Gabriel

Fél óra telt el, mire láttam az orvost kijönni a kórteremből. Lehajtott fejjel, megtörten indult az ellenkező irányba. Egyetlen nővér szólt csak hozzám, amíg várakoztam. Megkérdezte, nem szeretnék-e inkább a várószobában, egy fotelben ücsörögni, de nem akartam. Tristan nem tudta volna, hol vagyok. Különben is, alig vártam, hogy felvilágosítson arról, ami történt. Egy másodperccel sem akartam többet várni a szükségesnél.

Amikor újabb negyed óra múlva kilépett, intett felém. Olyan halovány volt az arca, mintha nem is élne. Feltápászkodtam a földről, és sietve mentem oda hozzá. Közelebb húzott magához és megölelt, de csak annyi időre, még a fülembe súgta szavait, miközben éreztem forró leheletét a fülcimpámon.

– Ha akarsz, bejöhetsz velem. De előtte még… szóval – kereste a szavakat. Látszott rajta, hogy nem tudja, miképp ossza meg velem a mondandóját. Olyan hangon beszélt, amitől megállt bennem az ütő. – Szeretett téged, Gabriel! Úgy szeretett, mintha mindig is a fia lettél volna…

Nem akartam hinni a fülemnek. Az nem lehet… NEM HALHATOTT MEG! Ez nem történhet meg egy olyan emberrel, mint Ő. Életemben először volt családom. Ez nem igazságos! Nem veszíthetem el őket!

Azonnal könnybe lábadt a szemem. Tristan erősen szorított magához, bár azt hiszem, hogy nem azért tette, hogy támaszt nyújtson nekem. Neki kellett valaki, akire támaszkodhatott.

Amikor elengedett, meglepetten nézett rám. Váratlanul érték a könnyeim, melyek már egészen eláztatták az arcomat. Egy pillanatig némán figyelt, aztán újra megölelt. Úgy véltem, ez az ölelés már tényleg nekem szól. Ezúttal ő akarta bennem tartani a lelket, pedig elképzelni sem tudtam, hogy ha nekem ennyire elszorul a szívem, ha én ilyen végtelenül mardosó kínt érzek a bensőmben, akkor mit érezhet ő?! Végül is én csak egy befogadott kóbor kutya voltam, ő azonban az apját veszítette el. A férfit, akinek a vére az ereiben csörgedezett, akinek a génjei meghatározták a személyiségét, akinek a tehetsége ott élt minden ecsetvonásában.

Láttam Tom rajzait. Claire elmesélte, hogy eredetileg tervezőnek készült. Az egyetemen házakat rajzolgatott és berendezte őket. Végül mégis más pályát választott, ki tudja miért.

Tristan szerencsés volt, hiszen nem csak apai ágról örökölt kiváló képességeket. Claire ruhatervezőként legalább olyan szépen rajzolt, mint a férje. Tristannek esélye sem volt rá, hogy ne legyen tökéletes. Ellenben velem, aki semmivel sem tudtam kitűnni a tömegből, leszámítva esetlenségemet és kívülállóságomat.

Amikor elengedett, szédelegve támaszkodtam a falnak. Tom halála sokkal jobban megrázott, mint a vérszerinti szüleimé.

– Biztosan akarod látni? – kérdezte, miközben a kilincs felé nyúlt.

Muszáj volt látnom. Muszáj volt még egyszer megnéznem az arcát, hogy eltárolhassam az emlékét.

Reszketve bólintottam. Tristan kitárta az ajtót, és előre engedett.

Amint beléptem, megcsapott a hűvös levegő. Hidegebb volt, mint odakint. Máskor elgondolkoztam volna azon, normális dolog-e egy intenzív osztályon, hogy hideg van, de most nem volt erőm gondolkozni.

Tom körvonalait csak a takarón keresztül láttam. Tristan már szépen elrendezte a fehér leplet. Most, hogy úgy döntöttem, hogy meg akarom nézni Tom holttestét, odalépett az ágyhoz és lassan, szinte bénultan húzta le a lepedőt. Nagyot nyeltem. Bele kellett kapaszkodnom az ajtóba, hogy ne vágódjak el.

Tom arcát alig ismertem fel a sok duzzanattól. Túl fehér volt, túl véres, túl összezúzott. Csatakos haja a fejéhez tapadt, szemei örökre összezárultak, elrejtve előlem sötétbarna íriszét.

Képtelen voltam megmozdulni. Tristan leült, és megfogta az apja kezét. Én nem mertem volna megérinteni, de ő odahajolt hozzá, és homlokon csókolta.

– Gabriel szeretne tőled elbúcsúzni. Fontos volt neked, gondoltam… – elcsuklott a hangja. Fáradtan nézett rám, miközben tekintete fátyolosan kereste az enyémet. Nem viszonoztam meleg, együtt érző pillantását. A földet bámultam. Hiába szerettem volna mindennél jobban Tomra nézni, mert az agyam megmakacsolta magát. Mintha tonnás súlyokat helyeztek volna a szemhéjaimra. Képtelen voltam felfelé nézni. – Gyere ide, Gabriel! – szólalt meg Tristan mély, fájó hangon.

Jó lett volna engedelmeskedni neki. Igazán akartam. Nem csak miatta, Tom megérdemelte, hogy lerójam előtte a tiszteletemet, de földbe gyökereztek a lábaim.

– Nem kell itt lenned, ha nem akarsz. Menj ki nyugodtan – sóhajtotta Tristan.

Visszafordult az apja felé, és finoman kisimított egy tincset összeroncsolódott homlokából. Éppen olyan természetességgel érintette meg, mintha csak aludna. De még ha így is volt, akkor is örökre szólt ez a rémálom. A tudat, hogy többé nem nyitja fel szemét, hogy nem hallom majd a hangját, hogy nem láthatom a mosolyát, olyan volt, mintha egy részemtől kéne megválnom.

Tristan más volt, mint én. Erősebb nálam. Egy darabig nézte a testet – mely egykoron apjáé volt, de most elhagyatottan, üresen feküdt előtte -, aztán megszorította a hófehér kezet, mely még saját fakó bőréhez képest is világított.

– Bocsáss meg neki, apa! Csak tizenhat éves.

Úgy beszélt, mintha Tom még hallhatná a szavait. Bár éreztem a keserűséget a hangjában, mégis meglepően nyugodnak látszott, mint aki már beletörődött abba, hogy elveszítette az édesapját.

– Én nem… én nem… – nyöszörögtem erőtlenül. Hányingerem lett. Nem a halott test látványától, hanem a tudattól, hogy mit veszítettem. Az életemet… az utolsó esélyemet… Muszáj volt megtalálnom Claire-t, hogy kisírhassam magam a vállán, de nem tudtam, hol lehet. Még mindig nem értettem, miért nincs a férje mellett. Ez annyira nem vallott rá. Hiszen a saját életénél is jobban szerette Tomot.

– Mrs. Aykroyd… – törtek fel belőlem akaratlanul is a szavak. Nem is éreztem, mennyire nevetséges így szólítanom egy ilyen helyzetben. Pedig mindig arra kért, hogy a keresztnevén hívjam, ahogy Tom is számtalanszor rám szólt emiatt. Magamban eleget is tudtam tenni a kérésüknek, de nyíltan, hangosan sehogy sem jött a számra a nevük.

Tristan megdermedt. Nem nézett rám, csak újra megcsókolta apja izzadságtól nyirkos homlokát, aztán felállt, szépen elrendezgette a leplet, ismét eltakarva előlem egykori nevelőapám arcát, aztán felém indult, de tekintetét nem emelte fel. Nem akart, vagy csak nem bírt rám nézni.

– Gyere! – karolt át, és finoman kitaszigált a kórteremből. Mielőtt kilépett volna, még megfordult. – Isten veled, apa! – suttogta remegő hangon. – Szeretlek…

Biztos voltam benne, hogy hányni fogok. Már éreztem a számban a kesernyés ízt. Tristan csak akkor vette le vállamról a kezét, amikor megálltunk a rendőrtiszt mellett, aki fogadott minket korábban.

– Jól vagy, fiam? – kérdezte a férfi furcsa, recsegő hangján. Tristan bólintott.

Végigmentünk egy folyosón, aztán egy szürke ajtó előtt megálltunk.

– Maradj itt! – fordult felém Tristan, és a tekintete olyan fájdalomról árulkodott, ami megrémített. – El kell búcsúznom az anyámtól – tette hozzá keserűen.

NE! EZT NE! Ezt nem élem túl…

Hirtelen minden erőm elhagyott. Térdre rogytam, amikor ráébredtem, hogy hová vezet a szürke ajtó mögötti folyosó.

A halottasházba…

Tristan és a zsaru belém karoltak, és talpra állítottak, de mivel nem bírtak el a lábaim, eltámogattak egy fekete bőrfotelig, ami úgy húsz lépésre lehetett tőlünk. Már egy várószobában voltuk. Segítettek leülni, aztán Tristan leguggolt elém, megfogta a kezemet, és gyengéden megszorította.

– Várj meg itt. Nem maradok sokáig…

– Ne… – nyöszörögtem kétségbeesett hangon. Nem mertem egyedül maradni. Nem akartam, hogy magamra hagyjon. Szükségem volt valakire, aki tartja bennem a lelket, és már csak ő maradt nekem, bármennyire féltem is tőle.

– Be kell mennem, Gabriel… Nem tudták azonosítani… – Elhallgatott. Könnybe lábadt a szeme, bizonyára emiatt fordult el. Nem akarta, hogy lássam, hogy ő épp annyira esendő, mint én magam.

– Ne… – ismételtem még rémültebben. Tomot tudták azonosítani, de Claire-t nem… Ez csak egy dolgot jelenthetett… Nem mertem belegondolni, mi történhetett vele.

– Itt maradna vele, amíg bemegyek? – állt fel Tristan, de épp úgy kerülte a zsaru tekintetét, mint az enyémet.

– Hát persze, menj csak, Tris.

– Hálásan köszönöm.

Amint távolodni kezdett tőlem, úgy nőtt bennem az ijedtség. Légszomjam támadt. Fel akartam állni, utána menni, magamhoz húzni, és zokogni a vállán, de egyetlen porcikám sem engedelmeskedett az akaratomnak. Szinte ledermedve ültem, és csak kapkodtam levegő után, miközben Tristan alakja egyre apróbbnak látszott a hosszú folyosón. Aztán kinyitotta a szürke ajtót, belépett, és végleg eltűnt a szemem elől.

Mint egy kisfiú, aki hirtelen magára marad, mikor tekintete elveszíti a szüleit. Sírni kezdtem. Semmi, és senki nem érdekelt. Nem számított, mennyire gyerekes dolog, hogy milyen szánalmas és megalázó. Az életem romjain ültem, és nem tudtam felállni, bárhogy is szerettem volna.

– Tristan! – hörögtem émelyegve. A rendőr letérdelt előttem, és végigsimított a térdemen.

– Minden rendben lesz. Szedd össze magad, fiam…

Fiam!!! Soha többé nem fog így hívni senki. Soha többé nem fog senki úgy gondolni rám, mint a fiára. Ők voltak az utolsó fénysugarak az életemben, és most sötétség borult rám.

– Tristan…

Tristan

Egyre nehezebb volt rávennem magamat, hogy ne hátráljak meg. Csak annyit tudtam, hogy apám nem volt egyedül a kocsiban, és hogy a nő, aki mellette ült, kirepült az ablakon, és nekivágódott a kamion elejének. Az arca olyan szinten roncsolódott össze, hogy képtelenség lett volna felismerni. Már kikérték anya fogászati kartonját, de még nem kapták meg. Nekem kell azonosítanom…

Hogy milyen nehéz ezzel a tudattal belépni valahová, arra nincsen szó. A nyelv túl kevés ahhoz, hogy le lehessen írni azt a feszült fájdalmat, ami átjárta a mellkasomat.

Bár kinyitottam az ajtót, nem mertem belépni. Csak álltam, reszketve, megtörten és imádkoztam… Életemben először abban reménykedtem, hogy apám egy idegen nővel ült egy autóban, de a szívem már tudta, ami ellen az agyam még tiltakozott. Apa sosem tett volna ilyet…

Egy fehér köpenyes nő lépett elém. Szomorú volt az arca. Gyűlöltem a szánalmat a tekintetében. Ne sajnáljon engem, nem szorulok rá az együttérzésére! Ez az én keresztem, és én elbírom egyedül is, bármilyen nehéz.

– Tristan Aykroyd? – kérdezte, de láttam rajta, hogy pontosan tudja, ki vagyok. Még sosem találkoztam vele, vagy ha mégis, akkor sem tűntek fel középszerű vonásai. Telt nő volt, alacsony, egészen sötétbőrű. Fehér fogai úgy világítottak, mint a szentjánosbogarak az éjszakában. Sötét szemeivel végigmért, és bár próbálta leplezni, azonnal feltűnt, mennyire kedvére való a látvány. Szerettem volna betörni az orrát. Hogy gondolhat egy ilyen helyzetben is arra, mennyire vonzó vagyok?

Soha életemben nem rühelltem a külsőmet, hiszen jó szolgálatot tett nekem, minden értelemben. De most bármit megadtam volna azért, hogy épp oly szürke legyek, mint ez az érzéketlen liba.

Bár dühöm sötét függönyt vont józan eszem elé, visszafogtam magamat, és közömbös arccal bólintottam. Nehéz volt úgy tennem, mintha nem az lenne minden vágyam, hogy belevágjak egy kést méretes melleibe, és jó néhányszor megforgassam benne, minél nagyobb fájdalmat okozva kegyetlenségemmel.

Nem rá haragudtam. Tudtam, hogy csupán az iránta érzett ellenszenvem keveredik a szüleim halála miatti pokoli haraggal. Mert haragudtam. Istenre, a sorsra, de leginkább rájuk, amiért pont akkor voltak ott…

A nő belém karolt, és úgy vezetett végig az előtermen. Legszívesebben letörtem volna húsos karjait, amiért hozzám ért. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mennyire megnézett magának. Fájdalom helyett mélységes gyűlöletet éreztem. Utáltam mindent és mindenkit. Nem voltam benne biztos, hogy ez normális reakció-e, de ha úgy nézzük, sosem voltam éppen átlagos, nincs abban semmi meglepő, ha másképp élem meg a veszteséget, mint az emberek túlnyomó része.

Törni, zúzni, rombolni akartam. A könnyeim erősebbek voltak nálam, kérlelhetetlenül csorogtak végig az arcomon, amitől csak még szánalmasabbnak éreztem magamat, pedig egyébként is megvetettem önnön érzéseimet. Nem a kínt, nem a fájdalmat, nem is a gyászt… a gyengeséget, a félelmet, aggodalmat és kétségbeesést. Talán mégsem vagyok annyira különleges. Talán pont ezt érzi mindenki. Talán a haragom is indokolt, és csak túl sokra tartom magamat, amikor úgy vélem, hogy ettől több vagyok, mint mások.

Az indulataimnak egyre nehezebb volt parancsolnom. Hívogatóan biccentett felém egy szemüveges, magam korabeli férfi. Mintha csak azt mondta volna; gyere, üss meg, töltsd ki rajtam a mérgedet! És én mindennél jobban szerettem volna eleget tenni nem létező óhajának.

Egy újabb ajtó tárult ki előttem. Megmerevedtem, ahogy megcsapott a hűtőház hőmérséklete. Amúgy is fagyos szívem jéggé dermedt, miközben lábaim öntudatlanul tették meg azt a nagyjából egy métert, ami elválasztott a nőtől, aki megajándékozott az életemmel, és aki életem minden boldog percéhez kapcsolódott valamilyen módon.

Nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, valóban ő fekszik a fehér lepedő alatt. Bal keze kilógott a lepel alól, és én azonnal észrevettem a gyűrűt, amit tőlem kapott. Ezt az egy ékszert hordta rendszeresen. Még a jegygyűrűjét is csak alkalmakkor vette fel. De ezt én adtam neki… és mint minden, amit tőlem kapott, ez is többet jelentett számára bárminél, amije volt. Neki én voltam a boldogság forrása, és valahányszor a közelében tartózkodtam, mosolyogva mártózott meg zavaros vizemben.

Én húztam le a takarót az arcáról, mert bár már nem volt kérdés, hogy ő az – ahogy előtte is tudtam -, de mégis muszáj volt látnom.

Nem is fogtam fel saját nyögésemet. Hirtelen egy néma, csendes, hangtalan világba csöppentem, ahol csak ő létezett és én… Az egykor angyali arc most csak véres masszának látszott. A csodás vonásokat nem lehetett észrevenni az összetört koponyán. Sokszor láttam holttesteket, és nem egyszer boncoltam embert – hiszen anatómiából szereztem diplomát és patológián akartam dolgozni -, de a látvány mégis földhöz vágott. Nem maga a „tetem”, hanem a tény, hogy valaha ebben a testben fogantam. Innen indult életem apró csírája. Méltatlan volt ennek a csodának ilyesfajta megszégyenítése.

Megkapaszkodtam a hűvös fém asztalban, és minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne omoljak össze. Ráborultam a roncsolt arcra, nem törődve azzal, hogy vére beszennyezi a bőrömet. Az ő vére az enyém is…

Bárki mást lehúztak volna a testről, de én nem voltam bárki. Én a város hőse voltam, de ezúttal csak egy édesanyját sirató kisfiú. Egy gyermek, aki túl keveset élt még ahhoz, hogy képes legyen férfi módjára viselni a megpróbáltatásokat, amiket egyetlen nap, sőt, alig néhány óra alatt zúdított rá a sors.

– Neee! – szakadt fel fáradt sikolyom kaparó torkombó,l és összerogytam. Bár éreztem a fájdalmat, ami azonnal végignyilallt a térdemen, de közelébe sem érhetett annak a pokoli kínnak, ami szinte vadállat módjára marcangolta a szívemet.

Bemocskolták anyám emlékét. Bemocskolták az édes arcot, és most már örökre csak ezt a borzalmat tudom majd felidézni, ha szülőanyám vonásait akarom előhívni emlékeim közül.

Sosem hittem, hogy egy halott látványa ezt a fajta „gyengeséget” hozhatja ki belőlem. De most nem egy diplomás anatómia szakos férfi voltam, csak egy darabjaira esett árnykép…

Ezt nem fogom kiheverni, amíg csak élek. Többé nem láthatom a napot, mert a világ feketébe öltözött, és amíg létezem, a gyász színét viseli majd magán. Claire Aykroyd megszűnt létezni, és vele halt a fényesség világa is. Örök éjszakára kárhoztattam, bár valahol mindig is az éjszaka volt az én világom…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.5/10 (24 votes cast)
Tristan 7. rész 18+, 9.5 out of 10 based on 24 ratings