Kristályba zárt lélek 8. fejezet

Verseny az idővel

Nehéz volt az útra koncentrálnom, miközben gyermekem halk, erőtlen nyögdécselése ostromolta elmém. Nagyokat sóhajtozva igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Ha most nekirohanunk valaminek, vagy egy árokban végezzük, szinte biztos, hogy Edward meghal.

Dante egész úton szitkozódott. Felbőszülten sorolt fel minden átkot, ami eszébe jutott, természetesen nekem címezve őket. Apaként az én dolgom volt meghozni egy ilyen döntést, és ő, aki sosem tekintett az emberekre élő, érző lényekként, nem érthette meg, miért tettem azt, amit. Számára a halandók csak a táplálékot jelentették, de én közöttük éltem, értük áldoztam fel létem természetét, miattuk tartóztattam magam évszázadokon át, és életem minden percében a megmentésükkel igyekeztem vezekelni szörnyeteg mivoltom miatt.

Edward vérének íze örökké kísérteni fog. Először ízleltem meg vámpír valójának éltető nedvét. Közel sem volt olyan jó érzés, mint amikor a szomjam oltom egy állat által. Tisztában voltam azzal, hogy minden csepp, amit magamba szívok, fiam életének egy cseppje, és ettől szabadulni még akkor sem tudtam, amikor már nem tapadtak ajkaim a nyaki artériájára.
Orvosként sem egyszerű elpusztítani valakit, de apaként a saját fiam életére törni még ennél is kibírhatatlanabb volt. Bár tudtam, hogy ha időben találunk vért, még megelőzhetjük a megváltoztathatatlant, mégis bűntudat gyötört. A kérdés, hogy valóban ez volt-e az egyetlen lehetőség, vagy elhamarkodottan hoztam meg egy ilyen komoly, végleges döntést, nem hagyott nyugodni.

Akkor, ott nem volt időm minden lehetőséget mérlegelni, mégis, hosszú percek elteltével is úgy éreztem, azt tettem, amit tennem kellett. De vajon Edward képes lesz ezt megérteni? Megbocsát valaha azért, hogy a vérét vettem? Belenéz még egyszer is a szemembe, vagy örökké gyűlölni fog?

Mindez most nem számított. A fontossági lista élén egyelőre a megmentése állt. Minden más ráér utána is. Bár tudtam, hogy szembe kell majd néznem a családommal, hogy magyarázatot kell majd adnom Bellának, és színt kell vallanom Esme előtt, úgy éreztem, most nem foglalkozhatok ezekkel a dolgokkal. Nem terelheti el semmi a figyelmemet a küldetésünkről.

Ez is csak velünk történhetett meg. Nem elég, hogy Shiro hollétéről semmit sem tudtunk, most már Edward léte is bizonytalanná vált. De vajon hogyan lennénk képesek újra nélküle folytatni? Amikor eltűnt, a családunk fölé sötét felhők gyűltek, a hétköznapokat beárnyékolta a gyász és bizonytalanság maró érzése, amitől képtelenek voltunk szabadulni. Mégis, egyszer kibírtuk, ha nehezen is, de beletörődtünk, elfogadtuk, mert muszáj volt. Nélküle éltünk, mert nem tehettünk mást. Egyszer… de vajon újra menne? Lehetséges lenne még egyszer búcsút venni tőle? Hiszen csak nemrég kaptuk vissza őt. Még nem is volt időnk megszokni, hogy ismét velünk van, ráadásul nem láthattuk bármikor, mint azelőtt.

De most rosszabb volt a helyzet. Most az én lelkemen szárad, ha elveszítjük, és nem áltattam magam azzal, hogy a családom megérti majd, mit jelentett nekem meghozni egy ilyen döntést. Ők nem lettek volna képesek rá, de nekem muszáj volt. Apjaként, teremtőjeként én felelek minden életért, amit kiolt.

A visszapillantó tükrön át figyeltem fiam vergődését, miközben szüntelenül forogtak előttem közös életünk filmjei. Kérlelhetetlenül férkőztek tudatomba, bárhogy is küzdöttem ellenük. Most nem lehetek gyenge, nem zuhanhatok össze! Szüksége van rám!

Sehogy sem akart fogyni az út előttünk. Reméltem, hogy elég vért hagytam az ereiben ahhoz, hogy még kitartson egy ideig. Amikor elindultunk, még nem tudtam, merre tartunk. Nem is gondolkoztam igazán, csak vezettem, nyomtam a gázt, mint egy eszement, és imádkoztam, hogy időben érkezzünk. De vajon hová?

A szántóföldek helyét lakóépületek vették át. Ahogy haladtunk, utunk egy tipikus kertvárosi részhez vezetett. A százéves épületeket szépen karban tartották, a gondozott kertekben gyerekek és kutyák játszadoztak. Ha valaki ilyen közeget képzel el a családja számára, keresve sem találhatott volna szebb helyet utódjai felneveléséhez. Több iskolát is láttam útközben, és jóformán egymásba értek a játszóterek. Máskor ez a látvány lenyűgözött volna, most viszont vészjósló volt. Erdőre lett volna szükségünk, ahol vadállatok tanyáznak, mégsem lophatunk ki egy német juhászt valamelyik kertből, hogy jóllakassuk Edwardot, ráadásul aligha volna neki elég egyetlen kutya vére, mikor félholtan fekszik Gavin ölében.

- Merre? – kérdeztem idegesen, miközben hátradobtam a térképet. – Keress valami erdőszerűséget. Kifutunk az időből! – sürgettem, mikor a visszapillantón át értetlenül nézett rám.

- És mindez kinek a hibája? – morogta maga elé, miközben Edward mellkasán széthajtogatta a hatalmas lapot.

- Tisztázzunk valamit, Gavin – emeltem fel a hangom, elveszítve amúgy sem létező türelmemet -, nem miattam tört elő belőle a ragadozó! Én csak megfékeztem.

- Jah, keményen a fékre léptél, Doki! Jó esély van rá, hogy örökre sikerült megállítanod! – morgolódott tovább.

Bár dühített, hogy nem fogja fel tetteim miértjét, továbbra is megpróbáltam türtőztetni magamat. Most nem lenne jó egymás torkának ugranunk, mert akkor máris hozzáfoghatunk a temetés előkészületeihez.

- Menj tovább nyugatnak. Az út majd kettéágazik, és kelet felé lesz egy fenyves. Nem nagy, de bizonyára azért élnek ott álltatok – közölte duzzogva Gavin. A térképet a földre lökte, és szorosabban vonta karjai közé fiam remegő testét. Egyre halkabban jutott el hozzám légzésének gyengülő zaja. Tudtam, hogy sietnünk kell.

Ahogy haladtunk, egyszerre elhúzott mellettünk egy sötét Porsche. A következő pillanatban elhomályosult a tekintetem.

“Más voltam én már mint gyerek,
Mást láttam mint a többiek,
S ha marta szívem vágy s panasz,
Nem volt egyszerű tavasz,
Nekem már akkor más habú
Forrásokon buggyant a bú,
Lelkem más dalra volt vidám
S szerelmem is – merő magány.
Mert zordon sorsom hajnalán
Már megszállott a vad Talány,
Mely lappang Jó és Rossz mögött,
S amely, ma is még, gúzsba köt:
Izente zúgó és folyam,
A szirt, mely mint a vér, olyan,
S ha szeptemberi aranyat
Hömpölygetett körém a Nap,
S a villám, mely az éjszakát
Előttem hasította át,
Az orkán és a vak dörej
S a szörnyű felleg is, amely
(Kék volt a fél menny, csupa fény)
Démon képében jött felém.”

Beletapostam a fékbe, mire a dzsip először nagyot rántott rajtunk, majd kiperdült. Hatalmas erővel csapódtunk az út menti vaskorlátnak, majd csikorogva szikrázott az alváz, ahogy tovább siklottunk, mielőtt ismét kivágódott volna a kocsi oldalra, hogy végül felborulva csússzon tovább az aszfalton. Hallottam Gavin riadt kiáltását, és fiam fájdalmas nyögdécselését is, de csak akkor kaptam észbe, amikor még mindig görcsösen nyomva a pedált rájöttem, hogy megállapodtunk az út közepén.

- Jól vagytok? – fordultam hátra, bár a kérdést inkább Edwardra értettem, nem kettőjükre. Gavin természetesen nem sérült meg, csak döbbent volt és dühös, gyermekem azonban nekiesett az ülésnek, bár nem lett baja, leszámítva, hogy bizonyára nem tett jót egyébként is legyengült testének az ütközés.

- Elment az eszed, Doki? Mi a fene ütött beléd? Olyan nagy feladat egy dzsippet irányítani? Az orvosi diplomához nem jár jogosítvány? Esetleg úthengert kéne vezetned, az lassú, mint a tetű, és átmegy még a falon is – méltatlankodott gyermekem fogadott apja.

- Egy vers… egy vers az oka – morgolódtam, miközben megkapaszkodtam az ülésben, hogy meg tudjam tartani magam fejjel lefelé, majd egy rúgással eltávolítottam az ajtót a helyéről, ami vagy két méterre ért földet a kocsitól délre.

Kiugrottam a járműből, és egy pillanat múlva már a felborult dzsip oldalán álltam, hogy leszakítsam a hátsó ajtót is. Gavin készségesen segített kiemelni a fiam a kocsiból, majd miután lefektettük az aszfaltra, lassan rám emelte kérdő tekintetét.

- Azt mondod, egy vers?

- Igen, de nem ismerem. Sosem hallottam még – sóhajtottam végigsimítva Edward izzadságtól verítékes arcán.

- Ezt nem értem…

- Emlékszel a Hollóra? – kérdeztem gondterhelten. Gavin körülnézett, alaposan szemügyre véve az út menti fákat.

- Egy kibaszott madár miatt csináltál konzervdobozt a verdámból? – háborodott fel dühösen.

- Hát te sem nyernéd meg a memória verseny első díját – csóváltam a fejem bosszankodva. – A versről beszélek, amit Edward ismételgetett a sikátorban.

- Mi van vele? – értetlenkedett tovább az egykori Aréna harcos.

- Fogalmam sincs, mi lehet az oka annak, hogy a fiam felnéz rád – jegyeztem meg gúnyosan, mire Gavin arcberendezése erős változásokon esett át. Szemöldöke szinte teljesen besiklott két szeme közé, a felső ínye felhúzódott, mint a vicsorító farkasoké, sötét tekintete felért egy szívembe mártott tőrrel, míg orrnyerge leginkább egy Sharpei-t juttatott eszembe. – Edward egy verset ismételgetett a sikátorban, a Holló című költeményt. Akkor úgy gondoltuk, talán valaki befolyásolta a tudatát. Nem sokkal korábban rátört a vérszomj. Kapizsgálod?

Gavin hallgatott, de lassan kisimult az arca.

- Vérszomj-vers, vérszomj-vers… – folytattam olyan hangon, mintha egy elmebeteggel próbálnám megértetni az atomfizika alapjait.

- Azt mondod…

- Azt – bólintottam a szavába vágva. – Edwardra nem véletlenül tört rá a vérszomj, és én sem ok nélkül láttam a vers sorait magam előtt. Le merném fogadni, hogy csak úgy, mint a Holló, ez is Poe alkotása. A stílus mindenképpen rá vall.

- Szóval egy versrajongó, vámpírrabló vérszívóval állunk szemben – összegezte „gyors felfogású” útitársam. Bólintottam. – Hát ez igazán izgi. Dumcsizunk még erről, mielőtt elkaparjuk a taknyos tetemét, vagy esetleg elindulunk végre, hogy vért szerezzünk neki? – kérdezte végül megvetően. Megsimogattam Edward fejét, aztán felemeltem a földről ernyedt testét.

- Mit szólnál egy kis kocogáshoz? – kérdeztem, de mielőtt Gavin felelhetett volna, eltűntem a szeme elől. Tudtam, hogy hamarosan rátalálnak majd a felborult kocsira, és bizonyára keresni fognak minket. Nem kockáztathattam meg, hogy Edwardra ilyen állapotban találjanak rá. Elég kínos lett volna, ha kihűlt, szunnyadó szívű gyermekem egy orvosi asztalon végzi. Muszáj volt mielőbb vérhez juttatnunk.

Messzebb volt az erdő, mint reméltem. Túl hosszúnak tűnt az út, és Edward túlságosan kimerült már. Nem lélegzett, de még felnyögött olykor, biztosítva engem arról, hogy még van remény – ha minimális is. Gavin hamar beért, és immár egymás mellett futva haladtunk a fenyves felé, letérve az országútról, hogy elkerüljük az esetleges szemtanúkat, akik fénylő csíkként azonosítanának minket, és talán még az ufó imádókat is a nyakunkra hoznák.

Amikor megláttam a fákat, még erősebben koncentráltam, és még gyorsabb sebességre kapcsoltam, ha ez egyáltalán lehetséges. Gavin hamar lehagyott, és eltűnt a fák között, mikor én még el sem értem az erdő határát.

Épp csak beléptem a fák közé, máris beleütköztem „társam” sziklaszerű testébe. Hátra tántorodtam, de nem estem el. Egy fiatal őzet szorongatott a kezében, fogalmam sem volt, hogy vadászta le ilyen gyorsan. Ha így megy neki a vacsora tálalása, talán érdemes volna nyitnia egy vámpír büfét.

- Hát ez… hogy csináltad? – kérdeztem elképedve.

- Sok a szöveg, Doki! Nem teadélutánon vagyunk. Feszítsd szét az ajkait! – utasított türelmetlenül, miközben a sérült állat a kezei közt vergődött.

- Aligha hiszem, hogy feszíteni kéne – jegyeztem meg, és ujjaimmal gyengéden elválasztottam egymástól Edward halovány ajkait.

Gavin feltépte az őzgida nyakát, és a fiam feje fölé tartotta. A haláltusáját vívó őz tágra nyílt szemekkel üvöltött fel, de szánalomnak nem jutott hely apai szívemben. Legalábbis az állat iránt. A vér gyorsan csordogált a megsebzett nyakból, végigfolyva fiam arcán és ajkain, az állára is jutott belőle. Az első cseppek még nem gyakoroltak különösebb hatást rá, de minél több vörös nedv jutott a szájába, annál hangosabban nyögdécselt.

- Folytasd! – nyomta a kezembe a félholt testet Gavin, és azonnal el is nyelte a sűrű rengeteg.

Miután kimúlt az őz, testét Edwardé mellé fektettem, és egy pillanatig lelki üdvéért könyörögve az égre emeltem tekintetem, majd a fiamra borulva suttogni kezdtem.

- Tarts ki, Edward, Gavin nemsokára visszajön!

Pontosan tudtam, hogy ennyi vér nem elég ahhoz, hogy Edward magához térjen, és ha sürgősen nem kap még többet, soha többé nem nyitja fel szemeit, hogy teste egyetlen meleg pontját feltárja előttem. Alig vártam, hogy tekintetében sütkérezhessek, de egyelőre be kellett érnem végre lassan, de biztosan emelkedő mellkasával. Ez is valami, ha csak kicsit is, de már lélegzik – legalábbis ezzel vigasztaltam magam.

Ahogy teltek a percek – valahogy túl gyorsan a megszokotthoz képest -, fiam ismét egyre ritkábban vett levegőt. Kétségbeesetten meredtem a fák közé, de nem láttam az idegesítő Aréna harcost.

- El fogunk késni! – motyogtam aggódva, amíg letöröltem Edward homlokáról az összegyűlt, folyammá duzzadt verítéket. – Figyelj rám, Edward! – fogtam két kezem közé fagyos arcát.

– Nem fogsz meghalni, érted? Nem teheted ezt velünk! Még egyszer nem! Gondolj Esmére, mit érezne, ha újra elveszítene, mi lenne Alice-szel? És Bella? Emlékszel rá, kisfiam? Emlékszel arra, mennyire szeret? És Shiro… mi lesz vele, ha meghalsz? Hogy találjuk meg nélküled? És hogy fogjuk elmondani neki, hogy nem vagy többé…? Könyörgöm, Edward, ne add fel! Ne hagyj itt minket! Nem teheted velem!

Szavaimat elnyelte a feltámadt szél süvítő hangja. A fák levelei sajátos táncba kezdtek, az ágak meg-meghajoltak a természet erői előtt, mintha alárendeltségüket akarnák kifejezni. Mint megannyi hajbókoló szolga, úgy vettek körül minket. Kezdtem úgy érezni, nem a szél előtt hajlongnak, szomorú bólogatásuk fiamnak szól. Tőle vesznek búcsút…

- Küzdj, Edward Cullen! Ennyivel tartozol nekik!

Épp csak kiejtettem a szavakat, mikor Gavin mellém térdelt. Ezúttal már egy vaddisznóval tért vissza. Az állat legalább száz kilót nyomott, talán még többet is. Kábultan lógott Gavin hatalmas tenyerében, ami most egy kisgyermek kezének tűnt, ekkora testre simulva. Szótlanul nyitottam szét újra Edward ajkait, és megtartottam a fejét, hogy a vér egyenesen a szájába folyhasson.

Kezdetben csak halkan nyögdécselt, majd hangja elégedett morgássá hangosodott, és végre megmozdult. Eleinte két kezét emelte fel, és úgy ragadta meg az állat nyakát, mint csecsemő a cumisüveget, majd ujjai lassan elfehéredtek, ahogy görcsösen kapaszkodott a vaddisznó testébe. Most már ütemesen mozgott az ajka, és látszott, ahogy mohón nyeli a vért, és vele együtt az aggodalmamat is, ami azóta nem hagyott nyugodni, hogy belé mélyesztettem a fogaimat. Bár szemét akkor sem nyitotta ki, mikor Gavin elkezdte elhúzni tőle a már kimúlt állatot, de karjaiban megfeszültek az izmok, ahogy próbálta visszatartani az éltető folyadékának tárolójául szolgáló tetemet.

- Elég volt taknyos, már nem él! – suttogta Gavin olyan szelíd hangon, ami idegennek tűnt tőle.

Edward hajthatatlanul ragaszkodott a vaddisznóhoz, ezért gyengéden lefejtettem róla az ujjait, hogy Gavin végre elvehesse tőle. Bájosan görbült le a szája, és már azt vártam, mikor sír fel, mint egy csalódott kisfiú. Magamhoz öleltem, tudva, hogy inkább Gavint illetné meg ez a jog, de bármi is történt, Edward akkor is az én fiam, én választottam társamul, és amíg él, senki sem fogja olyan hévvel szeretni, ahogy én! Bár voltak nézeteltéréseink a múltban, egy percig sem kételkedtem abban, hogy szívemet már akkor rabul ejtette, mikor még meg sem ízleltem emberi vérét. Másképp nem is lettem volna képes leállni a kórházban, és abbahagyni az ivást, ha nem érzem már akkor a kötődést iránta. Ha valaha hoztam jó döntést az életemben, Edward megmentése mindenképpen az volt! Számomra nem létezett nála fontosabb, és emiatt tűnt üresnek és ridegnek az életem, amikor úgy tudtam, már nincs többé.

Szerző: Audry

Kristályba zárt lélek 8. fejezet, 9.8 out of 10 based on 16 ratings