Veszélyes álmok

Az eljegyzési buli

   A Jackie’s volt a város legfelkapottabb étterme, mivel a központban helyezkedett el, és a turisták is előszeretettel tévedtek be oda kedvező árai miatt. Ebből kiindulva csak annak jutott hely, aki jó előre lefoglalt egy asztalt, így kissé csodálkoztam, mikor kiderült, hogy ide jövünk, hisz ma délutánig azt sem tudtuk, hogy eljegyzés lesz. Bár, a város legbefolyásosabb családjának talán nem került olyan nagy munkába kicsikarnia egy megfelelő helyet az ünneplésre.

   Mikor beléptünk az elegáns, barátságos hangulatú helyiségbe, egy fogpaszta reklámba illő mosollyal fordult felénk a fiatal, hosszú fekete hajú nő, aki a foglalásunkat ellenőrizte.

- Jó estét! Üdvözlöm Önöket az éttermünkben! – darálta, és úgy tűnt, a szempilla rebegtetés sokkal jobban lefoglalta, mint az, hogy előrukkoljon az unalmas szlogennel.

- Szia, Becky! – köszönt Brian mosolyogva. Mivel Miss Műszempilla nem viselt névjegykártyát, így az egyetlen magyarázat az volt, hogy már nem először találkoznak.

- Szia, édes! Bocs, a szokásos bevezetőt nem hagyhatom ki. A főnök nagyon érzékeny az ilyesmire – forgatta meg különleges, mézszínű szemeit.

   Azért ezen a ponton egy kicsit kiakadtam. Édes?! Ez meg mit jelentsen? Lemaradtam valamiről? Kétségbeesett kérdések kavarogtak bennem, de arra azért gondosan ügyeltem, hogy azok kizárólag a saját fejemben maradjanak. Elképzeltem egy tömör, magas, reményeim szerint áthatolhatatlan falat, ami körbevette az elmém, és mintha csak rabok volnának, bezárta a gondolataimat. Én voltam a szigorú tekintetű biztonsági őr, aki arra ügyelt, hogy senki se szökjön ki, illetve arra, hogy Brian kívül maradjon. Oldalra pillantottam, de arcáról nem lehetett leolvasni semmit, csupán az a lusta vigyor terült szét rajta, miközben hallgatta Becky csicsergését. Pedig biztos voltam benne, hogy valaki szüntelenül ostromolja a strapabíró falat, márpedig kétlem, hogy rajta kívül bárkit is az én elméleteim érdekelnék.

- Ahogy ismerlek biztos, hogy ezt is meg fogod oldani – felelte Brian, de engem nem kötött le annyira a beszélgetés, hogy tudjam, mi volt a kérdés. – Mindenesetre add át üdvözletem neki, rendben?

- Persze… ha egyáltalán szóba állok még vele – fintorgott. Mikor körülbelül hárompercnyi szünet nélküli fecsegés után először időt szánt a levegővételre, tekintete felém vándorolt, majd Briannel összekulcsolt kezeinkre. – Na és, ő kicsoda?

- Ó, ne haragudj – szabadkozott kedvesem, miután rájött, hogy gyakorlatilag semmibe vett egy ideje. – Liz, ő Becky Storm, egy nagyon régi ismerősöm – biccentett az említett felé. – Becky, bemutatom Elizabeth Watsont, a barátnőmet.

   Olyan furcsán hangzott az utolsó szó. Úgy éreztem, ez a végtelenül egyszerű kifejezés a közelébe sem jár az igazságnak. A kapcsolatunk annyival több és bonyolultabb volt ennél, ám ezt nehéz lett volna elmagyarázni egy „külsősnek”.

- Nocsak – csapta össze tenyereit Becky, és ha lehet, még szélesebben mosolygott -, valakinek sikerült becserkésznie? Becsüld meg kislány, ha már megkaparintottad, ne ereszd el!

- Nem áll szándékomban – válaszoltam magabiztosan. Azt akartam, hogy észrevegye, ő az enyém, és ezen egy pillanat erejéig sem változtatnék.

- Helyes – bólintott. – Ráfér már, hogy valaki felrázza.

- Én minden tőlem telhetőt megteszek – feleltem, mire Becky jóízűen felkacagott.

- Tetszik a lány!

- Nekem is – kacsintott Brian. – Eve-ék már várnak, de később még beszélünk, rendben?

- Szavadon foglak! Amúgy a hátsó teremben vannak – intett az említett irányba, majd felém pillantott. – Örülök, hogy megismertelek!

- Én is, Becky! – biccentettem. A kezdeti féltékenységet mintha elfújták volna, és utólag nagyon ostobán éreztem magam az ok nélkül feltörő érzés miatt.

   Elindultunk az elkülönített rész felé, és miközben az asztalok között kacskaringóztunk, alkalmam adódott megfigyelni a berendezést. A plafonról lelógó csillárok aranyló fénybe vonták a falat, amit hol zöldbe öltözött cserepes növények, hol mesterműveknek látszó, színpompás festmények tarkítottak. Egyszerre árasztott magából kimért eleganciát és meghitt légkört. A kisebb-nagyobb asztalok mindegyikén egy-egy hosszúszárú fehér gyertya keltett romantikus hatást, amit a háttérből szóló lágy zene fokozott.

   A terem, ahol az eljegyzést tartották csupán annyiban különbözött, hogy itt egyetlen egy széles asztal töltötte be a teret, és üvegfallal volt elválasztva az étterem többi részétől.

- Liz! – pattant fel rögtön Kate, mikor meglátott minket, majd bátyjára ügyet sem vetve belém karolt, és maga mellé ültetett. – Segítened kell! – nézett szemeimbe olyan komolyan, hogy már kezdtem félni, milyen bajba kerülhetett. – Eve nem engedi, hogy legyen csoki szökőkút az esküvőn. Meg kell győznünk! – mondta el a nagy feladatot, mire a szívemről hatalmas nagy szikla gördült le.

- Megpróbálhatjuk – nyögtem ki, miután sikerült elfojtanom a kitörni készülő nevetést. Barátnőm képes volt túlzásokba esni, és ami a legelképesztőbb, ez számára fel sem tűnt -, de a végső döntés az övé, elvégre neki lesz esküvője!

- Jó, jó – legyintett, de biztosra vettem, hogy addig nem adja fel, amíg el nem éri kitűzött célját. Magamban már előre sok kitartást kívántam Eve-nek.

   Egy helycserének köszönhetően Brian ülhetett mellém, aki csak szemforgatva hallgatta Kate egyre hajmeresztőbb ötleteit.

   A vacsora elég jól sikerült, Eve és Matt széles vigyorral fogadott minden gratulációt, jókívánságot és az elsütött poénokat. Charles és a némaságba burkolózó Peter néhány órával az érkezésünk után elmentek járőrözni, és idővel a másik két családfő is távozott, feleségükkel az oldalukon. Ellenben az ünnepelt pár, Kate, James, Susan, Brian és én még maradtunk egy darabig. A pezsgő egyre gyorsabb ütemben fogyott, és a hangulattal egyenesen arányosan nőtt a hangerő. Emlékezetes, vicces pillanatokat elevenítettek fel, és rendkívül színvonalasan elő is adtak párat. Épp James mesélte, hogy évekkel ezelőtt ő és Peter az alvajárásra hajlamos Mattnek akadálypályát építettek ki, melynek végén a holtkóros férfi a medencében ébredt. A hangos kacagással jutalmazott történet után az enyhén illuminált vőlegény lehuppant Kate helyére – aki Eve-nek vázolta fel következő tervét, kihasználva, hogy barátnője nincs beszámítható állapotban -, és vállamat átkarolva kissé ködös, de azért kellően komoly tekintettel a szemeimbe nézett.

- Na és, újdonsült testvérünk, kaptál valami hírt apádról? – Meglepett, hogy pont ez foglalkoztatja most, de végül ezt is csak a pezsgő számlájára írtam.

- Nem tudok róla. Különben is, ki lenne kíváncsi egy ilyen szülőre? – kérdeztem vissza kissé nehezen forgó nyelvvel.

- Igaz, igaz – bólogatott lelkesen, mire egy pillanatig attól tartottam, hogy még egy ilyen mozdulat, és leesik a feje a nyakáról. Valamiért nagyon mulatatott ez a jövőbeli kép. – Borzalmas ember lehet – nyújtotta el a magánhangzókat, amitől újra ránk tört a nevethetnék.

   Aztán a következő kép, amit felfogtam már csak az volt, hogy egy vörös hajú, feldúlt nő rohan el mellettem, majd egyenesen ki az étteremből.

- Susan? – nézett nővére után Metthew, de mikor fel akart állni, és követni, vészesen imbolyogni kezdett.

- Majd én – sóhajtottam önfeláldozóan. Az elmémben felépített falon nyitottam egy aprócska rést, amin keresztül megüzentem a Jamesel társalgó szerelmemnek, hogy hova készülök, majd válaszra sem várva visszatömködtem a lyukat, és kisétáltam a kissé lehűlt levegőre, ami józanítóan hatott rám.

   Az enyhe, de hideg szél csípős simogatására megremegtem, és fázósan fontam magam köré karjaimat, hogy dörzsölgetve azokat felpezsdítsem a vérkeringésem, elkerülve ezzel a kíméletlen fagyhalált. Mindeközben jobbra és balra is végig kémleltem az utcaszakaszt, de Susant sehol sem láttam. Velem szemben a belváros sétálóutcája volt, és a kevésbé barátságos időjárás ellenére meglepően sokan ténferegtek ott. Csak egy röpke pillanat volt, de mégis kiszúrtam a túloldalon egy vörös hajzuhatagot, és habozás nélkül oda siettem.

   Egy márkás ruhaüzlet előtti padon ücsörgött egyedül, és bár próbálta eltitkolni, könnyei leplezetlenül végig csorogtak az arcán. Egy szó nélkül leültem mellé, és csak bámultam az embereket. Néhányan családosan jöttek, a gyerekek nyalókával a kezükben rohangáltak az egymásba karoló szülők körül. Voltak, akik kutyájukkal vágtak neki egy sétának, és az állat most felszabadultan fordította arcát a szél felé, élvezve, ahogy bundájába kap, a szabadság ígéretét suttogva fülükbe. Nem messze a sarkon egy zenész, kezében megviselt gitárjával szórakoztatta az összegyűlt tömeget. Az ujjak megpengetve a húrokat valami csodálatosan szép muzsikát csikartak elő a hangszerből. Még egy darabig csendben hallgattam játékát, aztán visszafordultam a jobbomon ülő Susanhoz. Már nem sírt, a sós cseppek nyomát eltüntette arcáról, bár kissé vörös szemei elárulták. Láttam, hogy ő is fázik, libabőrös karja megcáfolhatatlan bizonyítékként szolgált, ám mégsem húzta úgy össze magát, mint én.

   Lassan emelte rám tekintetét, amiben számomra érthetetlen düh és kétségbeesés lángja lobbant.

- Miért jöttél ki utánam? – kérdezte támadóan.

- Nem tudom – feleltem őszintén. Meglehet, hogy tényleg csak azért, mert bátyja képtelen volt még a székről is felállni, de valójában azt hiszem, egy belső késztetés vitt rá, hogy én kövessem. A rövid párbeszéd után figyelme ismét elkalandozott. Talán célzásnak szánta, hogy a beszélgetést ezzel le is zárta, elmehetek, de nem tettem eleget néma kérésének. Végre kettesben vagyok vele, és talán sikerül kiszednem belőle, hogy miért utál ennyire. Tényleg csak a Brianhez fűződő viszonyom az oka, vagy van valami más is? Muszáj volt megtudnom! – Miért gyűlölsz ennyire?

- A gyűlölet túl erős kifejezés arra az érzésre, amit irántad tanúsítok. – Arca tökéletesen kifejezéstelen volt, mikor felém fordult, és mélykék íriszéből sem olvashattam ki semmit. – Téged egyszerűen csak utállak.

- Így már minden sokkal világosabb – fintorogtam. Nem igazán fogtam fel, hogy a két szó közt húzódó apró ellentét, mennyiben változtat a helyzetemen.

- Nem értesz te semmit! – csattant fel hirtelen, sokkal több élettel a tekintetében. „Na végre, rátérhetünk a lényegre!” – gondoltam. Azt reméltem, mostani kirohanásából talán végre megtudom azt, ami érdekelt. Egyedül a mellettem vészesen megremegő szemetestől tartottam. Ha az is olyan sorsa jut, mint legutóbb a mécsesek, nem szeretnék a közelébe kerülni. – Azt hiszed, ha már ismered a titkunkat, és valamilyen csoda folytán családtagnak is fogadtak, akkor már rögtön bele is avatkozhatsz az életünkbe? Jótündér jelmezbe bújtál, a varázspálcád egyetlen suhintásával elnyerted a többiek bizalmát, és egyben Brian szívét! De vajon mi lapul az álarc mögött, Liz? – Nem voltam biztos benne, hogy választ is vár a kérdésre, én mégis megadtam.

- Tudni akarod? Csak egy megtört, elkeseredett lány, aki képtelen irányítani a még számára is felfoghatatlan képességét, aki nemrég elvesztette az egyetlen embert, akire támaszkodhatott, és akinek az utolsó, halvány reménye a tiszta szeretetre és a boldogságra, ti vagytok. – Nem tudom, mennyit értett meg halk monológomból, vagy hogy érdekelte-e egyáltalán. Továbbra is üres, érzelmektől elzárkózott arccal figyelt. Szavaim látszólag a legkisebb hatást sem keltették benne. Valójában nem is számítottam más reakcióra, hiszen Susan nem az a lelkizős fajta volt, csak azt akartam, hogy tudja, nekem sem megy minden olyan könnyen, mint ahogy az látszik. Nem kellett a szánalma, a sajnálata, még a vigasztalása sem… ezeket megkaptam másoktól.

- Felborítottad az életem – suttogta. Halványlila gőzöm nem volt arról, miről beszél. Hacsak nem…

- Brian miatt, ugye? Zavar, hogy együtt vagyunk? Igazán sajnálom, de ha ez a helyzet, akkor nem tehetek ellene semmit… – a torkomra forrt a szó, mikor meghallottam feltörő kacagását. – Mi ilyen vicces?

- Hidd el, annak a kapcsolatnak, ami engem köt össze Briannel semmi köze sem a kötődésetekhez, sem egyáltalán hozzád – törölgette a nevetéstől kicsordult könnycseppjeit. Érzelmek ezrei váltották egymást bennem. Kettejük közti kapcsolat? Ez meg mégis mit jelentsen? Persze, tudtam, hogy közös múltjuk van, de hogy ez csak abban merült ki, hogy együtt nőttek fel, vagy valami többről van szó, arról már fogalmam sem volt. Mialatt Susan mély levegővételekkel lenyugtatta magát, nem mondtam semmit… mintha minden mondat, ami kikívánkozott belőlem, megrekedt volna a torkomban. Kezeim ökölbe szorultak, de olyan erősen, hogy ujjaim teljesen elfehéredtek. Már ott tartottam, hogy nem kínzom magam tovább, és visszamegyek az étterembe, mikor Susan újra megszólalt. – Az életem alatt a családomat is értettem – nézett rám jelentőségteljesen.

- Mármint… ezek szerint a családod életét borítottam fel? – vontam le a nyilvánvaló következtetést. – De hát, miért? Nem tehetek arról, hogy én is Kiválasztott lettem! Nem kívánságműsor volt, én sem így akartam volna! – Hevesen gesztikuláltam a kezeimmel, még nagyobb nyomatékot adva szavaimnak. – De tudod, mit? Most már, ha lehetne sem változtatnék a történteken! Ide tartozom, akár akarod, akár nem!

- Jobban kötődsz hozzánk, mint azt hiszed – válaszolta, ismét lehalkítva hangját. A korábbi lendületem megtört, a szóáradatnak útját állta egy gát. Volt valami a háttérben… éreztem, tudtam, hogy van mögöttes értelme is mindannak, amit mondd, de nem jöhettem rá. Szerencsére nem is kellett sokáig latolgatnom, hogy milyen lehetőségek adottak, mert pár pillanat után kimondta azt, ami megváltoztatott mindent. – A húgom vagy. – Egy pillanatra kételkedtem abban, hogy tényleg elhagyták a szavak a száját, de mielőtt rákérdezhettem volna, hirtelen felállt, és minden magyarázat nélkül beszaladt az étterembe.

   Észre sem vettem, mikor kezdtem el zihálni. A mellkasom olyan gyorsan emelkedett és süllyedt, mint egy versenylónak. Izzadtságcseppek lepték el a homlokom, és gurultak végig a gerincem mentén. Megborzongtam a kellemetlen érzéstől, de komolyabb mozgást még nem tudtam elvégezni. A váratlanul ért vallomás letaglózott, sokkolt, minden életerőmet kiszívta belőlem. Csak ültem a padon, az egyre hidegebb szélben, és bámultam azt az alig tíz embert, akik még mindig errefele sétáltak.

   Aztán hirtelen megéreztem, hogy valami kemény és hideg a hátamnak nyomódik, majd egy meleg lélegzet bizsergette meg a hajszálakat a nyakamnál, hogy az ajkak a fülemet kóstolgatva érkezzenek meg végcéljukhoz. Ismét kirázott a hideg, de ehhez most semmi köze nem volt az időjárásnak.

- Ha tudnád, mióta várok erre a pillanatra, szépségem! – A hangja, az érintése savként marta végig a bensőmet és külsőmet egyaránt.

   Ez lenne az a perc? Most lesz vége mindennek? Pont most, mikor megtudtam, hogy valójában Berk vagyok? Pont most, mikor Briannel olyan fontos megbeszélni valónk van? Miért nem kaptam még egy kis időt?

   Fel akartam állni, sikítozva segítséget kérni, befutni az étterembe, vagy bárhova máshova meneküli, de akkor Xander befogta a számat, és még erősebben a hátamba nyomta azt a valamit.

- Hova, hova? Most, hogy végre személyesen is találkozunk, nem akarsz egy kicsivel több időt velem tölteni, édesem? – Hányingert keltő, behízelgő hanglejtése csak fokozta az undoromat, ráadásként pedig émelyegni kezdtem. – Kár lenne kilyuggatni azt a szép kis testedet, de ha kényszerítesz, nemigen lesz más választásom.

   Egy pisztoly! Az van nála! Igaz, hogy Kiválasztottként egy lövésből is elég hamar felgyógyulnék, de az eltelt idő bőven elég lenne Xandernek, hogy elraboljon. Ezen kívül, ha a fejembe vagy a szívembe kapnék ólomgolyót, az ugyanolyan halálos lenne, mint egy átlagembernél.

- Ne aggódj, egyelőre nem foglak megölni. Ki akarom élvezni a társaságodat – nevetett.

   Szerettem volna megütni, a képébe ordítani, hogy menjen a francba, hagyjon békén, és mindenekelőtt eresszen el, de tenyere még mindig útját állta kitörni készülő szavaimnak. Szememet szorosan lecsuktam, próbáltam elképzelni, hogy mindez nem a valóság, csupán Xander szórakozik velem megint az elmémben. Mikor azonban megragadta a karom, és felráncigált a padról, az nagyon is igazinak tűnt. Nem messze a hátunk mögötti butikok között húzódott egy keskeny kis sikátor, Xander azt szemelte ki úti célunknak. Minden erőmmel azon voltam, hogy lelassítsam, kapálóztam, lábaimat szinte meg sem mozdítottam, ám ő könnyedén maga után húzott.

   Már majdnem kiértünk a sikátorból, mikor a végében hirtelen lefékezett egy fekete furgon, és három nagydarab, kopasz fickó ugrott ki belőle. „Csatlósok!” – jöttem rá rémüldözve. Ennyivel szemben már esélyem sincs menekülni. A sötét napszemüveget viselő démonok látszólag találomra szétszéledtek az utcán, valójában azonban sikerült pont úgy beállniuk, hogy senki ne lássa, amint Xander betuszkol a kocsi hátuljába.

Szerző: Helga

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (10 votes cast)
Veszélyes álmok 20. fejezet, 10.0 out of 10 based on 10 ratings