Másvilág

   Édesapám mahagóni íróasztalánál ülve nyúltam a kávésbögrém után, hogy egy újabb adag koffeint juttassak a szervezetembe. Riadtan prüszköltem ki a számba kerülő folyadékot, és mindezt azért, mert egy éjjelilepke tette tiszteletét az ajkaimon. Mi az ördög?! – dünnyögtem a zsebkendőmbe. Miután felitattam a kilöttyent feketeséget, visszagörnyedtem az iratok fölé.

   Késő este volt már, mikor megszólalt a csengő. Vártam, hogy Thomas, a szüleim inasa ajtót nyisson, mert én éppen az ügyvédünk által elhozott papírhalmazt lapozgattam. Igen, én, mert a szüleim három nappal ezelőtt végzetes kimenetelű autóbalesetet szenvedtek, és kénytelen voltam a saját kezembe venni a dolgok irányítását. Kényszerből teszem mindezt, hiszen anyámék számára mindig csak a második voltam. Az örök vesztes, akinek anyánk és apánk selejtes génjei jutottak csak. Én voltam a család fekete báránya, aki – állításuk szerint – mindig szégyent hozott a Ryan névre.

   A nővéremet Katherine-t azonban istenítették. Ő volt a kedvenc, anyuci és apuci szeme fénye, aki a hibátlan királylány szerepét kapta az élettől. Miután Kate – huszonhét évesen – férjhez ment valami vénemberhez, még az államokból is elköltözött, és azóta még csak feléjük sem nézett, de ezt természetesen megbocsátották neki.

   Az én esetem teljesen más. Nem azért költöztem el itthonról, mert valami dúsgazdag üzletember megkérte a kezemet, nem! Én elmenekültem. Elegem lett a megaláztatásból, az örökös sápítozásból, hogy „Te soha sem leszel olyan, mint Kate!” És most, mindezek ellenére mégis itt vagyok. Én éjszakázom, hogy rendbe tegyem a dolgokat, én kavarodok bele a család adósságainak szövevényes hálójába, én próbálom kibogozni a szálakat.

   A csengő újra felzendült a kihalt, üres falak között, hangosan csilingelve tört utat fáradt, ködös elmémbe. Nagyot sóhajtva tettem le a birtok tulajdoni lapját, hogy megnézzem, ki akarja megzavarni a ház békés nyugalmát.

   Kiléptem a dolgozószobából, és elindultam a bejárathoz. A hosszú lépcsőn lefelé haladva szomorúan tekintettem végig az arannyal futtatott boltíves aulán, melyet díszes márványoszlopok szegélyeztek. A falakon szembetűnően emelkedtek ki azok a részek, ahol egykor híres, elismert festők képei függtek, amik mára már más családok otthonát gazdagítják. Mire a hallba értem, a „tolakodó” idegen már a kandalló előtt álldogált, és várta, hogy átmelegedjen meghűlt teste.

- Üdvözlöm! – köszöntöttem a talpig feketébe öltözött férfit, akinek egyik kezében egy fekete-fehér rózsacsokor volt.

- Jó estét, Mrs. Ryan, én Zackery Cole Addison vagyok – hajolt felém, majd hűvös ajkaival csókot lehelt a kézfejemre. – Az édesapjával együtt alapítottuk a céget, nagyon jó kis csapat voltunk! – mutatkozott be, megmagyarázva, ki is ő.

- Értem, és miben lehetek a segítségére? – érdeklődtem.

- Az apja megkért, hogy bizonyos események bekövetkeztekor hozzam el ezt – nyújtott át egy vaskos, fekete mappát. – A tartalmát nem ismerem, tekintve, hogy semmi közöm hozzá, én csak a kézbesítő voltam.

- Köszönöm – vettem el a kitömött műanyagtokot, és megforgattam a kezemben.

- Tudja, maga elragadóan gyönyörű – bukott ki belőle, majd szégyenlősen elmosolyodott. A döbbenettől nem jutottam szóhoz, így csak meglepetten pislogtam kijelentése hallatán. – Azt hiszem, jobb, ha indulok is, köszönöm, hogy időt szakított rám – nézett mélyen a szemembe.

- Kérem – nyögtem zavartan. Nem voltam hozzászokva a bókokhoz, engem soha nem tüntetett ki ilyesmivel senki, pláne nem egy ilyen jóképű férfi, ugyanis apám üzlettársa piszkosul sármos volt. Tőlem talán egy fejjel magasabb, sportos testalkatú, kék szemű, démoni mosolyú fiatalember, aki szőke haját kócosan viselte. Furcsa bizsergés járta át a testemet, és olyan érzésem volt, mintha az eddig a belsőmben elnyomott ösztönök mind egyszerre akarnának kiszabadulni. – Eléggé zord idő van odakinn, nem inna meg velem egy csésze rumos teát?

- Örömmel – csillant fel az ég kékjénél is élénkebben ragyogó írisze.

- Thomas! – kiáltottam az inas után, aki rövid időn belül meg is jelent a konyhaajtóban. – Kérlek, készíts nekünk egy olyan igazi Thomas-féle rumos teát! Mi a könyvtárban leszünk.

- Igen, Kisasszony!

- Kisasszony? – vonta fel értetlenkedve, ugyanakkor kíváncsian a szemöldökét a férfi.

- Igen – feleltem, és éreztem, hogy kipirul az arcom. Máskor nem hozott ennyire zavarba a kérdés, és most sem értettem, miért érint kellemetlenül. Volt valami titokzatos ebben a idegenben. Írisze megigézett, és bármit megtettem volna azért, hogy a közelében legyek, ami meglehetősen korai reakciónak tűnt részemről, hiszen csak alig tíz perce ismertem. – Tudja, még nem találtam meg a nagy őt – adtam meg a választ, végül egy vállrándítással oda is biggyesztettem a téma végére a pontot.

- Értem – mélyítette tovább a tekintetét, szinte hipnotizálva.

   Elkalauzoltam a könyvtárba, ahol hellyel kínáltam. Az olvasószobában, plafontól a padlóig érő polcos szekrények sorakoztak, ám az egykor zsúfolásig tömött sorok helyett mára csak itt-ott árválkodott egy-egy rongyosra olvasott kötet. A család eladósodása szépen, apránként szabadított meg bennünket az örökségünktől.

   Az idegen férfi, úgy viselkedett, mint egy múlt századbeli úriember. Az egyik ablak mellé helyezett fotelban ült le, fél lábát a térdére húzta, karjait a karfán pihentette, mintha csak otthon lenne. Kezdetben kicsit zavart, de a beszélgetésünk során használt barátságos hangneme és gesztusai elfogadtatták velem ezt a fajta közvetlenséget. Olyan volt, mintha a házhoz tartozna, mintha egy letűnt korban az ő otthona és birtoka lett volna, de mivel alig volt idősebb nálam, így ezt a képtelen gondolatot gyorsan száműztem is az elmémből.

   Thomas rövid időn belül megjelent az ajtóban egy ezüst tálcával, rajta a még nagyanyámtól származó porcelán teáskészlettel. Lerakta a kisasztalra, majd mind a két csészét a háromnegyedéig töltötte.

- Kisasszony, ha ma már nincs rám szüksége, én visszavonulnék – mondta bátortalanul.

- Köszönöm, Thomas! Nyugodtan menjen, nem lesz gond – mosolyogtam rá a görnyedt kis öregre, aki meghajolva köszönte meg az engedélyt, majd távozott.

- Mr. Addison… – fordultam újra az idegen felé.

- Kérem, szólítson Cole-nak! A Mr. Addison, túl hivatalos, az első nevemet pedig nem használom – magyarázta, miközben belekortyolt a teába. – Rendkívül ízletes – jegyezte meg, mikor leengedte az ölébe a kezét.

- Igen, már gyerekként is nagyon szerettem, bár akkor még csak titokban kóstoltam bele alkalmanként. Thomas értékes kincs, és a szüleim inkább tekintették családtagnak, mint szolgálónak. De tudja, most, hogy eladásra kerül a ház…

- Fél, hogy akik megveszik a birtokot, nem fognak igényt tartani a szolgálataira – fejezte be helyettem a mondatot.

- Ahogy mondja – bólintottam, és én is megízleltem a fenséges nedűt.

   A beszélgetésünk hosszúra sikerült, egészen éjszakába nyúlóan társalogtunk a szüleimről és a családunkról, de szó esett a politikáról, vallásról és egyéb olyan témákról, amikről – az etikett szerint – nem feltétlenül illik, pláne nem akkor, ha a felek alig pár órája találkoztak először. A gyász ellenére, ami kitöltötte egész lényemet, felszabadultnak és megkönnyebbültnek éreztem magamat. Nem tartottam kellemetlennek a kérdéseit, sem a meglehetősen sajátos válaszait. Mikor beszélt, elvarázsolt orgánumának furcsa dallamával, igéző tekintetével megbéklyózott. Talán a rum hatása – amit Thomas nem sajnált a frissítőből, gondolván, hogy szükségem van egy kis „segítségre”, hogy fel tudjak oldódni -, talán nem…

   Hajnali három tájékában Cole megköszönte a szíves vendéglátást, majd távozott.

   Kimerülten hanyatlottam vissza apám karosszékébe, hogy szemügyre vegyem a fekete mappa tartalmát. Mikor kinyitottam, egy fénykép és egy halom megsárgult papír hullott a már előttem tornyosuló kupacra. A családfánk… Egészen a polgárháború idejéig visszanyúlóan, millió felé szerteágazva sorolta a felmenőimet. Meglepő volt, hogy néhol egy-egy rövid történet is társult a nevek mellé.

   Az első ősömről, az ük-ük-nagymamámról, Sharlotte-ról azt olvastam, hogy több ízben is hűtlen volt a férjéhez, mert azt gondolta, ha ifjakkal hál, akkor ő sem öregszik. Nos, mivel nem járkál fel-alá a házban kortalanul, így a halhatatlansággal kapcsolatos tervei minden bizonnyal dugába dőltek. Egyik alkalommal a férje, Johnatan összehívta az összes fiatal férfit, és a neje szeme láttára véreztette ki őket, végül Sharlotte-tal is végzett.

   A megdöbbentő sorokat olvasva félelem kúszott végig a gerincemen. Sosem hallottam róla, hogy valaha megesett volna ilyesmi a családunkban, de persze érthető, ha ezt nem verték nagydobra. Tovább lapozgatva az irományok között megakadt a szemem egy szón: Véres-gróf. A Gróf Johnatan unokája volt, aki azért kapta ezt a gúnynevet, mert számtalan terhessége végén járó kismamát gyilkolt meg. Mikor az ő történetének a végére értem, a borzalomtól elszorult torokkal és émelygő gyomorral fordultam oldalra. Visszatekintve a stócra megláttam a családi fotót, ahol a férfiak egymás mellett álltak, a nők pedig előttük ültek, kényelmetlennek tűnő székeken. Két szembetűnő hasonlóságot véltem felfedezni rajtuk. Az első, hogy mindegyikük fültöve alatt egy dupla vonalvezetésű ötágú csillag volt egy körbe helyezve, a második, hogy mindenki úgy helyezkedett el, hogy látszódjon a jel.

   Mikor sikerült lehiggadnom, összefogtam a paksamétát, amit Cole adott, és visszatuszkoltam a már rongyos mappába, majd újra a végrendeletet vettem a kezembe, bízva abban, hogy meg tudom nyugtatni kétkedő, felkavarodott lelkemet.

   Csak egy pillanatra hunytam le a szemem, csak egy másodpercre lazítottam a tartásomon, de mikor felemeltem a fejem és körbetekintettem, megdöbbenve konstatáltam, hogy a hely, ahol vagyok, bizony nem az édesapám emeleti dolgozószobája. Nem a megszokott csapott tető a pókhálós sarkokkal, sehol nem volt már az ablak alatt ácsorgó szakadt kárpitos karosszék, vagy az előtte elterülő kopott szőnyeg. A nyikorgó ajtós iratszekrény, és a repedezett falak helyét egy burjánzó növényekkel teli kert vette át.

   Körülöttem a fák és a lugas gyönyörű virágoktól tarka ruhában pompáztak. Éjszaka volt, meleg nyári éjszaka. Az épületből – mely a növényzet mögött magasodott -, lágy zene és halovány fény szűrődött ki, csalogatóan invitálva a kint andalgó párokat. Nagy levegőt vettem, vagy legalábbis akartam, mert a furcsa szorítás a testem körül nem igazán engedte, hogy tetemesebb mennyiségű friss oxigént juttassak a szervezetembe. Végignéztem magamon, és csodálkozva simítottam végig a halványlila, fehér rózsákkal díszített, elől és hátul mélyen kivágott, habos-babos ruhán, aminek olyan súlya volt, mintha a nyakamba akasztottam volna egy szekér igáját.

- Hát itt van! – hallottam meg a már ismerős hangot. A fekete szmokingot viselő férfi elém lépett, és mikor belenéztem tengerkék íriszébe, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdőmből, mintha természetes lett volna, hogy megjelenik itt, ezen a különös helyen.

- Cole…

- Elisabeth – hajtott fejet előttem, így üdvözölve.

- Mit… – tettem volna fel a kérdést, hogyan került ide, de belém fojtotta a szót.

- Szabad? – nyújtotta felém a kezét. A testem önálló életre kelve engedelmeskedett, és a döbbenet elnyomta a tudatomban felmerülő ezer és ezer kérdést. Követtem egy hatalmas tölgyfaajtóig, ami mintha „tudta” volna, hogy jövünk, kitárult előttünk, felfedve a mögötte zajló eseményeket.

   A teremben, ahová érkeztünk, megannyi hasonló ruhában tetszelgő pár rótta a köröket a lágyan csengő dallamokra. Meglepetten szemléltem a környezetet. Az impozáns helyiségben felismertem a szüleim házának auláját, ami most bálteremként funkcionált. Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, megbabonázva követtem Cole-t a parkett szélére, majd mikor elég hely adódott, egy lépéssel a pergő forgatagba olvadtunk.
Nem tudnám megmondani, hogy mennyi ideig táncoltunk, de úgy tűnt, egy örökkévalóságig követtük a zene láthatatlan tollával rajzolt mintákat.

- Nem szívunk egy kis friss levegőt? – hajolt egészen közel hozzám, mikor halkulni kezdett a zene.

- Úgy érzem, az most jót tenne. – Éreztem, hogy kipirult arcom még vörösebbé válik, ahogyan a szemébe néztem. Egy pillanattal később megálltunk, megköszönte a táncot, majd ismét a kezét nyújtva kivezetett a szabadba.

- Felemelő Önnel tölteni az időt, Elisabeth – sóhajtotta karjait a háta mögé rejtve.

- Köszönöm! Nekem is jól esett, bár eddig fogalmam sem volt, hogy ismerem ezeket a lépéseket – feleltem, kicsit fújtatva. A fűző, mely a karcsúbb alak miatt kerül fel a hölgyekre, meglehetősen kényelmetlen viselet! – gondoltam magamban.

- Elisabeth, tartozom Önnek egy vallomással – lépett egészen közel hozzám, tenyere közé fogva az enyémet, mire kérdő pillantással fordultam felé. – Elisabeth, én szeretem magát! Már az első pillanattól kezdve a rabja vagyok! Akarom Önt! – záporoztak a szavai.

- Maga is szimpatikus nekem, sőt, nem túlzás, ha azt mondom, már-már kedves, de Cole, még alig ismerjük egymást! – szorítottam meg a kezét.

- Tudja, a bátyám egyszer azt mondta, hogy akkor tudom majd igazán eldönteni, hogy egy hölgy illik-e hozzám, amikor az ajkait a sajátomon érzem. Miss Elisabeth, megengedné nekem, hogy…

- Megcsókoljon? – fejeztem be helyette a mondatot, ám még mielőtt megadtam volna a választ rá, már összeölelkezve hagytuk, hogy a vágy felülkerekedjen rajtunk. A mámortól megrészegülten döntöttem hanyatt a fejemet, hagyva, hogy Cole elinduljon izgalmas és érzékien veszélyes felfedezőútjára. Bőröm, ahol ajkai érintették égni kezdett, felforrósodott, és szinte fájdalmasan lüktetett. Mikor a fülem alatti területhez ért, hosszan időzött a megfeszülő izomnál, majd felemelte a fejét, és fátyolos hangon, ködös tekintettel először valami számomra ismeretlen nyelven, majd angolul is suttogni kezdett: – Míg a világ a világ, az enyém vagy, szolgámmá teszlek, és te meghajolsz akaratom előtt. – Ám mire felfoghattam volna, mit teszek vagy mondok, hasonló hangsúllyal feleltem: – Míg világ a világ, a tiéd vagyok, szolgállak téged, és meghajlok akaratod előtt. – Mire az utolsó szó elhagyta a számat, hevesen felizzott végső csókjának helye.

   Mint akit áramütés ért, úgy pattantak fel a szemeim. Az utoljára elhangzott szavak visszhangot vertek zavart elmémben. A fekete mappával a kezemben, lélekszakadva indultam a földszintre Thomast szólongatva.

- Igen, Kisasszony? – lépett ki a konyhaajtón, kezében az ezüsttálcával, és egy fényesítő ronggyal.

- Thomas, az a férfi, aki tegnap este itt járt… – kezdtem térdre rogyva, ám, mikor a nevét akartam kimondani, fájdalom nyilallt a fültövem tájékán. Odakaptam, és éreztem a forró lüktetést a bőröm alatt, és az égett hús kellemetlen illata töltötte meg az orromat. Kirántottam az öreg kezéből a fémlapot, hogy tükörként használjam. Olyan szögbe döntöttem, hogy jól lássam a sajgó területet, majd mikor szemügyre vettem a fájó részt, fullasztó gombóc keletkezett a torkomban. A bőrömbe egy körbe foglalt, dupla vonalvezetésű, ötágú csillag nyoma égett, pontosan ott, ahol Cole az álmomban megcsókolt. – Az a férfi, a csokorral…

- A virágot vázába tettem, ott van az asztalon! Beletűztek egy kártyát is – mondta, majd felsegített a földről.

   Odasétáltam a fekete-fehér rózsákhoz, és kihúztam belőle az apró fehér borítékot. A benne lévő papírlapon, éjfekete cirádás betűkkel szedett szavak voltak olvashatók: „Az örökkévalóság hosszú idő!”

   Ahogy ezt magam elé suttogtam, ördögi kacaj zengett fel az aulában. Riadtan kaptam a fejem Thomas felé, aki éppen akkor egyenesedett fel, és porolta le a nadrágját. Nem úgy tűnt, mint aki hallja a visszhangot verő sátáni nevetést.

- Az Úrfi már évszázadok óta használja a családjukat – mormogta az inas.

- Használ minket? Kicsoda? Miről beszél, Thomas? Hogy érti, hogy használ minket? – Kétkedő tekintettel meredtem a öregre, aki a karomnál fogva kísért be a könyvtárba, ahol ökölbe szorított kezekkel vártam a magyarázatot.

- A Ryan család múltja meglehetősen szövevényes, Kisasszony! Zackery Cole Addison egy fiatal gavallér volt, akit az Ön egyik őse meggyalázott. Házasságon kívül szült gyermeket valaki másnak, ami akkoriban súlyos véteknek számított.

- Ne haragudjon, Thomas, de ezt nem teljesen értem! Honnan ismeri Ön Cole-t? – ráncoltam a homlokomat, és egyre mélyebbre vájtam a körmömet a tenyeremben.

- Az ifjú Addison bármit megtett volna azért, hogy az Ön ük-ük nagyanyját elvehesse feleségül. Már hosszú ideje jegyben jártak, mikor kiderült, hogy Sharlotte egy másik férfitól lett várandós, így az iránta érzett rendíthetetlennek hitt szerelme átcsapott gyűlöletbe – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet.

- Mi közöm nekem ehhez? Úgy értem, oké, hogy az ük-ük nagyanyám, de könyörgöm, az már ezer éve volt! – ingattam a fejem hitetlenkedve. Sokkolt, amit hallottam, egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit Thomas mesélt.

- Egészen pontosan 170 évvel ezelőtt történt.

- És hol volt eddig? Nem emlékszem, hogy a szüleimen láttam volna ezt a jelet – nyúltam a frissen pörkölt sebhez, melyben még mindig intenzíven pulzált a fájdalom.

- Való igaz, ők nem viselték a szimbólumot, mert a Kisasszony nagymamája – az egyetlen ember a családban, akit nem tudott az uralma alá vonni – száműzte őt. Vissza démoni énjének teremtőjéhez, a Sátánhoz, hogy a halhatatlan lelke a pokol tüzében égjen el újra és újra.

- És mi hívta vissza a jelenbe? – Egyre inkább kezdtem azt gondolni, hogy a kis öreggel együtt megtébolyultunk a szüleim halála miatt.

- A vágy keltette életre… Mindig az kelti életre!

- A vágy? – néztem rá értetlenül.

- Tudnia kell, Miss Elisabeth, hogy az Ön családja a gyarlók között is kiemelkedő helyet foglalt el. Az ük-ük nagymamája mindennél jobban vágyta a halhatatlanságot, így az Úrfi – miután alkut kötött az Ördöggel -, belőle “táplálkozott”. Miatta vált egyre erősebbé és erősebbé.

- Ez valami vicc?! – Felálltam, és az ajtó felé indulva győzködtem magamat, hogy nem szabad elhinnem a hallottakat.

- Nem, Kisasszony, ez a teljes igazság! – felelte, kifelé bámulva az ablakon. – Kisasszony! – szólt utánam, mikor már az előtérben jártam. – Az Úrfinak szüksége van Önre, máskülönben nem térhet vissza a másvilágról.

- Felőlem aztán ott is maradhat! – vágtam hozzá indulatosan, majd a kilincsért nyúlva kitártam az ajtót.

- A vágy kelti életre – ismételte meg Thomas korábbi szavait. Ekkor értettem meg. Úgy sújtott le rám a felismerés, mint a hóhér bárdja a megkötözött elítéltre. – Ön mindig is vágyott arra, hogy tartozhasson valahová.

- Mert a szüleim nem tekintettek teljes értékű gyermeküknek. Tartozni akartam valahová, valakihez, de nem így! – fordultam felé dühtől izzó tekintettel.

- Az nem számít, Kisasszony! Önben hatalmas erő tombol, amit az Úrfi – rajtam keresztül – megérzett. – Miközben a szavakat mormolta, haloványzöld tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Jeges félelem fagyasztott meg engem és a környezetemet, mikor megláttam a szemében azt a jelet, amit a nyakamra égettek.

- Magán keresztül? Ön is… – a csalódottsággal teli döbbentségem elhallgattatott.

- Igen, viselem a jelet jó magam is, de nekem a lelkembe égett, hogy az élők között maradhassak, mígnem elérkezik az idő, hogy ő visszatérjen – magyarázta áhítattal a hangjában. Szoborrá dermedve, meredten bámultam a semmibe, ki az ajtón, át a szakadó esőn, egészen a távoli messzeségbe, a fejemet ingatva, hitetlenkedve a történtek valóságában.

- Az nem lehet! Ez nem történhet meg! Én más vagyok, nem azért akartam tartozni valakihez, hogy egy életen keresztül a szolgája legyek! – Nagy levegőt vettem. – Mindjárt magamhoz térek, és minden úgy lesz, mint azelőtt! – mondtam magam elé. De hiába vártam az ébredést, az életem mostantól az örök sötétség rabjává vált, és mindezt azért, mert Sharlotte okot adott a kárhozat kéjsóvár gyermekének arra, hogy nagyravágyása miatt az én lelkemet vegye fizetségül.

Vége

Szerző: Hucak

Köszönetnyilvánítás!

Köszönöm a mérhetetlenül sok segítséget Audrynak és Judynak (szigorúan abc sorrendben)! Nélkülük nem sikerült volna! Még egyszer, köszönöm Nektek!!!!

Másvilág, 10.0 out of 10 based on 6 ratings