2. fejezet

Angyal

“Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.”

Radnóti Miklós – SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT

részlet

Gabriel

Három nap telt el a sütis akcióm óta. Tristan ki sem tette a lábát a szobájából, vagy ha mégis, akkor, amikor aludtam. Idegesített, hogy nem tudom, mit csinál, ezért elhatároztam, hogy bármilyen dühös is lesz, megnézem. Egy tál gyümölcssalátával a kezemben indultam az emelet felé. Úgy osontam, akár egy karcsú, könnyű léptű macska, vigyázva, nehogy megnyikorduljon lábam alatt a padló. Ha mégis halk, csendes neszezésen kaptam magam, megálltam, mélyeket lélegeztem és újra elindultam, óvatosabban.

Az ajtaja előtt haboztam egy pillanatig. Biztos voltam benne, hogy mérges lesz, hogy megzavarom. De a hűtőben már semmi kaja nem maradt, nekem pedig nem volt pénzem, hogy vásároljak. Muszáj volt beszélnem vele. Másrészről kíváncsivá tett, miért vonult vissza a szobájába.

Nem kopogtattam, csak finoman résnyire nyitottam az ajtót, de azonnal meg is bántam. Tristan a szoba közepén állt, kezében egy vastag ecsettel. Ez önmagában még nem rázott volna meg, de történetesen anyaszült meztelen volt. Nagyot nyeltem, mire megfordult, mint aki meghallotta. Eszelős tekintetével szinte felnyársalt. Megfagyott bennem a vér.

– Mi a faszt akarsz? – kérdezte számomra ismeretlen, rémisztő hangon. Azokat a horrorokat juttatta eszembe, amiket az árvaházban, titokban néztek éjszakánként a fiúk. Döbbenten meredtem kidolgozott testére, ami leginkább egy görög szobrot idézett fel bennem. Sokkal izmosabb volt, mint amilyen én valaha leszek. Bal vállán egy sötét, vörös szemű kígyó tekergett. Ez volt a legijesztőbb tetoválás, amit életem során láttam. Pedig apámnak is volt egy ronda, fekete pók a hátán. De ez sokkal inkább hozta rám a frászt, mint apám tetkója. – Nem hallottad, taknyos? Kérdeztem valamit! – fordult most már egész testtel felém, felkínálva bénult tekintetemnek legintimebb testrészét, ami arra késztetett, hogy mérhetetlen szégyenérzettel nyögjek fel. Nos, Tristan nem panaszkodhatott a férfiasságát illetően. Ez olyan mértékű zavart keltett a lelkemben, hogy még inkább bennem akadt a szó. – Miért nem vagy iskolában? – förmedt rám ingerülten, miközben még mindig rajtam tartotta őrülteket is felülmúló tekintetét. Nagyjából így képzeltem el egy sorozatgyilkost, aki megöli és megerőszakolja a kislányokat. Mint egy sötét démon, akinek szűkös volt a Pokol, ezért feljött, hogy uralma alá vonja a mit sem sejtő emberiséget.

Meglepett kérdése, hiszen azóta, hogy Tom és Claire meghalt, még nem voltam iskolában. Bár a torokfájásom már elmúlt, Tristan nem szólt rám, hogy suliba kéne mennem, én pedig véletlen sem akartam sürgetni a dolgot.

– Én azt hittem… – kezdtem zavartan, de nem hagyta, hogy befejezzem. Villogó szemekkel lépett közelebb hozzám, és elkapta a karomat.

– Mit hittél, öcskös, hogy mostantól többé nem kell iskolába járnod? Azt hitted, hogy most, hogy meghaltak a szüleim, azt csinálsz majd, amit akarsz? Hát ezt nagyon benézted, kölyök! Ha holnap reggel itthon talállak, átkozni fogod a napot, amikor megszülettél – vicsorogta, miközben megszorította a karomat. Fájdalmas nyöszörgést hallattam, de nem mertem vitatkozni vele. Még sosem láttam ennyire eszelősnek. – Takarodj a szobádba tanulni! – csattant fel éles hangon, de észrevette, hogy tekintetem a háta mögött lévő képekre vándorol. A döbbenettől még jobban lefagytam. Kiesett a kezemből a gyümölcstál, és hangos csattanással tört millió apró, fényes darabra, melyek beterítették a szőnyeget, amit Tristan úgy szeretett. Dermedten vártam, hogy letépje a fejem, mint egy tébolyult szörnyeteg. Helyette azonban eleresztett, és bosszúsan meredt a padlóra.

– Bazd meg, te hülye taknyos! Muszáj volt szétbasznod a szőnyegem? A tököm tele van veled!

Alig hallottam dühös szavait. A képek rabul ejtették a szemeimet. A legborzasztóbb az volt, amin éppen dolgozott. Már majdnem befejezte. Claire és Tom teste kicsavarodva, véresen hevert egy oltáron. Arcuk összezúzva vöröslött, mind ketten ruha nélkül voltak ábrázolva, de olyan pózban, hogy eltakarták egymás altestét. Fölöttük egy arctalan angyal állt, sötét, majdnem fekete csuklyában, de a szárnya hófehér volt, az arca halovány. Nem volt szeme, se orra, még szája sem.

A fájdalom áthatolt hevesen dobogó szívemen, és szinte tépte, marcangolta, mint egy megvadult farkas. Sikolyra nyíltak kiszáradt ajkaim, de csak egy halk, idegen hang szökött ki a fogaim között.

Tristan végre észrevette a rémületet sápadt arcomon, ami most haloványabb volt, mint a Hold felszíne. Egy pillanatig elgondolkozva nézett rám, aztán megragadta a karom, és húzni kezdett maga után. Megállított a szoba közepén. Alig bírtam elszakítani tekintetemet a borzalomról, mely még mindig mardosta a bensőmet. Már nem láthattam a képet, csak a vászon hátulját. Tristan megemelte a fejemet, és a könnyeimet figyelte.

– Olyan vagy, mint egy angyal – szólalt meg távoli hangon, mely már nélkülözte a korábbi őrületet. – Maradj így! – parancsolt rám, és átsétált a vászon mögé. Ha akartam volna, se tudtam volna megmozdulni. A testem nem engedelmeskedett agyam pánikszerű parancsainak. Csak álltam, megkövülten, lesújtva, de ugyanakkor erősen reszketve. Tristan olykor felnézett rám, de legtöbbször a vászonra meredt. Keze sebesen járt. Csupa festék volt, nem csak az arca, az egész mellkasa.

Több mint egy órán át ácsorogtam, potyogó könnyekkel, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy elveszítette a józan eszét. Amikor végzett, az ecsetet a földre dobta, és egy darabig zord, sötét tekintettel szemlélte művét, majd rám emelte hűvös szemeit, és elégedetten sóhajtott fel.

– Mint egy angyal…

Két órával azután, hogy feltakaríttatta velem a gyümölcssaláta darabjait, és a szobámba küldött, meghallottam a csengőt. Egy ideje nem mozdultam, csak feküdtem az ágyon, és könnytelenül sirattam a világ két legcsodálatosabb emberének meggyalázott emlékét. Claire és Tom bizonyára szörnyet halt volna, ha meglátja Tristan sötét, gyűlöletes képét. Nem is értettem igazán, mi ütött belé.

Idegen női hangok szűrődtek fel a földszintről, és egyre közelebbről hallottam őket. Végül már Tristan szobája felől érkeztek a döbbent, de hangos zajok. Két lány hangját tudtam elkülöníteni. Mind kettő ismerős volt.

Odaosontam a gardróbhoz, és hallgatózni kezdtem. Egy darabig ízlelgettem a két lány hangját, amíg rájöttem, hogy honnan ismerősek. Az egyik lánnyal akkor találkoztam, amikor Tristan elvitt a faházba a barátaihoz. Ő volt a sötétbőrű. A nevére nem emlékeztem, de az arcát könnyen elő tudtam hívni az emlékeim közül. A másik hangját máshonnan ismertem, még azokból az időkből, amikor Tristan szülei éltek. Egyszer, talán kétszer láttam vele.

Tovább hallgatóztam, majd a kulcslyukon át belestem. Semmit sem láttam. Furcsa érzés kerített hatalmába. Úgy rémlett, már volt szerencsém hozzá, amikor Tristan eltűnt egy hétre, még azelőtt, hogy megfutatott volna az erdőben.

Végre rájöttem, hogy mit jelent a gyomromban lüktető különös, ismétlődő szorítás. Nehéz volt bevallanom magamnak, de az zavart, hogy a lányokkal van. Féltékenység, talán ez a legjobb szó. Valaki mást is közel enged magához. Talán sokkal közelebb, mint engem, és bár tudtam, hogy ostobaság, de szinte szétvetett az indulat.

Éppen vissza akartam menni az ágyamhoz, amikor hallottam egy hangos csattanást. Azonnal feltéptem az ajtót – ki tudja milyen megfontolásból -, és berontottam a szobába. Egyetlen másodperc alatt rádöbbentem önnön hülyeségemre, amikor megláttam Tristant, aki a falnál állt, ruha nélkül, és éppen a sötétvörösre festett hajú lányt ölelte. A másik lány az ágyon ült, és szintén kendőzetlenül simogatta magát. Mindannyian értetlenül meredtek rám, miközben úgy éreztem, menten a föld alá süllyedek. Mégis mi a fenét hittem? Mire volt ez jó? Tekintetem akaratlanul a hang forrását kereste, ami rávitt erre a kétségtelenül ostoba lépésre. Megláttam a vásznat a földön. Nyilván a lendületükkel sodorták a földre, de túlságosan el voltak foglalva önmagukkal ahhoz, hogy törődjenek vele.

– Akarsz valamit? – kérdezte Tristan olyan hangon, mintha semmi megbotránkoztatót nem látnék. Dermedten meredtem a lányok leplezetlen testére. Tudtam, hogy kéne mondanom valamit, egy elfogadható magyarázatot keresni, amivel indokolhatom kéretlen jelenlétemet, de egyetlen ésszerű gondolat sem jutott eszembe. Tristan türelmesen várakozott, aztán megcsókolta a lányt, elengedte, és közelebb lépett hozzám. Kinyújtotta felém a karját, és megfogta a csuklómat, hogy közelebb húzzon magához.

Erőtlenül léptem előre, engedelmeskedve erejének. Nem volt durva. Átkarolta a vállamat, és közelebb hajolt hozzám, homlokát az enyémnek érintve.

– Emlékszel még Trishára? – kérdezte kíváncsian. Esetlenül bólintottam, miközben a lány intett felém.

– Üdv, kicsi fiú! – húzta félmosolyra a száját.

Tristan is lelkesen mosolygott rám. Nagyjából olyan egyszerű volt rajta kiigazodni, mint egy piramis labirintusából kijutni. Még mindig túl közel volt hozzám az arca, ami még jobban feszélyezett. Ő azonban zavartalanul folytatta.

– Azt hiszem, Zorával még nem találkoztál. Dögös, nem igaz?

Nagyot nyeltem. A lány valóban minden képzeletet felülmúlt, de szinte sokkoltak finom, lágy domborulatai.

– Csak… a csattanás… – kezdtem dadogva. Tristan felnevetett.

– Jah, a vászon. Csak nem aggódtál értem?

Elég buta fejet vághattam, de ő jól mulatott. Végigsimított az arcomon. A vér jégcsappá fagyott az ereimben, szinte szúrt, mintha belülről vágná szét a húsomat, hogy kitüremkedjen testemből, akár egy éhes szörnyeteg. Remegve ácsorogtam.

– Visszamegyek… a szobámba… – hebegtem bénultan.

– Ugyan, miért mennél, amikor itt is maradhatsz? – vigyorgott Tristan jókedvűen. Nem ismertem rá. Azóta nem láttam vidámnak, hogy meghaltak a szülei.

– Én… a leckém…

– Éjfél van, csak nem akarsz most tanulni? – csodálkozott, de azért pajkos mosoly ült az arcán.

Lehajtottam a fejemet és lázasan gondolkoztam valami menekülési útvonalon. De még mindig üres volt a fejem.

– Gyere, Gabe, épp itt az ideje, hogy kicsivel többet láss a világból! – húzott az ágy felé. Riadtam figyeltem a lány közeledő alakját. Nem akartam elhinni, hogy Tristan ezt teszi velem. Trisha – ahogy nevezte – izgatottan térdelt fel, miközben Tristan lenyomott mellé az ágyra.

– Én nem… – már remegett a hangom, és éreztem a gombócot a torkomban. Újra rám mosolygott, és most már nem csak a vérem dermedt meg, de az izmaim is felmondták a szolgálatot. Közelebb hajolt hozzám, és ajka megérintette az arcomat. Kicsordultak a könnyeim, amíg feltérdelt mellém, hogy a hajamba túrhasson.

– Nem fog fájni! – ígérte. Nyilván úgy értette, hogy neki nem fog fájni… biztosan nem rólam beszélt…

– Kérlek, Tristan! – nyöszörögtem kétségbeesetten.

– Megmutatom neked, hogy egy igazi férfi mit csinál két ilyen kivételesen farokállító nő társaságában – vigyorgott, és megnyalta az arcomat, miközben ujjaival megtartotta a fejemet, hogy ne tudjak elfordulni.

A néger lány benyúlt Tristan lába közé, és simogatni kezdte, miközben a másik lány is csatlakozott hozzánk. Tristan ágya elég nagy volt ahhoz, hogy elférjünk rajta, ha szűkösen is. Amíg a sötétbőrű szépség hátulról kényeztette, a másik előtte helyezkedett el, és szinte azonnal összeforrt az ajkuk. Még mindig nem tudtam megmozdulni a sokktól, amit a helyzet okozott számomra. Nem akartam nézni. Nem akartam látni. Nem akartam a szobában lenni, sőt, e percben a világon sem akartam lenni. De cserbenhagyott a testem. Már nem én uraltam, hanem a tömény, kínzó rettegés.

Egy darabig vadul csókolta a vörös démont, aztán hátrahajtotta a fejét. A néger lány a nyakát csókolgatta, a másik lehasalt előtte, és a szájába vette a péniszét.

Lehunytam a szememet, bár valami beteges késztetés mindenáron nyitva akarta tartani, de ellenálltam neki. Sok megrázó dolgot láttam már életemben, de ez mindet felülmúlta. Hallottam a nyögéseket, főleg Tristanét, aki úgy nyögdécselt, mintha kínoznák, pedig gyanítottam, hogy nagyon is kedvére való, bármit is csinálnak vele.

Szerettem volna kirohanni a világból, de továbbra sem bírtam megmozdulni. Mozgott alattunk az ágy, de nem tudtam, mit csinálnak, mert még mindig csukva volt a szemem.

Egyszer csak valaki megérintett. Úgy rándultam össze, mintha megrázott volna az áram. Ijedten nyitottam ki a szememet. Tristan már nem volt az ágyon. A vörös lánnyal a falnál állt. Pontosabban csak ő állt, a lány előtte térdelt, és gyanítottam, nem a szemetet szedi össze a földön, bár nem láttam mit csinál, mert Tristan csupasz teste eltakarta előlem. De most amúgy is jobban izgatott az, amit a másik lány művel. Kigombolta a pizsama felsőmet, és lassan elkezdte lefejteni rólam, miközben testével rám nehezedve lefektetett az ágyra.

Olyan erővel hasított belém a félelem, hogy nem kaptam levegőt. A lány már a nadrágomat rángatta le rólam, én pedig bénultan tűrtem, bármennyire rettegtem is. Fulladozva vonaglottam alatta.

– Nyugalom, édes, élvezni fogod! – suttogta a sötét bőrű istennő.

Nyöszörögve vergődtem, amíg ajkai betapasztották a számat, megfosztva a levegőtől, amiből amúgy is túl kevés volt a tüdőmben. Tovább nyöszörögtem, ő pedig benyúlt a két lábam közé, és óvatosan végigjáratta kezét legintimebb testrészemen.

Valósággal felfalt, miközben már egyre mohóbban markolta a hímvesszőmet. Sírva hörögtem, és próbáltam szabadulni, de nem volt erőm. Amint hagyott levegőt venni, szinte sikoltva nyüszítettem fel.

– Kérem, ne!

A következő másodpercekben úgy felgyorsultak az események, hogy felfogni sem volt időm. Tristan megragadta a lány vállát, és lerántotta rólam. Hangos csattanással ért földet a teste, miközben fájdalmasan kiáltott fel. Tristan válaszul szájon vágta, és izzó szemekkel meredt rá.

– Mi a faszt csinálsz, te hülye kurva? – tajtékzott feldúltan. Fogalmam sem volt, megint mi ütött belé, de nem is érdekelt, csak az, hogy végre egyedül maradtam a széles franciaágyon.

– Csak gondoltam…

– Ő az enyém, te ribanc! Megértetted? Ha még egyszer hozzáérsz, letöröm a kezed, és megetetem veled!

Döbbenten meredtem mostohabátyámra, miközben próbáltam megérteni a helyzetet, de már olyan régen elveszítettem a fonalat, hogy akár egy pulóvert is megköthettek volna belőle ennyi idő alatt.

– Higgadj le, szépfiú! Te akartad bevonni a játékba – lépett Tristan mellé a másik lány, és végigsimított a vállán. Tristan megperdült, megragadta a hajánál fogva, majd előre taszította. A lány nekiesett a zongorának.

– Takarodjatok innen, hülye picsák! – üvöltötte őrjöngve. A két lány felkapkodta a ruháit, aztán az ajtó felé bukdácsolt, miközben Tristan felkapott egy könyvet, és feléjük hajította. Tátott szájjal néztem indokolatlan dühkitörését, ami nagyon is jellemző volt rá, legalábbis azóta, hogy ismertem.

– Ha lenyugodtál, hívj fel, baby! – szólt vissza a vörös. Fel sem tudtam fogni, hogy akarhatja, hogy ezek után Tristan még keresse. Valamit tényleg tudhatott, ha egy ilyen őrült kirohanás után még mindig vágytak a társaságára.

– Húzzatok a picsába! – mennydörögte. A két lány becsukta maga mögött az ajtót, Tristan pedig felém fordult. Azonnal feltérdelt az ágyra, és egy takarót terített az altestemre. Még mindig döbbenten meredtem rá, amíg kezével végigsimított az arcomon. – Jól vagy, Gabe? Nem bántott az a lotyó?

Könnyes szemmel csóváltam a fejemet. Rám borult és erősen szorított magához. – Olyan hülye voltam! Túl kicsi vagy te még ehhez. Nem értem, mi ütött belém. Talán tényleg jobb lenne neked, ha visszavinnélek az otthonba. Nem vagy biztonságban mellettem!

Összeszorult a szívem a szavait hallva. Rémülten kapaszkodtam a nyakába.

– Ne! Kérlek! Hagynom kellett volna! Nem akartam…

Befogta a számat, és keserűen nevetett fel.

– Kicsi, buta Gabriel. Te semmiből sem tanulsz… Holnap reggel visszaviszlek az árvaházba. Nem való nekem ez a gyámkodás. A végén még tényleg komoly bajod esik…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (20 votes cast)
Tristan 11. rész, 10.0 out of 10 based on 20 ratings