Napló – Julian Rise
113. nap

Sok dolog megváltozott egy hét alatt. Elsősorban a legszembetűnőbb változást a csapat hangulata jelentette. A régi vidám próbák feszült szenvedéssé váltak. Angel egyszer sem csatlakozott hozzánk, ahogy várható volt. Won Bin azt állította, hogy kapunk majd helyette valakit, de senki sem jött, hiába teltek a napok.

Nehéz lett a munka, mert már nem leltük benne örömünket. Fáradtak és csalódottak voltunk, a fejünk felett pedig folyamatosan ott lebegett az elválás keserűsége, a búcsú fájdalma és a vereség okozta megalázottság.

Pénteki nap lévén korábban végeztem a suliban, és ahogy mindig, most is Ming Sannal találkoztam a már jól megszokott helyen, vagyis a házunknál. Ahhoz képest, hogy kezdetben mennyire letört volt, már szinte teljesen helyre rázódott. Az igaz, hogy nem viccelődött a tőle megszokott módon, és nem ült az arcán a már jól ismert mosoly sem, de a depressziójának úgy tűnt, vége.

Együtt sétáltunk át a régi hídon, ami a várost átszelő folyó fölött húzódott, elválasztva a szegények lakta környéket a virágzó, hivalkodó városrésztől, ahol a jómódú emberek éltek, nem törődve azzal, hogyan küzdenek a napi megélhetésért a folyó túloldalán. Mindig is meglepett, hogy a nyomornegyed bűze hogy nem ér el a takaros kertvárosig.

Ami engem illet, olyan családban nőttem fel, ahol a pénzt mindenkinek meg kellett becsülni, de sosem szenvedtünk hiányt olyan dolgokban, melyekre szükségünk volt. Ha ruhát akartunk a testvéreimmel, megvették nekünk, ha kirándulásra kellett a pénz, vagy egy új bringára, ahogy módjukban állt, a szüleink előteremtették rá a szükséges anyagiakat.

Ming San a híd mellett lakott, egészen közel a nyomornegyedhez, de még ők sem tartoztak az éhezők közé. Mindenesetre azt tudtam, hogy nekünk jobb körülményeink vannak, ugyanakkor egyikünk sem tapasztalta meg, milyen lehet a másik oldalon élni.

Amint elhagytuk a folyót, egyre mélyebbre értünk a nélkülözéstől terhes városrészbe, ahol a próbaterem állt. Ming San lehangoltan fordította el a fejét, amikor meghallotta egy kutya panaszos vonyítását, és felgyorsította a lépteit a síró kisded hallatán, aki koszos arccal ücsörgött az egyik ósdi házhoz közeli vízcsap előtt. Tudtam, hogy barátomat mennyire megviseli ez a környezet. Ebből a szempontból jobban szerette a garázst, ahol azelőtt gyakoroltunk. Hogy megközelítsük, nem kellett ilyen szomorú sorsokkal szembesülnünk.

Máskor elbeszélgettünk arról, milyen nehéz lehet az itt tengődő gyerekek élete, de most egyikünknek sem volt kedve erről cseverészni. Alig vártuk, hogy találkozhassunk a többiekkel, bár nem reméltük, hogy visszatér a verseny előtti vidámságunk, ami akkoriban jellemző volt ránk.

Mire megérkeztünk, a többiek már a próbaterem előtt dekkoltak. Kyle éppen hevesen magyarázott valamit, amit Jin Saeng érdeklődve hallgatott, de csak addig, amíg meg nem látott minket. Egyszerre futottak felénk, mikor észrevettek, és még el sem értek hozzánk, máris éreztük, hogy valami jelentős dolog történt, amíg távol voltunk.

A változás szele
113. nap

– Végre itt vagytok! – ölelte meg a fiúkat Kyle, majd utat engedett Jin Saengnek is, aki legalább annyira zaklatottnak tűnt, mint ő maga.

A két fiú olyan arcot vágott, mintha a harmadik világháború kitörését készülnének bejelenteni, ezzel előre rossz érzést keltve az érkezőkben. Ming San gyanakodva vette szemügyre őket. Kyle, aki néhány centiméterrel magasabb volt, sötét ruhát viselt, és egy kopott, de menő edzőcipőt. Jin Saeng, ahogy tőle már megszokhatták, inkább világos színeket választott, fehér ingjére halványszürke kardigánt vett fel, és egy tojáshéj színű dzsekit, ami jól passzolt a világoskék, szűk farmerhez, és a rikító fehér, vadonatúj cipőhöz.

Ming Sannak nem először tűnt fel, mennyire ellentéte egymásnak a két fiú. Nem csak az ízlésük mutatott szembetűnő különbségeket, az alkatuk és a viselkedésük is. Kyle erős csontozatú, nem túl magas, de vállas srác volt, határozott és mindig szókimondó természettel, míg barátja vékony, könnyűcsontú, szerény és sokkal csendesebb. Jin Saeng egyik legfontosabb tulajdonságának tartották, hogy szereti megtartani magának a véleményét. Ezen a téren messze ő volt a legvisszafogottabb a csapatban. Most azonban ugyanannyira izgatott volt a hangja, mint Kyle-nak.

– Már azt hittük, sosem értek ide.

– Valami baj van? – kérdezte Ming San, miközben próbált olvasni a többiek arcáról, sikertelenül. A két fiú összenézett, végül Kyle vette magához a szót. A nagyszájú, általában jó kedélyű srác aggasztóan zavart hangon szólalt meg.

– Nos, felmondták a szerződésünket. A próbaterembe nem mehetünk be, és a garázs sem a miénk már. Azt mondja a tulaj, hogy tegnap este kapta a hívást, hogy többé nem béreljük a helyet. Mondtam neki, hogy ez csak tévedés lehet, de azt felelte, hogy a mai naptól nincs kifizetve a bérleti díj, szóval, ha csak nem hozunk pénzt, mehetünk, amerre látunk.

– Én ezt nem értem! Ki mondta le a helyet? – csodálkozott Ming San. Julian idegesen sóhajtott fel a háta mögött.

– Talán Won Bin. Igaz, hogy azt mondta, hogy még felléphetünk előzenekarként, de mivel már nem remélheti, hogy pénzt hozunk számára, nyilván nem is kívánja tovább finanszírozni a kiadásainkat.

– Azért szólhatott volna, ha tényleg ez az igazság – morogta Ming San dühösen. – Hívjuk fel!

– Már próbáltuk – csóválta a fejét Kyle, és mintegy bizonyságul felmutatta a mobiltelefonját. – Ki van kapcsolva. Nem tudom, mit tehetnénk még.

– Nincs más hely, ahová mehetnénk?

– Szerinted, ha lenne, Julian, akkor még mindig itt dekkolnánk? Kyle-lal már átbeszéltük az összes lehetséges megoldást. Ha csak ti nem tudtok előrukkolni valamivel, akkor így jártunk. Akartunk titeket értesíteni, de azt reméltük, hogy még azelőtt megoldódik a dolog, mielőtt ideérnétek – túrt a hajába feszülten Jin Saeng, aztán kérdőn Kyle-ra pillantott, aki ismét megpróbálta elérni Won Bint, de mikor a fejével nemet intett, tudták, hogy nem sikerült. – Most mihez kezdjünk? Egyszerűen menjünk haza, és várjunk a fellépésig, ahol majd jól leégünk?

– Ez a hozzáállás az egyik oka annak, hogy itt tart a csapat – jött a hang a háttérből. Egyszerre perdültek meg mindannyian, és legnagyobb döbbenetükre Angelt pillantották meg, hátán egy gitártokkal. A festett szőke hajú, kifejezéstelen arcú fiú összefont karokkal nézte őket egy tölgyfának támaszkodva. Megőrizte a már védjegyévé vált laza közönyösségét, és olyan közömbösen beszélt, mintha csak egy idegen volna. Tátott szájjal néztek rá, és azon tűnődtek, hogyan került mögéjük anélkül, hogy észrevették volna.

– Te meg mit keresel itt? – ripakodott rá ridegen Kyle. Jin Saeng és Julian ugyanazzal a megvetéssel szemlélte a jövevényt, csak Ming San őrizte meg korábbi arckifejezését, noha őt is váratlanul érte a vezető felbukkanása.

– Azt hittem, próbálni akartok. De ha inkább haza mennétek lógatni a lábatokat, már itt sem vagyok! – lökte el magát a fától Angel, és elindult az ellenkező irányba, mint ahol a csapat tagjai álltak.

– Nincs hol próbálnunk, nagyokos! Éppen erről beszéltünk. Tudnád, ha itt lettél volna időben, ahogy mi – kiáltotta utána megvető hangon Jin Saeng. Angel megállt, és megfordult. Továbbra is higgadt magabiztossággal beszélt.

– Ami azt illeti, azért mondta fel Won Bin ennek a putrinak a bérleti szerződését, mert azt gondoltam, egy normális helyen talán jobban tudnátok a feladatotokra koncentrálni.

– Te mondattad fel a bérleti szerződést? – képedt el Julian. A máskor félénk kamasz most tajtékzott, akár az óceán vihar idején. – Ha nem tudnád, nincs pénzünk, amiből ennél jobb próbatermet szerezhetnénk a következő két hónapra. Egyikünk sem rendelkezik tőkével…

– Nos, nincs is szükség pénzre. Ha hajlandóak vagytok keményen dolgozni, akkor én tudok helyet, ahol próbálhat a csapat.

– Miből gondolod, hogy elfogadunk tőled bármit is? A te hibád, hogy vesztettünk, és feloszlik a csapat – mordult fel Kyle meglepően mogorván.

– Azért ez erős túlzás – kelt a vezető védelmére Ming San, bár eredetileg ki akart maradni a vitából, de mivel az elmúlt egy hétben minden délutánt és éjszakát Won Bin házában, és Angel társaságában töltött, képtelen volt elviselni, hogy a többiek ennyire ellenségesek a segítő szándékú fiúval szemben.

– Ha így állunk, sok sikert a továbbiakban! Van nekem más dolgom is, nem fogok könnyeket hullajtani azért, hogy a tanulási időmet nem kell majd pár amatőr énekesre pazarolnom.

A nyilvánvalóan bántó szándékú megjegyzés mindenkinél kicsapta a biztosítékot. Az eddig tartózkodó arcok megdermedtek, a tekintetek megteltek szikrákkal. Kyle előre mozdult, talán azért, hogy megüsse a nagyképű vezetőt, de Ming San még időben elkapta a karját, hogy visszatartsa.

– Mi szükség van erre? – kérdezte kissé megbántottan. Ő, aki két tűz közé került, nem akart utat engedni az indulatoknak.

– Csináljatok, amit akartok. Én végeztem veletek! – vont vállat Angel, és újra elindult. Alig tett meg pár lépést, Ming San utána szaladt, és visszahúzta.

– Nem mehetsz el így!

– Már megint azt gondolod, hogy megmondhatod, mit csináljak?

– Kellesz nekik! Talán nem indult jól a kapcsolatunk, de nélküled a fellépésen…

– Miért hiszed azt, hogy engem ez érdekel? Szereztem helyet, idejöttem, én megtettem mindent… Ha valahol nem látnak szívesen, onnan jobb időben távozni.

– Kérlek! Ne menj el! – fogta könyörgőre a fiú. A többiek értetlenül bámulták. Eddig azt hitték, Ming San ugyanolyan ellenszenvet érez a vezető iránt, mint ők maguk, de most úgy tűnt, bármit megtenne azért, hogy marasztalja, Angel azonban kiengesztelhetetlennek látszott.

– Megvesztél, Ming San? Nehogy már esdekelj előtte! – jegyezte meg Kyle zavartan. Ha valakit igazán dühített Angel jelenléte és viselkedése, akkor az ő volt. Az első perctől szúrta a szemét a mindig beképzelt, magát egyértelműen többre tartó fiú. Nem akart vele dolgozni, nem akart a közelében lenni, és nem akarta tovább eltűrni a sértéseit.

– Igaza van, ez a srác semmit sem tett a csapatért. Ahogy a hajó süllyedni kezdett, azonnal közölte, hogy elhagy minket, nem mintha valaha is velünk lett volna – szólt közbe Jin Saeng is.

– Igazuk van, Ming San. Hagyd elmenni! – kapcsolódott be a témába Julian is. Ezúttal nem akart a háttérben maradni, ahogy általában tette.

– Hallottad, Park! Ők is ugyanazt akarják, amit én. Eressz el!

– Megígérted! – sziszegte Ming San közelebb lépve. Két kezével erősen szorította Angel karját, ami csak azért nem okozott túlzott fájdalmat a fiúnak, mert a bőrkabátja megvédte valamelyest.

Ming San figyelmét nem kerülte el, hogy egy pillanat alatt vörös szín öntötte el a vezető arcát. A dühödt pillantáshoz kissé rekedt, zaklatott hang társult.

– Nekik semmit sem ígértem! Eressz el! Egyébként is megszegted az egyezségünket!

– Én nem – kezdett volna tiltakozni Ming San, de Angel belé fojtotta a szót.

– Abban egyeztünk meg, hogy ez köztünk marad.

– Miről beszéltek? – kérdezte Julian értetlenül.

– Miféle egyezség? – csodálkozott Jin Saeng is. Egyszerre mind összenéztek, aztán a vitatkozó párosra, ám nem kaptak választ.

– Engedj el! – ismételte Angel valamivel követelőzőbb hangon. Ming San kétségbeesetten nézett rá.

– Kérlek! Maradj! Te vagy a vezetőnk, miért nem vagy képes végre ennek megfelelően viselkedni?

Angel a többiekre pillantott, aztán valamivel lágyabb hangon szólalt meg, Ming San tekintetébe fúrva a sajátját.

– Nem kényszerítheted rá az emberekre azt, amit nem akarnak.

Egyedül Ming San értette meg a mondat valódi értelmét. A többiek úgy gondolták, Angel magáról beszél, a fiú azonban arra utalt, hogy a többiekre nem kényszerítheti rá a társaságát, ha egyszer nem akarnak vele együtt dolgozni.

– Minek jöttél ide? – vágott közbe Kyle számon kérően.

– Mert segíteni akart nekünk, a francba is! Hát tényleg nem fogjátok fel, hogy mit ajánlott az előbb? Helyet, ahol próbálhatunk, és a profizmusát, ami talán elég volna ahhoz, hogy meggyőzzük róla Won Bint, hogy alábecsült minket – fakadt ki Ming San szinte hisztérikus hangon. A többiek némán bámulták a két fiút. Még mindig nem jöttek rá, mi folyik körülöttük. Az, hogy Ming San ennyire furcsán viselkedett, legalább annyira meglepő volt, mint a szavai, ha valóban az igazságot tükrözték.

– Won Bint nem kell meggyőzni – jegyezte meg halkan Angel, és végre kirántotta a karját a dühtől reszkető fiú kezéből. – Soha nem hitte, hogy középszerűek vagytok.

– De azt mondta, hogy nem támogat minket tovább – vetette közbe Julian, megfeledkezve az Angel iránti haragjáról.

– Nem ő dönti el, kit támogat. Won Bin dolga az volt, hogy összeállítson egy csapatot, ami akár világszinten is sikeressé tud válni, azonban arról, hogy ez sikerült-e, nem ő hozta meg a döntést. Komolyan azt hiszitek, hogy olyan gazdag, hogy fedezni tudja egy hónapokig csak pénznyelőként funkcionáló együttes kiadásait? Ne legyetek már ennyire naivak!

Kyle arcáról eltűnt a megvetés, helyét elképedés vette át.

– Szóval te tudod, kit kell meggyőznünk? Te sokkal több információval rendelkezel, mint mi, nem igaz? Miért mondták neked el azt, amit nekünk nem?

Angel lesütötte a tekintetét, aztán lassan megfordult, és újra elindult az ellenkező irányba. Túl későn jött rá, hogy olyasmikről beszél, amikről nem akar. Már nem is igazán érette, minek jött ide. Amikor elhatározta, hogy segít a csapatnak, maga sem gondolt bele abba, miféle macerának teszi ki magát. Most azonban csak arra vágyott, hogy minél távolabb kerüljön tőlük. Bár nem érzett igazi megbánást, kissé korholta magát amiatt, hogy egyáltalán megfordult a fejében, hogy legalább erre a két hónapra az élükre áll.

– Ő küldött téged Won Binhez. Miért? A verseny napján Won Bin azt mondta, hogy csalódott benned. Kiről beszélt? – Ez a kérdés még sosem merült fel Ming Sanban. Aznap, amikor romba dőltek az álmai, nem töprengett ilyen jelentéktelennek tűnő kérdéseken. Most azonban összeálltak a fejében a dolgok.

Angel nem torpant meg, bár léptei lassúak és fáradtak voltak. A négy fiú utána indult, anélkül, hogy észrevette volna. Amikor odaért a motorjához, és fel akart szállni, valaki megragadta a karját. Azt hitte, megint a kotnyeles Ming San tartóztatja, de mikor megfordult, hogy lerázza magáról a kezét, Kyle-lal nézett farkasszemet.

– Miért éppen te lettél a vezetőnk? Honnan ismeritek egymást Won Binnel? Miért nem beszélgetsz velünk soha, és miért van az, hogy bár szemlátomást tudod, mit kezdj magaddal a színpadon, nekünk sosem próbáltál segíteni, holott te magad mondtad, hogy ezért szerződtettek mellénk… Miért nem mondta meg Won Bin a verseny napján, hogy kiről beszél, és miért menekülsz te is a kérdéseink elől?

– Ti utasítottatok vissza – mutatott rá kissé ellenségesen Angel.

– Te voltál az, aki mindent megtettél azért, hogy ne kedveljünk.

– Nem azért voltam veletek, hogy barátokat szerezzek – sziszegte Angel.

– De nem is azért, hogy ülj egy sarokban, és írogass, nem igaz? Leszerepeltél vezetőként, lásd be végre!

– Kyle, ez nem vezet sehová! – igyekezett eltántorítani barátját Ming San, de hiába. Kyle erősen tartotta Angel karját, aki meg sem próbált tiltakozni ellene. Ennyit, mint ezen a napon, soha nem hallották még beszélni, és most már egyikük sem tudta, mit gondoljon a titokzatos srácról.

– És ha igen?! – préselődött vonallá Angel szája, miközben szúrós tekintettel méregette ellenfelét.

– Akkor itt az ideje, hogy jóvá tedd! Baromira el vagy telve magaddal, hát lássuk, hogy jogos-e az önelégültséged! Még majdnem két hónap van hátra a fellépésig. Készítsd fel a csapatot, és bizonyítsd be, hogy tényleg akkora májer vagy, amekkorának tartod magad!

Angel megdöbbent a kérés hallatán, ahogy a többiek is. Kyle szigorúan nézte, inkább követelőző arccal, mint reménykedve.

– Miért tenném? Miért törném magam?

– Mert tartozol nekünk! Amíg velünk voltál, csak rontottad a hangulatot, feszültséget keltettél a jelenléteddel, és folyamatosan szartál ránk!

Mindenki hallgatott, és néma csöndben várakozott. Senki nem mert sem tiltakozni, sem egyet érteni. Kyle annyira határozott volt ebben a percben, hogy még maga Angel is hitetlenkedve vette tudomásul indulatos szavait.

Napló – Kyle Kim
113. nap

Amikor végül bólintott, őszintén megdöbbentem. Nem hittem, hogy képes leszek befolyásolni. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy akarom-e, hogy végül hallgasson rám. Furcsa, és egyben rendkívül idegesítő srác, olyan ember, akitől feláll a szőr a hátamon, és libabőrös lesz minden porcikám. Legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra, de valamiért Ming San megbízott benne, ráadásul, ha ez nem lett volna elég ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy adnom kell egy esélyt neki, az is bizonyossá vált számunkra, hogy kettejük között korábban történt valami, amire egyezségként utaltak.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem tett kíváncsivá a párbeszédük, ugyanakkor ennél fontosabbnak tartottam azt, amit Angel mondott – valószínűleg akaratán kívül. Nem Won Bin miatt kell feloszlania a csapatnak. Ez a felismerés minden mást kitörölt a fejemből. Ha nem ő áll a dolgok mögött, mégis kicsoda? Az is érdekes, hogy míg minket semmiről sem tájékoztattak, addig az az ember, aki a legkevesebbet tette a csapatért, és aki amúgy sem a kezdetektől volt velük, tisztában van a helyzetünkkel. Ez annyira zavart, hogy egész délutánra elvette az életkedvemet.

Miután Angel valamilyen rejtélyes okból beleegyezett, hogy mégis együtt dolgozzon velünk, megvárta, amíg hívunk egy taxit – sőt, ki is fizette, mert egyikünknek sem volt rá pénze -, aztán elvitt minket arra a helyre, amit korábban már említett.

Az, hogy a híd túloldalán lehetünk, mindannyiunkat megkönnyebbüléssel töltött el. Úgy fél órás út után érkeztünk meg. Bár ez a próbaterem jóval messzebb volt számunkra, mint a régiek, kétségtelenül klasszabb volt annál, amire számítottunk, vagy amit egyáltalán remélni mertünk.

Az épület egy régi, de felújított ház volt, takaros, bár egyszerű és minimalista kerttel. Az udvaron két kerékből eszkábált hinta lógott egy öreg tölgy ágairól, és egy hatalmas, fedett homokozó is volt előtte. Nem úgy nézett ki, mintha elhagyatott lenne, de hamar kiderült, hogy nem lakóépületről van szó. Vagyis rosszul fogalmazok, nem olyan lakóépületről, ami valaki otthonaként szolgál.

Amint beléptünk a hófehér ház előterébe, ámuldozva néztünk körbe. Az előszoba olyan tágas volt, hogy mind elfértünk benne. Felakasztottuk a dzsekiket, és Angel engedélyével cipővel haladtunk tovább. A folyosó bal oldalán két ajtó állt, mind a kettő nyitva. Az egyik a mellékhelyiségbe vezetett, a másik egy fürdőszobába, amiben egy zuhanyzó és egy kád kapott helyet. Jobb oldalon üres gardróbokat takart a két fehér, tejüveges ajtó. Mikor a folyosó végére értünk, hatalmas halban találtuk magunkat. Angel gyorsan vázolta, mit hol találunk. Mint kiderült, a földszinten még egy konyha, egy nappali és egy olvasószoba állt rendelkezésünkre. A próbaterem a szuterénben volt, ahová csigalépcső vezetett a garázs melletti ajtó mögött.

Még soha nem láttam ennyire klassz helyet. Amint leértünk, egy billiárd asztalba ütköztünk, ami elég jó állapotban volt. Tulajdonképpen újnak tűnt. Megkerültük, és beléptünk a következő terembe. Az összes cuccunk felhalmozva állt a sarokban. Nem csak a régi holmijaink, néhány új mikrofon is és egy régi, felújított zongora. Az egyetlen, amit sehol sem láttam a versenyen nyert fekete gitár volt, de hamarosan kiderült, miért nincs sehol.

Angel lerakta a hátán viselt tokot egy padra, és felpattintotta a zárat rajta. Meg sem lepett, hogy a nyeremény gitár van benne. Elővette, és a nyakába akasztotta egy fekete, citromsárga csíkos pánttal, azután végignézett rajtunk, és közölte, hogy két hónapig miénk a hely. Nem csak a próbaterem, az egész épület. Azt mondta, hogy ha tényleg szeretnénk valami maradandót letenni az asztalra, akkor halálosan komolyan kell vennünk a dolgokat. Először nem értettük, mire céloz ezzel. Néhány percig pengette a húrokat, és némán álldogált, aztán letette a gitárt, és elindult vissza a lépcső irányába. Követtük, nem csak a földszintig, hanem fel az emeletre.

Ha a szuterén és a földszint tetszett, az emelettől egészen elaléltunk. A lépcsőfeljáró egy előszobába futott, ami az üvegtéglás fal miatt rettentően világos volt, és rengeteg virággal díszítették. Az előtérből több ajtó is nyílt. Mint kiderült, egy újabb toalett és fürdőszoba kapott helyet, emellett egy konditerem is néhány géppel, bokszzsákkal és egy régi, de egykor igen drága hifitoronnyal. A többi ajtó a hálószobákba vezetett, amikből három volt összesen. Csak ekkor értettük meg, mire utalt odalent Angel.

Ha tényleg döbbenetes változást akarunk elérni a fellépésünket illetően, akkor minden szabadidőnket erre kell áldozni, ami úgy kivitelezhető a legjobban, ha mind beköltözünk a házba a fellépésig. Ez az ötlet csak először rémített meg, aztán belegondoltam, milyen klassz lenne együtt lakni a fiúkkal, ha nem is végleg, de egy időre. Úgy éreztem, mindenki lelkesen fogadta a lehetőséget, csakhogy aztán jött a fekete leves. Minden szoba két személyes. Angel elmondta, hogy az egyik szobát Won Bin elfoglalta, ugyanis korábban megegyeztek már Angellel, aki úgy gondolta, elfogadjuk majd az ajánlatot, hogy a házban lakjunk. A maradék két szobát kell egymás között felosztanunk. Ez nem is lenne baj, de miután Won Bin is megérkezett – némi késéssel -, tudtunkra adta, hogy egyedül szeretne maradni a szobájában, mert furcsa érzés volna számára egy kamasszal közösködni. Ebből kifolyólag ki kell találnunk, ki fog Angellel együtt lakni, mert bár pillanatnyilag egyikünk sem tudja, mit gondoljon róla, korai volna azt állítani, hogy megváltozott vele kapcsolatban a véleményünk. Mindenesetre még van időnk dönteni, mivel csak holnap költözünk be. Életem legizgalmasabb vasárnapjának nézek elébe. Alig várom…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
Heaven and Hell 8. rész, 10.0 out of 10 based on 1 rating