Napló – Angel
107. nap

Ez a Ming San gyerek nem egyszerűen irritál, inkább úgy mondanám, hogy minden idegszálamat külön-külön piszkálja. Olyan, mint egy pici sokkoló, ami másodpercenként csíp belém, összerándulásra késztetve az összes izmomat.

Meg sem lepett, hogy miután áldásomat adtam arra, hogy megtanítom énekelni – ezért nem járna nekem külön bér? -, úgy vigyorgott, mintha egy kiflit nyomtak volna a szájába, keresztben. Nem értem, mivel érdemeltem ezt ki…

Miután beleegyeztem ebbe a nyilvánvalóan felesleges energiafecsérlésbe, azt reméltem, hogy feláll, és jó fiú módjára távozik. De nem! Egyszerűen elkezdte nézegetni a kottáimat! Döbbenten bámultam rá, de ő fel sem pillantott. Aztán hüledezve hitetlenkedett, amikor rájött, miért hevernek előttem. Nem igazán akaródzott neki elhinni, hogy vagyok annyira értelmes, hogy össze tudok dobni egy valamirevaló számot. Ez láthatóan kiverte nála a biztosítékot. Egyfolytában áradozni kezdett, mindet szemügyre vette, és kérdezgetett arról, honnan jönnek nekem ezek a dallamok, aztán a szövegeket is olvasgatni kezdte. Azt hittem, kifilézem! Mégis mi a fenét képzel ez magáról?!

Na, jó, kicsit talán jól esett, hogy annyira oda volt tőlük, de akkor sem értem, minek nyúlkál a cuccaimhoz.

Reméltem, hogy azért mégis észbe kap, ha nem szólok hozzá, szóval csak ültem, és tovább dolgoztam… volna… Csakhogy elkezdett pofázni, hogy mennyire jó nekem, hogy ilyen agyam van, meg hogy milyen klasszak a számok, hogy írhatnék a csapatnak is, meg hogy megmutattam-e már ezeket Won Binnek. Még jó, hogy nem! Price agybajt kapna, ha tudná, hogy tanulás helyett ilyesmivel szarozok. Nem tetszene neki, ebben biztos vagyok. Meg aztán, azért, mert ez a vigyorgó idióta aléltan csorgatta rájuk a nyálát, még nem jók. Legalábbis nem elég jók ahhoz, hogy komolyan lehessen venni őket. Mindegy, végül is.

Már totál fáradt voltam, de ez még mindig szövegelt. Mit tehettem volna?! Küldjem el az éjszaka közepén? Különben is, Won Bin bizonyára már lefeküdt, nem akartam, hogy aztán engem osszon, amiért a kis csávó felébreszti kifelé menet. Szóval végül felajánlottam, hogy aludjon velem. Persze nem a matracomon, a földön. Most baromira szét fogok fagyni, mert a paplanomat leraktam neki a parkettára, plusz, mivel nincs meleg a szobában, odaadtam neki a plédemet is.

Azért ez kiakasztó. Itt ülök a saját szobámban – na, jó, ideiglenes szobámban, amíg Price száműzetése véget nem ér -, a matracomon – ami amúgy rohadt kényelmetlen -, és széjjel fagyok. Már jégcsapok lógnak az ujjaimról, nem vicc! A toll hozzádermedt az ujjamhoz! Holnap majd le kell olvasztanom hajszárítóval!

Az van, hogy a szoba, amiben most csövezek, Won Binnek egykor valami gardróbja volt, vagy mi. Mivel nem szobának használta – nem is az, inkább egy patkánylyuk -, fos a fűtés benne, az egy szem ablak nincs megfelelően szigetelve, és odakint feltámadt a szél, ami most halkan süvít a fülem mellett. A fal tök hideg, és még tíz centire a faltól is érezni a hőmérséklet különbséget. Na, szal, király éjszaka elé nézek!

Azt hiszem, még meg fogom bánni, hogy beleegyeztem az üzletbe Ming Sannal, de már nincs visszaút. Nem vagyok olyan, mint azok a seggfejek, akik segget csinálnak a szájukból. Ha már egyszer rávett, hogy alkut kössek vele, be fogom tartani. Viszont alig várom, hogy túl legyünk ezen az egészen. Már amúgy is idegesít, hogy annyira hálálkodik a színpadon történtek miatt. Mintha nem tudná, hogy miért tettem. Nem volt választásom! Nem az volt a célom, hogy megmentsem az égéstől, csak a saját büszkeségemet féltettem. Ez már csak így megy, ha az ember ad magára valamit is.

Ám egy valamire már rájöttem az elmúlt napok során – lehet, hogy heteket kéne írnom, mindegy -, Won Bin tudhat valamit. Ez a napló írósdi tényleg nem is olyan rossz elfoglaltság. Az ember néha jobban érzi magát, ha átgondolja a dolgokat. Persze azért nem fogom megköszönni neki. Az a tapasztalatom, hogy az olyan embereket, mint ő, meg kell hagyni abban a hitükben, hogy a dicsérgetés az ő kiváltságuk. Ha én állnék oda megveregetni a vállát, szerintem kiakadna. Így, hogy ő érezheti úgy, hogy jutalomfalatot nyom a számba minden alkalommal, amikor nem okozok csalódást Price-nak, megmarad az illúziója, hogy felettem áll. Persze az igazat csak én tudom, és persze Price. Won Bin jó csávó, és bírom is, meg minden, de ő is függ a hatalomtól, akárcsak én, vagy a srácok.

Na, megyek, átnézem a tanulni valót, mert egy dolog a jó pofizás a színpadon, és megint egy másik a suli. Ha Price azon kap, hogy szarok bele a kötelező rutinba, még kihúzom a gyufát!

Ébredés
108. nap

Ming San arra ébredt, hogy kibírhatatlan fájdalom hasogatja a hátát. Kimerülten nyújtóztatta ki elgémberedett izmait, miközben lassan felszállt a köd az agyáról. Álmosan pislogott néhányat, mielőtt végleg elengedte a furcsa álom utolsó darabjait is. Felült az összegyűrődött, kényelmetlen paplanon, és tekintete azonnal ideiglenes szobatársát kereste, aki még mélyen aludt a matracán.

Angel egészen más volt alvás közben, mint éberen. Szőkés haja úgy terült el a fehér, kisméretű párnán, mint egy glória, ezzel életre keltve a nevet, melyet viselt. Valóban úgy festett, mint egy ártatlan, mennyből szalasztott jótét lélek, persze ha az ember el tudott vonatkoztatni a valódi személyiségétől.

Ming San akaratlanul is elmosolyodott, és nagyon csendben közelebb óvakodott. Letérdelt a szuszogó vezető mellett, és eltűnődve bámulta, olyan áhítattal, mintha egy gyönyörű nő álmát lesné ki. Ami azt illeti, a mindig komor fiú tényleg nőies volt szabályos, finom vonásaival, keskeny, szép metszésű orrával, és különleges, mandulavágású szemeivel.

– Szóval ilyen vagy, amikor nem nyomaszt semmi – suttogta még mindig töprengőn Ming San. Sóhajtozva bámulta a fiút, amíg meg nem unta. Szerencsére gyorsan talált magának más, hangtalan elfoglaltságot.

Mint kiderült, a vezető igen precízen tárolja a dolgait. Könnyedén ráakadt a kottáira és dalszövegeire, melyeket hat mappába rendezgetve őrzött a matrac végéhez tolt faládában. Ezenkívül két könyv – egy rongyosra olvasott régi krimi és egy agykontrollal foglalkozó kötet -, néhány füzet, rajzlapok, tollak, ceruzák, radír, vonalzó és egy kisméretű fekete fémdoboz hevert még a láda mélyén – utóbbi festetlen, lakkozás nélküli, olcsó, minden bútorboltban kapható, könnyen összeszerelhető tucat darab volt. Néhány éve Ming San is vett magának ilyet, de a sajátját befestette feketére, és fehér, illetve sárga motívumokkal díszítette, hogy menjen a szobája hangulatához.

Belelapozott a füzetekbe, és azt vette el végül, amit a legvastagabbnak ítélt. Tudta, hogy tilosban jár, de annyira megfogta az a néhány dal, amit előző nap látott Angel kottáin, hogy muszáj volt ellenőriznie, van-e még több is belőlük.

Fellapozta az elsárgult lapú, bizonyára öreg füzetet, és tátott szájjal vette szemügyre a számtalan verset és dalszöveget. Megismerte Angel jellegzetes írását az előző este után, így kétség sem férhetett hozzá, hogy mit tart a kezében. Persze felmerülhetett volna benne a gondolat, hogy a versek és dalszövegek szerzője nem a fiú, csupán lejegyezte őket, de a stílusuk alapján éppen olyannak érezte őket, mint a korábban olvasottakat.

Teljesen elmerült a szépen rendezett sorokban. Úgy falta az oldalakat, mintha záróvizsgára készülne, és attól félne, hogy nem tud mindent a fejébe tömni, mielőtt lejár a felkészülési ideje.

Nem figyelte, mennyi az idő. Észre sem vette, hogy a homályos szoba kivilágosodott valamelyest. A függöny nélküli ablakon kevés fény szűrődött csak be az ablak előtt álló fenyőfa miatt, de már határozottan benne jártak a délelőttben. Ming San megfeledkezett az éhségről, amit ébredéskor érzett, és az is kiment a fejéből, hogy nincs egyedül.

– Te meg mi a fenét csinálsz? – csattant egy ingerült hang a közelből. Ming San úgy csapta le maga elé a füzetet, mintha államtitkok kilesésén kapták volna rajta. Bűntudatosan pillantott a kócos, mogorva vezetőre, aki dühös arccal ült a matrac közepén. Álmosnak és kimerültnek látszott, ennek ellenére a már jól ismert dacos lángocska táncolt a szemében, és a száját is a megszokott módon feszítette meg, ahogy erőlködés közben szokta az ember.

– Én csak… Aludtál, és nem tudtam, mihez kezdhetnék – magyarázkodott hadarva a rajtakapott fiú, miközben feszülten tördelte az ujjait, hangos ropogást csikarva elő belőlük.

– És ezért átböngészted a cuccaimat? Mégis milyen jogon kutatsz a személyes holmim között?

Ming San erős szégyenérzetével küszködve sütötte le a szemét. Angelnek igaza volt, nem szabadott volna belenéznie a ládába. Ugyanakkor, valójában nagyon is örült, hogy megtette. A versek és dalszövegek kárpótolták azzal kapcsolatban, ami most várt rá.

Mielőtt újra megszólalhatott volna, Angel felpattant, és szikrázó szemekkel bámult le rá. Túlságosan dühösnek tűnt ahhoz képest, ami felbosszantotta.

– Ha még egyszer engedély nélkül nyúlsz bármihez, ami az enyém, vége az egyességünknek! Nem tolerálom, ha kémkednek utánam!

Ming San álla hangosan koppant a padlón – legalábbis meg volt róla győződve, hogy ez történt. Azért kicsit túlzásnak érezte a vádat. Végül is nem a fiú naplóját olvasta – amit mindannyiuknak kötelező volt vezetni Won Bin utasítására -, csupán a szerzeményeit.

Aggódva tápászkodott fel, de nem mert közelebb lépni a felbőszült vezetőhöz. Idegesen markolászta pulóvere szegélyét, mialatt azon filózott, hogyan hozhatná rendbe a dolgokat.

Azt, hogy Angel mennyire érzékeny mindenben, már egy ideje észrevette, mégis, különösen vette ki magát ez a nyilvánvaló harag, ami nem csak a szeméből áradt, ott volt a testtartásában, a hangjában, de még a mozdulatban is, amivel az ajtó felé mutatott.

– Jobb lesz, ha most elmész! – morogta maga elé ingerülten.

– Miért szégyelled ennyire a szerzeményeidet? Elképesztően tehetséges vagy, a helyedben büszke lennék rá, hogy…

– Nem vagy a helyemben, világos? És most menj el, mielőtt még… Mielőtt… – Nagyot nyelt, sötét pillantása még zordabbá vált, beszívta az ajkait, lehunyta a szemét, és várt egy pillanatig. Ming San biztos volt benne, hogy próbálja lenyugtatni magát. – Csak menj – súgta egészen lehalkítva a hangját, ami most már inkább tűnt keserűnek, mint felháborodottnak.

– Mikor találkozunk újra? – kérdezte Ming San az ajtó felé tartva. Lassan megkerülte házigazdáját, és a küszöbre lépve megtorpant. Visszanézett a még mindig mereven álló fiúra, és meglepetten vette tudomásul, hogy Angel valósággal reszket.

– Ezt ne most beszéljük meg – sziszegte a vezető alig hallhatóan, majd, hogy lezárja a témát, az ablakhoz sétált, és tüntetőleg hátat fordított vendégének.

Ming San jobbnak látta, ha most nem zaklatja tovább, bár tényleg szerette volna tudni, mikor kezdik el az énekórákat. Kíváncsi volt, Angel milyen módszerrel fogja tanítani, ugyanakkor nem szándékozott még jobban kihozni a sodrából. Szüksége volt a segítségére, ezért inkább annyiban hagyta a kérdést.

– Sajnálom. Nem akartalak megbántani – jegyezte meg, mielőtt átlépte a küszöböt.

– Vigyázz hazafelé menet! – fűzte hozzá mintegy békülékenyen Angel, de továbbra sem fordult felé.

Won Bin éppen elkészült a reggelivel, amikor észrevette a távozó fiút, aki kócosan, zavartan, ugyanakkor sietősen tartott az ajtó felé. Meglepetten indult utána.

– Gyere, egyél valamit, mielőtt elmész – invitálta a konyhába. Nem értette, hová siet annyira a kölyök, főleg, hogy este éppen ő volt az, aki nem akart elmenni.

Ming San szomorúan sóhajtott fel. A gyomra újra felmordult, viszont félt tovább maradni Won Bin házában. Ha Angel netán rájön, hogy nem ment el azonnal, ahogy utasította, esetleg tényleg meggondolja magát, és nem lesz hajlandó segíteni neki a felkészülésben. Nem kockáztathatott.

– Nem lehet, de azért kösz. Bocs, hogy itt aludtam, sajnálom, hogy zavartalak…

– Ugyan már, kölyök, a házam mindig nyitva áll előttetek. Nem túl tágas, és nincs tisztességes vendégszobám, de bármikor meghúzhatjátok itt magatokat, ha beéritek a padlóval vagy a kanapéval.

Won Bin most sem okozott csalódást. Noha nem állt ki értük a jövőjükkel kapcsolatban, legalábbis úgy tűnt, hogy valamiért elkönyvelte a csapatot középszerűnek, éppen olyan segítőkészen viszonyult Ming Sanhoz, mint bármikor korábban. Még ha az üzleti kapcsolat meg is szakad majd közte, és a fiúk között, bizonyára bármikor fordulhatnak majd hozzá, ha úgy adódik. Ming San biztos volt benne, hogy Won Bin soha nem küldené el őt, vagy a többieket.

– Ez igazán rendes tőled – nyújtott kezet, amit a férfi el is fogadott.

– Ne hívjak neked egy taxit?

– Hagyd csak, le vagyok égve – csóválta a fejét Ming San.

Ugyan a szülei támogatták valamelyest anyagilag, luxus kiadásokra nem telt, és egyébként sem költötte szívesen a pénzt felesleges dolgokra. Won Bin láthatóan másképpen gondolkozott a pénzzel kapcsolatban, bár ami azt illeti, elnézve az otthonát, ez tulajdonképpen nem is tűnt meglepőnek.

Amennyit Ming San látott belőle, a ház igényes berendezéséhez nagyképernyős LCD televízió, szobaszökőkút és egy új állapotú szobabicikli is tartozott. A falakon drága festmények sorakoztak, a bútorok antik hatást keltettek, a plafonról igazi kristály csillár lógott alá, a szőnyegek kézzel szőtt, megfizethetetlen darabok voltak.

Bár a ház kevés helyiségből állt, és kizárólag a nappali méretei voltak kissé hivalkodóak, minden a berendezéshez tartozó tárgy férfias eleganciát árasztott. Ming San tisztában volt vele, hogy a férfi elég tehetős ahhoz, hogy akár egy nagyobb házat is problémamentesen fenntartson. Talán csak nem volt szüksége ennél tágasabb élettérre, vagy egyszerűen szerette ezt a régi, de jól karbantartott házat. Mindenesetre az nyilvánvalónak látszott, hogy Won Binnek fogalma sincs arról, milyen érzés, ha nincs a zsebében még annyi pénz sem, amiből egy buszjegyet vehetne.

– A vendégem vagy – ajánlotta a férfi, és már indult is a telefonhoz, hogy felhívja valamelyik taxi társaságot.

– Kösz, de inkább sétálok.

– Sétálsz? – húzta fel a szemöldökét Won Bin, miközben megállt. Elképedve tanulmányozta a fiú sápadt arcát, mint aki nem érti, mi ütött a kamasz kölyökbe. – Van fogalmad róla, hány fok van odakint? Még hét óra sincs, öcsi. Már megbocsáss, hogy ezt mondom, de mire elérsz a buszmegállóig – ami elég messze van innen -, jéggé fagy a kukacod. Ne légy ostoba, Ming San! Nem gyalogolhatsz ebben a cuccban.

– Este is ez volt rajtam – érvelt a fiú feszengve. Won Bin vehemens léptekkel mellette termett.

– Éppen ez az, öcskös! Még meg sem száradt a dzsekid, ráadásul most hidegebb van, mint amikor jöttél. Várj még néhány órát, amíg felmelegszik az idő, vagy engedd meg, hogy fizessek neked egy taxit. Más sem hiányzik, mint hogy tüdőgyulladást kapj nekem… El tudod képzelni, mit tesz egy dühös anya, ha egy felelőtlen felnőtt miatt betegszik meg a drágalátos fiacskája?! Jobb szeretem, ha az én kezemben van a diótörő!

– Már nem vagyok gyerek – sóhajtotta Ming San zavartan. Tizenkilenc évesen rosszul esett neki, hogy Won Bin nem kezeli felnőttként. Nem érezte magát taknyos kölyöknek, legalábbis annyira nem, hogy az anyja miatt kelljen aggódnia. A férfi azonban ezt a kérdést is eltérően kezelte. Sok mindenben gondolkozott másképpen, mint az általa felkarolt kamaszok, pedig az ő korukban éppen annyira felháborította, ha alábecsülték, amennyire most a fiú vette zokon.

– Oh, tudom ám én azt, fiam, de anyád szemében mindig is az leszel. Nem számít, hány éves vagy, ő csak egy kisfiút lát maga előtt, ha rád néz, és éppen úgy óv, ahogy pelenkás korodban tette. Szokj hozzá, mert ez az élet része, már ha vagy annyira szerencsés, hogy egyáltalán érdekled az anyádat. Ismertem olyan nőt, akit a négy éves kölke sem izgatott. De te nem panaszkodhatsz…

– Nem értem, egyáltalán minek kellett találkoznod a szüleinkkel. Ez annyira frusztráló – akadékoskodott a fiú, észre sem véve, hogy Won Bin az időt húzza, abban reménykedve, hogy talán maradásra tudja bírni, ha más nem addig, amíg valamelyest enyhül az idő.

– Csak a dolgát teszi, kár felróni neki – morogta egy ismerős hang. Ming San azonnal megperdült, hogy lássa a vezetőt, aki az ajtófélfának támaszkodva állt, bizonyára szándékosan lezser pózban, hogy olyan lazának látszódjon, mint a huszonegyedik század erkölcsi normái.

– Én már… éppen indultam, csak… Már itt sem vagyok – hebegte Ming San, attól tartva, hogy Angel dühös lesz, amiért még mindig nem hagyta el a házat.

– Ne siess már annyira – próbálta a konyha felé terelni Won Bin. Angel megvonta a vállát.

– Van valami kaja? Éhen halok!

Átbújt az értetlen férfi mögött, hogy szemügyre vegye a hűtőszekrényt, közben halkan még megszólalt, ügyelve rá, hogy a kint állók is hallják, ugyanakkor vigyázva, hogy a hangja közömbös maradjon.

– Most teríthetek három személyre! Remek! Mert amúgy is annyira ráérek…

Ming San és Won Bin összenéztek, a fiú azért, mert váratlanul érte, hogy a vezető kvázi marasztalta reggelire, a férfi pedig azért, mert hiába próbált rájönni, mi folyik körülötte. Végül úgy döntött, nem az ő dolga, amíg nincs szükség rá, hogy közbe avatkozzon. Megragadta Ming San karját, és a konyha felé tuszkolta. Vendége ezúttal nem tiltakozott, bár még hebegett valamit, de Won Bin nem értette, és nem is igazán érdekelte annyira, hogy rákérdezzen.

A konyha sem volt sokkal nagyobb, mint a szoba, ahol Angel tengődött. A falakat régi, a hatvanas évek reklámjait idéző plakátok díszítették, a hűtőn annyi mágnes volt, hogy jóformán látni sem lehetett az eredeti színét. A plafonról üres sörös és kólás dobozok lógtak, amiket színes zsinórokkal rögzítettek a számtalan falba fúrt karikába. Fura hely volt, és nem is illett túlzottan a ház többi részéhez, mégis volt valami kellemes, megfoghatatlan bája.

Ming San leült az egyik bárszékre, és feltámaszkodott az asztalként használt keskeny pultra. Elvett egy kiflit a fal melletti fonott kosárból, és majszolni kezdte, közben kíváncsian fürkészve Angelt, aki éppen felvágottat szeletelt a szeletelő géppel.

– Facsarnál narancsot, ha már egyszer a nyakunkon ragadtál? – lökte a hűtőből elővett tálat Ming San felé, miután végzett, aztán elővette a citromfacsarót, és azt is felé tolta. Won Bin semmit sem szólt, hagyta, hogy a két fiú lejátssza a csatát, bármi is okozta annak kitörését.

Mintha egy jó meccset nézne, elhelyezkedett az egyetlen támlás széken, kezében egy tál müzlit tartva, és falatozva várta a fejleményeket. Tulajdonképpen meglehetősen jól szórakozott. Angel szemlátomást lekezelő, ugyanakkor mégis inkább csipkelődő, mint undok volt, Ming San pedig beletörődötten fogadta a gúnyos és piszkálódó megjegyzéseket, néha felnézett, de legtöbbször csak koncentrált arra, amit éppen csinált.

Amint befejezte a narancs facsarását, Angel kést rakott elé, és egy doboz vajat, majd utasította, hogy kenje meg az általa már felszeletelt kenyeret. Míg a csendes vendég tette a dolgát, a vezető tojásokat pakolt egy már a tűzhelyre helyezett edénybe, elkészítette a kávét, és teát is főzött. Ha megszólalt, kivétel nélkül valami szurkálódó megjegyzést tett, leszólta Ming San tempóját, azt, ahogy fogta a kést, és azért is fanyalgott, hogy a fiú túl vastagon keni meg a kenyereket.

Won Bin egyre inkább kíváncsi lett. Azon morfondírozott, mi ez a civódás a két kölyök között. Valójában meglepte, hogy Angel ennyire beszédes, máskor hallgatott, mintha a hangját csak az éneklésre tartogatná. A mindig mogorva fiú most meglepően energikusnak látszott, és bár láthatóan bosszantani próbálta társát, mégis mintha érdeklődést mutatott volna felé. A férfi régóta ismerte már, de még soha nem vette észre, hogy bármi is izgatná a füzetein és dalain kívül.

Noha a fiúk nem szívesen beszéltek a vezetőhöz fűződő kapcsolatukról, Won Bin nem volt vak, első perctől feltűnt neki, mennyire nem kedvelik a szőke a fiút, de úgy tett, mintha nem lenne tudatában, hiszen Angel jelenlétére szükség volt a csapatban. Legalábbis az lett volna, de Won Bin úgy vette észre, a kölyköt nem érdekli az együttes, és a társait is próbálja kerülni, amennyire lehetséges.

Amikor azt az utasítást kapta, hogy véget vessen a csapatnak, tényleg mélységes szomorúság lett úrrá rajta. Nem tehetett róla, megkedvelte a zajos kis társaságot. Szívesen figyelte a viccelődésüket, örömmel hallgatta a csacsogásukat, és mindig élvezte az ugratásokat, amiket egymás ellen eszeltek ki. Egy ideje olyan érzés töltötte el közöttük, mintha adoptált volna egy rakás kamaszt, akik már nem kellettek a szüleiknek. Persze szerencsére mind olyan családból származott, ahol elegendő figyelmet és szeretetet kapott. Mind, kivéve azt a fiút, akinek a legnagyobb szüksége lett volna erre.

A reggeli során Ming San is feloldódott kicsit. Won Bin megígérte neki, hogy segít a csapatnak az utolsó fellépésre való felkészülésben, és mikor a két fiú megkérte, hogy tartsa titokban azt, hogy Ming Sant és Angelt együtt látta, bár nem igazán tudta követni a dolgokat, beleegyezett. A fiúk nem voltak hajlandóak elmondani, miért titkolóznak annyira, Won Bin azonban nem volt az a típusú ember, aki követelőzik. Belenyugodott, hogy kihagyják ebből, anélkül, hogy neheztelt volna rájuk. Örült, hogy Angel legalább az egyik kölyökkel szóba áll, nem akarta ezt elrontani.

Miután befejezték az evést, meglepő dolog történt. A vezető felajánlotta Ming Sannak, hogy maradjon, és nézzenek meg egy DVD-t. A lemez egy koncertfelvétel volt, Angel kedvenc előadójának utolsó turnéjáról. Ming San próbálta leplezni lelkesedését, de csapnivaló színésznek bizonyult.

Amíg vendégei elfoglalták a nappali kanapéját, Won Bin elment bevásárolni az ebédhez. Mivel remélte, hogy Ming San marad a következő étkezésre is, mindenből többet vett. Tekintettel arra, hogy a DVD két órányi anyagot tartalmazott, bevásárlás után még beült egy kávéházba, és megvárta, hogy lehetőleg a végével egy időben érjen haza.

A kora délelőtti napsütésnek köszönhetően elmúlt a reggeli zord idő, és kellemes hőmérséklet borult a városra. A madarak vidáman csicseregtek, az utcákat ellepték az emberek, és valahogy minden olyan tökéletesnek tűnt, amilyennek Won Bin régen nem látta már a dolgokat.

Fütyörészve nyitott be a házba, megkönnyebbülve az enyhén hűvös szellőtől, ami megcsapta az arcát. A DVD-t már nem hallotta, helyette Ming San jellegzetes, lágy hangja fogadta Angel szobája felől. A fiú az együttes egyik dalát énekelte, de néhány sor után elhallgatott, majd kicsivel később újra kezdte. Így ment ez a következő három óra során, szinte megállás nélkül, bár olykor másik dalba kezdett, és soha nem énekelte egyiket sem végig. Újra és újra ugyanazok a részek hangzottak fel. Won Bin a nappaliban ülve dolgozott a laptopján, néha eltűnődve azon, mi történik Angel szobájában. Sok időbe telt, mire rájött, hogy Ming San bizonyára énekelni tanul.

– Szóval ez a nagy titkolózás oka. Felcsaptál tanárnak – mosolygott Angelre gondolva. Most már megértette, miért szerette volna a fiú elhallgatni Ming San jelenlétét. A világért sem vallaná be a többieknek, hogy segít felkészülni valamelyiküknek. Ez a mindig magának való, visszahúzódó fiú szerette a megközelíthetetlen jégszobor képét mutatni a külvilág felé, és félt, hogy ha kiderül, hogy valójában nem is olyan elérhetetlen és fagyos, megsebzik és kihasználják. Mindig is ettől rettegett. Legalábbis azóta, hogy Won Bin megismerte.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (2 votes cast)
Heaven and Hell 7. rész, 10.0 out of 10 based on 2 ratings