Beköltözés

114. nap

Kyle és Jin Saeng együtt érkeztek a házhoz, néhány perccel nyolc óra előtt. Won Bin már a kertben cigarettázott – alkalmi dohányosként csak akkor gyújtott rá, ha izgatott, vagy nagyon dühös volt -, de amint meglátta a fiúkat, elnyomta a csikket, és a segítségükre sietett. Együtt vitték fel az emeletre a csomagokat, és pakolták le a még üres, legnagyobb szobában, szemben azzal, amiben a két matrac egyikénél egy sporttáska állt.

– Ezek kinek a cuccai? – kérdezte Jin Saeng Won Bintől, miután a férfi is kilépett a keskeny, fekete-fehér fotókkal díszített folyosóra.

– Angelé. Mi már itt töltöttük az éjszakát.

– Most hol van? – kíváncsiskodott Kyle, bár nem azért, mert annyira vágyott a fiú társaságára. Ha csak meglátta, felállt a szőr a karján, és libabőrös lett mindene. Annyira feszélyezte a vezető jelenléte, hogy szabályosan a hideg futkosott a hátán, ha túl közel kerültek egymáshoz.

– Azt hiszem, futni ment, bár nem vagyok biztos benne. Nem túl beszédes a kölök, nem könnyű kiszedni belőle, mikor mit csinál. Amúgy sem nagyon hagyja, hogy beleszóljak a dolgaiba – vont vállat a menedzser, miközben a körmeit nézegette.

Jin Saeng meglepődött azon, hogy a vezető futni jár reggelente. Neki eszébe nem jutott volna vasárnap reggel ilyesmi miatt korán kelni.

Julian és Ming Sang több mint fél órával később érkezett meg. A többiek túl voltak a közös reggelin, és éppen a kerti bútorokat állították fel, amik eddig a garázsban várták, hogy valaki észrevegye őket. A fém asztal már az új helyén állt, egy hatalmas fűzfa alatt. Éppen a székeket pakolták ki, mikor Won Bin az újonnan érkezők elé sietett. Mint korábban, most is segített felcipelni a csomagokat. Julian két bőröndnyi holmit hozott magával, ami miatt Ming San egyfolytában cikizte. A többiek cuccai elfértek egy táskában is, Julian azonban mindenre fel akart készülni, és úgy állította össze a pakkját, mintha egy másik földrészre akarna költözni.

Miután Ming San és barátja is lepakolta a csomagjait, csatlakoztak a másik két fiúhoz, akik időközben kiültek a kertbe, és nevetgéltek. Vidámak és hangosak voltak, Won Bin legnagyobb örömére. A férfi bement a házba, hogy üdítőket készítsen a srácoknak, közben Julian és Ming San is elhelyezkedett a fa árnyékában.

A korai órának köszönhetően még hűvös volt, de már kezdett kisütni a nap. A szél játékosan borzolta a fiúk haját, a távolból gyerekkacaj hangját hozta magával, még inkább erősítve a hétvégi hangulatot a kis társaságban. A jókedvük csak akkor kezdett elszállingózni, amikor Angel visszaérkezett a futásból. A vezető izzadtan és zihálva került elő, hosszúnadrágot és fehér trikót viselt, a haja a fejéhez tapadt, a fülhallgatót akkor sem vette ki a füléből, amikor meglátta a többieket. Még csak nem is intett nekik. Kyle szinte azonnal elkomorodott, a társai csak némi késéssel fogták fel, hogy házigazdájuk még egy köszönés erejéig sem vett róluk tudomást.

– Én nem akarok vele közös szobában aludni – jegyezte meg halkan Julian. Eddig a percig meg is feledkeztek arról, hogy a szobák két személyesek, és négyen semmiképpen sem tudnak megosztozni egyiken sem. A probléma a matracokkal volt, ugyanis még a nagyobb szobában is csak három fért el, és így sem nagyon lehetett már közlekedni közöttük. Mindenki a többiek reakcióját várta. Kétségtelenül a nap egyik legnehezebb döntése előtt álltak.

– Sorsoljunk – vetette fel Jin Saeng, de közben azt remélte, nem ő fog pórul járni a saját ötlete miatt. Kyle lehangoltan sóhajtott fel.

– Talán beszélhetnénk Won Binnel. Hátha meggyőzhető. Ő jól kijön a sráccal, és…

– Majd én alszom vele egy szobában – vetette közbe Ming San csendesen. Úgy nézett rá mindenki, mintha önként jelentkezett volna egy halálos misszióra.

– Csak ilyen egyszerűen? – kérdezte értetlenül Jin Saeng, kifejezve mindannyiuk csodálkozását.

– Valakinek meg kell vele osztania a szobáját. Túl kicsi a másik négyünknek – vont vállat Ming San, mintha tényleg csak erről lenne szó. Valójában azonban számára nem jelentett újdonságot megosztozni Angellel egy szobán, hiszen Won Bin házában már jó néhány éjszakát együtt töltöttek, és ott sem volt nagyobb helyük. A többiek azonban erről semmit sem tudtak.

– Ezt értem. De önként ajánlkozol? Miért? – húzta fel a szemöldökét Julian. – Azt hittem, hogy végre szobatársak leszünk – tette hozzá csalódottan. Ming Sannak eszébe sem jutott, hogy a barátja ilyesmin töri a fejét, pedig belegondolva, elég logikusnak tűnt az igénye. Jóban voltak, és mióta megismerkedtek, a szabadidejüket is szívesen töltötték együtt. Csakhogy Angelt senki sem kedvelte, és Ming San nem akarta, hogy valamelyik társa legyen kénytelen közösködni vele. Attól félt, hogy valaki besokall majd, ha nem a peches csapattag, akkor maga Angel. Ő már kiismerte valamelyest a fiút, kezdte megfejteni a hangulatingadozására utaló jeleket, és már tisztában volt vele, mikor jobb békén hagyni, és mikor lehet vele kapcsolatot létesíteni. Úgy érezte, hogy mind a csapatnak, mind Angelnek az lenne a legjobb, ha vele aludna éjjelenként. Ráadásul igazából kedvelte is a vezetőt, bár még nem igazán értette maga sem, miért, mégis, azóta, hogy a színpadon a segítségére sietett, jó érzés töltötte el a közelében. Leginkább a biztonság érzete uralkodott el rajta ilyenkor, és nagyon is élvezte ezt az eddig ismeretlen bizalmat, amit egy idegen, és cseppet sem kedves ember ért el nála.

– Egyikünknek meg kell tennie. Miért ne legyek én az? Mit számít? Nem örökre szól, csak két hónapra, és igazából csak éjszakára. Nappal úgyis vagy suliban leszünk, vagy próbálunk. Szóval nem hinném, hogy ebből olyan nagy ügyet kéne csinálni. Nem mindegy, hogy mikor alszom, kinek a szuszogását hallgatom?

– Mi van, ha megöl, amíg édesen szunyókálsz? – kérdezte félig viccelődve, félig komolyan Jin Saeng. Ming San felnevetett.

– Majd ti bosszút álltok értem!

Nem nyugtatta meg a többieket, de szerencsére Won Bin megérkezett a frissítőkkel, így elterelődött a téma. Majdnem fél órán át beszélgettek, végül már a pulóvereiktől is megszabadulhattak, annyira felmelegedett az idő. Csak akkor hagyták abba a beszélgetést, amikor a vezető hangja megszakította Julian elkezdett mondatát.

– Nem nyaralni jöttetek! Ideje lenne elkezdeni melózni!

Egyszerre pillantottak fel a kis erkélyre, ami Angel szobájából nyílt a kert felé. A fiú már átöltözött. A haja vizes volt, a nyakában egy fehér törölközővel állt, tiszta pólóban és egy lezser rövidnadrágban. Ahhoz képest, amilyen idő volt, meglepően alulöltözöttnek tűnt, de úgy látszott, nem fázik.

A csapat tagjai kissé kelletlenül tápászkodtak fel. Won Bin felajánlotta, hogy beviszi a poharakat, így egyenesen a próbaterembe mentek. Mire odaértek, Angel is megjelent. Szőke tincseiből még csöpögött a víz, amikor lehajolt, hogy felvegye a földről a mikrofonokat, amiket egy asztalra pakolt. Ahelyett, hogy odaadta volna őket a fiúknak, néhány papírlapot nyomott a kezükbe.

– Nézzétek át őket. Három új szám. Az egyik duett, és szerintem csak két ember énekelje, a másik kettőben pedig fel kell osztani a sorokat egymás között. A magas részeket Jin Saeng kapja, a többit meglátjuk, ki énekli jobban.

– Ezek milyen számok? – kérdezte reménykedve Ming San. Tudta, hogy Angel remek dalokat ír, de nem volt benne biztos, hogy azok közül kaptak hármat. A fiú nem érezte magát olyan jó szerzőnek, amilyen valójában volt.

– Won Bint kérdezd, ő intézte. Este hozta őket. Elég jónak tűnnek, bár lehet, hogy néhol nem ártana kicsit megpiszkálni őket. De ez a jövő zenéje, ráér akkor, ha megvan, ki mit énekel…

Angel figyelmét nem kerülte el Ming San csalódott tekintete, de úgy tett, mintha nem venné észre. Leült az egyik padra, és hagyott időt a többieknek arra, hogy megbarátkozzanak az új kottákkal. Végül Kyle törte meg a percekig tartó csendet, ami már-már kezdett nyomasztóvá válni, a terem levegőjével együtt.

– Hogy akarod felosztani a szerepeket?

Jin Saeng furcsállotta, hogy Kyle Angelt kérdezi, mert általában ő volt az, aki az irányító szerepét magára vállalta, és a többiek el is fogadták a véleményét.

– Szerintem egyesével énekeljétek el őket. Az elejétől a végéig. Így hallani fogjuk, kihez melyik rész passzol a legjobban.

– Jól hangzik – bólintott a fiú, mire Julian akaratlanul is megszólalt.

– Tényleg? – Ming San elmosolyodott, Jin Saeng fel is kuncogott.

Kyle bólintott, megőrizve a komolyságát, és vállalta, hogy elsőnek énekli el az egyik számot. A délelőtt során Kyle megtartotta komorságát, és oly mértékig együttműködőnek bizonyult Angellel szemben, hogy a társai alig akartak hinni a szemüknek. Időbe telt, mire rájöttek, hogy Kyle hajlandó a háttérbe szorulni azért, hogy adjon egy esélyt az eddig nem sokat mutató Angelnek.

Miután minden dalon végigértek, Angel állást foglalt azzal kapcsolatban, melyik részt kinek adná, majd felajánlotta, hogy ő maga is elénekli a számokat, és hajlandó elfogadni a többiek véleményét arról, hogy melyik dalban mit énekeljen. Ez a fajta nyitottság eddig egyáltalán nem volt jellemző rá, és szemlátomást imponált Kyle-nak.

Angel most is a tőle megszokott tisztasággal énekelt, a hangja a legkevésbé sem tükrözte mogorva személyiségét. Ming San úgy gondolta, hogy ha a fiú előad egy dalt, teljesen megváltozik. Mintha tényleg egy angyal szállt volna le közéjük, még a vonásai is kisimultak, a tekintete megtelt érzelemmel, a testtartása nyitottá vált, és egyáltalán nem látszott közömbösnek. Ám amint elhallgatott, és az utolsó dalt is befejezte, egyetlen szempillantás alatt visszatért az óvatos, távolságtartó magatartása, a kissé követelőző pillantása, és a közönyös hanghordozása.

Kyle kapva a lehetőségen, hogy megoszthatja a véleményét végre a vezetővel, elsőként nyilatkozott arról, szerinte melyik sorokat kellene énekelnie a fiúnak. Angel ugyan nem mutatott különösebb érdeklődést a szavai iránt, de teljes mértékben elfogadta Kyle javaslatait, és a többiek gondolatai is eltaláltak hozzá, talán először azóta, hogy megismerték.

Ezúttal tényleg csapatmunka zajlott a próbateremben. Végül szavazással osztották fel a dalszövegeket, aztán fáradhatatlanul énekelték őket egymás után, újra és újra. Még akkor sem tartottak szünetet, amikor Won Bin megjelent egy kosárnyi gyümölccsel és ásványvízzel.

Majdnem három óra volt már, mire Angel lerakta a gitárt, amivel a próba során a dalokat kísérte, és pihenőt rendelt el. Ez a tempó szokatlan volt a többieknek, mégis, valahogy úgy érezték, újra értelmet nyert a kemény munka. Még nem tudták biztosan, hogy a koncertlehetőség, vagy Angel újszerű viselkedése motiválja őket, de abban biztosak voltak, hogy valami történt ezen a napon. Valami, ami talán mindent megváltoztat.

Amíg a többiek kimentek kinyújtóztatni az izmaikat, a vezető egyedül maradt a teremben. Elővette a mobilját, és felhívta a kedvenc éttermét. Éppen befejezte a rendelést, amikor megfordulva Ming Sanba ütközött.

– Miért nem jössz fel te is? – kérdezte a fiú kíváncsian.

– Még össze kell pakolnom utánatok. Elrakom a kottákat, és a hangszereknek is kell egy végleges helyet keresni. Elég nagy a kupi itt…

– Ha tényleg vezetőként akarsz az élünkön állni, muszáj lesz némi időt eltöltened velünk a próbákon kívül is. A csapat összhangja sokat dob a színpadi produkció színvonalán, ezt nyilván te is tudod. Márpedig az összhanghoz az is kell, hogy…

– Ne hidd azt, hogy most gyökeresen megváltoznak majd a dolgok. Nyisd már ki a szemed, Park! Attól, hogy elfogadják a tanácsaimat, még nem kedvelnek, és én sem akarok haverkodni senkivel. Ez csak munkakapcsolat, és az is marad. Két hónapig eltűrjük a helyzetet, mert ez az érdeke az együttesnek. A fellépés után megkönnyebbülten mondunk majd búcsút egymásnak. Ha minden jól megy, ti kaptok egy új lehetőséget, és egy új vezetőt, én meg végre ismét a tanulásnak szentelhetem az időmet, ahogy előttetek tettem.

Ming San felvette az egyik kottát az asztalról, és nézegette, mintha még sosem látta volna. Valójában azonban a zavarát próbálta leplezni, de Angel számára nyitott könyv volt, amiből könnyedén kiolvasott mindent.

– Miért erőlteted ezt az egészet? Tulajdonképpen mit akarsz tőlem?

A kérdés váratlanul érte, hirtelen nem is tudta, mit felelhetne. Angel várt egy darabig, aztán, mivel rájött, hogy hiába várakozik, újra a fal felé fordult. Azon tűnődött, vajon jó ötlet volna-e beszerelni egy polcot, vagy valami más megoldást kell találnia a hangszerek számára. Nem akarta a földön tárolni őket, főleg, mert tudta, hogy korábban már előfordult, hogy a padló benedvesedett a talajvíz miatt.

– Mi az oka annak, hogy ennyire távolságtartó vagy mindenkivel? – kérdezte végül Ming San válasz helyett. Angel nem nézett rá, miközben felelt.

– Nincs annyi időm, mint nektek. Az életem csupa kötelező programból áll. Nektek a suli mellett csak az együttessel kell foglalkoznotok, nekem viszont más elfoglaltságok is szerepelnek a listámon. Ráadásul, ellenben veletek, én nem vehetem fél vállról a sulit. Számotokra egy nagy buli az élet, nekem viszont az is felér egy bulival, ha néha tovább aludhatok egy órával.

– Attól még nem dőlne romba az életed, ha legalább a próbák után beszélgetnél velünk egy kicsit.

– Nem hinném, hogy volna közös témánk – vont vállat a fiú kifejezéstelen arccal.

– Egy korúak vagyunk mind. Úgy teszel, mintha egy évszázad választana el tőlünk.

Angel végre megfordult. A pillantása komoly volt, mint mindig. Ming San rosszul érezte magát már attól is, hogy a szemébe nézett. Volt a tekintetében valami mélységes, megmagyarázhatatlan szomorúság, valami földöntúli fájdalom, ami most még jobban érződött, mint máskor, pedig Ming San mindig is úgy vélte, hogy hozzátartozik a fiúhoz, mint a szőke haj, vagy a folyton durcás arckifejezése.

– Te meg úgy teszel, mintha nélkülem képtelen lennél jól érezni magad. Ne akarj irányítani engem, és főleg ne próbálj közeledni hozzám. Nekem ez csak munka, semmi több. Nem kedvellek se téged, se őket. Itt vagyok, mert ez a dolgom, de amint lejár a megbízásom, élem tovább a tőletek mentes életemet. Szóval fogadd el, hogy én nem leszek a barátod. Tartom magam a megbeszéltekhez, de ez minden. Érd be ennyivel…

 

Napló – Aizawa Kira
114. nap

Még mindig nem sikerült hozzászoknom a tömeg folyamatos kántálásához. A nevünk úgy hullámzott végig a csarnokon, mint egy albatrosz terebélyes szárnya. Az arcokon ülő elégedett izgatottság, a könnyes szemek látványa, a sikoltozó lányok hisztérikus tombolása és a véget nem érő vastaps olyan érzésekkel töltötte el a szívünket, amik még évek múltán sem fognak nyomtalanul eltűnni.

Nem néztem a fiúkra, nem kerestem a tekintetüket, ahogy máskor tettem, csak álltam a színfalak mögött, és hallgattam a morajlást, élvezve a siker semmivel sem összetéveszthető ízét a számban, belélegezve a saját izzadtságunkkal vegyes levegőt, ami undor helyett boldogsággal töltött el. A verejtékünk gyümölcse édesebb volt annál, amit elnyomhatott a férfi testek erőteljes kipárolgása.

Ahogy álltam, kezemmel a színpad mögötti részt a rajongók által is láthatótól eltakaró nehéz függönyt markolva, úgy éreztem, ez életem egyik legcsodálatosabb napja. Még soha nem léptünk fel ennyi ember előtt, és bár mindig visszakövetel minket a közönség a fellépések után, ezúttal a negyedik bónusz szám sem volt elég ahhoz, hogy beletörődjenek a közel egyórás koncert végébe.

Azon tűnődtem, vajon milyen érzés lehet kétszer ilyen hosszú időt tölteni a közönség előtt. Életünk leghosszabb fellépése sem haladta meg az egy órát, hiába szerettünk volna még több számot elénekelni. Habár sikeres és elismert menedzser támogat minket, nincs mögöttünk akkora anyagi háttér, ami fedezne egy hosszabb fellépést.

Mindig is idegesített, hogy a pénz útjába áll a karrierem fejlődésének. Akármennyire népszerű az együttes, még most is hátráltat minket a költségvetés szűkössége. A lemezeinket meglepően nagy példányszámban értékesítik, a koncertjeink teltházasak, de ez nem elég ahhoz, hogy valaki teljes felelősséget vállaljon a csapatért.

Most, hogy a támogatók eszembe sem jutottak, egy hosszú lélegzetvételig arról is megfeledkeztem, mennyire nehéz volt összehoznunk ezt a turnét. Hat állomás, hat nagyváros, hat stadion, és több mint tizenötezer ember a hat helyszínen. Töménytelen próbákkal töltött óra, énektanár, tánctanár, koreográfus, interjúk, show műsorok és rengeteg utazás. Mindezt borzalmas körülmények között. Bár mostanra legalább rendes próbateremben dolgozhatunk, és végre nem a totálkáros öreg túrabusszal utazunk, hanem egy tízéves tranzittal, amit egy rajongónk ajánlott fel a csapatnak használatra, noha a tulajdonjogot nem kaptuk meg.

Bár egyre több pénzt hoznak a fellépések és eladott albumok, a kiadások is arányosan növekednek, ahogy egyre messzebbi helyekre kell utaznunk, egyre drágább szállodákban lakhatunk, és egyre több fellépő ruhára van szükségünk. Nem beszélve a kibővített tánccsapat fizetéséről, a helyszínek bérleti díjáról, a hangszerekről és a stáb láthatatlan tagjairól, akik észrevétlenül gondoskodnak minden igényünkről, beleértve a világítást, a hangtechnikát, a cuccaink szállítását, az ennivalónk beszerzését és még számtalan más dolgot.

Mielőtt egyike lettem a népszerű együttes hat tagjának, soha nem gondoltam volna, hogy milyen kemény feladat helytállni a szórakoztatóiparban. A tévé előtt ülve az ember azt hiszi, ez a szakma nem szól másról, csak a csillogásról, a siker okozta mámorról és a töménytelen pénzről. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Mi sem kapjuk könnyen azt a sok pénzt.

Még emlékszem, mikor tizennégy éves koromban beválogattak a velem egyidős srácokból álló tánccsoportba, akkoriban már nyolc éves múlttal rendelkeztem egy ismert tánciskolánál, ahol egészen kiskoromban kezdtem megtanulni az alapokat. A csoport tagjaként egy feltörekvő együttes háttértáncosa lettem, és két éven át minden fellépésükön ott voltam, részt vettem a kemény próbákon, és a tanulás mellett minden szabadidőmet a táncra, és egy jó nevű énektanárra áldoztam, aki segített megtanulnom, hogyan használjam a hangomat.

Aztán a tizenhatodik születésnapomon megnyertem a tehetségkutató versenyt, és egy pillanat alatt fenekestül fordult fel az életem. Még aznap este meghívást kaptam egy castingra, ahol egy új fiúcsapathoz kerestek fiatal, tehetséges srácokat. Egy hét múlva tartották a válogatást, és az első körben megmondták, hogy sikerült bekerülnöm a formációba. Hónapokon át nem csináltunk mást, csak tanultuk a dalokat, a közös mozgást, az éneklést és az együttműködést a színpadon. Utóbbi nekem nem okozott akkora gondot, hiszen táncosként muszáj volt alkalmazkodnom a többiekhez, de néhány srác még önmagára is nehezen figyelt, nemhogy a többiekre. Végül éppen emiatt lettem én a vezetője a csapatnak. Én rendelkeztem a legnagyobb rutinnal, én voltam a legügyesebb, és egyébként is erősen domináns személyiség vagyok.

Mindez így hat év távlatából nézve már olyan távolinak tűnik, mintha meg sem történt volna. Most, hogy ott álltam a színpad mögött, és hallgattam a folyamatos kiabálásokat és ujjongást, úgy éreztem, mintha egy álom részese lennék, mintha nem akarna véget érni. Az út, mely elvezetett eddig a csodálatos napig, hosszú volt, fáradtságos, és sok könnyet csalt a szemünkbe, de most mégis álomszerűnek tűnik. Annyira homályos és messzi mindaz, ami eddig történt, hogy csak a mostot, a jelent érzem valódinak. Olyan ez, mint egy kómából ébredni, amit végig álmodtál. Bár az álom összeillik a valósággal, mégsem tűnik igazibbnak, mint egy mesefilm a tévében, vagy egy izgalmas, magával ragadó könyv.

Tudom, hogy nem csak én érzek így. Sokat beszélgettem erről a fiúkkal. A sztárgyár, melynek mind részesei vagyunk, futószalagon ontja magából a szupersztárokat, és a fennmaradásért olyan keményen kell mindenkinek megküzdenie, hogy közben észre sem vesszük, hogy az életünk elrepül, akár egy tündérmese. Amíg tart, minden percét élvezed, de túl gyorsan vége szakad, és egyszerre azon kapod magad, hogy újra a valóságban vagy. Félek, hogy ez a perc egyre közelebb van, és még azelőtt elérkezik, hogy kiélvezném a saját kis történetünket.

Nem akarok elszalasztani egyetlen pillanatot sem. Élni a mában, várni a holnapot, közben elmerengeni azon, hogy tűnt el a tegnap anélkül, hogy észrevettem volna. Szerencsés vagyok, hiszen megadatott számomra az, amire mindennél jobban vágytam, de közben a percek úgy telnek, mintha másodpercek lennének, a heteket napoknak érzem, az évek pedig nem tűnnek többnek néhány hónapnál.

Amikor kizökkentem az ámulatból, végre találkozott a tekintetem a többiekével, és hirtelen ugyanazt akartuk. Újra felmenni a dobogóra, újra énekelni, újra látni az örömöt, amit a rajongóinknak okozunk a puszta létünkkel is. Egyikünket sem érdekelte, hogy a menedzserünk arra kért minket, hogy most már maradjunk nyugton. Azt hiszem, én indultam el elsőnek, de lehet, hogy a hév ragadott magával annyira, hogy nem is figyeltem a többiekre. Mindenesetre szinte azonnal ott álltam a színpad közepén, körülöttem a csapat többi tagjával, és vigyorogva üvöltöttünk a mikrofonba, amitől hangos zúgásban tört ki az ünneplő tömeg. Mivel zenei aláfestést már nem kaptunk, egymás hangjára támaszkodva énekeltük el az egyik legnépszerűbb számunkat.

Bárcsak le tudnám írni, mit jelent nekem ez az egész! Azt hiszem, bővítenem kéne a szókincsemet, mert a fantasztikus, fenomenális és észvesztő már kezd elcsépeltnek tűnni.

Most mennem kell, mert lassan mindenki végez a zuhanyzással és öltözködéssel. Klassz, hogy mindig én lehetek az első, mert ha ki kéne várnom a többieket, tuti szétvetne a sok felgyülemlett energia és feszültség, amit egy forró zuhany könnyebben száműz, mint a fiúkkal való vihorászás.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (2 votes cast)
Heaven and Hell 9. rész, 10.0 out of 10 based on 2 ratings