tristan-1

Megdöbbentem, amikor három srácot pillantottam meg néhány méterre a fák árnyékában. A nap már előkészítette puha, hófehér párnáit, és éppen lefekvéshez készülődött. Bár még alig látszódott a bíborvörös sáv a felhők körül, tudtam, hogy hamarosan sötét lesz. Naivan abban reménykedtem, hogy Tristan nem ismeri az idegeneket, de cseppet sem lepett meg, hogy tévedtem. A három srác azonnal felénk indult, ahogy észrevettek minket.

– Mit keresünk itt? – kérdeztem óvatosan.

– Bemutatlak a barátaimnak.

Annyira szerettem volna hazamenni, elrejtőzni a paplan alatt, sőt, egyenesen láthatatlanná válni, legalább egy rövid hétre, de úgy tűnt, hogy ismét nem számít, én mit szeretnék.

A kocsinak vetette hátát, és várt, amíg az idegenek oda nem értek hozzánk. Az egyik azonnal elvigyorodott, ahogy meglátott, a másik kettő inkább kíváncsian méregetett.

– Üdv, srácok, mi a pálya? – rázott sorban kezet velük.

– Szóval, ő volna az újdonsült öcsikéd? – kérdezte a vigyorgó fiú.

– Mit szólsz hozzá? – mosolyodott el Tristan büszkén.

– Tényleg olyan helyes, mint a képeiden – jegyezte meg egy szőke, magas, izmos fiú.

Azt hittem, hanyatt vágódok, amikor rájöttem, hogy mindhárom fiú látta az aktokat, amiket Tristan csinált rólam. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is képes lesz ennél kellemetlenebb helyzetbe hozni, bár gyanítottam, hogy most is alábecsülöm.

– Szóval, Gabe, mert ugye így hívnak? – kérdezte a legmagasabb fiú. Fekete haja kiemelte rikító kék szemeit, és csontos arcának markáns vonásait. – Milyen érzés Tris öcsikéjének lenni?

Most mégis mit felelhettem volna erre? Nem néztem fel, nem szólaltam meg, és legfőképpen nem vettem levegőt. A korábbról már ismerős, szorító érzés elindult a gyomrom felől. Nagyot nyeltem, hogy legyűrjem a felkúszó gombócot a torkomban.

– Én mondtam, hogy frankón édes a kissrác – jelentette ki elégedetten Tristan. Úgy nézegettek, mintha én volnék a világ csodáinak egyike.

– Igen, tényleg az – hagyta rá a vigyorgó srác. Ő tűnt a legidősebbnek, és a legijesztőbbnek is egyben. Majdnem olyan eszelős volt a tekintete, mint Tristennek.

Tristan átkarolt, és közelebb húzott magához. Egyre jobban remegtem. Egyedül is éppen elég ijesztő volt, és most már a haverjait is rám szabadította, akik semmivel sem tűntek ártalmatlanabbnak. Úgy éreztem, kelepcébe kerültem. Nem volt menekvés. A szorongásom kezdett elviselhetetlen lenni. A gyomrom görcsbe rándult, miközben a fejemben bekapcsolt a vészjelző, és kibírhatatlanul sípolt. „Fuss, Gabriel… fuss…” – hallottam olyan tisztán, mintha egyikük mondta volna.

– Elviszünk valahová. Meglátod, élvezni fogod – villantotta rám félelmetes mosolyát Tristan, ami azonnal meggyőzött róla, hogy még véletlenül sem fogom élvezni, amit tervez. A vigyorgó sráccal megragadták a karomat, és húzni kezdtek, én pedig tehetetlenül bukdácsoltam közöttük.

Negyed órán át gyalogoltunk, amíg el nem értünk egy hasonló kisházhoz, mint Tristan szentélye. Az épületben égtek a lámpák, a narancsszínű fény megvilágította a környező fákat. A nap már alig látszott az égen, és vészjósló volt a csend. Próbáltam leplezni a rettegést, amit éreztem, de tudtam, hogy Tristan figyelmét semmi sem kerülheti el. A fekete hajú srác kinyitotta a bejárati ajtót, és Tristanék szó szerint bevonszoltak rajta.

Alig volt melegebb a házban, mint odakint. Nagyjából egy tucat fiatal között találtam magamat. Volt négy lány, a többi fiú. A lányok egytől-egyig gyönyörűek, magasak, vékonyak, hosszú, karcsú lábakkal és telt keblekkel. Mintha egy magazin címlapjáról léptek volna le. Volt köztük egy sötét bőrű, két szőke és egy vörös. A fiúk átlagos amerikaiak, leszámítva egyetlen srácot, aki elsőre is írnek tűnt, jellegzetes ír vonásai, feltűnő szeplői és vörös haja miatt.

Most már nem izgatott, hogy látszik-e rajtam, hogy halálra rémültem. Furcsa szagot éreztem, ami kicsit bódító volt. A füstölőre fogtam, aminek füstje ott gomolygott a sarokban, de valami azt súgta, hogy a szag máshonnan ered. Láttam néhány üres sörösüveget a fal mentén, de kevésbé riasztott meg, mint a sok vászon, amik két sorban sorakoztak a szoba közepén. A fiatalok egy vastag szőnyegen ücsörögtek, de mind felugrott, ahogy meglátott. A legfiatalabb is huszonéves lehetett. Nem volt kérdés, hogy messze én vagyok a legfiatalabb.

– Mizu, srácok? – kérdezte Tristan, miközben még mindig engem szorított magához erős karjával.

– Üdv, Tris, már azt hittük, nem is jöttök – jegyezte meg a sötét bőrű lány, miközben odasimult mostohabátyám oldalához, és szájon csókolta. Undorodva fordultam el, talán ezért is lepett meg, amikor valaki megragadta az államat. Halott sápadt színt vett fel az arcom, miközben zavartan fonódott tekintetem a néger lány sötét szemeibe.

– De édes vagy! – mondta lelkesen, és azonnal végigsimított tűzforró arcomon. – Te Tris, nem lázas a kisfiú?

Meg kellett volna sértődnöm a jelzőn, de jobban foglalkoztatott a sok rám szegeződő szempár. Ha most nem áldoznak fel a Sátánnak, akkor soha…

– Kicsit megfázott a srác, de ne aggódj, kutya baja – nyugtatta meg Tristan. Szerettem volna megkérdezni tőle, ugyan honnan a fenéből veszi, hogy nincs semmi bajom, de inkább hallgattam.

– Vedd ezt le édes, erre már nincs szükséged – lépett mögém a lány, miközben Tristan elengedett. Lehúzta rólam a kabátot, aztán végigsimított a karomon. – Milyen vékony vagy. Többet kéne enned, Szivi…

– Hagyd békén, Trisha. Úgy jó, ahogy van! – közölte Tristan kissé komoran, majd a falon lévő termosztáthoz lépett. – Nem gáz, ha felcsavarom kicsit? Nem akarom, hogy még jobban megfázzon…

– Csavard csak – mondta egy nagydarab, magas, kissé izomtúltengésben szenvedő férfi. Huszonkilenc, talán harminc körülinek saccoltam. A hangja olyan érdes volt, mint a smirgli. Rövid haja a plafonra meredt, mintha megijedt volna valamitől. Deltás karja vastagabb volt, mint a combom. Mintha beszorult volna egy konditerembe néhány évre. Úgy tűnt, az ő szava szent, mert senki sem szólt egy szót sem. Tristan feltette a fűtést, majd rám nézett.

– Jól van, öcskös, megvárjuk, amíg kicsit felmelegszik a szoba, addig kapsz inni valamit.

– Sör, wisky vagy Martini? – kérdezte egy vézna, nyurga srác.

– Wiskyt hozz neki, az fertőtleníti a torkát – válaszolta helyettem Tristan.

– Én nem iszom – suttogtam rekedten.

– Elég idős vagy már hozzá, hogy túllépjünk ezen a hülyeségen. Különben is, jót tesz majd a torkodnak. Lezsibbaszt…

– Talán inkább tejet kéne neki adni, vagy limonádét – gúnyolódott egy húsz év körüli fiú.

Tristan arca megváltozott. Indulatosan lendült előre a teste, és megragadta a fiút a ruhájánál fogva. Mindenki megmerevedett.

– Az öcsémről beszélsz, Lionel, szóval vegyél vissza, vagy megnyúzlak, és a véreddel fogom lefesteni a kissrácot…

Két dolog döbbentett meg nagyon, bár nehéz lett volna eldönteni, melyik ért váratlanabbul. Tristan az öccsének nevezett, sőt, megvédett, igaz, ezúttal nem voltam veszélyben, másrészt rá kellett jönnöm, hogy nagyobb bajban vagyok, mint hittem. Engem fognak lefesteni… ha valamire nem vágytam, akkor az az volt, hogy levetkőzzek másfél tucat idegen előtt. Szédülni kezdtem.

– Nyugi, Tris… ne kapd fel rögtön a vizet.

– Ha még egyszer gúnyolódni mersz az öcsémmel, esküszöm, úgy elverlek, hogy még anyádnak is fájni fog – vicsorogta Tristan a rémült fiúnak, miközben ellökte magától.

– Lazíts, baby, nem gondolta komolyan – lépett mellé a vörös lány, és végigsimított Tristan feszes fenekén.

– Mi a faszt képzel magáról ez a kis taknyos? – morogta maga elé, miközben felém fordult, és az állam alá nyúlt. – Gyere, öcskös, van egy ágy az emeleten. Pihenj le egy kicsit. Jót fog tenni…

Meglepetten néztem rá, abból, amit korábban mondott, arra következtettem, hogy nekem kell modellt állnom. Kezdtem összezavarodni. Tristan olyan hangon beszélt velem, amit nem tudtam hova tenni. Atyáskodóan karolt át, és a lépcső felé terelt.

– Azt hittem… – kezdtem motyogva, mikor a lépcsőhöz értünk, de a szavamba vágott.

– Reggelig itt leszünk. Addig aludj. De előbb igyál egy kicsit, hidd el, tényleg jó lesz, ha lezsibbasztja a torkodat a pia. Várj itt! – mondta, és visszament a többiekhez, majd egy üveg Jack Danielsszel a kezében tért vissza. – Menjünk! – tuszkolt a lépcső felé. Eszem ágában sem volt tiltakozni. Nem szándékoztam megvárni, amíg meggondolja magát.

Megmutatta a pici szobát, ami nem úgy festett, mintha bárki lakna benne. Csupa pókháló volt minden. Hirtelen megborzongtam, mert gyerekkorom óta aratnofóbiám volt.

– Mi a baj? – kérdezte, mikor megtorpantam. Egy méretes pókra meredtem az ágy fölött, és azonnal remegni kezdtem. Tekintetével megkereste a pontot, amire fókuszáltam, aztán felhúzott szemöldökkel nézett rám. – Félsz a pókoktól?

Még bólintani is nehezemre esett. Felsóhajtott, elvett a halom földre tornyozott magazinból egyet, és a kezével áttuszkolta a pókot a lapra, majd ablakot nyitott, és kirázta a nyolclábú rémálmot a sötét tetőre. Még vagy egy tucat pókhálót láttam, ezért nem mertem megmozdulni. Azt vártam, mikor kezdenek felmászni rám az apró, szőrös szörnyetegek.

– Már kidobtam – nézett rám értetlenül. Szerettem volna megmozdulni, de a lábaim földbe gyökereztek. Egyet valóban kidobott, de mi lesz a többivel?

Rájöhetett, hogy mi a bajom, mert az újsággal leszedte a hálókat a falról. Még két pókot dobott ki az ablakon. Megnyugodtam kicsit, mikor nem láttam több nyolclábút, bár félelmem nem múlt el teljesen.

– Most már egyenesen izolált a szoba, szóval nyugi. Feküdj le végre, mert pihenned kell.

 

Tristan

Gabriel elhelyezkedett az ágyon. Segítettem neki betakarózni, bár csak egy vékony pléd volt az ágy végébe hajtogatva. Amikor valamelyest megnyugodott a pókinvázió felszámolása miatt, végre kisimult az arca. Soha életemben nem találtam még ennyire szépnek férfi – fiú – arcot. Volt benne valami különösen vonzó, de nehéz lett volna megmondani, mi az. Talán a sötét szemei, melyek leginkább egy ijedt kiskutyát juttattak eszembe, de lehet, hogy kissé kreolos bőre, vagy szépen keskenyedő arca fogott meg. Imádtam lefesteni, lerajzolni, lefotózni. Ruhában is izgalmas volt, de anélkül még inkább.

Amikor először megpillantottam, még nem fogott meg gyerekes bája. Akkor még túl dühös voltam, amiért a nyakamba varrták a szüleim. Csak az ellenséget láttam benne. Nem hiányzott az életemből senki, főleg nem olyasvalaki, aki betör az intim szférámba… nem hiányzott… legalábbis akkor így gondoltam. De idővel ráébredtem, hogy pontosan őrá volt szükségem. Szinte sóvárogtam utána, pedig nem is tudtam, hogy a világon van.

Amikor elsőnek láttam ruha nélkül, azonnal magával ragadott meglepően izmos teste. Vékony srác volt, ruhában egészen kamaszos alkat, de amint levetette a testét rejtő göncöket, szinte megbabonázott.

Lehunyta a szemét. Láttam, hogy fázik, bár nem panaszkodott. Ezt szerettem benne a legjobban. Bármit megtehetek vele, nem fog elárulni. Talán mert fél tőlem… különös érzés. Soha senki nem tartott tőlem, és nem is hittem, hogy vágyom rá, hogy bárki is rettegjen a közelemben. De az igazat megvallva, felizgatott a szemében rejtőző ártatlan rémület. Mindig így nézett rám. Az árva fiú… az volt, nem csak azért, mert elvesztette a szüleit… Gabriel Summers már árvának született. Sütött minden mozdulatából az elveszettség és tehetetlenség bélyege.

Nem sokat tudtam a múltjáról, de biztosra vettem, hogy egész életében meghátrált a kihívások elől. Olyan volt, mint a víz. Felvette a váza alakját, amibe öntötték. Nem számított milyen formájú, mert tökéletesen alkalmazkodott hozzá. Erre születni kell. A nyomorultságot nem lehet tanulni… a vérében volt a megalázottság és beletörődöttség. A DNS-ébe táplálták és tudtam, hogy élete végéig képtelen lesz túllépni hitványságán. De pont ezért érdekelt annyira. Pont ez a szánalmas gyávaság keltette fel a figyelmemet.

Kihúztam az ágyneműtartót, és elővettem egy hálózsákot. Más nem is volt benne. Ráterítettem azt is, miközben meglepetten nézett rám. Gyámoltalanságánál talán csak zavarodottsága volt elragadóbb. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy Isten azért teremtette a fiút, hogy örömet szerezzen nekem. Be kell valljam, nem tudtam ellenállni különös másságának.

Kibontottam a whiskyt, és felé nyújtottam. Vonakodva vette el. Nem akart inni, de biztosra vettem, hogy fog… bármit megtesz nekem. Vajon meddig mehetek el? Vajon mi az, amit még kérdés nélkül bevállal? Ha a fejére nyomnám a párnát, vajon védekezne? Vagy csak vergődne, mint egy csapdába esett nyúl? Nehéz volt legyőznöm a kísértést, hogy kipróbáljam…

Most először tudatosult bennem szadista énem létezése. Mint minden emberben, bennem is ott lapult a gonosz. Mind könyörtelenek vagyunk. Már túlléptünk azon, hogy a túlélésért okozzunk fájdalmat. Puszta élvezetből tesszük. Belénk van kódolva, mint a pislogás vagy a lélegzés.

Egyetlen kortyot ivott csak, és máris öklendezni kezdett. Eltorzult az arca, és undorodva fanyalgott. Tényleg nem ivott még alkoholt. Gyönyörű volt, ahogy az arcán lévő apró izmok összerándultak. Muszáj volt még látnom ezt a pillanatot. Muszáj volt magamba szívnom, elzárnom az agyam egy poros fiókjába, hogy egyszer még előhívhassam onnan annyi időre, hogy megörökítsem egy képben.

Leengedte az üveget, ezért előre nyúltam, megragadtam, és a szájához nyomtam. Kikerekedtek a szemei. Erőtlenül hanyatlott vissza a párnára, én pedig nem engedtem levegőhöz jutni, amíg úgy nem gondoltam, hogy már elkerülhetetlen a dolog, ha nem akarom elveszíteni. Márpedig nem akartam. Az enyém volt. És én annyira vágytam a közelségét, mint még soha semmit életemben. Szinte a részemmé vált.

Mielőtt megfuttattam volna, sokáig nem láttam, és engem is meglepett, mennyire hiányzott. Alig vártam, hogy újra vele lehessek. Hogy érezhessem az illatát, belélegezhessem riadt sóhajait, és belenézhessek bizonytalan szemeibe.

Új és ismeretlen érzés volt uralkodni valakin. Kezdtem megérteni azokat, akik elnyomják a környezetükben élőket. Nem is olyan rossz érzés, ha felette állhatsz másoknak. Kifejezetten élveztem.

Miután vett egy nagy levegőt, újra megemeltem az üveget. Még jobban öklendezett. Az alkohol végigfolyt keskeny állán, és lecsorgott a nyakára, onnan pedig a sötét, vastag, kötött pulóver alá. Úgy döntöttem, hogy eleget ivott. Úgy négy, talán öt decit nyelt le. Egy kezdőnél ez nem is rossz. Nemsokára az egész világ forogni fog vele, vagy rosszabb esetben elalszik. Reméltem, hogy még tanúja lehetek annak, ahogy legyűri a whisky okozta mámor. Muszáj volt látnom, ahogy ködössé válik tekintete, ahogy önkéntelen mosolyra húzódik a szája, vagy éppen indokolatlan félelem költözik amúgy is izgalmas tekintetébe.

Egyébként sem volt kedvem visszamenni a többiekhez. Scotty feldühített, legszívesebben kitéptem volna a szívét, hogy beletuszkoljam mocskos ajkai közé. Mégis honnan vette a bátorságot, hogy sértegesse az ÖCSÉMET? Kis seggfej. Tudtam, hogy eljön a napja annak, hogy megfizetek még neki ezért. Egyetlen ember emelhet kezet Gabrielre, egy embernek van joga a lelkébe gázolni, és az én vagyok! Hozzám tartozik, és ha bárki bántani meri – akárcsak szavak által-, darabokra töröm a csontjait. Senki sem avatkozna közbe, ha letépném Scott hülye fejét, és a falhoz rugdosnám, mint egy focilabdát.

Az egész szánalmas banda a tenyeremből evett. Meg nem értett „művészek”, csupa tehetségtelen idióta, akik felnéznek rám, mert én nem vagyok annyira szánalmas, mint ők. Talán csak Billy, Zack és Matthew érnek valamit. Nem hiába jöttek elém. Ők miattam jártak csak ebbe a birkacsordába. De nem azért, mint a többiek. Ők megértettek engem. A barátaim, akik nem csak a kiugrási lehetőséget látják bennem, hanem az embert és az álarc mögött lapuló egyéniséget is.

Nem tudnám megmondani, hány éve ismerem őket. Talán mindig is ismertem. Életem első emlékei is hozzájuk fűződnek, és titkon azt remélem, hogy az utolsókat is megoszthatom majd velük. Rajtuk kívül talán csak Trisha és Zora számít. Utóbbit egy hónapja nem láttam, mert éppen Spanyolországban volt egy fotózás miatt. Ha valaha számított nekem nő, akkor csak rájuk gondolhattam. Ők többet jelentettek nekem, mint a számtalan lotyó, akiket felpróbáltam az elmúlt évek során. Nem voltak olyan könnyű nők, mint a többi. Értük küzdenem kellett. Na nem sokat, azért azt nem mondanám. Trishát két hónapig fűztem, Zorát fél évig. Nem vagyok az ismétlések híve, de velük bármikor szívesen merülök alá a kéjben. Lüktető nőiességük ízét akármikor fel tudom idézni. Hangos sikolyaik mindig ott húzódnak a tudatalattimban, és amikor csak szeretném, elő tudom hívni édes emléküket. Külön-külön is ördögien értik a dolgukat, de együtt leírhatatlan, mire képesek.

Amikor először voltam együtt két nővel, nem értettem, mi a pláne benne. Egyszerre úgyis csak egyel kefélhetek, és az, hogy közben egy másik nyalogat és terít be a nyálával, valahogy nem tűnt túl szórakoztatónak. Jobb szeretek arra figyelni, amit csinálok… de Zora és Trisha egészen más. Tizennyolc voltam, amikor először csináltuk hármasban. Annyiszor élveztem el, hogy másnap lábra sem tudtam állni. Ha velük vagyok, gyakorlatilag még gondolkozni sincs időm. Csak hagyom, hogy vezessenek, átengedem nekik a domináns szerepet, mert tudom, hogy bármikor rájuk bízhatom magam.

Gabriel abbahagyta a rekedtes köhécselést, és kimerülten próbált lélegezni. Nyilván marta a torkát a whisky, de utólag nem fogja bánni, hogy az égető érzés után enyhül majd a torokfájása. Sok mindenre meg kell még tanítanom, mert úgy tűnik, hogy semmit sem tud még az életről.

Bágyadtan meredt maga elé, én pedig újra átengedtem magamat a gondolataimnak. Felidéztem egy pokolian ütős szeretkezés emlékét. Már amire emlékeztem belőle, mert szinte félájult voltam végig. A lányok az utolsó csepp energiámat is kiszipolyozták és én tehetetlenül vergődtem közöttük, miközben próbáltam legalább fellélegezni két orgazmus között. Fogalmam sincs, hányszor lehet egy férfit a csúcsra juttatni egyetlen éjszaka alatt, de tuti, hogy párszor már rekordot döntöttünk.

A legjobban azt szerettem bennük, hogy ha hármasban voltunk, nekem semmit nem kellett csinálnom. Nem vártak tőlem kéjes élvezetet. Egymást tették boldoggá, de közben egy percig sem feledkeztek meg rólam. Gabriel még nem is tudja, mennyi izgalmat rejt számára az élet. De nem gond, igazából érdekes kihívás lesz bevezetni az érzékek birodalmába, az élet rejtett szépségeibe, a társadalom által megvetett élvezetekbe… Ostoba világ az, ahol az emberek megvonják maguktól az örömöket, holmi társadalmi elvárások miatt. De én sosem leszek a bégetők egyike. Egyszer élünk, hát én beleadok mindent, hogy kiélvezzem rövid életem minden egyes percét. Majd Gabriel is ráébred, hogy az erkölcsnek semmi köze ahhoz, amit mások akarnak ráerőltetni. Számomra az erkölcs egy dolgot jelent: bármit teszel is, élvezd, de közben nem feledkezz meg arról, hogy nem a tiéd a világ, és te sem vagy másoké. Mindenki éljen kedve szerint, de lehetőleg úgy, hogy másokat ne károsítson meg semmilyen értelemben.

Gabriel azonban kivétel ezalól. Ő nem tudja elengedni magát. Ahhoz, hogy megtanulja, hogy az élet csupa számára idegen érzésből áll, szüksége van rám.

Lehunyt szemmel próbált aludni, de látszott rajta, hogy már fejbe vágta a pia. Nyilván forgott vele az univerzum. Arca minden apró izma önálló életet élt. Folyamatosan megrándultak a kipirosodott párnácskák az arccsontja körül. Felkeltem, de csak annyi időre, hogy arrébb toljam izgalmas testét, aztán lefeküdtem mellé. Tudtam, hogy nem fog lázadozni. Azt sem tudja, hogyan kell… Lehet, hogy elveszett benne egy Spartakus, de hogy a büdös életben nem fogja megtalálni, az tuti.

Közelebbről nézve meglepően sima volt az arca. Borostának nyomát sem láttam, pedig az ő korában én már bőven borotválkoztam. Neki viszont tükör sima bőre volt. Mellette sápadtabbnak tűntem, mint egy kéthetes hulla. Na igen, mindig hófehér bőröm volt, ellenben a szüleim bőrszínével, ami teljesen átlagosnak mondható. Anyám mindig azt mondta, hogy a hold belém szeretett, amikor megszülettem, és védelmező fénye az, ami eltakarja bőröm valódi színét. Anya ilyen. Csupa szentimentális baromságot hord össze, mindent túlaggódik, és állandóan attól fél, hogy elveszít. Mintha valaha is az övé lettem volna. Pedig nem voltam az. Már gyerekként sem. Két évesen sem toleráltam a kényeztetést. Apa legalábbis sokszor mondogatja, hogy ha anyám megölelt, azonnal nyávogni kezdtem.

Mindig tudták, hogy más vagyok, mint a többiek. Már az óvodában sem játszottam a többi gyerekkel. Nagy ívben leszartam a sok kis hülyét, akik abban lelték örömüket, hogy játékautókat tologattak. Egyetlen játékot kedveltem, az orvososdit. Már akkor is érdekelt, hogy miért mások a lányok. Nem kellett sok idő, hogy szemügyre vehessem őket. Mint később, úgy már egészen kisfiúként is vonzottam a gyengébbik nemet. Ragadtak rám, mintha gyantás lenne a bőröm. Azóta sem változott a helyzet.

Huszonhat éves vagyok, mégsem volt még olyan, hogy ne kaptam volna meg valakit, akit kinéztem magamnak. Általában egyetlen óra elég volt ahhoz, hogy ágyba vigyek bárkit, de egy napnál tovább sosem tartott, leszámítva Trishát és Zorát. Ezért is kedveltem őket annyira. Pedig mind a ketten belém voltak esve, azóta, hogy először megláttak, de mégis kérették magukat, persze csak azért, mert tudták, hogy úgysem nyugszom, amíg nem kapom meg őket.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.8/10 (19 votes cast)
Tristan 5. rész 18+, 9.8 out of 10 based on 19 ratings