Tristan

Éjfél előtt értem haza. Amikor beléptem a házba sötétség fogadott. Sehol sem égett villany. A fürdőszoba ajtaja nyitva volt, kellemes, illatos gőz áradt a helyiségből. Ezek szerint Gabriel sokáig fent maradt, és csak nemrég fürdött meg. Felkapcsoltam a villanyt, szép rendet hagyott maga után. A fürdőszobába mentem, hogy gyorsan lezuhanyozzak.

Az elmúlt órákban semmire sem tudtam gondolni a szüleim holttestén kívül. Közel akartam őket érezni magamhoz, ezért apa tusfürdőjét vettem le a polcról. Ledobtam a ruháimat, beálltam a jéghideg víz alá, miközben összeszorítottam a fogaimat, és visszafojtottam a lélegzetemet. Lassan szoktam meg a víz hőmérsékletét, de jól esett, hogy kicsit felrázott a rám telepedett melankóliából.

Miután lemostam magamról az este nyomait, a füst és marihuána szagot és a tömény alkohol bűzt, megmostam a hajam apa samponjával. Megkönnyebbültem, ahogy magamba szívtam a megszokott illatot. Évek óta ragaszkodott ugyanazokhoz a márkákhoz. Sosem értettem, miért. Most azonban hálás voltam ezért, mert így szinte még a mosolyát is láttam magam előtt.

Nem törölköztem meg, csak magamra vettem egy köntöst, majd megtöröltem a hajamat, hogy ne csöpögtessem tele a házat vízzel. A nappaliba mentem, alig vártam, hogy rágyújtsak.

Még mindig szédültem a vodkától, és a fű utóhatásai sem tűntek még el. Amikor rágyújtottam, kimentem a konyhába. Nehezen találtam meg a kapcsolót, mintha valaki szándékosan tette volna néhány centivel arrébb, hogy szívasson. Káromkodva támolyogtam el a szekrényig, hogy elővegyek egy poharat, de végül úgy döntöttem, hogy nem is kell pohár, üvegből is lehet inni, ezért végül a hűtőt nyitottam ki.

Négy féle üdítőt láttam az ajtón. A narancslére ránézni sem tudtam volna. Bizonyára néhány évtizedig vodka íze lesz… a paradicsomlé mellett döntöttem, habár csak akkor ittam ilyesmit, ha kínozni akartam magamat. Az egész litert magamba döntöttem, igaz, egyszer vettem közben levegőt. Az üveget a szemetes felé hajítottam, de nem találtam bele, bár ez nem rázott meg különösebben. Az is csoda, hogy elláttam a kukáig ilyen állapotban. Kivettem egy üveg kólát, és visszaindultam a nappaliba.

Csak akkor vettem észre, hogy elhagytam a hamut a cigaretta végéről, amikor már leültem. Remek. Lesz mit takarítani magam után, ha egyszer kijózanodom, már ha ez valaha is előfordulhat még. Egy vállrándításig még dohogtam a fejleményeken, aztán bekapcsoltam a tévét, és léptetni kezdtem a csatornákat.

Még sosem néztem anyám imádott nappalijában pornót. Furcsa, vegyes érzéseket keltett bennem. Egyrészt szégyenérzet öntött el, amit könnyedén hanyagoltam, másrészt a férfiasságom is megmozdult, de túlságosan szétcsesztem magam ahhoz az éjszaka, hogy kezdhessek vele valamit. Annyi erő nem volt a farkamban, hogy vigyázzba vágja magát. Megértettem őt, én sem bírtam volna újra felállni.

Közelebb húztam a hamutálnak kinevezett csészét, és kényelembe helyeztem magamat.

Egy vörös és egy szőke ribanc baszott a képernyőn. A szőke egy felcsatolható műfarokkal játszotta az eszét, miközben a másik úgy nyögött, mintha az adóbevallását csinálná éppen. Inkább röhögni volt kedvem, mint kefélni. Talán a marihuana miatt. Valójában arra sem emlékeztem már, hogy hol töltöttem az estét, arról meg főleg nem volt lövésem se, hogy kivel. De egy biztos, nő volt velem, már csak azért is, mert amikor a zuhany alá álltam, alig tudtam levakarni magamról az ondó maradványait. Persze azt sem tartottam kizártnak, hogy miután szétütöttem magamat, megbasztam egy fiút. De ez nem lett volna túl jellemző rám. Még sosem csináltam férfivel – legalábbis úgy nem, hogy emlékeznék rá -, és nem is mozgatott különösebben a gondolat, bár az élet elvem szerint, egyszer mindent ki kell próbálni és tudtam, hogy ha egyszer nagyon kiütöm magam, még erre is hajlandó leszek.

Csatornát váltottam, mert a két hülye tyúk inkább idegesített, mint izgatott. Egy quiz műsornál állapodtam meg, bár lila fingom sem volt róla, hogy miről karattyolnak, de egy iszonyatosan jó nő volt az egyik játékos, bár annyit hamar felfogtam, hogy segghülye szegény, de hát nem is az esze miatt bámultam már vagy tíz perce.

Elképzeltem, ahogy magamra húzom, a farkamat keményen a vaginájába állítom, és ütemesen mozgatom magamon. Csak akkor eszméltem fel, amikor kezem már a péniszemet simogatta.

Jézus! Egy tizenhat éves taknyos alszik az emeleten, az anyám és az apám alig pár órája halt meg, én meg egy hülye szőkére akarom kiverni a farkam az anyám nappalijában.

Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy lefekszem, de mivel kevés esély volt rá, hogy gerinctörés nélkül az emeletre jussak, úgy döntöttem, hogy a szüleim hálójában alszom. Nekik már úgysem leszek útban…

A kapcsoló ismét elbújt, alig találtam meg. Az ágy felé vezető út elég rögösnek bizonyult. Sosem tűnt fel, hogy van szőnyeg is a padlón, egészen addig, amíg hasra nem estem benne. A legkülönfélébb szitkokat mormoltam magam elé, miközben már meg sem próbáltam felállni, inkább térden kúszva közelítettem meg az ágyat, mielőtt megtámad még egy, eddig rejtőzködő bútordarab, vagy kiegészítő.

Alig bírtam magam feltornázni a franciaágyra. Egészen elfáradtam, mire lerogytam a puha, illatos takarók közé. Azonnal édesanyám parfümje töltötte be a lényemet. Végre megtaláltam az áhított nyugalom érzését. Magamhoz öleltem a takarót, és átkoztam magam, amiért sosem hagytam, hogy ölelgessen. Most annyira jó lett volna a mellkasára hajtani a fejemet, és lehunyt szemmel élvezni ujjai cirógatását az arcomon. Biztosan a hajammal játszana. Istenem, mennyire szerette rendezgetni a tincseimet. Mennyire utáltam mindig is, ha ilyesmit csinált. Most a lelkem is eladtam volna azért, hogy megcsókolja a homlokomat, és a fülembe súgja, hogy én vagyok az élete értelme. De már nem volt élete, és nekem sem volt annyi erőm, hogy ezen szomorkodjak. A gyász helyett a fáradtság ragadott magával, és olyan gyorsan aludtam el, hogy arra sem volt időm, hogy magamra húzzam apa takaróját. Isten veled régi életem, légy üdvözölve új…

Arra ébredtem, hogy megnyikordult az ajtó. A fejfájás olyan elemi erővel nyilallt a halántékomba, hogy ölni lett volna kedvem. Morcosan nyögtem fel, és ködös tekintetemet az ajtóra szegeztem, pontosabban az ajtóban álló vékony alakra.

– Mi a faszt akarsz? – dörrentem a meglepett fiúra, aki hirtelen azt sem tudta, mit mondjon a váratlan reakciómra.

– Csináltam kávét, gondoltam…

– Bazdd meg a kávét! – vicsorogtam dühösen, aztán visszahanyatlottam a párnámra. – Húzz el innen, taknyos, és csukd be magad mögött az ajtót.

Nem ellenkezett. Hogy is tette volna? Azt sem tudta hogyan kell. Szánalmas kis pöcs…

Percekig morgolódtam a párnába temetve arcomat, mire annyira magamhoz tértem, hogy felfogtam saját, indokolatlan haragomat. Felkeltem, bár a szoba úgy forgott körülöttem, mintha egy kibaszott körhintán próbálnék meg féllábon állni.

Még akkor is szédültem, amikor beléptem a nappaliba. Gabriel a földön ült, a sarokban, lehajtott fejjel, és egy cseppet sem lepett meg, hogy megállás nélkül rázkódott a teste. Ahogy ránéztem, azonnal elöntött a bűntudat.

– Kelj fel, felfázol! – morogtam, miközben közelebb léptem hozzá. Nem mozdult, bár nem is hittem, hogy csak úgy felugrik majd. Bármilyen szánalmasan engedelmes volt is, benne is ott élt az ösztönös vágy arra, hogy ellenálljon. Egy pillanatig elöntött a méreg, már majdnem lehajoltam, hogy felrángassam a földről, amikor eszembe jutott, hogy miért is ittam le magam az öntudatlanságig az este.

Amint felidéztem az elmúlt nap eseményeit, pokoli görcs állt a gyomromba. A szívem összeszorult, és alig kaptam levegőt. Lerogytam Gabriel előtt, és odahúztam magamhoz. Megpróbált eltolni, eltaszítani, kibújni az ölelésemből, de még így, másnaposan is sokkal erősebb voltam nála.

– Ne haragudj! – súgtam a fülébe, miközben még mindig erősen igyekezett szabadulni tőlem. – Annyira sajnálom! – szorítottam magamhoz. Végre kezdett csillapodni, de amikor a szemébe akartam nézni, elfordította a fejét. Ennek ellenére is láttam, hogy könnyes az arca. Még mindig sírt, de némán, hangtalanul, mintha bűnt követne el, amit titkolni kell.

– Hagyj békén! – nyöszörögte erőtlenül. Újra magamhoz húztam, és erősen szorítottam vékony testét.

– Bocsáss meg nekem! Nem akartalak bántani. Nem akartam kiabálni veled, és főleg nem akartam olyasmiket mondani, amiket mondtam. Nem rád haragszom. Nem neked szántam. Iszonyatosan bánt, ahogy beszéltem veled.

Végre felnézett, és meglepetten mért végig. Megdöbbentette, hogy bocsánatot kértem tőle valamiért. Na igen, erre nem sok példa adódott életem során. Az a típusú ember voltam, aki soha nem bán meg semmit, de Gabriellel kapcsolatban sok mindent megbántam már.

– Nem akartalak felébreszteni – mentegetőzött még mindig síros hangon.

– Tudom! Nem a te hibád. Sokat ittam tegnap. Másnapos vagyok, és ilyenkor mindig indokolatlan a haragom. Kerülj el, ha iszom. A saját érdekedben!

Nem szólt semmit, de most már önszántából bújt közelebb hozzám, hogy arcát a vállamba préselve folytassa a zokogást.

– Mi lesz most? – kérdezte elcsukló hangon, bár alig értettem a szavait.

– Bár tudnám, kölyök. Bárcsak tudnám – sóhajtottam, miközben azon tűnődtem, hogy mivel lehetne megnyugtatni kicsit. – Hogy van a torkod? – kérdeztem, miközben eltoltam magamtól annyira, hogy a köntösömmel töröljem meg az arcát.

Semmit sem felelt, és nem szívesen hagyta, hogy a könnyeit és a taknyát a ruhámba kenjem, de nem engedtem, hogy elhúzódjon. Nem akartam ennyire elveszettnek látni. Most nem! Azért nem, amiért annyira rosszul érezte magát.

– Ettél már?

Csóválni kezdte a fejét. Nyilván velem akart reggelizni, de azok után, ahogy beszéltem vele elment tőle a kedve. Talán azóta itt ücsörgött és sírt.

– Na gyere, együnk valamit! – húztam fel a földről.

Az egyik székhez tereltem, hagyta, hogy finoman lenyomjam. Elvánszorogtam a hűtőig, és szemügyre vettem a kínálatot. Némi gondolkozás után elővettem két mirelit sajtburgert, aztán betettem őket a sütőbe. Amíg vártunk, szótlanul meredtünk magunk elé. Én a pultnak támaszkodtam, Gabriel az asztalra hajtotta a fejét. Ha én csináltam ezt, anya mindig rám szólt, hogy nem illik. De engem nem érdekelt, hogy mit kíván meg az etikett. Ha neki jó, hát csinálja. Kit érdekel?

Kész lett a kaja, ezért kiraktam két tányérra, de még nem vittem oda az asztalhoz. Elővettem néhány paradicsomot, egy nagy fej hagymát, ketchupot, mustárt és egy hosszú kígyóuborkát. Egy kést tettem Gabriel elé, és felsóhajtottam.

– Mivel az ujjaim nélkül nem tudok festeni, a kést inkább te használd ma. Gyanítom, én elég véresen tálalnám a kaját.

Csendesen bólintott. Megpucolta a hagymát, felkarikázta, aztán a paradicsomot is felszeletelte. Anya néha hagyta neki, hogy besegítsen a főzésbe, de még így is ügyetlen volt. Ennek ellenére nem szóltam rá, nem adtam neki instrukciókat. Most, hogy ketten maradtunk, bőven lesz ideje megtanulni az ilyesmit, ha nem akar mirelit és rendelt kaján élni.

Miután elkészült, telepakoltam a két burgert zöldséggel, még salátát is tettem hozzá, és csak ezután toltam elé. Jó nagy lett a végére. Még nekem is meggyűlt vele a bajom, Gabriel viszont még annyira sem boldogult vele, mint én, ezért darabokra szedte. Ha nem fájt volna úgy a fejem, biztos nevetni kezdek.

Épp az utolsó falatot próbáltam lenyelni, amikor megszólalt a telefon. Azonnal fájdalom hasított a halántékomba, ahogy meghallottam az idegtépő csörgést. Amíg eltámolyogtam a készülékig, hangosan káromkodtam, aztán leemeltem a kagylót, és igyekeztem nem leüvölteni a hívó fejét.

– Tessék, Tristan Akroyd – szóltam bele kissé mogorva hangon.

– Üdvözlöm, Tristan, a nevem Jason Hobbs nyomozó. Bernard Sullivan nyomozó megkért, hogy ugorjak be ma önhöz a papírokkal, amiket ki kell töltenie.

Bosszúsan fújtam ki a levegőt. Ennek ellenére örültem, hogy legalább nem nekem kell utánajárnom a dolgoknak. Szerencsére a szüleimet és engem is ismert mindenki, így bármit megtettek volna azért, hogy megkönnyítsék nekem a veszteséget, ami előző nap ért.

– Mikor jönne? – kérdeztem anélkül, hogy köszöntem volna neki. Elképesztő, hogy mennyire tud sajogni az ember feje. Színes foltok villogtak a szemem előtt, miközben enyhe hányinger kerített hatalmába.

– Most indulnék, ha nem gond. Fél óra múlva érnék oda.

– Rendben – sóhajtottam kimerülten. – Várni fogom, és köszönöm.

– Nincs mit, fogadja őszinte részvétemet.

– Akkor, viszlát – motyogtam.

Gabriel hirtelen olyan másnak tűnt. Mintha a telefonhívás lelombozta volna. Talán a szüleim halála tudatosult benne újra?

– Valami baj van? – kérdeztem kíváncsian.

– Mondtál valamit. Tegnap… – kezdte bátortalanul. Felvont szemöldökkel vártam, hogy folytassa. – Én csak… tegnap a gyász beszélt belőled…

– Mit akarsz kérdezni, Gabe? – sürgettem türelmetlenül.

Lehajtotta a fejét.

– Semmit – nyöszörögte fáradt hangon. – Felejtsd el.

Most komolyan azt hiszi, hogy ennyi? Azt mondja, felejtsem el, és én vállat vonok és tovább lépek?

– Nem szeretem a rejtvényeket – morogtam.

Egy darabig a sajtburger maradékát bámulta, aztán felnézett, sóhajtott egyet, és megszólalt, bár a tekintetemet kerülte.

– Tegnap azt mondtad… – megint elhallgatott. Kezdett komolyan feldühíteni. Lehunytam a szemem, elszámoltam tízig, aztán húszig, végül harmincig, de nem hogy csillapodott volna haragom, hanem egyre ingerültebb lettem.

– Nyögd már ki, mit akarsz! – rivalltam rá tajtékozva. Azonnal megbántam felindultságomat, mert olyan erősen hasított a fájdalom a halántékomba, hogy megszédültem. A konyhapultba kapaszkodtam, miközben a felerősödött hányinger megindult a gyomromtól a torkom felé. Szédelegve nyögtem fel, nem törődve a méltóságommal. Egy percig képtelen voltam a szememet kinyitni. Az egész világ forgott körülöttem. Amikor kicsit alábbhagyott a szaggató kín a homlokomban, Gabrielre szegeztem a tekintetemet. Dermedten ült, engem nézett, de olyan szemekkel, mintha sokkot kapott volna.

– Ne haragudj! – mentegetőztem fásultan. A piálásban egy dolgot utáltam. Felkelni másnap…

Amikor végre eszébe jutott, hogy talán levegőt kéne vennie, elvánszorogtam az asztalig, és lerogytam a kárpitozott székbe.

– Kérlek, Gabriel, ma ne játssz az idegeimmel. A szüleim meghaltak, én pedig nagyjából úgy érzem magam, mintha most jöttem volna a pokolból. Szóval könyörgöm, mondd el végre, hogy mit akartál az előbb.

Azt reméltem, hogy felelni fog, de helyette felugrott és elrohant. Még a szék is felborult. A csattanás hangja úgy hasított belém, mintha fejbe vertek volna egy kalapáccsal. Nyüszítve markoltam az asztal lapjába, és lehunyt szemmel vártam, hogy enyhüljön a fájdalom. Amikor végre fellélegezhettem, elhatároztam, hogy ez nem mehet így tovább. Felkeltem, a konyhapultig vonszoltam magam, és kihúztam a harmadik fiókot, ahol anya a gyógyszereket tartotta. Bár általában soha nem vettem be semmit, most muszáj volt kezdenem valamit a gyötrő kínnal.

Már a kezemben volt a tabletta, amikor öklendezni kezdtem. Előre hajoltam, és sugárban hánytam végig a padlót. A sajtburger úgy ahogy volt, távozott belőlem, de még ettől sem lett jobb. Elindultam a felmosó vödörért, de alig tettem néhány lépést, ismét megmozdult a gyomrom.

Azonnal elhagyott minden erőm. Kezeim támasz után kutattak, de hiába. Térdre rogytam. Éreztem, ahogy csontom a járólaphoz csapódik. Nyögtem volna egyet, de még mindig hánytam. Ahogy levegő után kaptam, máris ismét elhatalmasodott rajtam az inger. Kimerültem öklendeztem, és biztosra vettem, hogy meg fogok fulladni.

Mikor újra ki bírtam nyitni könnyes szemeimet, egy pohárral találtam szembe magamat.

– Lassan idd, kortyonként, különben újra kijön – hallottam Gabriel hangját, de látni nem láttam őt, részben a könnyeim miatt, másrészt meg csak egy sötét folt vibrált a szemeim előtt. A pohárért nyúltam, de rosszul tájoltam be. Elkapta a csuklómat, a tenyerembe nyomta a poharat, de nem engedte el.

Reszkető kézzel emeltem a számhoz a vizet, de csak néhányat kortyoltam belőle. Most már határozottan háború dúlt a gyomromban. Egy ideig még térdeltem, fulladozva az émelyítő szagtól, aztán felsegített, belém karolt, és eltámogatott a szüleim hálószobájáig. Még lefeküdni sem tudtam volna nélküle.

– Egy tabletta… az előbb még a kezemben volt… muszáj bevennem valamit… – dadogtam két öklendezés között.

– Várj vele még egy kicsit. Nincs értelme bevenned, amíg le nem nyugszik a gyomrod – sóhajtotta. – Mindjárt jövök – tette hozzá, és ott is hagyott, mielőtt még megszólalhattam volna.

Próbáltam összeszedni magamat. Óráknak tűnt az az idő, amit egyedül töltöttem a szobában. Amikor ismét előkerült, egy bögrét tartott a kezében, és felém nyújtotta.

– Először idd meg ezt, elmúlik tőle a hányingered. Tíz perc múlva beveheted a gyógyszert.

Úgy beszélt, mintha az anyám lenne. Rendkívül dühítő volt, de nem voltam olyan állapotban, hogy kiosszam emiatt. Megittam a keserű löttyöt, aztán remegve néztem rá.

– Mi a büdös szar volt ez? – kérdeztem undorodva.

– A nagymamám receptje. Ha rosszul voltam, mindig ezt itatta velem. Tény, hogy nem túl finom, de jobb lesz tőle.

– Nem túl finom? – kérdeztem felháborodva. – Ez kibaszott szar. Mintha fost itattál volna velem.

– Hát, azt nem tudom, a fosnak milyen íze van, de ez zöldségturmix, nyers tojással és némi fűszerrel – magyarázta.

– Tegyél nekem egy szívességet, Gabriel – morogtam. – Többé ne itass velem ilyen pudvás mocskot.

– Akkor legközelebb ne idd le magad a sárgaföldig – közölte szigorú hangon.

– Nem vagy az anyám, szóval ne mondd meg, mit csináljak – nyögtem, de amint eszembe jutott édesanyám szétroncsolt arca, ismét erőt vett rajtam a hányhatnék.

– Aludnod kéne, úgy festesz, mint akin végigvágtatott egy megvadult ménes.

– Úgy is érzem magam – biztosítottam róla, aztán lehunytam a szememet –, de nem alhatok, nemsokára jön a nyomozó. Addig még fel is kell takarítanom a mocskot, amit az előbb csináltam…

– Már feltakarítottam. A nyomozót meg le kéne mondani – folytatta még mindig anyáskodó hangon. Felpattant a szemem, és zavartan mértem végig.

– Te feltakarítottál utánam?

– Csak nem hagyhattam, hogy az egész házban szétterjedjen az a szag – fintorgott.

Megrendülten néztem rá. Az egy dolog, hogy elviseli a dühkitöréseimet, de hogy a hányásomat takarítsa, azért az túlzás.

– Kösz, de többet ne csinálj ilyet! – sóhajtottam.

– Milyet? – kérdezte értetlenül.

– Ne vakard utánam a szart. Nem vagy a cselédem.

Eltűnődött egy pillanatra, aztán vállat vont.

– Ha tudnád, hogy a szüleim után hányszor takarítottam, akkor fel sem vennéd…

– Kurvára nem érdekel, hogy mit csináltál, amikor nem velem éltél… de most, hogy itt vagy, elég, ha a saját romjaidat felszámolod. Az enyémeket hagyd meg nekem.

Ledőlt mellém az ágyra, ami annyira meglepett, hogy hirtelen bennem akadt a szusz.

– Tényleg nem fogsz visszaküldeni? – kérdezte témát váltva.

– Hová? – pislogtam eltorzult arccal. Megállás nélkül pulzált a halántékom, így minden gondolatot, mellyel meg kellett birkóznom megerőltetőnek éreztem.

– Az intézetbe…

Egy pillanatig össze kellett szednem magam, hogy meg tudjak szólalni.

– Már mondtam…

– Igen, de… nem is kedvelsz engem…

Meglepetten nyitottam ki újra a szememet.

– Ezt meg honnan veszed?

– Sosem szóltál hozzám, ha nem voltunk kettesben. Egyszer sem!

Nyeltem egyet, aztán felé fordultam, bár úgy éreztem, hogy szétrobban az agyam. A vállára hajtottam a fejemet, és felsóhajtottam.

– Sosem mondtam, hogy nem kedvellek. Az öcsém vagy…

– Nem vagyok! – vágta rá feszülten.

– De igen, az vagy! Örökbe fogadtak a szüleim, tehát az öcsém vagy.

– Befogadtak, de ők már nem élnek.

Felemeltem a fejemet és összevont szemöldökkel néztem rá.

– Nem értelek. Most végül is mit akarsz tőlem? Azt kérdezed, hogy visszaküldelek-e, én az mondom nem, erre keresed az indokokat arra, hogy azt mondjam, oké, szedd a cuccod, nincs helyed itt… Menni akarsz, vagy maradni?

Most ő hunyta le a szemét. Vártam egy pillanatig, hátha megszólal, de mivel nem tette, újra a vállára hajtottam a fejemet.

– Csak akkor szeretnék maradni, ha te… ha neked… Nem szeretnék a terhedre lenni – motyogta feszülten.

– Egyelőre te gondoskodsz rólam és nem fordítva – emlékeztettem.

– Te is ápoltál engem – érvelt.

– Miattam lettél beteg. Tudod te is, tudom én is… Hagyjuk ezt, oké?

– Az nem számít! – közölte határozottan. – Főztél nekem.

– Nagy ügy – morogtam, mert ismét szédülni kezdtem.

– Nekem az – folytatta halkan, majd letolt magáról. Felnéztem, miközben felém nyújtotta a kezét. – Most már beveheted – vont vállat, majd amint a tenyerembe csúsztatta a tablettát és szó szerint megitatott, felállt. – Nem akarok elmenni. Akkor sem, ha minden áldott nap részegen jössz haza. Jobb nekem itt, mint bárhol máshol.

Megdöbbentettek a szavai. Az igazat megvallva én is tisztában voltam azzal, hogy nem bántam jól vele. És mégis ilyeneket mond nekem… Mi a baja ennek a taknyosnak?

Eltűnődtem volna még ezen, de megszólalt a csengő.

– Francba! – sziszegtem kimerülten. Semmi kedvem nem volt felállni, főleg, mert nem is voltam benne biztos, hogy sikerülne.

– Majd én elintézem! – ugrott fel, és már el is tűnt a szobából.

Alig tudtam feltornászni magam. Elbotorkáltam az ajtóig, miközben hallottam, hogy Gabriel elbúcsúzik valakitől. Mire kiléptem a folyosóra, már előttem állt.

– Feküdj vissza! – utasított komoly hangon.

– Ki volt az? – kérdeztem remegve.

– A nyomozó – felelte kissé félvállról, miközben próbált betuszkolni az ajtón.

– A nyomozó? Ezt nem értem… akkor meg minek köszöntél el tőle?

– Elküldtem. A papírokat itt hagyta. Este visszajön.

– Te elküldted? Megvesztél, öcskös?

– Pihenned kell, szarul vagy. A papírok megvárnak – közölte, és ledöntött az ágyra. Ahogy elkaptam a karját, magammal rántottam. Mikor már éreztem magam alatt a matracot a szemébe néztem. Rajtam hasalt, bár igyekezett szabadulni a szorításomból.

– Nem intézkedhetsz helyettem, világos? Gyerek vagy, én meg felnőtt! Szóval elég a magán akciókból… A gyámod vagyok…

– Nem vagy az! A szüleid voltak… – elhallgatott, amikor olyan közel húztam magamhoz, hogy el kellett fordítania a fejét, hogy ne érjen össze az ajkunk.

– Amíg itt vagy, azt csinálod, amit mondok, megértetted? Akkor is, ha hulla részeg vagyok. Vagy szót fogadsz, vagy tényleg mehetsz a francba… Ez az ajánlatom, öcskös. Fontold meg, amíg összeszedem magam. De ha egyszer döntöttél, nincs visszaút, értve vagyok?

– Igen – nyávogta, és csak ekkor jöttem rá, hogy milyen erősen szorítom a csuklóját. Lazítottam görcsös ujjaimon, aztán átöleltem.

– Vagy elfogadsz a bátyádnak, vagy én nem akarom, hogy itt légy! – suttogtam a fülébe, aztán elengedtem. Legördült rólam, aztán lecsúszott a földre. Leült az ágy mellett, és alig egy perc múlva már hallottam zihálását.

Többet sír, mint egy két éves gyerek – gondoltam magamban, de mielőtt még bármit mondhattam volna neki, elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy halk zene szűrődik be a nappali felől a félig nyitott ajtón keresztül. Morgolódva nyitottam ki a szememet. A szobában sötét volt, de hamar rájöttem, hogy csak a behúzott redőnyök takarják el előlem a nap fényét. Az órára pillantottam, hogy meggyőződjek róla, hogy még nincs éjszaka. Valóban, alig fél négy múlt.

Felkeltem, és egy lajhár sebességét alulmúlva „száguldottam” el az ajtóig. Kidugtam a fejemet, és körülnéztem. Az előszobában is jól lehetett érezni a tömény illatot, ami úgy vonzott, mint egy csupor méz a medvéket.

A nappaliban nem volt senki, de a zene forrását már megtaláltam. Egy U2 album szólt, amit apám szívesen hallgatott azelőtt. Meglepetten indultam a konyha felé. Hamarosan már az illat forrását is megtaláltam. Egy nagy tepsi feketére égett sütemény gőzölgött az asztalon, de körülötte olyan rendetlenség volt, mintha felforgatták volna a konyhát, valami titkos chip után kutatva. Dermedten álltam az ajtóban, amikor Gabriel kilépett a kamrából. Ahogy megpillantott, annyira megrémült, hogy elejtette a kezében lévő lisztet, ami azonnal beterítette a fél helyiség padlóját.

– Ohh, bocsáss meg! Azonnal feltakarítom! – nyögte, és már rohant volna a fürdőszoba felé, de mielőtt kikerülhetett volna, elkaptam a karját.

– Elárulnád, mi a fészkes fenét csinálsz éppen? Persze azon kívül, hogy katasztrófa sújtotta övezetté varázsolod a konyhát…

– Én csak… én… csak meg akartalak lepni – dünnyögte kétségbeesetten.

– Megnyugtatlak, ez sikerült. Majdnem infarktust kaptam, amikor beléptem.

– Azt hittem… azt gondoltam…

– Mit? Hogy örülni fogok, ha az anyám konyhájából szemétdombot csinálsz? Meg kell hagyni, elég jó munkát végeztél. Egy csapat csöves tuti otthon érezné magát ebben a mocsokban… – morogtam, miközben kissé elfordította a tekintetét. Nem mert rám nézni, amit jól is tett.

– Azt hittem, kész leszek, mire felkelsz. Fel akartam takarítani…

– Akkor láss hozzá, mert ezt az ocsmány kupit el kell tüntetned.

– De még nincs kész a süti – nyögte elfúló hangon.

– Mármint arra a kokszos izére gondolsz a tepsiben? Én azt hittem, az valami széntelep reklám ajándéka – gúnyolódtam. Halott sápadt színt vett fel az arca, és még mindig a padlót fixírozta.

– Csak mert… még nincs kész… – dadogta feszülten.

– Miért, mit akarsz még csinálni vele? Azt tervezed, hogy ráöntesz még egy kis olajat is, hogy jobban égjen?

Végre felé fordultam, bár nehéz volt elszakítanom tekintetemet a romokról, amiket maga után hagyott. Azonnal megszántam, ahogy megláttam könnyes arcát.

– A francba! – dünnyögtem magam elé, aztán elengedtem a karját. – Tulajdonképpen mit akartál ebből kihozni? – kérdeztem valamivel barátságosabb hangon.

Nyelt egy nagyot, és nagyon lassan felnézett. Láttam rajta, mennyire fél tőlem.

– Azt hiszem, csokitortát – motyogta megszégyenülten.

– Azt hiszed? Úgy érted, még te sem tudod, hogy mit akartál vele? Hogy lehet úgy nekiállni sütni, hogy azt sem döntöd el, mi lesz abból, amit csinálsz? – Nem felelt, bár nem is hittem, hogy fog.

– Ne haragudj! – könyörgött kisfiús, síros hangon.

– Jézus, nehogy megint elkezdj nekem hisztizni. Na jó, rakj rendet, én meg megnézem, hogy mit lehet kezdeni azzal, ami itthon van. De azt a rémséget tüntesd el a tepsiből. Ha másképp nem megy, dobd ki a tepsit is. Mit bánom én…

Lehajtott fejjel kullogott ki a fürdőszobába, amíg én szörnyülködve bukdácsoltam át a szeméthalmon. A földön a liszt tojással keveredve taszító masszát alkotott, de némi cukrot is felfedezni véltem a lábam alatt. Legalábbis a papucsom csikorogva súrlódott a padlóval.

Lehunytam a szememet, nagy levegőt vettem, és elhatároztam, hogy bármennyire erős késztetést érzek is, nem kötöm fel a kölyköt a csillárra egy hosszabbítóval, pedig nehéz volt megállni.

Elővettem egy konyharuhát, és lesöpörtem vele mindent az asztalról. A kakaóportól kezdve a citromlén át minden volt rajta. Persze mindegyik csomagolás nélkül…

Amikor már látni lehetett az asztal színét, még letöröltem egy mosószeres szivaccsal, majd egy papírtörlővel is. A nagyjából két tucat különféle edényt, és tálat a mosogatóba dobáltam. Ezalatt Gabriel is megjelent. Olyan megtört képet vágott, mintha felpofoztam volna. Nem is sejthette, hogy minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne tegyem meg.

Amíg felmosott, addig átnéztem a kamrát. Elővettem mindent, amire szükség lehet egy süteményhez. A csokitorta ugrott, mert a kakaóport a padló díszítésére használta el, ezért ananász konzervet és banánt vettem elő.

Amíg a gyümölcstortával vesződtem, Gabriel mindent elmosott. Egyszer sem néztünk egymásra, és nem is szólaltunk meg. Én még mindig dühös voltam, ő meg nyomorultul érezte magát. Akármennyire is győzködtem magam arról, hogy csak nekem akart jót, mindig oda jutottam, hogy szeretném a fejét a mosogatóba nyomni, csak annyi időre, amíg kiöblítem a fejéből a hülyeséget.

Mikor a sütőbe nyomtam a tepsit, Gabriel is végzett. Már kezdett emlékeztetni a konyha ahhoz, amit megszokhattam, de még nem volt tökéletes. A falon rászáradt lekvár foltok voltak, a tűzhelyen ki tudja mitől származott a szenes ragacs.

Nem akartam hozzászólni, de úgy láttam, részéről elégedett a munkájával, ezért egy szivacsot bevizezve hozzáláttam, hogy előkaparjam a kajamaradványok alól a csempét. Amikor rájött, hogy nem végzett hibátlan munkát, kétségbeesve ugrott fel. Elkapta a kezem, és kirántotta belőle a szivacsot. Azonnal megbánta heves mozdulatát, amint a szemembe nézett.

– Sajnálom! – sziszegte idegesen.

– Ha legközelebb meg akarsz lepni, akkor légyszi, menj el a sarki cukrászdába. Esküszöm, baromira meg fogok lepődni…

Gúnyos szavaim újra könnyeket csaltak a szemébe, de nem törődtem vele. Elfordultam, és elsétáltam a nappaliba a cigimért. Még mindig remegett a kezem, annyira felbosszantott. Mikor elszívtam a cigit, rájöttem, hogy ezzel kellett volna kezdenem. Azonnal lehiggadtam, így már valamivel higgadtabban mentem vissza a konyhába. Gabriel nem igazán látta már a könnyeitől a csempét, de még mindig vadul dörzsölte. Odamentem hozzá, és elhúztam a faltól. Persze most sem nézett rám.

– Sajnálom! Csak örömet akartál szerezni nekem. Mást sem csinálsz, mint megteszel mindent azért, hogy jó legyél nálam. Én meg megállás nélkül szekállak. Tudom, hogy nehéz velem.

Továbbra is a falat bámulta, de teste még mindig rázkódott, ezért magamhoz öleltem. Hagyta, de nem viszonozta a mozdulatomat.

– Mindig, mindent elszúrok – nyöszörögte hosszú hallgatás után.

– Ez nem igaz, Gabe. Én vagyok türelmetlen veled.

– Nem! – csattant fel szomorúan. – Igazad volt. A konyha… mintha egy tornádó söpört volna végig rajta… Nem akartam… Én csak… nem akarlak bosszantani, hidd el… Én csak…

– Tudom, Gabriel. Nem tehetsz róla…

– Ne küldj el! Kérlek! Többet nem csinálok ilyet, esküszöm, én…

Meghökkentettek a szavai. Az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét. Kényszerítenem kellett rá, hogy a szemembe nézzen.

– Ezt már megbeszéltük. Megmondtam, hogy nem kell visszamenned.

– De felforgattam mindent – csodálkozott.

– Ó Jézus, Gabriel… mikor érted már meg végre, hogy nem küldelek el? Hányszor mondjam még el neked, hogy itt maradsz? Legalábbis, amíg akarsz. Ez az otthonod, Gabriel. Mindegy, hogy mit mondok. Mindegy, hogy mit csinálok… akkor is ez az otthonod.

Végre átölelt és még mindig zokogva simult a mellkasomhoz. Fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel a bőgőmasinával. Tizenhat éves kora ellenére mást sem csinált, mint sírt. Mindenért. Nem voltam hozzászokva a babysitter szerephez. Nehéz volt kezelnem az érzelemkitöréseit. Persze tudtam, hogy én vagyok az, aki miatt mindig eltörik a mécses. Én hajszolom bele az örökös stresszelésébe. De meg kellett volna értenie, attól, hogy néha kiborul a bili, még nem dől össze a világ.

Miután megettük a süteményt, felküldtem a szobájába tanulni. Ideje volt arra koncentrálnia, ami a kötelessége. Elhatároztam, hogy én is a munkámnak szentelem a figyelmemet. Már ha a festést munkának lehet nevezni. Miközben a kezem megállás nélkül, automatikusan mozgott, eszem egészen máshol járt. Igazából nem is voltam tudatában annak, mit művelek, így a szokásosnál is maszatosabban néztem ki a végére. Meglepetten meredtem a vászonra.

Általában mindig úgy dolgoztam, hogy közben megszűnt számomra a világ, de azt, amit éppen csináltam, képes voltam figyelemmel követni. Eddig a napig, mert most, mintha transzba estem volna. A végeredményre meredve úgy éreztem, mintha nem a saját alkotásomat látnám.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.7/10 (18 votes cast)
Tristan 10. rész +18, 9.7 out of 10 based on 18 ratings