a kényeztetést, és idegesített, ha babusgatni akart, de másfelől, bár nem igazán tudtam kimutatni, minden érzékemmel felnéztem rá, csodáltam és hálás voltam neki.

Szerettem apámat, ő volt számomra a kontroll, ő volt az, aki előtt meg kellett felelnem, akinek a véleménye többet ért a sajátomnál is. De csak most tudatosult bennem igazán, hogy a szívemet anyámnak adtam, abban a percben, amikor világra jöttem. Örökre hagytam nála, nem csak zálogba. Sosem hittem, hogy valaha is meg kell válnom tőle.

Az életforma, amit választottam, közel sem kecsegtetett hosszú élettel, és mindig reméltem, hogy kettőnk közül én leszek az, aki előbb távozik erről a világról. Sosem vágytam arra, hogy öreg koromban a kandalló előtt ülve mesélhessek az unokáimnak. Az örökifjúságot választottam, és ennek ára a korai halál. Ezért éltem a mának, ezért nem érdekelt sem az egészségem, sem a biztonságom.

És most minden megváltozott. Felelős lettem valakiért. És ez megrémített…

Gabriel ugyanott ült, ahol hagytam. Még mindig a könnyeitől csillogott kisfiús arca. Sötét haja eltakarta kellemes vonásait. Lábait felhúzva ült a széken, magába roskadva, mintha nem bírná a terhet, amit szüleim elvesztése jelent számára. Talán tényleg túl nehéz volt neki. Megértettem őt. Az egyik percben még úgy érezte, hogy végre tartozik valahová. Most meg azt sem tudhatta biztosan, hogy velem maradhat-e, vagy újra csak egy kivert kutya lesz, ahogy egész életében volt. Megtapasztalva a Mennyországot, akárcsak egyetlen percre is, sokkal nehezebb elviselni a Poklot.

Erőt adott a tudat, hogy kettőnk közül nekem kell felnőttként viselkednem. Leültettek mellé. Kábán nézett fel, és amint meglátta az arcomat, mintha fojtogatni kezdte volna egy láthatatlan kéz. Nem vett levegőt. Riadtan figyelte hófehér vonásaimat, és a tekintetem kereste. Talán először, amióta ismertem…

– Látni akarom! – nyögte elhaló hangon.

Fájdalmas mosolyra húzódott a szám, és együtt érző pillantást intéztem felé.

– Nem akarod látni! – mondtam határozottan.

– De igen. Jogom van hozzá!

Meglepett a bátorsága, és a merész hang, amit velem szemben használt. Sosem mert még szembeszállni az akaratommal, de most elszántnak látszott. Persze tudtam, hogy ha látná édesanyám meggyalázott testét, önnön kezével vetne véget hitvány életének. És ezt nem engedhettem. Most nem! Szükségem volt rá. Valakire, akihez szólhatok, akiért élhetek, aki miatt fel kell kelnem reggel, és el kell kezdenem a napot.

– Kiskorú vagy. Én döntöm el, mihez van jogod! – vetettem oda ingerülten. Erre volt szükségem. Hogy valakivel lekezelően bánhassak, hogy érezhessem, hogy én vagyok a főnök, hogy én parancsolok. Szinte sóvárogtam azután, hogy megalázhassam, hogy kitölthessem rajta a mérgemet, de nem tehettem. Nem érdemelte meg, és ebben a helyzetben nem is bírta volna elviselni.

– Nem vagy a gyámom! – csattant fel sírós hangon, miközben felállt. Bernardra néztem, aki rögtön megértette, mit akarok tőle. Elállta az „öcsém” útját.

– Tényleg? Akarod, hogy felhívjam a gyámügyi hivatalt, és megmondjam nekik, hogy a szüleim halottak? Szeretnél visszamenni az árvaházba? Erre vágysz, Gabriel? Csak egy szavadba kerül…

Gyilkos tekintettel nézett rám. Kifejezetten élveztem újdonsült haragját. Két okból is. Egyrészt, mert jól állt neki, másrészt pedig így még megalázóbb volt számára, hogy helyette hozok döntéseket. És most megnyugtatott, hogy bánthatom. Mégha valahol a szívem mélyén tudtam is, hogy inkább megölelni szeretném. Most a rosszabbik énem volt felszínen, és én sosem álltam ellen a sötétebbik oldalamnak. Mindig hagytam, hogy előbújjon vackából, ha kikívánkozott onnan.

– Úgyis vissza kell mennem – morogta kétségbeesett hangon. Szinte minden erejét össze kellett szednie, hogy ne sírja el magát. Az lett volna csak a megalázó.

Hirtelen késztetést éreztem rá, hogy előcsaljam a könnyeit, hogy aztán magamhoz ölelhessem, és vigasztaló szavakat súghassak a fülébe. Jó érzés volt bántani, de a gondolat, hogy hozzám tartozik, hogy most már csakugyan csak az enyém, és a vágy, hogy éreztessem vele, hogy kizárólag én vagyok képes megóvni, erősebb volt.

Felálltam, és mintha csak egy energiabombát nyeltem volna, hirtelen szertefoszlott gyengeségem. Megragadtam vékony, de izmos karját, és odahúztam magamhoz.

– Ez nem az a hely, ahol jelenetet rendezhetsz! – vicsorogtam szigorúan. Eltorzult az arca a fájdalomtól. Túl erősen szorítottam, bár nem szándékosan. Nem is fogtam fel fizikális fölényemet. Nehéz volt gondolkoznom. Már nem jutott eszembe édesanyám és édesapám sem. Egyetlen küldetés lebegett a szemem előtt. Adoptálnom kell Gabrielt, hogy többé senki se választhassa el tőlem.

– Ez fáj! – nyögte remegő hangon. Lazítottam szorításomon, de még mindig úgy néztem rá, ahogy egy arisztokrata a cselédre, aki rossz fát tett a tűzre.

– Most hazamegyünk, lefürdesz, aztán iszol egy bögre teát. Az orvos azt mondta, hogy pihenned kell. Már így is túl sokat voltál fent. Beteg vagy, Gabriel.

– Hogy? – kérdezte sápadtan. – Csak viccelsz, ugye? – biggyesztette le az ajkait, miközben a könnyeivel küszködött.

– Tristannek igaza van. Elég rosszul festesz, öcsi. Jobb volna, ha hallgatnál rá. Mindkettőtökre ráfér egy kiadós alvás – kelt védelmemre Bernard. Nem is tudta, milyen jó szolgálatot tesz nekem.

– Hallottad, pocsékul festesz. Szóval indulunk!

– Nem, én nem! Én látni akarom! – nyekeregte kisfiús hangon.

Még közelebb húztam magamhoz, olyan közel, hogy ajkainkat alig egy centiméter választotta el egymástól. Durván tíz centivel voltam nála magasabb, de most úgy reszketett előttem, mintha egy kisgyermek volna.

– Erről nem nyitok vitát! Nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzz. Vagy jössz magadtól, vagy rendőri kísérettel vitetlek haza.

Tudtam, hogy Bernard minden további nélkül a rendelkezésemre állna, másrészt most, hogy a szüleim halottak voltak, én lettem a gyámja, mégha erről nem is volt egyelőre papírom.

– Kérlek, Tristan! – nyüszítette kimerülten, és a szürke ajtó felé pillantott. – Csak egy percre, egyetlen pillanatra!

Elöntötte agyamat a méreg. Mindkét vállát megragadtam, szinte felemeltem a földről, miközben megsemmisítő pillantást lövelltem felé. Arca olyan színt vett fel, mint a téli táj. Hófehér volt, sima és szinte vakító.

Sullivan kíváncsian méregetett, de úgy tűnt, nem kíván közbeavatkozni, ahogy a két kísérőm, a szemüveges korombeli srác és a telt néger csaj sem törték magukat, hogy megfékezzenek. Gabriel esetlenül hörgött, miközben ujjaim egyre erősebben fonódtak a karjára.

– Látni akarod? Komolyan arra vágysz, hogy megnézd az összeroncsolt arcát? Életed végéig az összezúzott koponyájára akarsz emlékezni? Az arca helyén lévő masszát szeretnéd felidézni, amikor rá gondolsz? Ezt akarod, te ostoba taknyos?

Megdermedt. Talán elképzelte, amit hallott, és lassan ráébredt, miért nem engedem anyám közelébe. Mandulavágású szemeiből kiszöktek a könnyek, és sebesen száguldottak végig arccsontja mentén.

– Ne! – lehelte elgyengülten, miközben megrogytak a térdei. Erősen tartottam, így nem esett össze. Átkaroltam a derekát, és a mellemre vontam. Zokogni kezdett, fejét a vállamba préselte, és tehetetlenül simult hozzám.

Azonnal enyhítettem a szorításon és gyengéden karoltam magamhoz.

– Nem akarom, hogy lásd. Nem akarom, hogy kísértsen, amíg csak élsz. Nem akarom, hogy porrá zúzza a lelkedet. Miattad nem engedlek be. Érted… Én sem bírtam elviselni, pedig én anatómiából végeztem. Sírtam, Gabriel! Odabent épp úgy sírtam, ahogy most te.

Lassan emelte fel a fejét, és hitetlenkedve nézett rám, bár nem tudom, hogy könnyei fátyolán át mennyit látott belőlem.

– Vidd haza, Tris! A papírokkal ne törődj, holnap átküldök hozzád valakit. Elvisz mindent, amit alá kell írnod. Pihenjetek. Éppen elég volt nektek mára ennyi.

Megfordultam, és hálásan néztem Bernard sugárzó, meleg tekintetébe.

– Köszönöm, Mr. Sullivan! – sóhajtottam, és tényleg örültem, hogy nem kell tovább maradnom. Már meg is feledkeztem a papírokról. A temetés, a halotti tor, a gyászbeszéd, az urnák, a pap… Minden kiment a fejemből.

Gabriel megváltozott. Némán követett a kocsiig. Már nem sírt. Előre engedett vállakkal lépkedett, kissé katatón állapotba zuhanva. Felfogta a szavaim értelmét, de nem valószínű, hogy képes lett volna válaszolni, ha kérdezem. Segítettem neki beszállni a kocsiba, aztán haza vittem.

Útközben bekapcsoltam a rádiót. Anyám régi kedvence szólalt meg éppen. Richard Marx hangja betöltötte a kocsit, és én máris éreztem, ahogy egy gombóc kúszik fel a torkomon. „I will be right here waiting for you”…

Elszorult a torkom. A gomb felé nyúltam. Inkább a csend, mint ez, de Gabriel megfogta a csuklómat. Fel sem nézet, nem tudatos mozdulat volt. Bár csak néhány hónapot élt velünk, a számot jól ismerte. Anya sokat hallgatta. Ez volt az első szám, amit azért tanultam meg zongorán, hogy a kedvében járjak.

Bár fájt minden halk taktus, mégsem csavartam el a rádió gombját. Gabriel könnyes arcát az ablaknak támasztotta, és úgy bámulta az elsuhanó fákat, mintha velük együtt a jövőjét is hátra kéne hagynia. Talán így is volt. Most, hogy velem maradt, kétségessé vált számára az út, melyet a sors jelölt ki neki.

Szerettem volna valamit mondani, bármit, amivel enyhíteni tudom a kínt, amit érzett, de e percben saját fájdalmammal sem tudtam megbirkózni, nemhogy az övével. A gyomromból induló görcsös szorongás hamarosan a mellkasomat is elérte és tudtam, éreztem, hogy meg kell állnom, különben nem jutunk el élve a házig.

Bár a szüleim nélkül még nem tudtam elképzelni az életemet, mégsem vágytam a halált. Még nem… Még dolgom volt előtte. Tartoztam nekik annyival, hogy nyomot hagyok a világban, mert ők ezt akarnák. Rövid úton úgyis kinyírom magam, ha más nem az életvitelemmel, de még nem volt itt az ideje.

Félre húzódtam az út mellett. Gabriel reszketve szorongatta az övet. Lehunytam a szemem, hogy lenyugtassam magam, aztán megfordultam, és végigjárattam tekintetem elkínzott vonásain.

– Meghaltak, Gabriel, de mi még élünk. Ne kérdezd, hogyan tovább, de majd lesz valahogy. Megtaláljuk a módját, hogy átvészeljük ezt az időszakot.

Nem nézett fel, még mindig az ablaknak támasztotta fejét. Amikor megszólalt, alig ismertem meg a hangját. Mély volt, rekedt, karcos, mintha évtizedek óta dohányozna.

– Ennyi volt! – motyogta elveszetten.

– Ne mond ezt! – kapcsoltam ki az övemet, hogy odahajolhassak hozzá. Miután őt is kiszabadítottam az öv fogságából, lefejtettem elfehéredett ujjait róla, aztán magamhoz húztam. – Nem kell két nap alatt túltenned magad ezen. Nem kell rögtön rózsaszínben látnod a világot, de nem is mondhatsz le önmagadról. Tizenhat éves vagy. Jobban mondva még be sem töltötted. Még van addig egy hónapod. Szóval ne merj összeomlani, érted?

– Nem megyek vissza… – sziszegte remegve, és belemarkolt a ruhámba. – Nem megy…

Hallottam, hogy meginog a hangja, és láttam a szemén, hogy újra ködössé válik a könnyeitől.

– Nem kell visszamenned. Soha többé nem kell visszamenned.

– Hová máshová mehetnék? – kérdezte remény vesztve.

– Sehová sem mész. Velem maradsz. Legalább addig, amíg nagykorú nem leszel. Aztán eldöntöd, hogyan tovább. Ha akarod, veszek neked egy lakást, vagy beköltözöl az enyémbe, vagy egyszerűen maradsz a villában, amíg úgy tetszik.

Olyan döbbenettel pillantott rám, mintha Szűz Mária képe lebegne az arcom helyén.

– Nem küldesz el? – kérdezte csodálkozva.

– Az öcsém vagy. A szüleim ezt akarták. Meghaltak, Gabriel, de én nem. Én élek, és amíg ez így van, addig mindig otthon leszel a szüleim házában. A család nem néhány hónapra szól, hanem egy életre…

Nem akarta elhinni, amit hallott. De én tudtam, hogy képtelen lennék visszaküldeni abba a pokolba.

Belépve a házba az első érzés, ami elárasztotta a lényemet az üresség volt. Bárhová néztem, mindenről a szüleim jutottak eszembe. Az előszobában lógó kabátok, a cipősszekrény előtt sorakozó papucsok. A nappaliban a dohányzó asztalon felejtett reggeli újság, a fotel karfájára terített takaró – amit édesanyám annyira szeretett -, a falon lógó hatalmas faliszőnyeg, a polcokon sorakozó virágok… mind-mind felidéztek bennem egy-egy pillanatot, eseményt, emléket. Megborzongtam, ahogy újra tudatosult bennem, hogy nincsenek többé. Lelki szemeim előtt megjelent a szüleim összezúzott, szétroncsolódott arca. A fájdalom olyan erővel markolt a szívembe, mint egy felbőszült szörnyeteg. Csak azért nem rogytam térdre, mert sikerült megkapaszkodnom egy komódban, ami az ajtó mellett állt.

Gabriel nem vette észre a reakciómat. Éppen a vitrin elé lépett, és kivette azt a fényképet, amit úgy egy hónapja csináltattak egy fotósnál. Anya a bal oldalán állt, apa jobb oldalon, és éppen úgy karolták át mindketten, mintha valóban a fiuk volna. Én nem mentem velük a fotózásra. A szüleim előtt nem igazán vettem tudomást Gabrielről. Egyetlen olyan fotó sem volt rólunk, amin mindannyian rajta vagyunk.

Rosszul éreztem magamat. Miattam nem voltunk igazán egy család. Habár kedveltem Gabrielt, mégis úgy tettem, mintha hidegen hagyna, és most már sosem csinálhatom vissza. Soha nem lesz rólunk egy közös kép, egy fotó, ami igazolná azt, hogy egykoron összetartoztunk. Csak magamat hibáztathattam emiatt.

Elfordultam, mert a bűntudat tonnás súlyként telepedett a vállamra, és szinte összeroppantott az ereje.

Elővettem a cigarettámat, és életemben először rágyújtottam a nappali közepén. Már nem volt miért felmennem a szobámba. Mivel hamutál nem volt a nappaliban, ezért kiborítottam egy kis csészéből édesanyám kedvenc nyakláncát, amit még a nagymamájától örökölt. A nyakláncot a szekrényen hagytam, és a csészével a kezemben a fotelhoz léptem. Letettem a dohányzó asztalra, aztán hátra dőltem.

– Menj, zuhanyozz le! Utána egyél valamit, igyál egy bögre forró teát, aztán feküdj le aludni.

– Reggel van! – emlékeztetett Gabriel. Egy pillanatra tényleg megfeledkeztem erről. Nehéz volt gondolkozni a tudattól, hogy többé senkim sincs rajta kívül.

– Nem aludtunk. Nem számít, hány óra van. Fáradt vagy. Ma sehová sem megyünk.

– Hogy tudnék most aludni? – kérdezte szinte vádló hangon.

– Leszarom! Old meg. Vegyél be altatót, vagy hallgass komolyzenét, vagy bánom is én. A lényeg, hogy aludj.

Lehajtotta a fejét. Tudtam, hogy épp annyira ki van borulva, mint én magam. De most nem volt lelki erőm a savanyú képét bámulni. Fáradt voltam, szomorú és dühös. Nem rá. A világra. A sorsra, de legfőképpen Istenre. Ezúttal az önzőségnél valami sokkal mélyebb okom volt arra, hogy gyűlölettel gondoljak a teremtőre. Gabriel! Épp csak megízlelte, hogy milyen egy család részeként létezni. Éppen csak kezdte feldolgozni, hogy már tartozik valahová, hogy vannak, akik szeretik, akik aggódnak érte, akik figyelnek rá. Vele szemben nem volt fair, amit az Úr tett. Én már huszonhat évesen készen álltam arra, hogy túllépjek egy ekkora tragédián is, mégha egyelőre szürkének láttam is a világot magam körül. De ő? Tizenhat évesen, életében először kóstolva a szeretetet. Ő nem állhatott készen!

Elindult a fürdőszoba felé. Nem törődött velem. Tudta, hogy bármit mondana, úgysem lenne értelme. Nem érdekelne a véleménye. Igaza volt. Egy napon én leszek a nagy, türelmes, szerető bátyja. De ez nem az a nap volt.

Nem ment fel az emeletre a közös fürdőszobánkba. A lentit választotta, valószínűleg először. Fél órán át volt bent.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.3/10 (23 votes cast)
Tristan 8. rész +18, 9.3 out of 10 based on 23 ratings