Ezt a fejezetet szeretném két olyan embernek ajánlani, akik segítsége nagyon sokat jelent számomra. Hucak nélkül még mindig kb a második történet feltöltésénél tartanék, és Judy nélkül aludnom kéne éjszakánként. ÁÁÁ Még belegondolni is borzasztó. 😀

Arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. Rémülten nyitottam ki a szememet. Tristan az ágyamon ült, és befogta az orromat és a számat. Amint észrevette, hogy felébredtem, a szája elé emelte mutató ujját, jelezve, hogy maradjak csendben. Bólintottam, és végre hagyta, hogy zihálva levegőhöz jussak.

Az órára pillantottam. Alig múlt éjfél. Kábán néztem újra rá.

– Öltözz fel! Elmegyünk – közölte sürgetően.

Nem kérdeztem semmit, úgysem olyan hangon beszélt, mint akivel lehet tárgyalni. Már kikészítette nekem a ruhákat. Nem fordult el, amíg levetkőztem. Számtalanszor látott már meztelenül, ezért nem idegesítettem magamat. Amikor kész voltam, a kezembe nyomott egy kék, viszonylag vastag dzsekit.

– Vedd fel, és gyere utánam – mondta, majd megvárta, míg belebújok a kabátba. Átmentünk a szobájába. A lány ott aludt az ágyán, meztelenül. Szégyenlősen fordítottam el a tekintetemet. Észrevette, és elmosolyodott. – Mi van, taknyos, nem láttál még pucér nőt?

Fülig vörösödtem. Tizenhat éves voltam, és az igazat megvallva tényleg nem láttam még nőt ruha nélkül, legfeljebb képeken.

Az egyik lámpa égett, és az ágy felé volt fordítva. Pont a lány hibátlan alakját világította meg. Nem értettem, hogy tud így aludni, igaz, arccal a másik irányba feküdt.

Tristan kinyitotta az ablakot, és kimászott rajta. Követtem, nem mintha tehettem volna mást. A háztetőn találtam magam. Kissé lehajolva futott végig a tetőn, próbáltam utánozni. Leugrott a terasz tetejére, és megvárta, amíg megállok mellette, aztán tovább indult a tető vége felé. Egy hatalmas tölgyfa ága lógott rá a zsindelyre. Tristan leguggolt, belekapaszkodott, és átlendült a fa törzsére. Megrémített a mutatvány. Türelmetlenül intett nekem, hogy kövessem. Biztos voltam benne, hogy le fogok esni, de sürgető arckifejezése nem hagyott tovább habozni.

Megkapaszkodtam az ágban, pont úgy, ahogy tőle láttam, aztán ellöktem magam, de nem elég nagy lendülettel ahhoz, hogy lábammal támasztékot találjak. Ijedten lógtam az ágon, vadul kapálózva lábaimmal. Tristan bosszankodva csóválta a fejét. Kimászott az ág végéig, legalábbis addig, amíg még elég erős volt ahhoz, hogy megtartsa nagyjából nyolcvan kilóját, aztán felém nyújtotta a kezét. Nem mertem elengedni az ágat, ezért lehasalt, előre nyújtózkodott, és megragadta a kabátom szélét. Maga felé húzott, egészen addig, amíg lábammal meg nem tudtam kapaszkodni.

– Jézus, ne legyél már ennyire szerencsétlen! – vicsorogta mérgesen. Kerültem a tekintetét, miközben végre meg tudtam állni a lábaimon. Úgy ugrált az ágakon, mint aki mindig is a dzsungelben élt.

Ahelyett, hogy leugrott volna a földre, átlendítette magát egy másik fára, majd bevárt engem is. Ez már nem volt olyan messze, ezért segítség nélkül is boldogultam. Végre leugrott a földre, és én is megnyugodtam, hogy nem kell további akrobatikus mutatványokba bonyolódnom. Amikor landoltam mellette, elkapta a kabátomat, és odarántott magához.

– Van fogalmad róla, mi lett volna, ha leesel? – kérdezte ingerülten. Elfordítottam a fejemet. – Legközelebb, ha lehet, figyelj oda.

A legközelebb szó hallatára a szőr is felállt a hátamon. Csak nem akarja, hogy máskor is így hagyjuk el a házat? Bár úgy tűnt, neki már bejáratott útvonala van. Futni kezdtünk a kerítés felé. Nem nagyon értettem, hogy egy korabeli srác miért kényszerül arra, hogy így lépjen le éjszaka. Az ajtón is távozhatott volna. De nem volt időm ezen morfondírozni, mert gyorsabb volt nálam. Alig tudtam tartani vele a lépést. A kocsija nem a felhajtón állt, ahol máskor, hanem a ház melletti melléképület előtt. Nyilván előre tudta, hogy le akar lépni éjjel, ezért messzebb parkolt, nehogy meghallják, amikor beindítja a motort. Kinyitotta nekem a Porsche ajtaját, aztán megkerülte, és beugrott a volán mögé. Még az ajtót sem húztam be magam után, máris halkan felbőgött a motor. Nem is, inkább csak csendesen ciripelt.

Azonnal a gázra lépett, és olyan lendülettel lőtt ki a kocsi, hogy freskóként kenődtem az ülésre.

Rám sem hederített. Zavarba jöttem, amikor háromnegyed óra múlva arra a mellékútra fordult rá, ami a faházhoz vezet, ahol a szüleivel jártam. Idegesen mélyesztettem ujjaimat az ülés kárpitjába.

Amikor lefékezett a ház előtt, ki akartam szállni, de rám szólt, hogy maradjak. Feszülten vártam, amíg berohant a házba, majd valamit a kezében tartva kijött. Még kétszer tűnt el, de a sötétben nem láttam, mit pakolt a csomagtartóba. Reméltem, hogy nem hullazsákot és ásót. Annyira csak nem utál, hogy kinyírjon és elkaparjon az erdőben… vagy mégis?

Halálra vált arccal meredtem magam elé, amikor visszaült mellém. Egy darabig a csapást követte, aztán lefordult egy kezdetleges ösvényen. Negyed órán át némán ültem mellette, és imádkoztam, hogy túléljem az éjszakát. Ennél többet nem remélhettem tőle.

A folyó mellett fékezett le. Nem mozdultam. Már kiszállt a kocsiból, amikor észrevette, hogy magam elé meredve ücsörgök tovább.

– Szállj már ki! – morogta visszahajolva. Izzott a tekintetében a tűz.

Remegő kézzel babráltam a csatot, de alig sikerült kiszabadulnom a biztonsági öv csapdájából. Kikecmeregtem a kocsiból, és körülnéztem. Csendes volt minden. A folyó alig fél méterre húzódott tőlünk. A víz feketének látszott, bár a hold fénye, mint egy vízitündér mosolygott ránk.

Tristan egy percig elnézte a sötét tájat, aztán rám villantotta ijesztő mosolyát. Volt valami eszelős a tekintetében.

– Vetkőzz! – vetette oda félvállról, miközben ledobta a dzsekijét a motorháztetőre.

– Itt? – kérdeztem döbbenten.

– Hát, ha csak nem akarsz ruhában fürödni…

Ennek teljesen elment az esze – gondoltam megrökönyödve. Nem mondom, hogy téli fagyok voltak, de még kabátban és pulcsiban sem volt melegem. De úgy tűnt, nem viccelt, mert kibújt a pulóveréből, majd a pólójából is, és mindkettőt a kabátjára hajította.

– De hideg van! – akadékoskodtam szégyellősen. Egy pillanatig úgy meredt rám, mint egy idiótára, aztán vállat vont, megszabadult fekete farmerjától is, és úgy ahogy volt, ruha nélkül ugrott be a vízbe.

– Jézus! – nyögtem bénultan. Egy darabig nem láttam felbukkanni, már kezdtem is idegeskedni miatta, amikor egyszer csak a part mentén vettem észre. Előre hajolt, és egy jó adag vizet köpött rám a szájából.

– Gyere már, taknyos! Ne légy ünneprontó!

Újra eltűnt a víz alatt, én meg szentségeltem magamban, hogy annyira fázós vagyok. Már akkor úgy éreztem, hogy megfagyok, amikor megszabadultam a kabátomtól, amit az övére dobtam. Gyorsan vetkőztem, remélve, hogy ha a hideg vízhez hozzászokok, valamivel jobban érzem majd magamat.

Beugrottam a folyóba. Nem volt időm a jéghideg víz miatt aggodalmaskodni, mert Tristan azonnal odaúszott hozzám, és megragadott a vállaimnál fogva, aztán lenyomott a víz alá. Kétségbeesve kapálóztam, de csak akkor engedett levegőt vennem, amikor már azt hittem, megfulladok. Épp csak belélegeztem a megváltó oxigént, máris visszanyomott a víz alá. Megpróbáltam nem pánikolni. A derekába kapaszkodtam és vártam, hogy megkegyelmezzen nekem. Végül újra elengedett. Öklendezve köhécseltem, miközben nevetve nézett rám.

– Ússzunk versenyt! Ha legyőzöl, akkor többet nem kell ilyen időben fürödnöd velem – ajánlotta.

Mindent megadtam volna azért, hogy nyerjek, de már előre tudtam, hogy nincs esélyem ellene. Megmutatta a célt, majd elkiáltotta magát, hogy rajt. Adott egy kis előnyt, de fél perc múlva már csak a hátát láttam magam előtt. Remekül úszott, én viszont épp hogy nem fulladtam meg. Mire elérte a célt, én még csak félúton jártam. Futni kezdett a parton a kocsi felé. Nyilván fel akar öltözni – gondoltam magamban. Elég hideg volt, és látszott rajta, hogy fázik. Azon tűnődtem, hogy végigússzam-e azért a távot, de úgy döntöttem, semmi értelme nem lenne. A part felé vettem az irányt. Láttam, hogy már felvette a nadrágját. Fogta a többi ruhát, felmarkolta, és bedobta az ülésre. Rémülten meredtem rá, miközben igyekeztem mielőbb a partra érni.

– Mennyire futsz gyorsan, öcsi? – kérdezte gonosz mosollyal az arcán, aztán beült a kocsiba.

Ijedten kapálóztam, mire végre partot értem. Azt hittem, csak viccel, de tévedtem. Amint fújtatva kimásztam a folyóból, azonnal a gázra lépett, és körülbelül tíz méterre tőlem állt meg. Iszonyatosan fáztam, ezért futni kezdtem a kocsi után. Amikor már majdnem elértem a kilincset, ismét a gázra lépett, és újabb tíz métert gördült előre. Már tudtam, hogy pokoli hosszú lesz az éjszaka.

Ruha nélkül mégsem ácsoroghattam az erdő közepén, ezért belementem a játékba. Hamarosan már nem is nyúltam a kilincs felé. Valahányszor utolértem, mindig tovább hajtott. Már alig kaptam levegőt, és annyira fáztam, hogy a szám is belilult. Úgy döntöttem, nem érdekel tovább. Égett a tüdőm, fájtak a lábaim, és már hiába ziháltam, mintha nem jutottam volna elég oxigénhez. Leültem a földre, és felhúztam a lábaimat, majd ráhajtottam a fejemet. Egy darabig várt, hátha meggondolom magamat, de mikor nem mozdultam visszatolatott.

A könnyeimmel küszködve vacogtam, miközben éreztem, hogy valami iszonyatosan szúr a fenekem alatt, de nem mozdultam. Kiszállt a kocsiból, kezében a kabátommal, és odasietett hozzám. Rám terítette a kabátot, aztán leguggolt előttem. Nem akartam ránézni. Szégyelltem a könnyeimet.

– Egész jól bírtad, öcskös. Majdnem egy óráig. Amikor először csinálták ezt velem, még nálad is fiatalabb voltam. A szemetek másfél órán át futtattak, ráadásul télen, hóban. Persze olyan tüdőgyulladást kaptam, hogy majdnem feldobtam a talpam, de tudod, amibe nem halsz bele, attól csak erősebb leszel.

Nem tudtam, mit kéne éreznem. Gyűlöljem, megvessem, vagy egyszerűen rettegjek tőle? Alig tudtam a könnyeimet nyelni. Egy darabig nézte az arcomat, aztán felsóhajtott.

– Asszem, kicsit sok volt ez neked – jegyezte meg együtt érzően. – Bocs, kölyök – tette hozzá, és odahúzott magához. Ellöktem volna magamtól, ha nem lett volna annyira meleg a teste. Már pulóverben volt, de azért ő is reszketett.

Két percig nem mozdult, hagyta, hogy átmelegítsen kicsit a teste, aztán felhúzott a földről. Odaadta a ruháimat, sőt segített felöltözni, majd a csomagtartóból elővett két vastag pokrócot is, és rám terítette őket. Ezek szerint előre tudta, hogy mit fog csinálni velem. Egész úton remegtem, a fogaim hangosan koccantak össze újra és újra. Felnyomta maximumra a fűtést, de csak nem akart alábbhagyni remegésem. Azt hittem, végre haza megyünk, de az erdei házhoz vitt.

Kinyitotta nekem az ajtót, és kihúzott a kocsiból, aztán belém karolt, és a faház felé terelt. Kitárta az ajtót, én pedig döbbenten szédültem meg, amikor megcsapott a forróság. Befűtött, ráadásul nem is kicsit. Szinte vágni lehetett a hőséget. Eltámogatott a kanapéig, leültetett, aztán felszaladt az emeletre. Egy perc múlva vastag tréningruhával, és egy fürdőlepedővel tért vissza.

– Törölközz meg, ezt vedd fel, aztán megmutatom a fürdőszobát. Szárítsd meg a hajad, addig csinálok forralt bort.

Nem igazán érdekelt már, hogy mi lesz. Engedelmeskedtem, mert fáztam, még a hőség ellenére is. Megtöröltem magam, miután minden ruhámat levetettem, aztán belebújtam a tréningbe, ami nem csak meleg volt, de kellemesen puha is. Nyilván a sajátja, mert rám igencsak nagy volt. Magasabb volt, mint én. Legalább tíz centi volt közöttünk, talán több is.

Épp csak elkészültem, amikor megjelent. A kezembe nyomott egy bögre forró forralt bort, aztán az emelet felé tuszkolt. Felmentünk. Odafönt még melegebb volt. Megmutatta a fürdőszobát, és adott egy hajszárítót, aztán magamra hagyott. Mielőtt rendbe szedtem volna a hajamat, könnyítettem egyet magamon. Rendesen átfagytam, ez volt a minimum ezek után… Tudtam, hogy másnapra iszonyatosan beteg leszek, de most jobban érdekelt, hogy végre ne reszkessek és vacogjak.

Valamivel jobban éreztem magamat száraz hajjal, és a gyomromban egy bögre forralt borral. Kiléptem a fürdőszobából, és az egyetlen ajtó felé indultam, ahonnan halk zene szűrődött ki.

Belöktem az ajtót. Tristan a fényképezőgéppel babrált. Ugyanaz volt, amit a szobájában láttam. Nyilván ez volt az egyik dolog, amiért indulás előtt bejött a házba. Komolyzenét hallgatott, bár nem ismertem fel a zeneszerzőt, sosem voltam otthon az ilyesmiben. Amikor észrevett, az ágy felé intett a fejével.

– Aludj egyet – mondta szórakozottan, majd elfordult a géptől, és a vásznakat kezdte pakolgatni. Csak most vettem észre a falakon a képeket. Néhány kivételével mindegyiken én voltam. Itt volt az összes közös éjszakánk eredménye.

Tristan valóban őstehetség volt. Lenyűgözve léptem ahhoz a képhez, amit az utolsó közös éjszakánkon rajzolt. Minden egyes izmom külön ki volt dolgozva, mint egy fénykép. Nem, még annál is jobb volt. Tátva felejtett szájjal meredtem önnön testem tökéletes mására. Hirtelen megszűnt a világ körülöttem, megbabonázott a látvány. Nem csak a kép maga, de saját testem is. Mindig is gyűlöltem magamat, de Tristan képén tökéletes voltam.

– Tetszik? – karolt belém hirtelen. Összerezzentem.

– Fantasztikus – nyögtem szégyellősen, miközben lehajtottam a fejemet.

– Te vagy fantasztikus. Még sosem rajzoltam fiúról aktot, gondoltam mindent ki kell egyszer próbálni. És te… annyira szép vagy. Szeretem a tested rajzolni.

Nagyot nyeltem. Szépnek nevezett? Hogy nevezhet szépnek egy férfi? Igaz, ő talán más szemmel néz rám. Egy festő szemével, de akkor is…

Összeborzolta a hajamat, aztán mosolyogni kezdett, miközben elvette tőlem a bögrét.

– Van számodra valamim – mondta halkan, majd ellépett tőlem, és elővett egy tekercset. A kezembe nyomta. Kitekertem, és elakadt a lélegzetem. Ezen is én voltam, mégpedig futás közben. Amíg a kocsiban várakozott, hogy utolérjem, lerajzolt. Nem is egyszer. A tekercsen három különböző pillanatot örökített meg. Bár nem egy helyben állva álltam neki modellt, mégis úgy festett mind, mintha fényképek lennének. Igaz, elég kicsi rajzok voltak, de mindössze egy óra alatt készítette őket.

– Hogy csináltad? – kérdeztem megfeledkezve magamról. Kiérezte hangomból a csodálatot, legalábbis erről árulkodott önelégült mosolya.

– Figyeltelek. A mozgásodat, azt, hogy az izmaid hogyan feszülnek, amikor lépsz.

– Sötét volt – hitetlenkedtem.

– Égett a hátsólámpa…

– Ez akkor is lehetetlen – ellenkeztem.

Egy pillanatig komoly arccal nézett rám, aztán felnevetett.

– Úgy ismerem a testedet, mint a tenyeremet. Minden hajlatodat és domborulatodat betéve tudom. Soha senkit nem rajzoltam le annyiszor, mint téged. Bekötött szemmel is meg tudnám csinálni. Elég volt azt megnéznem, hogy az izomzatod hogyan mozog. A többi ment magától.

Nem értettem a művészethez, és lövésem sem volt arról, hogy más festők hogyan dolgoznak, de amit mondott nem fért a fejembe. Hibátlanul szép volt mindhárom rajz, és még csak nem is állványon készítette őket. Sötétben, a kocsi belső lámpájánál, miközben mozgásban voltam.

Vissza akartam neki adni a rajzot, mire elmosolyodott.

– Tartsd meg. Megszenvedtél érte. De most már pihenj, szarul festesz.

– Keresni fognak – vetettem fel aggodalmamat.

– Ne parázz. Majd azt mondom, hogy reggel korán keltünk, és még azelőtt jöttünk el, hogy felébredtek volna.

– Mindig az ablakon közlekedsz? – kérdeztem gúnyosan, miközben leültem az ágyra.

Újra teletöltötte a bögrémet, aztán a kezembe adta, miközben mosolygott.

– Csak miattad jöttünk az ablakon. Évek óta nem lógtam már ki így. Csak amíg kiskorú voltam. Gyerekkoromban minden éjjel megléptem. Igaz, néha lebuktam, de nem nagyon tudtak mit kezdeni velem. Pedig apa mindent kipróbált, nekem elhiheted.

– Hogy érted azt, hogy mindent? – kérdeztem meglepetten. Észre sem vettem, mennyit beszélek.

– Hát, kezdetben kaptam egy pofont, ha rossz voltam. Na nem nagyot, félre ne érts. Arra nem lett volna képes. Talán ezért nem is hatott. Aztán jött a szobafogság. Persze mindig leléceltem. Utána megvonta a zsebpénzemet, de eladtam néhány rajzomat – már akkor is volt mindig vevő rájuk -, így mindig volt annyi pénzem, amennyi kellett – magyarázta, miközben rágyújtott. – Ezután beadott egy katonai kollégiumba. Mondanom sem kell, egy év múlva kirúgtak. Végül rájött, hogy félek a sötéttől. Szóval, ha már nagyon nem bírtam magammal, akkor bezárt a pincébe. Ez volt az egyetlen olyan módszer, amivel ideiglenesen fegyelmezni tudott. Az igazat megvallva, utána egy darabig leálltam. Valahányszor bezárt, mindig halálfélelmem volt. Akkoriban annyi idős lehettem, mint te. Huszonegy éves koromig időnként még bevetette ezt a taktikát, ha valami nagy hülyeséget csináltam. Azóta nem nagyon törődik már velem.

– Minek bosszantod őket? Úgy értem… szóval a szüleid…

– Rendesek? – kérdezte nevetve. Zavartan bólintottam. – Igen, azok. Tényleg jó fejek. De én ilyen vagyok. Nem viselem túl jól, ha megmondják, hogy mit csináljak. A katonai suliban kőkemény fenyítések voltak. Ott aztán ütöttek minket rendesen. De inkább a fájdalom, mint a fegyelem…

Az utolsó szavaknál gonosz vigyor ült ki az arcára.

Nem szóltam semmit. A fájdalom számomra sem volt ismeretlen.

– Utálsz még? – váltottam témát. Meglepetten nézett rám.

– Miért utálnálak?

Az első találkozásunkkor a legkevésbé sem volt barátságos velem. Rá jöhetett, hogy mi jár a fejemben, mert leült mellém és átkarolt.

– Bocs. Tudom, hogy ellenséges voltam veled. Csak zavart, hogy egy idegent hoztak az otthonomba. Ne haragudj.

Nem haragudtam. Azok után sem, ahogy megalázott alig egy órája. Eleget kaptam már életemben ahhoz, hogy hamar kiheverjek bármit.

– Én is félek a sötéttől – mondtam végül feszülten.

Egy darabig az arcomat fürkészte, aztán felkelt az ágyról. Köhögni kezdtem. Eddig nem is tűnt fel, hogy kapar a torkom.

– Takarózz be, és aludj.

– Mikor megyünk vissza? – kérdeztem elnyomva egy ásítást.

– Nem tudom. Talán este.

– Este? – csodálkoztam újfent. – És a lány, a szobádban?

– Sabina? Nagylány már, megtalálja az ajtót.

Megrökönyödve néztem rá.

– Nem lesz kínos neki?

Beleszívott a cigarettába, kifújta a füstöt, majd megvonta a vállát.

– Nem tudom. Igazából kurvára nem érdekel. Magasról leszarom, hogy kínos lesz-e neki. Annyira nem volt jó numera.

Elborzasztottak a szavai.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.8/10 (20 votes cast)
Tristan 3. rész 18+, 9.8 out of 10 based on 20 ratings