Gabriel

Tristan mobiltelefonjának hangjára ébredtem. Kábán fordultam felé. Mellettem ült az ágyon. Nem szólt semmit, csak meredt maga elé. Félálomban pislogtam, figyelve komor vonásait, melyek egyre sötétebbé váltak. Még nem tértem teljesen magamhoz, amikor hirtelen elhajította a telefont, egyenesen a szemközti fal felé. A mobil hangos csattanással ütközött a szakadt tapétával bevont falnak, majd apró darabokra robbant szét, beterítve az egész szobát szilánkokkal.

Ijedten tornáztam magam ülő pozícióba, és értetlenül néztem rá, várva, hátha megmagyarázza különös viselkedését. Nem nézett rám, csak felhúzta a lábait, és térdeire hajtotta a fejét. Haja eltakarta előlem az arcát, de még így is biztosra vettem, hogy vagy dühös, vagy megrendült.

– Valami baj van? – kérdeztem óvatosan, remélve, hogy nem képel fel, amiért megzavarom ebben a nyilvánvalóan kínos pillanatban.

Meg sem mozdult. Mintha kővé dermedt volna a teste. Már nem viselt kabátot, csak egy vékony pulóvert, ami nem takarta el előlem a karján feszülő izmokat. Vállát előre engedte, és lassan ingatni kezdte a testét, mint a kisgyerekek. Valami nagy baj van… Éreztem, hogy rossz hírt kapott.

– Akarod, hogy magadra hagyjalak? – kérdeztem, miközben a jótékony köd felszállt az agyamról.

Továbbra sem szólt semmit, csak ringatta magát, én pedig tehetetlenül vártam, hogy bármilyen reakciót mutasson felém. Negyed órán át ültem mellette. Mind a ketten némaságba burkolóztunk. Az idő múlása jelentéktelenné vált. Mintha beleolvadt volna egy burokba a szoba, ahol nincsenek olyan korlátok, mint az idő, vagy az elmúlás.

Amikor végre felnézett, az arca azonnal a frászt hozta rám. Egyébként világos szemei egészen sötétnek látszottak. Tekintete tele volt gyűlölettel. Lassan térdelt fel, miközben egész testével felém fordult, aztán két kezével megragadta az arcomat, és maga felé fordította a fejemet. A hideg futkosott a hátamon a pillantásától.

– Akarsz inni velem? – kérdezte rekedt hangon. Eddig nem is tűnt fel, hogy reszket. Nem akartam inni, se vele, se egyedül, de tudtam, hogy a nemleges válasz nem szerepel azon a listán, amit elfogad tőlem, ezért beletörődötten bólintottam.

Elengedett, áthajolt felettem és elvette a whiskyt. Kevesebb, mint a felét itatta meg velem. Meglepett, hogy majdnem fél liter alkoholt töltött belém, bár ahhoz képest jól éreztem magam. Talán mert kialudtam a fáradtságot, és a torkom sem kapart annyira, mint korábban.

Felém nyújtotta az üveget. Reméltem, hogy ezúttal a többesszámot nem úgy értette, hogy én iszom, ő meg nézi, bár talán jobban járok, ha ilyen állapotban nem telepszik az agyára alkoholos mámor. Ki tudja, hogy mi zaklatta fel ennyire…

Csak néhány kortyot ittam, aztán kikapta a kezemből az üveget. Mintha sav marta volna a torkomat. Örültem, hogy legalább fellélegezhetek kicsit. Nem sokat hagyott az alján, bár egyszer sem vett közben levegőt. A maradékot újra felém nyújtotta. Nagy sóhaj kíséretében húztam le a nagyjából fél deci égető piát, aztán elengedtem az üveget. Szerencsére még fogta, így nem esett le a földre.

Visszaült mellém, és letargikus tekintettel bámulta az ágy sötétbarna keretét. Sokáig nem mozdult, ezért visszafeküdtem, és a plafont tanulmányoztam, remélve, hogy nem szúrok ki újabb pókhálókat valahol.

Negyed óra telt el anélkül, hogy megszólaltunk volna, aztán felnézett, egy darabig figyelt engem, végül sóhajtott egyet.

– Vedd fel a kabátodat, mert indulnunk kell.

Nem tudtam, hogy mennyi lehet az idő, de gyanítottam, még nincs reggel, mert az ablakon át csak a végtelen sötétséget láttam. A kabátom az ágy végében volt, bár tisztán emlékeztem rá, hogy odalent vették le rólam. Bizonyára Tristan hozta fel, amíg aludtam. A sajátja az enyém mellett feküdt.

Felöltöztünk, aztán elindultunk, bár nem tudtam, hogy hová megyünk. Amikor leértünk a földszintre, mindenki meglepetten nézett ránk.

– Elmentek? – kérdezte az egyik fiú, akivel korábban az erdőben találkoztunk.

Tristan rosszkedvűen bólintott.

– Hová? – kérdezte a néger lány.

– Nem jövünk vissza. Ne várjatok ránk! – tért ki a válasz elől Tristan, aztán megragadta a karomat, és húzni kezdett maga után.

Néhányan talán már elmentek, mert kevesebb fiatal nézett ránk döbbenten, mint amikor megérkeztünk. Ezúttal aggódó szemek szegeződtek ránk, az akkori kíváncsiak helyett.

Nem örültem túlzottan annak, hogy Tristan a kocsihoz rángatott. Bár talán a friss levegő kicsit kitisztította a fejét, de akkor is elég sokat ivott. A tizenöt perces út a kocsiig anélkül telt el, hogy szóra méltatott volna, de a karomat nem engedte el, és szokatlanul durva volt.

Neki lökött a kocsinak, aztán kinyitotta nekem az ajtót.

– Szállj be! – parancsolta türelmetlenül.

Bár zavart, hogy ittasan fog vezetni, nem mertem tiltakozni. Bekapcsoltam az övet, hogy ha ütközünk, legalább egy kis esélyem legyen arra, hogy életben maradjak. Életemben először volt miért élnem. Tom és Claire befogadtak, a családommá váltak, és a szeretetük mindent megváltoztatott.

Tristan úgy vezetett, mint egy eszelős. Halálfélelmem volt egész úton. Először a fákat kerülgette, majd mikor kiértünk a főútra, a kocsikkal tette ugyanezt. A félelem lassan annyira elhatalmasodott rajtam, hogy csak szorítottam az övet, mintha az bármit is számítana. Tristan a kormányt szorongatta, de olyan erővel, hogy egészen elfehéredtek már hosszú ujjai.

Akkora lendülettel fékezett le, hogy azt hittem kirepülök az ablakon. Az öv nagyot rántott rajtam, és tudtam, hogy nemsokára csúnya folt marad majd utána a mellkasomon.

Kiugrott a kocsiból, megkerülte, majd feltépte az ajtót, és szinte kirántott az aszfaltra. Ha nem fogott volna olyan erősen, akkor tutira elhasalok a lábai előtt. De megtartott, amíg visszanyertem az egyensúlyomat, majd újra vonszolni kezdett maga után.

Már a lépcsőre léptünk fel, amikor rájöttem, hogy a szomszéd város kórháza előtt állunk. Pontosabban már a lépcsőjén… követtem Tristant, aki annyira gyorsan húzott maga után, hogy csoda, hogy nem estem el, mire végre megállt.

Egy pillanat múlva egy köpcös, kopaszodó rendőr lépett mellénk. Püffedt arcát két hatalmas szeme uralta, és az alattuk lévő vastag párnácskák. Hájas tokája megremegett, ahogy beszélni kezdett.

– Már éppen kocsit akartam érted küldeni, Tris. Hol voltál?

– Most itt vagyok! – közölte ridegen mostohabátyám, miközben körülnézett, mintha keresne valamit. – Hol vannak?

A rendőr felsóhajtott. Tristan vállára tette a kezét, aki undorodva rándult össze az érintésétől.

– Gyertek velem! – mondta a férfi együtt érző hangon.

Ha eddig pánikoltam, most már egyenesen halálra rémültem. Nem értettem, hogy mi történik. Tristan semmit sem mondott, de a tény, hogy egy kórházban voltunk, ahol egy rendőrtiszt fogadott minket, aki ráadásul EGYÜTT ÉRZŐ hangon szólt hozzánk, arra késztetett, hogy visszafojtsam a lélegzetemet, és imádkozni kezdjek, bár azt nem igazán tudtam, hogy miért is fohászkodom.

Végigmentünk egy folyosón, majd az “Intenzív osztály” feliratú ajtón léptünk be. A szívem hevesen vert, még a torkomról is megfeledkeztem. Mit keresünk az intenzív osztályon?

– Tristan, mielőtt bemész, valamit tudnod kell! – fordult szembe velünk a férfi. Csak Tristanhez beszélt, bár olykor rám pillantott. – Csak Tom van itt. Ami Claire-t illeti…

Tom, Claire? Csak ezt ne…

– Tudom. Már mondták a telefonban – hunyta le a szemét Tristan, miközben igyekezett nyugalmat erőltetni magára, bár hangja így is feszült maradt.

– Nagyon sajnálom, Tris…

Mit sajnál? Nekem miért nem mond senki semmit? Mit tud Tristan, amit én nem? És mi van Tommal? Hol van Claire?

A kérdések úgy özönlötték el az agyamat, hogy képtelen voltam gondolkozni. Halálra vált arccal álltam az egyetlen ember mellett, aki magyarázatot adhatott a történtekre, de Tristan nem figyelt rám. A cipőjét bámulta, mintha nem a már megszokott fekete csukája lenne rajta, hanem egy új, amit még nem tanulmányozott eléggé…

– Tom… szóval… készülj fel, Tristan… a legrosszabbra…

– De hát mi történt? Hol van Claire és mi van Tommal? – kérdeztem kétségbeesett hangon. Tristan végre rám nézett. Szembefordult velem, és két kezét a vállamra tette.

– Gabriel, most itt kell maradnod, érted? Csak egyetlen percet adj… kérlek… – mondta türelmesen, bár tudtam, hogy mennyire nehezére esik úgy tennie, mintha nem idegesíteném.

– De hát én…

– Kérlek! – ismételte valamivel nyomatékosabban. Zavartan bólintottam.

A rendőr Tristannel tartott. Végigmentek a folyosón, majd beléptek egy kórterembe, én pedig magamra maradtam. Egyre jobban remegett a kezem, és miközben próbáltam legyőzni a hányingeremet, szédülni kezdtem. Tom… Claire… mi történt velük?

Aggódva dőltem a falnak, és igyekeztem rendet tenni a fejemben uralkodó káoszban. Először is, egy kórházban vagyok… Tristan bármit is tudott meg telefonon, a hír annyira megrázta, hogy összetörte a telefonját, aztán magába roskadt, ivott némi piát, majd újra magába roskadt… és Tom. Itt van… az intenzív osztályon… de Claire nincs itt… de akkor hol van?

Annyi megválaszolatlan kérdésem lett volna, de nem volt senki, akiből kiszedhettem volna a válaszokat. Görcsölő gyomorral csúsztam le a hideg kőre. Nem érdekelt, ha felfázok. Már úgyis mindegy volt…

Tristan

Végighaladtunk a hosszú folyosón és bal oldalon, az utolsó előtti ajtónál álltunk meg. Egy ágyas szoba. V.I.P. részleg. Miattam… tudtam, hogy azért tették külön szobába apámat, mert nem vagyok akárki.

A város a turizmusból élt, egészen tíz évvel ezelőttig, amikor az idegenek elmaradoztak. Talán azért, mert a televízió és az internet világában már kevésbé lett igény a természet közelségére.

A legtöbben a vendéglátásból és kereskedelemből éltek, de miután nem volt annyi turista, mint korábban, sokan csődbe mentek. A munkanélküliség katasztrofális mérteket öltött, és az emberek tehetetlenül folyamodtak segélyekért, amit a város vezetősége nem tudott finanszírozni.

Aztán megnyílt a galéria. Kezdetben csupa ismeretlen festő és fotós képeit állították ki, de csakhamar a galéria is csőd közelbe került, egészen addig, amíg Stanley Raskov fel nem fedezett. Hamarosan már csak az én képeim lógtak a sivár falakon, és ahogy híre ment tehetségemnek, a turisták lassan újra felfedezték a várost, hogy megtekinthessék az alkotásaimat. Futótűzként terjedt a híre sajátos stílusomnak, a precíz, fényképszerű munkáimnak, tökéletes ábrázolásaimnak, és egyre távolabbról érkeztek az érdeklődök, hogy megvehessék, vagy szimplán megcsodálhassák a képeimet.

Néhány év alatt dísz-polgárrá léptem elő. Mindenki ismert, mindenki tudta a nevemet. A város újra felvirágzott, én pedig köztiszteletben álló ember lettem. Pedig még húsz sem voltam.

Azóta sem múlt el a népszerűségem. Mindenhol felnéztek rám. Az éttermekben nem engedték, hogy fizessek, az utcán megszólítottak, a rendezvényeken állandóan engem fotóztak. Minden héten írtak rólam a helyi lapok. Én hoztam újra forgalmat a városba, éppen ezért mindenki hálás volt nekem.

És most ismét beigazolódott, mennyire szeretnek az emberek. Az apám a legjobb ellátást kapta.

Mielőtt a kilincs felé nyúltam volna, hogy belépjek és szembenézzek a félelmeimmel, hirtelen elözönlötték agyamat az emlékképek.

Azelőtt, hogy megszülettem volna, a szüleim kétségbeesetten vágyódtak egy gyerek után, de az orvosok megállapították, hogy édesanyám meddő, és nem lehet gyermeke. Hiába próbálkoztak hormon terápiával, mesterséges megtermékenyítéssel, vitamin kúrákkal… semmi sem használt. Bármennyire szeretett volna nagy családot, úgy tűnt, hogy egyetlen csemetéje sem lehet.

Miután végleg lemondtak a gyermekáldásról, elhatározták, hogy örökbe fogadnak egy fiút. Sorra járták az árvaházakat. Mindenképpen csecsemőt szerettek volna. Pénzük volt, nagy házuk is, de mégsem akadt egyetlen kisbaba sem, akit adoptálhattak volna. Az idejük rohamosan fogyott. Anyu már harminc is elmúlt, apa harminchárom felé járt.

Mikor feladták, hogy valaha is összejöhet nekik a dolog, mikor úgy döntöttek, hogy már az adoptálásról is lemondanak, kaptak egy telefont, hogy lenne egy kisfiú, akit magukhoz vehetnének. Egy hétfő reggel lett volna a találkozó, de anya arra ébredt, hogy rosszul érzi magát. Hányt, émelygett, szédült… így mégsem mehetett egy kisbaba közelébe, ezért elmaradt a megbeszélés.

Másnap sem volt jobb a helyzet, se harmadnap. A reggeli rosszullétek nem akartak múlni, ezért aggódni kezdtek. Gyermekáldásra nem számíthattak, miután már többször is megmondták nekik, hogy nem lehet gyerekük, ezért vírusra gyanakodtak. Majd egy hét telt el, mire apa rá tudta venni anyut, hogy látogassák meg a háziorvosukat.

Mikor kiderült, hogy terhesség okozza a rosszulléteket, olyan boldogok voltak, hogy majd kiugrottak a bőrükből. Minden nap elmentek templomba, egyrészt, hogy azért imádkozzanak, hogy anya ki tudja hordani a magzatot, másrészt azért, hogy hálát rebegjenek Istennek, amiért mégis megszánta őket.

A születésem napján apám nem tudott aludni. Fájó szívvel hagyott ott minket, mert egy percet sem akart elszalasztani az időből, amit velem tölthet.

Amíg én gyanútlanul szopogattam az ujjamat az inkubátorban édesanyám ágya mellett – aki lenyűgözve figyelte hőn áhított gyermekét -, addig apám bevonult az akkor még üres gyerekszobába néhány vödör festékkel, ecsetekkel és takarófóliával. Mire kiengedtek minket a kórházból, már meseország várt otthon. Az összes létező rajzfilmfigurát felfestette a falamra. Donald, Mickey, Tom és Jerry, Hófehérke, Hamupipőke, Flinstone család és Plútó kutya várt, sok másik társukkal együtt.

Egy percig nem volt kérdés, hogy kitől örököltem a tehetségemet. Anyám sírva fakadt, amikor meglátta a mesevilágot a falon.

Szerencsés voltam. Míg a legtöbb szülő néhány hét után már bosszankodva kel fel síró csecsemőjéhez, addig az én szüleim mosolyogva néztek egymásra, amikor a bömbölésemre ébredtek. Mind a ketten felkeltek hozzám, és amíg apám zongorázott nekem, addig anyu csendesen dudorászott, vagy énekelt, miközben hálásan ringatott a karjaiban. Sosem érezték tehernek az átvirrasztott éjszakákat, pedig nem sokat aludhattak mellettem. Hasfájós baba voltam, akinek a fogai is lassan bújtak elő, ráadásul minden betegséget elkaptam. Szinte nem volt olyan éjszaka, amikor ne kellett volna kétóránként kelniük hozzám. Mégis mindig örültek, hogy velem lehetnek.

Apa sok altatót komponált nekem, amihez anyu írt szövegeket. Bármit megtettek volna azért, hogy enyhítsék aktuális fájdalmamat a jelenlétükkel és szeretetükkel.

Két éves koromra már tudták, hogy nem vagyok átlagos. Nem igényeltem az anyai babusgatást, és általában nem játszottam semmivel. Leginkább csak ücsörögtem, és némán szemléltem a világot, mintha már akkor is a részletek nyűgöztek volna le. Hamar kezdtem beszélni, de sosem volt túl sok mondanivalóm. Gyorsan kezdtem járni, mégis inkább egy helyben ültem, minthogy felfedezzem a világot.

Amint először fogtam krétát a kezembe, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy túl ügyesen fogom, túl szép vonalakat kerekítek. Túl szabályosan firkálgatok.

Öt évesen már messze felülmúltam kortársaim „alkotásait”, ezért olyan iskolába írattak, ahol lehetőséget kaptam arra, hogy fejlesszem Isten adta képességeimet. Amellett, hogy zongorázni és gitározni tanultam, festettem és szobrokat készítettem, mindenféle szakkörre beírattak. Agyagozni, gyurmázni jártam és irodalmi szakkörre, művészettörténet órákra… egy perc szabadidőm sem volt, de nem is bántam. Minden lekötött, ahol kiélhettem alkotási vágyamat.

A szüleim ráéreztek arra, hogy mi az, ami majd az életem értelmét jelenti, és míg a többiek footballozni, kosarazni jártak, addig én rajzszakkörön gubbasztottam. De egyszer sem panaszkodtam. Mindig lelkes voltam, és látszott rajtam, hogy csak azért járok el mindenhová, mert tényleg érdekel az egész. Csak azt a kötöttséget viseltem el, ami olyan programhoz kapcsolódott, ami valóban lenyűgözött. Talán ezért vettek ki tíz évesen az iskolából. Mert már akkor sem mindig találtam el az épületig.

Magántanulóként szabadabb életem volt. Tizenkét évesen már pénzért vették meg a rajzaimat, tizenhat évesen pedig már a fotóimért is sorban álltak. Én még fel sem fogtam, hogy ez mekkora szó, a városban már híre ment a csodagyereknek. Picassóhoz, Da Vincihez, Dalíhoz hasonlítottak – igaz nem véletlenül, mert nagy hatással voltak rám az ismertebb festők.

Olyan gyerekkorom volt, amiről más álmodni sem mert. Elkényeztettek, mindent megvettek nekem, mindenhová magukkal vittek, és gondoskodtak róla, hogy minél többet lássak a világból. Már kamaszként bejártam Európát, Amerikát és Ázsiát is.

Lenyomtam a kilincset, és felkészültem a legrosszabbra, mégis kővé dermedtem, amikor beléptem a kórterembe. Bernard Sullivan követett, de megállt az ajtónál. Talán félt egyedül hagyni az apámmal, akit alig ismertem fel. Sötét haja izzadságtól csatakosan tapadt sima homlokához. Mindig melegséget árasztó szemeit lehunyva feküdt, arcát oxigénmaszk takarta, orrába csövek futottak. Karjából szintén egy cső vezetett az ágy melletti állványig. Az infúzió viszonylag gyorsan csöpögött, míg a szívmonitor túlontúl lassan csipogott. Alig vert a szíve… Arca felduzzadt, bekékült, összezúzódott. Mély és kevésbé mély vágások csúfították el máskor kellemes vonásait.

Közelebb léptem hozzá, és bénultan nyújtottam felé a kezemet, hogy megfogjam nedves, forró tenyerét. Éreztem a könnycseppet a szemem sarkában.

Bernard megállt mögöttem, de csak annyi időre, hogy előhúzza nekem a puffot az ágy alól, aztán újra távolabb hátrált, és onnan szólalt meg.

– Tehetek érted valamit, Tris?

Nem reagáltam a szavaira. El sem jutottak hozzám. Bernard még várt egy kicsit, aztán magamra hagyott a fájdalommal, félelemmel és kétségekkel. Lerogytam a puffra. Egy percig, talán kettőig lehettem magam, majd benyitott egy orvos.

Csak a hangjáról ismertem fel Dr. Jason Fordot, aki a kórház igazgatója és főorvosa volt egyben. Olyan halkan surrant be, hogy csak akkor érzékeltem a jelenlétét, amikor a vállamra tette a kezét, és gyengéden megszorított.

– Szerettem volna legalább addig életben tartani, amíg elbúcsúzol tőle.

Jól ismertem a dokit. Apám jóbarátja volt. Sokszor töltöttem náluk a hétvégét, és időnként velük mentünk kempingezni a hegyekbe. Olyan mély fájdalommal beszélt, hogy magam sem tudtam volna jobban kifejezni a kínt, amit éreztem. Megrázta apám állapota, csakúgy, mint engem. A mindig erős, mindig határozott, mindig kiegyensúlyozott Thomas Aykroyd most elesett volt, fehérebb nálam, erőtlenebb egy újszülöttnél, és távolibb a Plútónál.

– Nincs remény – suttogtam halkan, inkább magamnak, mint neki.

– Bár lenne, Tris. Bár tehetnénk érte bármit.

– A sofőr… aki a kamiont vezette…

– Meghalt – sóhajtotta együtt érzően.

– Miért? – Értette a kérdésemet. Újra megszorította a vállamat.

– Infarktus, Tris. Nem volt ittas, és fáradt sem. Egyszerűen szívrohamot kapott, és áthajtott a szemben jövő sávba. Apád már semmit sem tehetett. Mind a ketten túl gyorsan hajtottak, de betartották a kreszt…

– Fájt nekik? – kérdeztem megtörten. Dr. Ford leült mellém egy olyan puffra, ami alattam is volt.

– Nem, Tris. Nem fájt nekik.

Nehéz volt visszatartanom a könnyeimet. Megszorítottam apám kezét, talán utoljára. Nem tudtam nyelni a torkomban terpeszkedő gombóc miatt, és hiába lélegeztem, mégis légszomjam támadt.

– Meddig tartott?

– Csak egy másodpercig – mondta halkan. – Felfogni sem volt idejük.

A monitor monoton csipogása, és az egyébként néma csend megrémített.

– Meddig fog még élni? – kérdeztem erőtlenül.

– Amíg azt nem mondod, hogy kapcsoljam le a gépet – felelte a doki szomorúan.

– Magához térhet még? – érdeklődtem reménykedve.

Dr. Ford átkarolt. Máskor elhúzódtam volna, de most jól esett a figyelmessége. Magához vont, átölelt és a fülembe suttogott.

– Nincs agyi funkciója. Csak azért nem kapcsoltam le a gépet, hogy még egyszer láthasd. Hogy elbúcsúzhass tőle. Ennyit megérdemelsz, és ő is ezt akarta volna.

Képtelen voltam tovább tartani magamat. A könnyeim sebesen követték egymást, miközben sírni kezdtem. Ki tudja, hány éve nem volt már példa erre. A doki simogatni kezdte a hátamat, én pedig közelebb bújtam hozzá, nem törődve sem a büszkeségemmel, sem az elveimmel. Muszáj volt egyetlen percig elengednem magamat, mert úgy éreztem, hogy szétvet a feszültség.

– Ha akarod, kaphatsz még néhány napot. Egy ideig még életben tudjuk tartani a gépekkel. Ha időre van szükséged…

– Nem! – sóhajtottam, újra összeszedve magamat. Elhúzódtam, és az apámra néztem. Legalábbis a testre, mely valaha otthont adott lelkének. – Csináljuk! – nyögtem nyugalmat erőltetve magamra. – Nem akarom, hogy szenvedjen…

– Már nem érez semmit, Tristan…

– Akkor is! Ezt nem… nem… nem tudom tovább nézni…

Dr. Ford bólintott, felállt, és felsegített engem is. Alig bírtak el a lábaim.

– Szeretnéd te csinálni? – kérdezte.

Egyetlen pillanatig felháborított a kérdése. Öljem meg a saját apámat? De végül mégis bólintottam. Ezt akarná… nekem kell elengednem…

– Ezt a gombot nyomd meg, ha úgy érzed, hogy felkészültél rá.

Mintha erre fel lehetne készülni – gondoltam keserűen. Készüljek fel arra, hogy megöljem az apámat?

– Meddig fog még…?

– Semeddig… a gép tartja életben. Ha megnyomod, azzal vége. Azonnal…

Lehunytam a szememet, egy darabig erőt gyűjtöttem, aztán apám fölé hajoltam.

– Szeretlek! Sosem mondtam, sosem mutattam ki, de azt akarom, hogy tudd! Muszáj tudnod! Ha hallasz még, ha még eljutnak hozzád a szavaim… szeretlek! Tiszta szívemből, mindennél jobban… annyira sajnálom, apu…

Dr. Ford újra a vállamra tette a kezét, és a fülembe súgott.

– Szeretnél egyedül maradni vele?

– Nem! – nyöszörögtem fájdalmasan. – Egyedül nem tudom… nem leszek rá képes… egyszerűen nem…

– Semmi gond. Nyugodj meg. Itt maradok veled – biztosított róla atyáskodó hangon.

Bólintottam. A gombra csúsztattam az ujjamat, de sehogy sem akaródzott megnyomni. Percek teltek el, miközben a gondolataim hevesen csapongtak a múlt, és a kétséges jövő között. A Mennyország és a Pokol között… a boldogság és a reménytelenség között. A fény és árnyékvilág között.

– Szeretnéd, ha segítenék? – kérdezte a doki szomorúan.

– Nem! Ezt nekem kell… ezt akarná… egyedül kell elengednem…

Egy percig még álltunk, és én apám arcát fürkésztem. A csöveket, az infúziót, az oxigénmaszkot, aztán nagy levegőt vettem. Újra megfogtam a kezét, egy pillanatig visszafojtottam a lélegzetemet, aztán megnyomtam a gombot, és ezzel együtt a mellkasa többé nem emelkedett fel. Ráborultam immár élettelen testére, és újra elsírtam magam. Meg fogja bocsátani a gyengeségemet. Ő is megsiratna engem…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.8/10 (21 votes cast)
Tristan 6. rész 18+, 9.8 out of 10 based on 21 ratings