Suli után egyenesen hazamentem, és felrohantam a szobámba. Semmi kedvem nem volt összefutni Tristannel. Lerogytam az ágyra, és idegesen figyeltem az órát. A percek lassan teltek, de megállíthatatlanul fogyott az időm. Semmivel nem tudtam lefoglalni magamat. Megpróbáltam olvasni, de lehetetlen lett volna bármire is koncentrálnom. Lezuhanyoztam, remélve, hogy a víz majd kimossa agyamból az aggodalom utolsó szikráit is, de hiába. Ez sem segített. Végül bekapcsoltam a tévét, és remegve meredtem magam elé. Halálosan fáradt voltam, de féltem elaludni.

Vacsorázni sem mentem le, de senki nem jött értem. Elég nagy szabadságot hagytak nekem. Javítottam valamennyit a jegyeimen, és nem kevertem magam balhéba. A suliban nem szerettek, de nem is foglalkoztak velem. Senki nem mászott rám, inkább levegőnek néztek, amiért hálás voltam.

Kettő előtt két perccel felkeltem. Azon tűnődtem, mi lenne, ha nem mennék át Tristan szobájába, de végül arra jutottam, hogy inkább nem húzok ujjat vele. Végül is nem bántott, bár elég megalázó helyzetbe kényszerített.

A gardróbon át léptem a szobájába. Már várt rám. A vászon most nem ott volt, ahol előző nap. Az ággyal szembe tolta át. A lámpák egyike most is a még üres vászonra világított, a másik lámpa azonban az ágyra. A baldachint felkötötte a fémkeretre. Mindent előkészített.

Zavartan álltam meg a szoba közepén. Éppen kikapcsolta a tévét, amikor észrevett.

– Látom, pontos voltál. Helyes. Vetkőzz!

Bár most is rémesen éreztem magam, ezúttal nem vártam meg, hogy ő rángassa le rólam a ruhát. Engedelmesen kibújtam a pizsamámból, és vártam, hogy mire utasít.

– Feküdj le, felém fordulva – mutatott az ágyra.

Hülyén éreztem magam ruha nélkül. Elbotorkáltam az ágyig, és lefeküdtem úgy, ahogy kérte.

– Húzd fel az egyik lábad, és támaszd meg a kezeddel a fejed – folytatta kicsit türelmetlenül. Szégyenkezve vettem fel az általa kívánt pozitúrát, ismét felkínálva tekintetének leggyengébb pontomat.

Rajzolni kezdett, pont olyan hangtalanul, mint előző éjjel. Hamar elzsibbadt a karom, elég nehéz volt a fejem, főleg ilyen sokáig megtartva. Amint megmozdultam, azonnal dühös lett.

– Maradj nyugton!

Lesütött tekintettel próbáltam nem fészkelődni, de annyira fájt már a csuklóm, hogy majd megőrültem. Beharaptam az alsó ajkamat, és összeszorított fogakkal igyekeztem elviselni a fájdalmat. Egy ideig nem törődött velem, aztán megszólalt.

– Tartsunk szünetet – javasolta, bár tudtam, hogy csak miattam. Meglepett, hogy megszánt, mert eddig mindig ellenséges volt velem. – Ülj fel, vagy nyújtóztasd ki a tagjaidat. Ahogy jólesik. Kapsz fél órát, aztán folytatjuk.

Amint befejezte, már indult is a számítógépe felé. Némán ültem fel. Megmozgattam a csuklóimat, de megszólalni nem mertem. Iszonyatosan fáradt voltam, de féltem tőle. A következő fél órában rám sem hederített. Háttal ült nekem, és valami játékkal ütötte el az időt, amit teljesen lehalkított. Annyira kimerült voltam, hogy végignyúltam az ágyon, és észre sem vettem, hogy elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy erősen megrázta a vállamat.

Egy pillanatra néztem csak világoskék szemeibe, aztán elkaptam a tekintetemet.

– Ma már nem veszem hasznodat. Menj aludni, holnap folytatjuk. Ne késs el!

Kábán szedtem fel a földről a ruhámat, és néma csendben távoztam.

Idővel megszoktam a menetrendet. Nyolc körül minden nap lefeküdtem, hogy éjjel kettőre a szobájában lehessek. Sosem beszélt velem. Különböző pózokba állított be, mindig ruha nélkül. A képeket sosem láttam, nem tudom mit csinált velük. Idővel már nem volt olyan kínos ruha nélkül mutatkoznom előtte. Megszoktam, hogy meztelenül lát, és már nem is zavart annyira. Általában két, maximum három órát töltöttem a szobájában, aztán mehettem aludni.

Ahogy teltek a hetek, egyre többször pillantottam fel, amikor nem figyelt. Jó volt nézni, miközben rajzolt. Ahogy koncentrált, egészen kisimult az arca. Kellemes vonásai voltak.

Sokszor hozott haza lányokat, de nem sűrűn láttam ugyanazzal. Mindegyikkel intim kapcsolata lehetett, mert ölelgette, csókolgatta őket. A lányok láthatóan rajongtak érte, bár ezt nem volt nehéz elhinni, mert feltűnően helyes srác volt.

Egyik éjjel, amikor beléptem a szobába, döbbenten láttam, hogy bilincsek vannak az ágykeretre kattintva felül és alul is. Egy fotelban ülve olvasgatott, de amint észrevett, rögtön letette a magazint, amit a kezében tartott.

– Már ennyi az idő? – kérdezte meglepetten. Fogalmam sem volt, mikor alszik. – Vedd le a ruhád, aztán állj az ágyhoz – mondta sokkal barátságosabban, mint ahogy kezdetben beszélt velem. Tettem a dolgomat, megálltam az ágy előtt és hagytam, hogy a bokáimra és csuklóimra kattintsa a bilincseket. – Nem túl szoros? – kérdezte kicsit aggódva. Csóválni kezdtem a fejemet.

Egy darabig előttem állt és figyelt. Szokásomhoz híven lehajtottam a fejemet, kerülve a tekintetét. Meglepődtem, amikor megsimogatta az arcomat. Általában nem ért hozzám.

– Nem kell kimenned klotyóra?

Csóválni kezdtem a fejem. Különös érzés volt, hogy megérint.

– Oké. Ha bármi gond van, szólj, rendben?

Bólintottam. Olyan másképp beszélt velem. Nem értettem, mi ütött belé. Két órán át álltam meztelenül, hozzábilincselve az ágykerethez, de nem panaszkodtam. Már egész jól megszoktam a helyzetet és a mozdulatlanságot. Négykor letette a ceruzát, és odalépett hozzám.

– Holnap nem kell jönnöd. Nem alszom itthon. És lehet, hogy holnapután sem. Pihend ki magad – mondta, miközben levette a bilincseket rólam. Összezavartak a szavai, mert eddig egyetlen szabadnapot sem kaptam. Furcsa érzés volt, hogy másnap nem kell jönnöm.

Visszamentem a szobámba, és vegyes érzésekkel feküdtem le az ágyamra. Nem tudtam aludni.

Reggel iszonyatosan fáradtan keltem ki az ágyból. Lezuhanyoztam, aztán leszaladtam a konyhába. Elhatároztam, hogy megkérdezem Tristantől, hogy meddig lesz távol, de mikor lementem a konyhába, nem ült ott, mint általában. Claire mosolyogva nézett rám, és amint meglátott, azonnal letett a szokott helyemre egy tányér tükörtojást, és hozzá két pirítóst.

– Szia, Gabriel. Rosszul aludtál, olyan nyúzottnak tűnsz?

Bólintottam, aztán leültem. Egy darabig hallgattam. Tom éppen a kávéjával volt elfoglalva, de azért rám mosolygott, és biccentett a fejével, aztán a feleségére pillantott.

– Most, hogy nincs itt Tristan, mit szólnál hozzá, ha kivinnék Gabrielt a kisházhoz?

Nem tudtam miről beszélnek, csak annyi ragadt meg bennem, hogy Tristan már nincs itthon. Nem is értettem, miért dühített ez annyira. Végre megszabadultam tőle, mégsem éreztem jobban magamat.

– Remek ötlet! – lelkendezett Claire.

– Suli után érted megyek – fordult felém Tom. Bólintottam. Mindig próbáltak a kedvemben járni, de én nem nagyon tudtam velük örülni. Jó emberek voltak, nem érdemeltem meg őket.

Egész nap Tristan járt az eszemben. Fogalmam sem volt, miért nem tudok másra gondolni. Vajon hová ment? Nem figyeltem az órákra, igaz soha nem is voltam jó tanuló. A füzetemre firkálgattam, és próbáltam elterelni valamivel a gondolataimat, de végül mindig Tristannél lyukadtam ki. Bosszantott, hogy nem tudom, hol van, és az is, hogy már nem tudtam beszélni vele. Nem mintha valaha beszélgettünk volna bármiről is.

Iskola utána Tom Mercedese ott várt a parkolóban. Nem a többiekkel együtt jöttem ki, hanem valamivel később, mert az egyik tanár még magához hivatott, hogy beszéljen velem a jegyeimről. Na igen, bukásra álltam majdnem mindenből. Igaz, hogy legalább már voltak ketteseim is, és egy-két hármas is becsúszott, ami nálam már nagy eredménynek számított. Igyekeztem tanulni otthon, hogy legalább ezzel megháláljam Tom és Claire kedvességét.

Beszálltam a Mercedesbe, de semmit sem szóltam. Claire hátul ült, Tom a volánnál, én pedig Tom mellett helyezkedtem el. Bekapcsoltam a biztonsági övet, és magam elé meredtem.

– Nehéz napod volt? – kérdezte Claire csak azért, hogy beszélgetést kezdeményezzen, habár tudta, hogy mennyire szófukar vagyok.

– Eltelt – vontam vállat komoran.

– Beszéltem az igazgatóval. Említette, hogy rosszul állsz mindenből – pillantott rám Tom.

Nem szóltam semmit. Szégyenkezve fordultam az ablak felé, és a folyamatosan változó tájat néztem.

– Szeretnéd, ha segítenénk neked? – kérdezte Claire.

Csóválni kezdtem a fejemet. Nevelőanyám előre dőlt, és a vállamra tette a kezét.

– Figyelj ide, Gabriel! Nem haragszunk rád, amiért nehezen megy a tanulás. Ne érezd emiatt rosszul magad. Szívesen segítek bármiben, csak szólnod kell, ha valamit nem értesz.

– Menni fog – hazudtam, csak hogy békén hagyjanak.

– Ez nem ilyen egyszerű, Gabriel. Javítanod kell év végéig, különben nem maradhatsz velünk. Gondolom, nem akarsz visszamenni az internátusba – sóhajtotta Tom.

Nem, tényleg nem akartam. Mióta velük éltem, legalább nem bántott senki. Tristan ugyan nem kedvelt annyira, és ha épp nem pózoltam neki, akkor úgy tett, mintha a világon se lennék, de ő sem ártott nekem. Jobb volt velük élni, mint eddig bármikor.

– Sajnálom! – nyögtem kényszeredetten.

Claire megsimogatta a vállamat.

– Kitalálunk valamit, ne aggódj. Tudom, hogy te megteszel mindent. Láttam, hogy javítottál néhány tárgyból, de sajnos ez nem elég. Nem várunk csodát tőled, csak annyit, hogy ne bukj meg év végén. És megtaláljuk a módját, hogy megoldjuk a problémát, rendben?

– Kár volt befogadniuk – motyogtam megtörten. Túl jók voltak nekem, és ez a gondolat sehogy sem hagyott nyugodni.

– Ne mond ezt, Gabriel. Szeretünk téged! Semmi gondunk nem volt veled. Helyes kölyök vagy. Nem fogjuk hagyni, hogy vissza kelljen oda menned – nyugtatott Tom, miközben intézett felém egy mosolyt.

Kimondhatatlanul hálás voltam nekik. Szerettem volna legalább megköszönni, de képtelen voltam rávenni magam. Inkább újra kibámultam az ablakon. Nem piszkáltak tovább. Látták, hogy mennyire kínos nekem a beszélgetés.

Egy óra múlva elértünk az erdei kisházhoz, amiről beszéltek reggel. Szép volt. A fák lombjai majdnem teljesen eltakarták. A faház nagyobb volt, mint amiben felnőttem és látszott, hogy rendben van tartva. Amikor beléptem, sehol sem láttam port. Nem sok bútor volt, néhány szék, egy asztal, egy kanapé és fotelok. Semmi egyéb.

Először nem értettem, hogy miért jöttünk ide. A falakon lógó képekre szegeztem a tekintetemet. Egyszerűen lenyűgözőek voltak. Odaléptem a legközelebbihez, amin egy szarvas állt az erdőben, egy csapáson. Lába alatt egy patak csordogált. Oldalra bámult, és láthatóan nagyon figyelt. Talán egy neszre, vagy valami másra.

A következő kép egy kutyát ábrázolt. Nem ismertem jól a fajtákat, de aranyszínű bundája méltóságteljes hatást keltett, míg barátságos tekintete és vigyorgó képe sem igazán vérengző jellemre utalt. Egy hasonló faház teraszán feküdt, mint amilyenben voltunk. Szemmel láthatóan jókedvűen nézett előre, miközben a fülét hegyezte. Zászlós farkát a levegőben tartotta, mintha éppen csóválná.

Tovább léptem a következő festményhez Egy fiatal lányt ábrázolt. Talán tizenkét-tizenhárom éves lehetett. Csinos nyári ruhát viselt és egy hozzáillő kalapot. Két kezét a háta mögött kulcsolta össze, kislányosan állt, és szégyenlősen nézett fel sötét pillái alól. Igazán szép volt. Bájos vonásai még engem is megérintettek, pedig sosem vonzott a művészet.

Egy ajtó szelte ketté a falat, de mellette újabb remekművek sorakoztak. Az elsőn egy vicsorgó farkaslátszott a kicsinyeivel. Szinte lángolt a tekintete. Ez volt az első fekete-fehér kép. Egy másikon két férfi éppen fát aprított. Az idősebb hatvan év körülinek, a fiatalabb velem egykorúnak tűnt. Aztán ott volt az a kép, ami azonnal megfogott. Egy lány feküdt egy ágyon. Világos haja és csodás alkata rögtön rabul ejtett. Mosolya egy jéghegyet is megolvasztott volna. Felismertem Tristan szobáját a háttérben.

– Ezeket Tristan csinálta? – kérdeztem döbbenten.

– Igen. Ez az ő szentélye, neki vettük. Sokat jár fel ide. Szereti az erdőt, és itt senki sem zavarja. Néha hetekig haza se jön. Megállás nélkül rajzol, fest és persze fotózik. A városban van galériája is. Ha gondolod, egyszer elviszünk oda is – mosolygott Claire kedvesen.

Tovább néztem a képeket. Tristan tényleg tehetséges volt. A szobája is saját rajzaival volt kitapétázva, de ezek sokkal aprólékosabban voltak kidolgozva.

– Az emeleten is vannak képek, de oda nem tudunk felmenni. Mindig bezárja az ajtót. Gondolom, ott olyan képeket tart, amiket nem akar senkinek megmutatni – tette hozzá Tom. Látszott, mennyire büszkék a fiukra. Megértettem őket.

– Nincs rajtuk monogram – jegyeztem meg csodálkozva.

– Csak azokra teszi rá, amiket galériába szán – magyarázta Mrs. Aykroyd. – Ezeket csak magának csinálta.

– Gyönyörűek – suttogtam lenyűgözve. Ekkor láttam meg az aktot a falon. A lány meztelenül állt Tristan ágya előtt, éppen úgy megbilincselve, mint előző éjszaka én. Furcsa érzés kerített hatalmába. Tehát ennyi vagyok neki. Egy a sok közül. Nem értettem, hogy mit vártam. Hiszen művész. Miért hittem, hogy valami komolyabb oka van annak, hogy minden éjjel nála kell lennem? Vajon minden modelljével annyira hűvös, mint velem?

– Csak lányokról készít aktot? – bukott ki belőlem akaratlanul is a kérdés.

– Igen – felelte Tom. Meglepett a válasz. Akkor engem miért festett és rajzolt le annyiszor? És egyáltalán hol vannak azok a képek? A szobájában sosem láttam őket, és nekem egyet sem mutatott meg.

Még egy órát maradtunk a csendes kisházban, és én minden képet alaposan tanulmányoztam. Sok akt volt, de csak lányokról. Mindegyik gyönyörű volt. Hazafelé tartottunk, amikor nem hagyott nyugodni egy kérdés. Reméltem, hogy nem háborodnak fel rajta.

– Fizet Tristan a modelleknek? – kérdeztem kíváncsian. Tomot váratlanul érte a kérdésem, de azért mosolyogni kezdett.

– Nem. Minden modell önszántából pózol neki, remélve, hogy egy kiállításon megismerik majd. Volt olyan, akit így fedezett fel egy rendező, vagy egy másik festő, vagy egy fényképész. Ez kiugrási lehetőség nekik. Tristan elég népszerű, nem csak a városban, de az egész országban is.

Önszántából – visszhangzott a fejemben Tom hangja. Na persze…

Nem beszéltünk többet. Miután hazaértünk, felmentem a szobámba. Tanulni próbáltam, de túlságosan feszült voltam. Egyetlen fiú sem volt a képeken ruha nélkül. Állandóan ez járt a fejemben.

A következő hét rémesen telt. Minden reggel abban a reményben rohantam le a konyhába, hogy Tristan ott lesz. Suli után az első utam a nappaliba vezetett, ahol a kora délutánokat töltötte. De sosem volt ott. Szombatra már kész idegroncs lettem. Egész éjjel virrasztottam. Amúgy sem tudtam aludni mióta elment. Kettőkor mindig felébredtem, és sosem sikerült visszaaludni.

Vasárnap fel sem keltem reggel. Az ágyamban fekve forgolódtam. Fájt a fejem, és pokolian fáradtnak éreztem magamat. Dél felé idegen kacajra lettem figyelmes. Egy lány nevetésére. Feltápászkodtam az ágyról, és résnyire nyitottam az ajtót. A lány a falnak dőlve állt. Nem lehetett sokkal idősebb nálam. Tristan éppen a nyakát csókolgatta, miközben egyik kezével a falnak támaszkodott a lány feje mellett. A másik keze a csaj fenekén pihent.

Azonnal becsuktam az ajtót, és nekivetettem a hátamat. Furcsa, ismeretlen érzés kerített hatalmába, de nem tudtam azonosítani. Egy darabig hallgattam a lány kacarászását, aztán visszamentem az ágyamhoz, és lerogytam. Kényelmetlenül éreztem magamat.

Nem mentem le ebédelni, bár iszonyúan éhes voltam. Hat felé kopogtattak az ajtón. Még mindig feküdtem. Felkeltem, és elbotorkáltam a szoba másik végére, majd kitártam az ajtót. Claire egy tálcával a kezében meredt rám. Azonnal aggódni kezdett, ahogy meglátta karikás szemeimet.

– Jól vagy, Gabriel? – kérdezte izgatottan.

Bólintottam, és félre léptem, hogy utat engedjek neki. Letette a tálcát a dohányzóasztalra, aztán felém fordult.

– Olyan nyúzottnak látszol. Talán rosszul érzed magad?

Csóválni kezdtem a fejemet, mire közelebb lépett hozzám. Két keze közé fogta az arcomat, és aggódva nézett a szemembe. Azonnal lehajtottam a fejemet.

– Nem kell szégyellned, ha nem vagy jól. Szeretnéd, ha elvinnénk orvoshoz?

Nem volt semmi bajom, leszámítva a fáradtságot, és a gyomromban fokozatosan erősödő szorítást. Utóbbit azóta éreztem, mióta megláttam, hogy Tristan visszajött. Végül csóválni kezdtem a fejemet. Claire cseppet sem nyugodott meg. Beletúrt a hajamba, aztán gyengéden magához ölelt. Zavarba jöttem. Soha senki nem ölelt még magához ezelőtt. Különös érzés volt, ahogy körülfonták testemet a vékony karok. Remegni kezdtem. Mrs. Aykroyd azonnal észrevette, és elengedett.

– Pihenj le kicsit. Csinálok neked teát. Addig edd meg a levest, amit hoztam neked.

Elvörösödve bólintottam. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor ismét magamra maradtam. Megettem a levest. Meg sem lepett, mennyire jó ízű. Mrs. Aykroyd remekül főzött, vagy csak én voltam pocsékhoz szokva. Visszafeküdtem az ágyba. Alig néhány perc múlva meghozta a teát, amit ígért. Egy bögrébe töltötte, de a kancsót is ott hagyta nekem. Betakargatott, aztán rám mosolygott.

– Aludd ki magad, olyan kimerültnek látszol.

Engedelmesen lehunytam a szememet, és a fáradtság egy perc alatt legyűrt. Már azt sem hallottam, amikor távozott a szobámból.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.9/10 (22 votes cast)
Tristan 2. rész 18+, 9.9 out of 10 based on 22 ratings