Veszélyes küzdelmek 3. fejezet

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

Egyszerűen nincs rá szó. Leírhatatlan, kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan. Minden jelző, ami az eszembe jutott, vagy túl közhelyes, vagy túl alantas a látványhoz képest. Ebben az esetben teljesen biztos vagyok benne, hogy nem vettem levegőt. Csak a túlélő ösztönömnek köszönhettem, hogy akkor és ott nem fulladtam meg. Az izgalomtól megfeszült izmaim elernyedtek, mintha hirtelen semmivé lettek volna. Soha többé nem akartam lehunyni a szemeimet. Nem, ha ezt láthatom. Pislogás? Ugyan, mi az már! A végén még lemaradtam volna arról, hogy egy unikornis átvágtat a tisztáson. Esküszöm, azon sem lepődtem volna meg.

Dús, zöld fű járta hajlékony táncát a lábunknál, arra csábítva, hogy hemperegjünk benne, vagy mezítláb futkározzunk rajta. A kék és sárga virágok üde színfoltok voltak a zöld tengerben, és akaratlanul is az jutott eszembe, hogy egyet a hajamba tűzzek. Körülbelül harminc lépésnyire tőlünk egy göcsörtös, kitekeredett törzsű fa állt, aminek látszólag ezer vastagabbnál vastagabb ága volt. Hűsítő árnyékot adó terebélyes lombja menedéket nyújtott a napsugarak elől. Biztosra vettem, hogy több madárfészek is trónol rajta, mert élénk csiripelés hallatszott onnan.

A tisztást kettészelte egy széles folyó, ami békésen gördült át a köveken, simára koptatva azokat. Vize kristálytiszta volt, pont olyan, mint amilyeneket előszeretettel mutogatnak az ásványvizes reklámokban. Néhol apró kanyarokat tett, néhol viszont meglepően egyenes volt az útja. Akadálytalanul rohant be az erdő fái közé, amik mintha tiszteletből félre álltak volna.

Észre sem vettem, hogy Brian mikor jött mellém, és fogta meg a kezemet. De ott volt, olyan szilárdan és biztosan állt az oldalamnál, mint az a fa a fűtengerben. És tudtam, hogy ez örökre így is marad. Rátámaszkodhatok, mint a madarak fészkei az ágakra. Lehetek békés, mint a víz, vagy rendíthetetlen, mint a kő, az a fa akkor is ott fog állni, jöjjön bármi, vagy bárki. Emiatt olyan tiszta és őszinte szeretet kelt életre bennem, amiről egészen addig azt hittem, már rég felbukkant. De a korábbi csak gyenge utánzata volt az újabbnak. Többször mondtam már Briannek, hogy szeretem, és el is hittem, hogy ez így van, de valójában csak ekkor lettem igazán szerelmes belé. És ez pokoli jó érzés volt!

- Na, mit szólsz? – törte meg a varázslattal teli csöndet. Hallottam, hogy izgatott a válaszom miatt, de nem értettem, miért. Hát ennyire nem egyértelmű a csodálat az arcomon?

Felé fordultam, belenéztem a szemébe, ami majdnem olyan élénk színű volt, mint a fű, közelebb léptem egy lépést, majd a nyaka köré fontam a karjaimat. Apró, kissé bizonytalan mosoly játszott az ajkán, tekintete tele volt kérdéssel, tenyere szorosan fogta a csípőmet.

- Szerelmes vagyok beléd, Brian Madison! – mondtam lágyan, de határozottan, újra és újra, miközben egyre közelebb hajoltam a szájához. Még akkor is ezt az üzenetet közvetítettem felé gondolatban, amikor megcsókoltam.

Ez nem az a heves, mindent felperzselő csók volt. Inkább lassú, édes simogatás, ami legalább akkora lángot gerjesztett bennem, mintha vadul egymásnak estünk volna. Szorosan öleltük a másikat, mintha az örökkévalóságig így akarnánk maradni. Ujjaimmal kissé kócos hajába túrtam, majd közelebb húztam magamhoz, hogy még többet adhassak és kaphassak. Egyre erősebb, kétségbeesettebb szorításából tudtam, ha lehetne, minden apró, milliméternyi távolságot megszüntetne kettőnk közt. Kezei a hátamon barangoltak, hol fel, hol egészen le. A csípőmnél megemelve segített, hogy a lábaimat is köré tudjam fonni, így szinte már csüngtem rajta, de ezt egyikünk sem bánta.

A tűz felszikrázott, majd olyan gyorsan lángra kapott, mint amikor száraz papírok közé dobsz egy égő gyufát. Ott lobogott bennem, a testemben, a lelkemben, minden porcikámban. Azt akartam, hogy soha ne érkezzen meg a víz, mely kiolthatná. Akár hamuvá is porladtam volna néhány perc ráadásért cserébe. Brian nyelve egyre beljebb nyomult a számba, felfedezve azt. Válaszul csak nyögdécselni tudtam, vagy még többet kérni, amikor egy-egy pillanatra levegőért kapkodva elszakadtunk egymástól.

Legnagyobb sajnálatomra azonban Brian nem sokkal később – személyes véleményem szerint nevetségesen hamar – lefejtette a lábaimat magáról, és hátrébb lépett egyet. Szemeiben még mindig ott égett a smaragd színű tűz, de tudtam, hogy nemsokára az is kihűl. Még mindig engem figyelve, szótlanul hátra simította a hajamat, majd megcsókolta a homlokomat. “Riadó!” – szólalt meg valaki az elmémben. “Miért érzem azt, hogy valami nagyon nem stimmel?”

Köhécseltem egyet, hogy magamra vonjam a figyelmét.

- Mi a baj? – kérdeztem. Nem akartam paranoiás lenni, ezért igyekeztem nem arra gondolni, hogy velem – vagy esetleg velünk – van valami probléma, de a vészcsengő azért diszkréten ott villogott az agyam egyik hátsó zugában.

- Baj? – kérdezett vissza látszólag értetlenül, de engem nem tudott olyan könnyen becsapni.

- Látom rajtad. Na, gyerünk, bökd ki! Nem harapok, esküszöm! – próbáltam könnyedre venni a beszélgetést, de csak egy enyhe tessék-lássék mosolyt sikerült kicsalnom Brianből.

- Csak nem akartam túlságosan… – látszott, hogy lázasan kutat a megfelelő szó után – Belemerülni – mondta végül.

Felnevettem. Hát, Brian örök életére úriember marad, az biztos.

- Édes, felőlem aztán nyugodtan belém merülhetsz, akár most rögtön is – incselkedtem, és közelebb léptem hozzá, hogy lássa, teljes mértékben komolyan mondtam. Eddig mindig leütötte az ilyen labdákat, belement a játékba, de most inkább felvette a hátizsákot a földről, megfogta a kezem, és a fa irányába húzott.

- Gyere, üljünk le!

“Na, ez egyre rosszabb és rosszabb lesz” – gondoltam savanyúan. Már beszélgettünk a szexről korábban is, és úgy volt, hogy ma este megtesszük ezt a lépést, de én cseppet sem bántam volna, ha itt és most történik meg a dolog. Elvégre, tudnátok ennél romantikusabb helyet mondani az első alaklomhoz? Én legalábbis nem tudtam, és mivel korábban Brian közölte, hogy ez a kedvenc helye, gondoltam, neki sincs ellenére. Ehhez képest úgy viselkedik, mint aki… meggondolta magát. Ó, ne!

Mikor odaértünk a gigantikus fához, melynek törzsét minimum húsz ember érte volna körbe, Brian felakasztotta a táskát az egyik alacsonyabban lógó ágra. Kivett belőle egy plédet, leterítette a fűbe, majd hívogatóan felém nyújtotta a kezét. Csak bámultam a tenyerét, de valamiért nem akartam megfogni. Ha odatelepedek mellé, akkor elkezdődik a hosszú monológja, amiben elmondja, hogy talán még várnunk kellene, lassítani a tempón, átgondolni a helyzetet, vagy valami hasonló hülyeséget.

Egyszerűen nem volt annyi lelkierőm, hogy mindezt végighallgassam. Ehelyett inkább mosolyt erőltettem az arcomra, lerúgtam a cipőmet, levettem a zoknimat, és nevetve elfutottam a folyó irányába. Várni, lassítani, átgondolni? Nem, ez nekem most nem kell! Ha tényleg ezt akarja, nem fogom megkönnyíteni a helyzetét, és önként belesétálni a csapdába. Elvarázsol ezzel a szinte már lehetetlenül gyönyörű hellyel, majd az észveszejtően csodálatos csókjaival, hogy aztán megfagyassza a hangulatot. Igazán lenyűgöző!

Ki akartam verni a fejemből ezeket a gondolatok, mert féltem, hogy talán meghallja őket, újra felépített mentális falam ellenére. Ehelyett a talpamat simogató fűre koncentráltam, miközben egyre közelebb értem a vízhez. Dél körül lehetett, mert a nap most tűzött a legerősebben. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem körbe-körbe forogni, kezeimet széttárva, tekintetemet az égre vetve, és magamra erőszakoltam a pillanat okozta élvezetet. A madarak véget nem érő éneke ott zengett a fülemben, a friss szellő pedig belekapott a hajamba, és táncra hívta a hajtincseimet. Egyre jobban szédültem, ezért megálltam, és egészen addig vártam, amíg a talaj meg nem állt a lábam alatt.

A folyó partján leültem, és szórakozottan a hűs vízbe lógattam a lábam. Meglepően sebes sodrása volt, és amikor a bokámmal megzavartam természetes útját, habok csaptak fel egészen a térdemig. Hátradőltem és pont úgy, mint kiskoromban, igyekeztem valamilyen alakot felfedezni a felettem lomhán vonuló felhőkben. Már éppen sikerült volna egy kissé eldeformálódott kutyafejet “megrajzolnom” a képzeletemmel, mikor Brian arca úszott be a látóterembe. Összerándult a gyomrom, de azért mosolyogtam.

- Imádom ezt a helyet.

- Örülök, hogy tetszik – felelte, miközben mellém feküdt. Megfogta a kezemet, majd simogatni kezdte az ujjaival. Nem szólt semmit, de a csend számomra most sokkal inkább félelmetes volt, mint békés, úgyhogy beszélni kezdtem:

- Kiskoromban is szerettem nézni az eget. Nappal az érdekes formájú felhők, éjjel pedig a ragyogó csillagok miatt. A legtitokzatosabb és legcsodálatosabb dolognak tartottam a holdat. Már előre vártam az ezüstös fényét, ami bevilágít majd a szobámba. Gyerekként is jobban vonzott a veszély és a sötétség. Anyut rendszerint kiakasztottam ezzel. Azt hiszem, most már értem, miért. Lélekben mindig Kiválasztott voltam.

- Aki Kiválasztott, az annak is születik. Ezt nem lehet tanulni, tanítani, nem változhatsz azzá. A harc, a gyógyítás, a képességed kezelése; ezek azok a dolgok, amiket fejleszthetsz. A fogantatásod pillanatától más vagy legbelül, mint a többiek.

A fogantatásom. Majdnem felhorkantam. Nálam már az is eltért a normálistól. Apám, Eric Berk részegen megerőszakolta az anyámat, akit emiatt kitagadott, majd elüldözött a saját családja. Szép kis esti mese.

- Vajon Eric tudomást fog venni rólam most, hogy odaköltözöm hozzátok? – kérdeztem. Mikor nem érkezett válasz, gyanakodva néztem Brianre. – Mit tudsz?

- Őszintén?

- Mindig.

- Ericnek megállás nélkül rajtad jár az esze. Ha nem tudnám, hogy mi a valódi helyzet, még féltékeny is lennék. Tudom, hogy számodra elég nehéz bármilyen empátiát érezni vele kapcsolatban, és ez teljesen érthető is, de Eric szeretné, ha jobb viszony alakulna ki köztetek. Azért nem szól hozzád, mert tudja, hogy valószínűleg úgysem vennél tudomást róla, és nem akar még távolabb kerülni tőled. Legutóbb azt tervezgette, hogy leül, és beszélget veled, hogy tisztán lásd a dolgokat.

- Hogy érted azt, hogy tisztán?

- Ezt nem tudom pontosan. Nagyon igyekszik másra gondolni, amikor egy légtérben vagyunk. Semmi fontosat nem árul el mentálisan.

- Remek. Apa-lánya lelkizős teadélutánra gondolt, vagy mi? Hát, ezt sürgősen el is felejtheti. Egy szavam sincs ahhoz a féreghez. – Annyi indulat szabadult fel bennem, hogy képtelen voltam tovább nyugodtan feküdni, inkább felültem, és a kezemet is belemártottam a vízbe, hátha az lehűt egy kicsit.

- Szerintem pont emiatt a hozzáállás miatt nem beszél veled. – Ha a tekintetemmel ölni tudnék, Brian nagy veszélyben lett volna. Sóhajtott egy nagyot, majd mögém ült, és átkarolt. Előbb belecsókolt a hajamba, csak azután szólalt meg: – Tudod, hogy teljes mértékben melletted állok, és megértem, miért viselkedsz így. Csupán azt akartam mondani, hogy nem élheted úgy le az életedet, hogy minden nap látod az apádat, de egy szót sem szólsz hozzá. Ez a te szívedet is megbetegíti, márpedig nekem nagyon fontos, hogy egészséges szívet tudjak a magaménak – mosolyodott el.

Neki dőltem, fejemet a vállára hajtva. Előbb sorvad el az emlegetett szervem abba, hogy nem tudom, mi baja Briannek, mint apám miatt. Ideje tisztázni a dolgokat.

- Szeretlek – kezdtem. Ezt még az elején tudatni akartam vele. Ez a legfontosabb. – Brian… – fogalmam sem volt, hogyan fogjak hozzá. Egyszerűen kérdezzek rá, hogy mi a gond? Az előbb sem vált be. Bármilyen mondat jutott az eszembe, a szavak a torkomon akadtak, nem tudtam kinyögni őket.

- Azt hiszem, sejtem, mit akarsz – mondta végül. Kíváncsian néztem rá. Nem engem figyelt, tekintete elrévedt a folyón át, egészen a nagy lombkoronájú fák alkotta erdőig. – Nem azért, mert kiolvastam volna a gondolataidból. Ismersz, talán jobban, mint én saját magamat, ezért nem meglepő, hogy már a szemeimből látod, ha valami nincs rendben. De mielőtt sikerül tönkre tennem mindent, szeretném, ha tudnád, hogy számomra te vagy a legfontosabb. – Olyan kétségbeesetten nézett rám, hogy kedvem lett volna elsírni magam, de ehelyett inkább megvártam, hogy mit akar kihozni ebből az egészből. – A múltamban vannak bizonyos dolgok, amiket megbántam, de képtelen vagyok változtatni rajtuk, így meg kell tanulnom együtt élni velük. Mivel azonban most már az életemet veled osztom meg, tudnod kell ezekről. Ha azután is együtt akarsz velem maradni, hogy elmondtam, én leszek a legboldogabb ember, ha nem, tiszteletben tartom a döntésedet.

- Brian miről beszélsz? Én soha…

- Liz, kérlek! – szakított félbe. – Ne mondj olyat, amit később megbánhatsz.

- Nem fogok – makacskodtam. – Éppen ezért bátran jelentem ki, hogy soha nem lennék képes elhagyni téged, főleg nem olyasmiért, ami a múltban történt.

Brian válasza ismét csak egy sóhaj volt, de láttam rajta, hogy szavaim jólestek neki, még akkor is, ha nem hitt bennük.

- Az egyik eseményt, ami elég nagy mérföldkőnek számított az életemben, és amit azóta sem sikerült teljesen feldolgoznom, már ismered.

- Xander árulása – tippeltem, és egy határozott bólintással jelezte, hogy igazam van.

- A második… hát, az nem fog tetszeni.

- Bökd már ki, mert a mostani túlzott titokzatoskodásod kezd az idegeimre menni!

- Mindenképpen el akartam mondani, még azelőtt, hogy… Tudod, a mai este előtt. – Rátértünk a lényegre. – Liz, azt már említetted, hogy te még szűz vagy, és hidd el, nagyon tetszik, hogy előttem még nem voltál senkivel, de azt tudnod kell, hogy számomra nem te leszel az első.

Egy pillanatra megfagytam. Valóban beszélgettünk már a szüzességemről, és mivel akkor nem említette, hogy lett volna valakivel, azt feltételeztem, hogy nem is volt. Persze így, utólag belegondolva nem meglepő, hogy neki volt már dolga mással, hiszen csak rá kell nézni, ha a miértekre keresem a választ. És ki tudja, talán még jobb is így.

Felrémlett előttem a Jackie’s-ből ismert gyönyörű, fekete hajú Becky Storm, aki szempilla rebegtetésben világbajnok lehetett volna, és akinek különleges, mézszínű szemei voltak. Mikor Eve és Matt eljegyzési buliján először találkoztam vele, egy kanál vízben is meg tudtam volna fojtani puszta féltékenységből, de pár perc csevegés után rájöttem, hogy semmit nem akar Briantől, és még szimpatikus is lett. Nos, talán azért nem érdekelte különösebben Brian, mert már korábban megkapta?

- Örülök, hogy ezt elmondtad – feleltem őszintén. – Jó, hogy tudom. És… – mély levegőt vettem. Nem tudtam, hogy mit kéne még mondanom, ezért a lehető legrosszabbat sikerült kinyögnöm: – Becky tényleg szép nő. Ráadásul még nem is ismertelek, úgyhogy…

- Várj, várj! – húzódott el tőlem, hogy ne kelljen annyira kicsavarodott testhelyzetben egymásra néznünk. – Beckyvel tényleg csak barátok vagyunk! És soha nem is jelentettünk a egymásnak többet.

Na, most tényleg összezavarodtam. Nem jutott eszembe másik alternatíva. Miközben értetlenül meredtem rá, Brian maga felé fordított, hogy szemből láthasson.

- Ha nem ő, akkor… – nem fejeztem be a mondatot. Egyrészt képtelen voltam rá, másrészt így is pontosan tudta, hogy mire vagyok kíváncsi. Bennem pedig folyamatosan nőtt a balsejtelem, hogy a válasznak tényleg nem fogok örülni.

- Azután történt, hogy Xandert megszállta az Árny. Dühös, sértett és végtelenül magányos voltam. Ráadásul Erichto tanácsa is olyan lehetetlennek tűnt akkor. Nyugodjak le, várjak. Ezt akkor képtelen voltam betartani. Ő pedig ott volt, és tudtam, hogyan érez irántam, úgyhogy…

- Elég! – állítottam le a szóáradatát, kicsit sem finomkodóan. – Ne kezdj el magyarázkodni, amíg nem tudom, hogy miért teszed! Ki volt az?

Némán nézett a szemembe. Nem láthatott benne mást, csak türelmetlenséget, dühöt és elszántságot, hogy mindenképpen kiszedem belőle. Főleg azután, hogy annyit köntörfalazott. Többször elnézett mellettem, mintha menekülni akarna, de ő is tisztában volt vele, hogy teljesen felesleges lenne. Végül újra belemerült barna íriszembe, és egyetlen névvel pontosan úgy döntötte romba a rózsaszín világomat, mint ahogy azt megjósolta.

- Susan Berk.

Aznap már nem először voltam képtelen oxigént juttatni fuldokló szervezetembe, és ha továbbra is így haladnak a dolgok, akkor nem is utoljára. Tátva maradt a szám, kezem, amivel egy rakoncátlan hajtincset akartam a fülem mögé tűrni, megállt a mozdulat közben. Tulajdonképpen sóbálvánnyá változtam, ami biztos nagyon mókás lett volna más körülmények között, abban a pillanatban azonban még csak mosolyogni sem tudtam. Kétségbeesetten vártam a pillanatot, amikor Brian közli, hogy csak viccelt, majd kétrét görnyed a nevetéstől a bejelentésére tett reakcióm miatt.

Tényleg arról a lányról van szó, aki a kezdetek óta Brian és közém akar állni? Aki azóta csak még jobban utál, hogy kiderült, a féltestvérem? Aki egyszer mérgében majdnem rámzúdított egy tucat lebegő tárgyat? Komolyan, Susan Berket mondott?

Úgy éreztem, több óra is eltelt már, mire képes voltam megmozdulni, de valószínűleg egy-két percnél tovább nem tarthatott a dermedtségem. Amikor izmaim újra életre keltek, agyam kiadta a parancsokat: Üss! Kiabálj! Fuss! Valamiért mégsem sikerült engedelmeskednem. A bennem dúló kisebb háborút meghazudtolva nyugodtan álltam fel, egyetlen szó nélkül.

Egyre homályosabban láttam magam előtt Brian arcát. Szemeimet ellepték a könnyek, hiába küzdöttem ellenük. Nem akartam sírni, és azt sem, hogy Brian lássa, mennyire megviselnek a hallottak. Csöndesen mentem el mellette, egyenesen a fa felé, és közben letöröltem a sós cseppeket. Egészen addig még én magam sem tudtam, hogy mit szándékozok tenni, amíg el nem kezdtem összehajtogatni a plédet.

- Menjünk! – Ez volt az egyetlen szó, amit kimondtam, és ezt is olyan halkan és érdes hangon, hogy talán Brian meg sem hallotta. De nem érdekelt. Nem néztem hátra, hogy követ-e, vagy még mindig ott gubbaszt-e a folyónál. Betuszkoltam a kockás anyagot a táskába, amit aztán a hátamra vettem. Ezután azonban megtorpantam, ugyanis fogalmam sem volt, hogy honnan jöttünk. Így hát megálltam, és vártam, hogy mutassa az utat előttem.

Nem akartam gondolkodni. Bármilyen logikus lépés lett volna, nem voltam hajlandó jobban belemélyedni ebbe a témába. Nem érdekeltek a kifogások, az, hogy akkor én még nem ismertem őt, még az a tény sem, hogy amióta együtt vagyunk hűséges, és soha nem nézett más lányok után. Egyszerűen kizártam azt a lehetőséget, hogy én most a kedves, elnéző, megfontolt szerepet játsszam ebben a drámában.

- Majd én viszem – szólalt meg hirtelen mögöttem, miközben éreztem, hogy húzza le rólam a hátizsákot. Engedtem, hogy átvegye, de szólni még mindig nem szóltam. Javára legyen mondva, Brian sem faggatott, vagy kezdett el újból magyarázkodni, csak elindult előre.

Mielőtt követni kezdtem volna, elmorzsoltam az ujjaimon az utolsó könnycseppeket is, majd hátrapillantottam a mágikus szépséggel büszkélkedő tisztásra. Nem hagyhattam, hogy ezt a képet bemocskolja Susan, úgyhogy megfogadtam, hogy amint lehetőségem támad rá, visszahozatom magam ide Briannel, és együtt gyönyörű emlékeket gyártunk ehhez a helyhez. Igen, bármennyire is dühös voltam, még mindig határozottan ki mertem volna jelenteni, hogy soha nem tudnám elhagyni őt. Ahhoz egy Susan Berk kevés lenne. Elég nagy akadályt jelent, és nem lesz egyszerű, de le fogjuk küzdeni.

Szerző: Helga

Veszélyes küzdelmek 3. fejezet, 10.0 out of 10 based on 4 ratings