„Sose búcsúzz el, minden új nap egy új remény,
Van, hogy elveszítesz mindent, mégis élj a holnapért!
Sose búcsúzz el, mert az éjszaka véget ér,
Újra eljön majd a hajnal, van, ki vár, hogy visszatérj!”

Homonyik Sándor

Sötét árnyak hagyjatok

 “Fehér hintón gördül elém,
Egy új élet, s vele remény
Hinni tudnék, de nem merek
Már jól ismerem az életet

Fájdalom és reszketés
Csak ezt kaptam, és megvetést
De új nap virrad, és ragyog a fény
És újjá éled a hiú remény

Sötét árnyak hagyjatok
Ne takarjátok el a napot
Ne vegyétek el, mit a sors adott
Élni, élni hagyjatok!”

Audry: SÖTÉT ÁRNYAK HAGYJATOK

1. fejezet

Kivert kutya

Gabriel

   Alig múltam tizenöt éves, amikor a szüleim meghaltak. Sosem voltunk gazdagok, csak adósságot örököltem, semmi mást. Akkoriban kilátástalannak tűnt a helyzetem. Internátusba kerültem, ahol nem igen szívleltek a többiek. Szinte naponta megvertek valamiért. Mindenkitől és mindentől féltem, tudtam, hogy nem fogom sokáig bírni. Már azon tűnődtem, hogy feladom, hogy önnön kezemmel vetek véget az életemnek, amikor egy házaspár bejelentette rám az igényét. Nem akartam elhinni. Mégis ki fogadna örökbe egy korombeli fiút? Nem mertem abban hinni, hogy az életem jó irányban változhat majd.

   Miután rendezték a papírokat az ideiglenes örökbefogadásommal kapcsolatban, elindultunk a ház felé, ahol gyökeresen megváltozott az életem. Nem nagyon faggattak útközben, igaz nekem sem volt mondanivalóm. A jóképű, magas, izmos, mély hangú férfi, olyasfajta ember volt, akitől az utcán frászt kaptam volna, de a tekintete melegséget árasztott, és valahányszor hozzám szólt, mindig barátságosan csengett a hangja. A alacsony asszony, szőke volt, szép arcú és jó alakú. Igazából mind a ketten szimpatikusnak tűntek. Sehogy sem tetszett, hogy annyira tökéletesek.

   Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire gazdagok, amikor megérkeztünk a hatalmas villához. A Mercedes, amivel értem jöttek csak az egyik kocsijuk volt. A garázs ránézésre minimum két autó tárolására szolgált. A felhajtón egy sötét Porsche-t láttam, ami vadonat újnak tűnt, bár lehet, hogy csak vigyázott rá a tulajdonosa.

   Újdonsült nevelőapám – Tom Aykroyd – nem hagyta, hogy én vigyem a hátizsákomat, bár más csomagom nem volt. A felesége, Claire, mosolyogva érintette meg a hátam, és finoman az ajtó felé terelt. Nem szoktam hozzá az efféle gyöngédséghez, így nem is igazán tudtam, hogyan kellene rá reagálnom. Mindez amúgy is túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

   Sosem láttam még szebb villát. Valójában, ha őszinte akarok lenni, semmilyet sem láttam még. A csóró negyedben nőttem fel, tipikus utcagyerekként, barátok és haverok nélkül. Sosem kerestem mások társaságát, enélkül is mindig megruháztak a többiek. Talán mert nem voltam túl beszédes, vagy csak azért, mert az anyám abból élt, hogy a testét árulta. Az apám alkoholista volt, aki szintén nem bánt velem kesztyűs kézzel. Már ha egyáltalán ő volt az apám, hiszen anyám mindenféle pasasokkal összefeküdt. Nem hiányoztak. Sosem kaptam tőlük semmit, ami ne fájt volna.

– Gyere, Gabriel, megmutatom a szobádat – mosolygott Mrs. Aykroyd, és a lépcső felé terelt, ami az emeletre vezetett. – Mennyit meséltek neked rólunk? – kérdezte, miközben felfelé tartottunk. Nem feleltem. Mrs. Aykroyd tovább mosolygott. – Tom sikeres rendező. Szinte mindig dolgozik, de jól keres, mint magad is láthatod – mutatott végig a hosszú folyosón, amikor felértünk. – Én ruhákat tervezek. Nem panaszkodom, elég jó nevem van a szakmában – magyarázta lelkesen. Nem kételkedtem a szavaiban, legalábbis a ház úgy nézett ki számomra, mint egy luxuspalota, és gyanítottam, hogy életemben nem fogok annyit keresni, amennyit érhetett. – Egyetlen gyermekünk van, Tristan. Most végzős az egyetemen. A második diplomáját szerzi meg, ha vége az évnek. Okos fiú, bár vannak furcsa dolgai. Képzőművészetet tanul, mindig is vonzották az efféle dolgok. Tom jobban szerette volna, ha orvos, vagy ügyvéd lesz belőle, de Tristan nem olyan típus, akit befolyásolni lehet. Rendes fiú, kedvelni fogod.

   Megálltunk egy ajtó előtt, és nevelőanyám kitárta előttem, majd félreállt, hogy előre engedjen. Beléptem, és a lélegzetem is elakadt. Az internátusban fele ekkora szobánk volt, és hatan laktunk benne. Anyáméknak a fél háza elfért volna a négy szürke-fehér fal között. Döbbenten pillantottam körbe. Az első, amin megakadt a szemem a hatalmas, baldachinos franciaágy volt. Ki a fene vesz ilyet a huszonegyedik században? Nem láttam szekrényeket, viszont két ajtó nyílt azon kívül, amin beléptem. Az egyik mellett kapott helyet az íróasztal, bár számomra inkább étkezőasztalnak tűnt, legalábbis a méreteit tekintve. Rajta számítógép, nyomtató és egy erősítő. Az asztal fölött két hangfalat láttam a falra szerelve, és másik kettőt a szoba szemközti falán. Az ágy mellett éjjeliszekrények, mindkettő fekete, de nem bántam, illett hozzám ez a szín. Ezen kívül egy gitár állt a falnak támasztva, közvetlenül a kanapé mellett. A kanapé is fekete volt, akárcsak a vele szemben elhelyezett két fotel és az üveglapos dohányzóasztal lábazata. Jobbra, szemben az ülőgarnitúrával egy hatalmas, üres terrárium állt, mellette könyvespolc és CD állvány. Az ággyal szemben, az ajtó oldalán, ahol álltam, volt egy tévéállvány. Sosem volt dolgom akkora televízióval, ami a szobához tartozott. Lenyűgöző volt az egész, és talán éppen ezért feszengtem miatta.

– Bocsáss meg, még nem jártunk utána az ízlésednek. Gondoltuk, megvárjuk, még ideköltözöl, hogy magad választhasd ki az új bútorokat.

– Ezeknek mi baja? – kérdeztem meglepetten. Először szólaltam meg azóta, hogy elhagytuk az internátus épületét. Mrs. Aykroyd mosolyogni kezdett.

– Semmi. De feltételezem, szeretnél olyan szobát, ami a te stílusodat képviseli. Ez régebben Tristan birodalma volt, neki elég komor ízlése van. De egy olyan fiatal fiúhoz, mint te, vidámabb színek passzolnak.

– Nekem tetszik így – vontam vállat. Igazából nem hittem, hogy sokáig maradok. Egy ilyen helyen nincs az az Isten, hogy megtűrjenek néhány napnál tovább. Nem illettem én bele ebbe a csodálatos környezetbe.

– Nézd, Gabriel, tudom, hogy milyen körülmények között nőttél fel, de mostantól minden más lesz. Tőlünk mindent megkapsz, és többé nem kell elmenned innen, ha nem akarsz. Tristan huszonhat éves, van saját lakása, mégis itt él velünk, pedig keres annyit, hogy eltartsa magát. A mai naptól a fiunk vagy, és ahogy őt, úgy téged is szívesen látunk, amíg úgy nem döntesz, hogy menni akarsz.

   Lesütött szemmel álltam. Vajon miért én? Mit keresek ebben a pompában? Nem fért a fejembe.

– Magadra hagylak, rendezkedj be. Balra van a gardrób, jobbra a fürdőszoba. Vettünk neked néhány ruhát. Nem túl sok, de addig kitart, amíg be nem megyünk a városba. Akkor majd választhatsz kedved szerint. Érezd jól magad, Gabriel!

   Már húzta be maga után az ajtót, amikor megszólaltam.

– Miért én? – kérdeztem zavartan, bár nem néztem fel. Egyszer sem, amióta először találkoztunk. Meglepetten fürkészte az arcomat, láthatóan váratlanul érte a kérdésem, bár én helyénvalónak éreztem.

– Hogy miért te? Olyan fiút akartunk, akinek nehéz élete volt, és aki előtt nem áll szép jövő. Tristan már felnőtt. Gondoltuk, miért ne adhatnánk esélyt egy magadfajta fiúnak?

   Kielégítőnek tűnt a válasza, de nem értem be ennyivel.

– Annyi srác volt az internátusban, olyanok, mint én.

   Mrs. Aykroyd újra belépett, és megállt előttem. Az állam alá csúsztatta a kezét, és megemelte a fejemet, de továbbra is kerültem a tekintetét.

– Egy hónapja jártunk először az internátusban. Éppen megmutatták nekünk az udvart. Amikor először megláttalak, a földön feküdtél, és ketten rugdostak. A nevelők csak akkor vették észre. Mire odaértek, már csupa vér voltál. Tom azonnal tudta, hogy téged akarlak majd. Nem érdemled meg azt a sorsot, amiben eddig részed volt. Tudom, hogy rossz tanuló vagy, hogy vannak veled gondok, de hiszem, hogy többet érsz annál, amennyit magadról gondolsz. Olvastam az aktádat. Egész életedben bántottak, egyik helyről a másikra csapódtál, de sosem fogadtak be. Nem lehetett könnyű neked. De ennek vége, Gabriel! Mostantól minden megváltozik majd.

– Tudja, hogy voltam javítóban? – kérdeztem, mikor elengedett, és újra az ajtó felé indult. Megfordult, és végigmért.

– Mindent tudok rólad. Tudom, hogy lopásért kerültél oda, és tudom, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy ilyesmit csináltál. Soha többé nem lesz szükséged arra, hogy lopj. Ha szeretnél valamit, akkor megvesszük neked, bármi is legyen az.

   Biztos csak álmodom, gondoltam zavarodottan. Claire magamra hagyott, én pedig tanácstalanul álltam a szoba közepén. Egy darabig nem mozdultam, vártam, hátha felébredek, de lassan kezdtem belátni, hogy ébren vagyok. Letettem a táskámat – amit a földszinten kaptam vissza Mr. Aykroydtól – a szépen bevetett ágyra, és szemügyre vettem a baloldali ajtót.

   A gardrób tágas volt, akár egy szobának is megfelelt volna. Mindenhol polcok és beépített szekrények. Egyesével nyitogattam ki mindent. Egy tucat edzőcipőt, ingeket, pólókat, pulóvereket és nadrágokat találtam. Becsomagolt alsógatyák és zoknik várakoztak a fiókokban. Egész életem során nem volt annyi ruhám, amennyit vettek nekem. Nem is értettem, miért akarnak még a városba menni újakért. Közelebbről is megnéztem őket, egytől-egyig márkás darabok, minőségi anyagból és kellemes illattal. Ezek nem turkálós cuccok voltak, mint amiket én hordtam. Újak. Még senki sem viselte őket!

   Megint eltűnődtem azon, hogy talán mindez csak egy álom, de hiába vártam az ébredést, semmi sem történt.

   A fürdőszobával folytattam, ami szintén hatalmas volt. A zuhanyzóban kényelmesen ki tudtam nyújtani mindkét karom, a kádban akár úszni is lehetett volna. A vécé tiszta és illatos, nem úgy, mint az árvaházban… A padló és a csempék szürkéskékek voltak, a plafonra és a falakra virágokat futtattak, zöldbe borítva az egész helyiséget. Tényleg hangulatos volt. A tükörben az egész alakomat láttam, nem csak az arcomat, és sehol nem volt karcos vagy törött. Nem is tudom, ez miért lepett meg annyira.

   Mivel nem kaptam instrukciókat azzal kapcsolatban, hogy mi a napi program, úgy döntöttem, hogy kipróbálom a zuhanyzót. Levetkőztem és beálltam a víz alá. A langyos cseppek üdítően hatottak rám, ezért jó darabig élveztem a kényelmes fürdőt, aztán kiléptem a zuhany alól, és egy törölközőt tekertem a derekamra. Kinyitottam az ajtót, és a szobába mentem, de azonnal meg is merevedtem.

   Egy magas, izmos fiú állt nekem háttal. Az íróasztalfiókban kutatott, úgy tűnt, keres valamit. Néhány pillanatig lefoglalta a keresgélés, miközben én szinte megbénultam a váratlan látogatótól. Néma csendben bámultam, a döbbenettől földbe gyökerezett lábakkal. Valószínűleg akkor sem jött volna ki hang a torkomon, ha történetesen eszembe jut legalább egyetlen értelmes mondat, amivel beszélgetést kezdeményezhetnék.

   Amikor megfordult, hátra hőkölt, aztán összevonta a szemöldökét. Hosszú haja volt, a füle alá ért, bár elől kicsit rövidebbre vágták. Kék szemei hűvösen csillogtak, mintha a jéghideg tengerből táplálkoztak volna. Bordó pulóvert, és egy fekete farmert vett magára, amin egy lánc futott egyik zsebétől az övtartóig. A lábán amolyan drága, megfizethetetlen túrabakancsot viselt.

– Szóval, te vagy anya új kis kedvence – jegyezte meg cseppet sem barátságosan. Azonnal lehajtottam a fejemet. Hirtelen rájöttem, hogy félmeztelen vagyok. Az ágy felé léptem, hogy magamra kapjak valamit, de elállta az utamat. Tehetetlenül vártam a fejleményeket. – Tristan vagyok, te pedig Gabriel, ha nem tévedek – mért végig olyan szemekkel, mint a vásárban a lovakat szokták. Zavarodottan bólintottam. – Hát, Gabriel, ha elfogadsz egy jó tanácsot, akkor azt ajánlom, hogy messzire kerülj el engem.

   Ez volt az a pillanat, amikor beigazolódni látszódott a gyanúm, hogy nem maradhatok sokáig. Elengedett felém egy lenéző mosolyt, de nem láttam, mert nem mertem ránézni. Idősebb és erősebb volt nálam, és tudtam, hogy esélyem sem lenne ellene, ha bántani akarna.

– És még valami, öcsi! – tette hozzá erősen megnyomva az utolsó szót. – Ha a gitáromhoz nyúlsz, letöröm a kezed. Remélem, érthető voltam.

   Feszengve bólintottam. Halálra rémített az a nyájas hang, amivel megfenyegetett.

   A következő két hónap rémes volt. A nevelőszüleim miatt nem kellett aggódnom, ígéretükhöz híven mindent megtettek azért, hogy jól érezzem magamat. Tristan azonban úgy nézett rám, mint egy árulóra. A legjobban az zavart, hogy a szülei előtt mindig barátságosan viselkedett, de ha nem látták, tekintetében azonnal megjelent a gyűlölet. Talán a pozícióját féltette tőlem, vagy szimplán nem kedvelt, de mindenesetre éreztette velem minden percben, hogy ki nem állhat.

   Megfogadtam a tanácsát, és nem kerültem az útjába. Ha a szülei otthon voltak, néha lementem, csak az illem kedvéért, de egyébként a szobámban gubbasztottam, és ki sem mozdultam onnan.

   A legszörnyűbb az volt, hogy mindig engem figyelt. Meg sem próbált úgy tenni, mintha nem követné minden mozdulatomat, bár látszott rajtam, mennyire feszélyez a viselkedése. Néha rám mosolygott, de azzal a mosollyal, amitől a vér is megfagyott az ereimben. Megszoktam már, hogy megvernek, bántanak és belém kötnek, de az ő csendes gyűlölete rosszabb volt, mintha néha megruházott volna.

   Egy éjszaka a szobámban aludtam. Két óra felé járt az idő, és kimerülten forgolódtam, mint minden éjjel. Sosem voltam jó alvó, talán azért, mert apám rendszeresen terrorizált éjjelente, vagy csupán mert általában halálosan fáradt voltam, mire ágynak estem. Bár most egyik sem állt fenn, mégis minden éjszakát kínszenvedésnek éreztem.

   Riadtan ébredtem fel, ahogy oly sokszor éjszakánként. Fel akartam kiáltani, de valaki befogta a számat. Rémülten húzódtam el, de nem eresztett.

– Fogd be, taknyos, felvered az egész házat! – hallottam Tristan szigorú hangját. Felkapcsolta az elemlámpáját, és a szemembe világított vele. Zihálva rándultam össze az erős fénytől. – Elengedlek, ha befogod a szád! – közölte nagyvonalúan. Ijedten bólogattam. Elhúzta a kezét, és a szemembe nézett. – Kelj fel, dolgunk van! – utasított sürgetően.

   Nem is akartam tudni, mi dolgunk lehet egymással. Annyira féltem tőle, mint a vadon lakói a tűztől. Ellépett az ágyamtól, én pedig felkeltem, és a ruhámat kerestem tekintetemmel, bár szinte semmit sem láttam.

– Mi lesz már, gyere! – szólt rám ingerülten. Nem mertem akadékoskodni, így pizsamában indultam utána. A gardróbba léptünk. Már az első napon észrevettem a szemközti falon az ajtót, de nem tudtam, hová vezet. Most kiderült. Egy perc múlva Tristan szobájában találtam magamat, ami lényegesen nagyobb volt, mint az enyém.

   A sarokban egy zongora állt, mellette egy másik gitár, modernebb, mint ami nálam volt. A falakon fekete-fehér festmények, fényképek és rajzok lógtak. Egytől-egyig profi munka. Az íróasztal pont olyan, mint az enyém, az ágy is szakasztott mása a sajátomnak, csak a baldachin volt bordó helyett fekete. Minden megvolt itt is, ami nálam, de láttam még egy állványt, üres vászonnal, egy fényképező gépet, szintén állványon és egy csomó falnak támasztott képet. Mindent összevetve a szoba jobban nézett ki az enyémnél, bár hasonló volt a berendezés.

   Felkapcsolt egy kislámpát, és felém irányította, aztán egy másikat is, amit az üres vászon felé fordított. A rolók le voltak engedve, odakintről senki sem láthatta, hogy ég a villany.

– Mit állsz ott?! Vetkőzz! – dörrent rám türelmetlenül. Bénultan néztem rá. – Nem hallod, taknyos, gyerünk, nem érek rá egész éjjel!

   Nem mozdultam. Fogalmam sem volt, mit akar tőlem, de halálra rémített. Odalépett hozzám, és megragadta az államat. A legkevésbé sem volt gyengéd.

– Süket vagy, öcskös? Vedd már le a ruhádat!

   Lerángatta rólam a pizsama felsőt, aztán odament az íróasztalhoz.

– A gatyát is! – szólt hátra. Bár világ életemben szégyellős voltam, iszonyatosan féltem tőle. Remegő kézzel toltam le a gatyámat. Megfordult, végigmért, aztán felmordult. – Állj a fényre! Még ma, ha lehet.

   Reszketve léptem a lámpa fénykörének közepére. Két kezemmel eltakartam a hímvesszőmet. Sokszor megaláztak már, de ennél rosszabbul még nem éreztem magamat tizenöt év alatt. Megállt velem szemben a vászon előtt, és felnézett.

– Kulcsold össze a kezeidet a hátad mögött – parancsolt rám. Vonakodva engedelmeskedtem, feltárva előtte legféltettebb testrészemet is. Kellett egy pillanat, mire rájöttem, hogy mit akar tőlem.

   Komor arccal kezdett rajzolni. Néha felpillantott, időnként hosszasan megnézett magának, aztán újra és újra a vászonra szegezte a tekintetét. A keze gyorsan mozgott, miközben úgy éreztem, menten elsüllyedek szégyenemben. Egyre jobban fáztam, libabőrös lett a testem minden porcikája, és úgy remegtem, mintha az Északi-sark egyik jégtábláján szobroztam volna. Egyszer sem szólt hozzám. Lehajtott fejjel vártam, hogy mikor vet véget az egésznek, de majdnem két óra telt el, mire végre megszólalt.

– Menj aludni. Holnap kettőkor légy itt!

   Megdöbbentettek a szavai, de nem mertem ellenkezni. Szégyenkezve hajoltam le a ruhámért, és visszavonultam a szobámba. Ezek után képtelen voltam elaludni. Egész hajnalban pokolian éreztem magamat.

   Reggel kábán tápászkodtam fel az ágyról. Lezuhanyoztam, felöltöztem és lementem a konyhába. Claire már elkészítette a reggelit, Tristan az asztalnál ült, de nem szólt hozzám, még csak nem is köszönt, ahogy általában máskor sem. Némán ettem meg a szendvicset, bár nem kívántam, közben végig magamon éreztem a tekintetét.

   A suliban egyedül ültem, mint rendszerint mindig. Senkihez sem szóltam, senkit sem ismertem, bár már két hónapja ugyanazok az arcok vettek körül. Semmi másra nem tudtam gondolni, mint az éjszakára, amin túl voltam és arra, ami még előttem állt.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.6/10 (30 votes cast)
Tristan 1. rész 18+, 9.6 out of 10 based on 30 ratings