Véres könnyek
106. nap

Angel azonnal eltűnt, ahogy elhagyta a dobogót, a többiek összegyűltek úgy fél méterre a színpadtól, és Won Bin reakciójára vártak. A férfi ünnepies hangulatban volt, megölelgette őket, és gratulált, bár hozzátette, hogy korai volna pezsgőt bontani, hiszen a végső értékelés még hátravan, de mindenesetre azért biztosította őket, hogy élvezhető előadást produkáltak odafent.


Amíg a fiúk jókedvűen nevetgéltek, és izgatottan elemezgették a számot, amit nem sokkal korábban elénekeltek, Ming San idegesen pásztázta tekintetével a tömeget. Angelnek nyoma veszett, pedig mindenképpen beszélnie kellett vele. Úgy érezte, az elmúlt hetek során igazságtalanul bánt a fiúval. Belátta, hogy az előítéletei rányomták bélyegüket a vezetővel kialakított kínosan feszengős kapcsolatra, és már bánta, hogy esélyt sem adott neki, noha végeredményben Angel sosem ártott neki, vagy a többieknek. Kicsit ugyan különc volt, távolságtartó és mindig zord és zárkózott, de ez utólag nem tűnt elég oknak arra, ahogy viselkedtek vele.

Mindez azonban csak Ming Sant foglalkoztatta, a többiek rá sem hederítettek a hiányzó tagra. Láthatóan pezsgőbuborékos volt a hangulat, dicsőségben úszó pillantások szegeződtek Ming Sanra is, aki tudomást sem vett a többiek örömmámoráról.

Egy darabig még ácsorgott közöttük, néha válaszolt, ha kérdezték, bár nem tudatosan, aztán elhatározta, hogy előkeríti a vezetőt, és mindenképpen kifejezi felé a háláját, amit azóta érzett, hogy a színpadon a fiú megbontotta a jól betanult koreográfiáját azért, hogy bátorítva megérintse a vállát.

Vajon miért tette? – futott át sokadszorra Ming San agyán, miközben átverekedte magát néhány sikoltozó tini lányon, és egy csapat borzalmasan kifestett fiún, akik toporogva várták, hogy sorra kerüljenek.

Mivel nem tudta, hol keresse a vezetőt, végül egy viszonylag központi helyen táborozott le, nekivetve hátát egy több méteres állványnak, amin nagyméretű kivetítővásznat helyeztek el, hogy a hátsó sorban állók is lássák a színpadi eseményeket.

A hangos zene keltette rezgéseket a mellkasában érezte, a szíve csak úgy dübörgött, eltompítva a hallását, miközben mérhetetlenül feszültnek érezte magát. Összeszorult gyomra nyugtalan görcsölésbe kezdett, fojtogató gombóc terpeszkedett még mindig a torkában, és mikor szemügyre vette a kezeit, látta, hogy mindkettő remeg.

A nyomás, ami az utolsó fellépés során telepedett rá, a tömeg okozta újdonság, a sok hangoskodó csitri, a tomboló zenészek, akik a színpadon őrült módjára pörögtek, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy úgy érezze, ezt a világot nem neki találták ki. Akarta a hírnevet, vágyott arra, hogy énekelhessen, hogy megismerjék és megszeressék az emberek, hogy valakivé váljon, és tiszteljék, de mégis, most úgy tűnt, talán nem képes mindezt elviselni. Van, aki erre a pályára születik, van, akinek nem való a felhajtás. Talán be kellene látnia, hogy a második kategóriába tartozik.

Egyelőre azonban korainak érezte erről döntést hozni. Most még túl friss volt az élmény, túl nagy erővel préselte össze, túlságosan a hatása alatt tartotta. Ha majd megnyugszik, ha kiengedi a fáradt gőzt és ellazul, mindent másképpen lát majd. Addig is, muszáj valami módon kimutatnia Angel felé, milyen sokat jelentett számára mindaz, amit a fiú tett érte a színpadon. Még soha senki nem vállalt ekkora kockázatot azért, hogy a segítségére siessen. Angel maga is belebukhatott volna a produkcióba azzal, hogy másra koncentrál, miközben táncol és énekel. De ő igazán profi volt, mintha számára nem jelentene nehézséget egyszerre sok dologra figyelni.

Amikor megpillantotta a festett hajú, rideg tekintetű vezetőt, nagyot dobbant a szíve. Néhány méterre állt tőle, az egyik konténer mosdó előtt. Ming San elindult, hogy megszólítsa, de kinyílt a konténer ajtaja, és Angel bement, majd magára zárta. Néhányan még álltak a sorban, fiúk és lányok vegyesen, mert csak ez az egy vécé kapott helyet itt, a fellépők részlegében. A nézők számára tucatnyi mobil illemhelyet felállítottak.

Ming San nem állt be a sorba, hanem a szemben felsorakoztatott büfékocsik egyike előtt vert tanyát. Pizzát, hot dogot és forró teát árultak, bár valahonnan sült gesztenye illatát hozta a szél, így valószínűsíthetően nem messze még több árus várta, hogy megszabadulhasson a portékájától.

A fedetlen sportcsarnok lezárt részén legalább olyan nyüzsgés volt, mint a nézőknek fenntartott területeken. A zenészek és szervezők folyamatosan ostromolták az ételt árusító bódékat és kisautókat, de itt nem lehetett látni ajándékot és szuveníreket kínáló embereket.

Ming San azonnal ellökte magát a hot dog árus kocsijától, amikor az ajtó kinyílt, és kilépett rajta Angel, immár abban a ruhában, amiben érkezett. A fiú egy fekete táskába pakolta a többi cuccát, bár Ming San nem tudta, eddig hol tartotta a csomagját, mert ő még nem látta nála, csak akkor, mikor bement a konténerbe. Gyorsan az útját állta, mielőtt a figyelmetlen vezető elmehetett volna mellette anélkül, hogy észrevette volna.

– Beszélnünk kell! – hadarta Ming San, mikor Angel megpróbálta kikerülni. Ingerültnek látszott, és a szemei is ellenségesebben csillogtak, mint máskor, de Ming San nem tágított. Ha nem mondja el, amit érez, bizonyára bűntudata lesz, és semmit sem utált jobban, mint bánkódni a meg nem tett dolgok miatt.

– Semmit sem kell csinálnom! – sziszegte Angel, de most sem sikerült kitérnie társa elől.

– Ami odafent történt… Én…

– Majdnem leégettél minket! Erről akarsz beszélni? – kérdezte szinte vicsorogva Angel. Ming Sannak egyetlen pillanatig inába szállt a bátorsága. Már majdnem félre állt, hogy elengedje a láthatóan rosszkedvű vezetőt, de végül összekapta magát, és újra próbálkozott.

– Amit tettél…

– Semmit sem tettem – fojtotta újfent belé a szót Angel.

– Ha nem sietsz a segítségemre…

– Nem tudom, miről beszélsz! Te kapaszkodtál belém. Ha lerántottál volna… Szerencséd volt, mert nem tűrtem volna el, hogy ennyi ember előtt kínos helyzetbe hozz!

Ming San nagyot nyelt. A jóképű fiú külseje szöges ellentétben állt a személyiségével. A bájos, angyali arc mögött egy utálatos kisördög lakozott, akiben annyi emberi érzés sem volt, mint egy kavicsban, ami a lába alatt nyöszörgött, mikor ránehezedett a bakancsával. Mégis lehetetlennek tűnt gyűlölni őt. Azok után, amit szerinte nem tett…

– Mondj akármit is, köszönöm neked! – sóhajtotta Ming San halkan.

– Most már békén hagysz? – mordult Angel, mire a társa bólintott, és elállt az útból, de még követte tekintetével a duzzogó angyalt.

– Vajon melyik az igazi éned? Az, akit most láttam, vagy az, akit a színpadon? – tűnődött félhangosan, majd visszaindult a többiekhez, remélve, hogy idővel a fújtató kis bika lehiggad majd.

A percek lassan teltek, a csapat tagjai már nem voltak olyan felszabadultak és megkönnyebbültek, mint a sikeres produkciót követően. Elég sok jó számot hallottak, sok tapsviharral kísért előadást néztek végig a színpad mellől, és már elmúlt a magabiztosságuk.

Az idő elérkezett, és felszólítottak minden résztvevő még versenyben maradt csapatot a dobogóra. Ahogy eddig is, most is Angel ment előre, de bevárta félúton a többieket, és közöttük állt meg, mintha nem lenne olyan borzalmas a kapcsolata velük. Amíg egymás mellett álltak, nem látszott rajta a megszokott közönyösség. Bár nem mosolygott kényszeresen, mint a többiek, a szeme élénken ragyogott, az arca nyugodt volt, és mikor Kyle a tenyerébe csúsztatta a kezét, nem húzta el, sőt, szinte automatikusan kereste a másik oldalán álló Jin Saeng kezét is. Így várakoztak, egymásnak erőt adva, türelmetlen izgalommal, hol a közönséget fürkészve, hol egymás arcát – bár Angel jobbára a bírákat figyelte -, közben hallgatva a rendezvény házigazdáját, aki felsorolta a várható nyereményeket.

A közönség díjat két együttesnek szándékoztak odaítélni. Mindkét csapat tagjai részére a koncert emblémájával és dátumával ellátott pólót és baseballsapkát ajánlottak fel, illetve egy-egy üvegszobrocskát.

A harmadik helyezett csapat tagjai szintén számíthattak a pólókra és sapkákra, emellett a kis szobrocskákra is – amit itt már nem csak a csapat, de a tagok külön-külön is megkapnak -, és a rendezvény szervezői felajánlottak egy fellépést egy kisebb szórakozóhelyen.

A második helyezett csapat ajándékaihoz a sapkák, pólók és szobrok mellé egy fekete gitár is társult, emellett meghívást kaptak egy ismert előadó koncertjére, mint előzenekar.

A legjobban nyilvánvalóan a győzteseket honorálták, akik a pólók, sapkák és szobrok mellett egy dobkészletet és egy egész estés, két órás koncert lehetőséget nyertek, amihez tartozott egy függő díj is, ami azt jelentette, hogy ha a csapat koncertje sikeresen zárul, akkor egy kislemezt is felvesznek velük.

A Heaven and Hell tagjait nem a díjak érdekelték, sokkal inkább az elismerés, és persze a lehetőség egy saját kislemez elkészítésére. De a legfontosabb a fennmaradásuk volt, amit Won Bin a helyezésüktől tett függővé. Ha a férfi tartja a szavát, akkor első helyen kell végezniük ahhoz, hogy együtt maradhassanak. Ez a tudat teljes mértékig letaglózta őket. Aggódtak, idegeskedtek és féltek. Ezek az érzések csak most szállták meg őket, hogy karnyújtásnyira kerültek az eredménytől, ami vagy győzelem, vagy a hirtelen halál lehetett csak.

Ming San észrevette, hogy Angel arckifejezése is megváltozik. Amikor elhangzott az első közönség kedvenc csapat neve, a fiú megdermedt, és visszafojtott lélegzettel állt, míg rá nem jött, hogy nem őket szólították.

A nyertes csapat örült a díjnak, hálásan köszönetet mondtak a nézőknek és a zsűrinek egyaránt, és láthatóan elégedetten távoztak a dobogóról. Angel együttese azonban élet halál harcot vívott, és számukra a közönségdíj a halált jelképezte, így egyszerre sóhajtottak fel, mikor a második alkalommal is más csapatot hívtak.

Ming San szeretett volna Angel mellett állni, fogni a kezét, és érezni a benne tomboló feszültséget. Biztos volt benne, hogy a fiú minden alkalommal, mikor egy név felhangzik, megszorítja a mellette állók kezét. Ez a reakció bizonyság lett volna arra, hogy tényleg érdekli a csapat jövője, és valahol, legbelül, nagyon mélyen tudat alatt a társai jövője is. Ming San tapasztalni akarta a fiú feszültségét, bár valamelyest az arcára kiült merev álarc is megingott, és mögötte ott bujkált az ember, az érző, vágyakozó, rettegő fiú, akit Ming San vágyott megismerni. Hinni akarta, hogy Angel a valóságban közel sem olyan közönyös, mint amilyennek mutatja magát.

A harmadik helyezett az a zenekar lett, ami Kyle-nak és Jin Saengnek a legjobban tetszett. Julian is tőlük tartott a leginkább. A két fiúból és három lányból álló formáció elég jókedvűnek tűnt, amikor átvették a jussukat a bíráktól.

Kyle Ming Sanra nézett, és zavartan elmosolyodott, mintegy bíztatásul, vagy csak azért, mert tudatni akarta, hogy megkönnyebbült. Persze még sok jó együttes maradt, de igazából őket vélték a legesélyesebbnek arra, hogy győzzenek. Úgy érezték, a konkurencia elbukott, de megnyugodni még korai lett volna.

A színpadon elhelyezett rögtönzött dobogónak még két üres foka maradt. Mivel a dobogó két sámliból, és egy magasabb kisasztalból állt, csak egy-egy ember állhatott fel rá, képviselve saját csapatát. A Heaven and Hell énekesei számára nem volt kérdés, hogy ki fog ott állni, ha netán győznének. Márpedig muszáj volt megnyerniük a versenyt, máskülönben jó eséllyel lőttek a karrierjüknek együtt.

Miután elhallgatott a közönség, felkonferálták a második helyezettet is. Mikor meghallották a Heaven and Hell nevét, hirtelen mind kővé dermedtek. Zavarodottan, csalódottan és lesújtva álltak egymás mellett, erősen szorítva a tenyerükbe simuló kezet, egyszerre tartva benn a levegőt, mintha csoportos öngyilkosságot készülnének végrehajtani. Aztán Angel kihúzta a kezét a többiekéből, és elindult a bírák felé, hogy átvegye az ajándékokat – most csak a közösen kapott szobrocskát, és a fellépésre jogosító papírt adták át, a többi nyeremény egyelőre ott maradt a bírák asztalán, de már felkerült rá az együttes neve, ahogy a korábbi győzteseké is. Amíg Angel megkapta a díjat, egy fiatal lány minden tag nevét felírta egy papírra, és egyenként felcímkézte a pólókat és sapkákat.
A vezető egyetlen pillantást sem vetett a nyereményre, csak a szobrot és az oklevelet vette át, majd mind a kettőt felemelte, és megmutatta a boldogan ünneplő közönségnek.

A többiek is magukhoz tértek, és próbálva leplezni csalódottságukat követték a vezető példáját, megköszönték a jutalmat, és felsorakoztak a dobogó mögött. Angel kifejezéstelen arccal lépett a még szabad sámlira. Hidegvérrel nézett fel, leplezve a szomorúságot és dühöt, amit érzett, és amit a többiek azonnal láttak rajta, bármennyire erőlködött is, hogy elrejtse.

Ming San lehajtott fejjel hallgatta a győztes csapatot éljenző tömeget. Julian remegő kézzel törölte le a könnycseppet, ami kiszökött a szeméből. Jin Saeng és Kyle most is fogták egymás kezét, támogatva a másikat, és valamelyest levezetve a saját fájdalmukat.

Végül az utolsó csapat frontembere is elfoglalta a helyét a dobogón, és elkészült a fénykép, amit a rendezvény házigazdája készített, és amit a következő években bemutatnak majd a korábbi években készült képekkel együtt.

Miután a kötelező hajcihő véget ért, mindenki elhagyta a színpadot, kivéve a győztes csapatokat, akik végre megkapták a kisebb díjakat a bírák asztalánál. A hangszereket ugyan megnézhették, de azokról most csak egy elismervényt adtak nekik, amivel később majd átvehetik őket, amikor leszállítják a próbatermükbe, vagy egy általuk megnevezett helyre. Angel a garázs címét adta meg, és a saját telefonszámát időpont egyeztetés céljából. A többiek nem szóltak bele a dologba, amúgy is szégyellték magukat, ahelyett, hogy örültek volna, hogy ilyen szép eredményt értek el. Csakhogy tudták, ez túl kevés, ennél többet vártak tőlük, és ez mindannyiukat elkeserítette.

Miután lejöttek a színpadról, Won Bint keresték, aki éppen telefonálgatott az egyik hangfal mellett. Ming San észrevette, hogy Angel lemarad mögöttük, bár lassan azért követte őket. Amikor odaértek a férfihez, felsorakoztak előtte, mint a rosszgyerekek, akik várják a büntetést. Won Bin befejezte a beszélgetést, és Angelre szegezte a tekintetét, aki olyan arccal állt, mintha a halálos ítéletét várná.

– Azt akarja, hogy szedd össze a cuccod, és költözz át hozzám. Remélem, tudod, mit gondol most, és nem kell közvetítenem mindazt, amit mondott.

Senki sem értette, Won Bin miről beszél, leszámítva az érintettet, aki savanyú arckifejezéssel hajtotta le a fejét.

– Csalódott vagyok, srácok! – pillantott végül a többiekre, miközben egy csapat lány haladt el mellettük, akik vigyorogva gratuláltak a második helyhez, nem is sejtve, hogy a helyezés milyen rossz hangulatot teremtett a Heaven and Hell köreiben.

– Szóval ennyi volt? – kérdezte sírós hangon Julian. Nem akarta elhinni, hogy többé nem énekelhet a fiúkkal. Megszerette őket, már-már úgy érezte, mintha mindig is ismerték volna egymást. Félt, hogy milyen lesz újra nélkülük. A többiek hasonlóan érezték magukat. – Akkor vége a csapatnak?

– Nos, a verseny előtt elmondtam nektek, hogy mit várok tőletek. A második helyezés középszerűséget jelent. Én tényleg bírlak titeket, srácok, de már éppen elég középszerű banda van. Nekem a legjobbak kellenek. Olyanok, akik képesek világot megváltani. Akik stílust teremtenek, akik egy napon tényleg meghatározó szereplői lesznek a zenei életnek.

– Az én hibám volt! Még nem készültek fel rá. Tudnom kellett volna – szólt közbe Angel elkínzott hangon. – Ez lett voln0a a feladatom, hogy megmondjam, mikor léphetnek nyilvánosság elé. Láttam, hogy még nem tökéletes, hogy nem megy minden flottul, hogy a számok nem elég jók, hogy a koreográfia csak átlagos, nem szuper. Nem teszteltem le azt sem, mennyire bírják a nyomást. Csak én vizsgáztam középszerűségből, Won Bin, nem ők! Csak adj nekik egy jó vezetőt, és meg fogod tőlük kapni azt, amit akarsz. Mondd meg neki, hogy hajlandó vagyok őket támogatni, amíg be nem futnak.

Minden szem Angelre szegeződött. Won Bin meglepetten húzta fel a szemöldökét, a többiek szóhoz sem jutottak meglepetésükben. Ming San olyan erős bűntudatot érzett, hogy majd megfulladt a súlyától.

– Amikor a színpadon voltunk, én…

– Te mindent jól csináltál – vágott közbe a vezető, miközben szikrázó szemekkel nézett a döbbent fiúra. – Vállalom a felelősséget azért, ami történt! Mondd meg neki, hogy csak én okoztam csalódást.

– Nos, te magad is megmondhatod neki, mert ma este nálam vacsorázik, és ami azt illeti, te is ott leszel.

– Értem – bólintott szokatlanul alázatosan Angel.

– Kiről van szó? – kérdezte Kyle értetlenül.

– Ez csak Angelre tartozik, fiúk. Most hazaviszlek benneteket. Aludjátok ki magatokat. Nyertetek egy fellépést, azt még megcsinálhatjátok. A pénzt megkapjátok érte, ennyit ígérhetek nektek, semmi többet. Sajnálom, srácok.

– Ez nem igazságos! Mi mindent megtettünk! – csattant Julian kétségbeesetten. Képtelen volt szó nélkül elfogadni, hogy darabokra zúzzák az álmait.

– Még ne temessétek a csapatot. Tegyétek, amit Won Bin mondott. Ti tényleg mindent megtettetek, és én is meg fogok tenni mindent. Addig is nézzétek át újra a dalokat, gyakoroljatok, készüljetek fel. Valakit kaptok majd helyettem, vagy ha muszáj, ezt még végigcsinálom veletek.

– Hogy érted azt, hogy ezt még? – nyelt egy nagyot Ming San. – Mi az, hogy kapunk valakit helyetted? Mi a fenéről beszéltek?

– Nem tudtam nyerni veletek. Ez volt a dolgom. Ezért szerződtettek mellétek, hogy győztest faragjak belőletek, de nem sikerült. Ez azonban nem feltétlenül jelenti a ti bukásotokat is. Mint mondtam, mindent meg fogok tenni értetek. Legalább egyszer kiállok majd mellettetek, szóval fogadjátok meg, amit mondtam, és gyakoroljatok sokat. Ez vezetőként az első, és egyben utolsó kérésem hozzátok. Sajnálom, hogy elszúrtam, igazán.

– Angel! Ideje indulnod, még össze kell csomagolnod a holmidat. Jobb, ha nem késel el – veregette meg a fiú vállát Won Bin, aki most, hogy mellé lépett, olyan volt, mint egy hegy, ami oltalmazóan tornyosul a megtört fiú fölé, aki még most is viszonylag méltóságteljesnek látszott, annak ellenére is, hogy mindenki érezte, ezúttal tényleg kibillent a megszokott közönyösségéből.

Napló – Julian
106. nap

Életemben először volt alkalmam végignézni, hogyan omlanak össze sorsok és álmok egyetlen pillanat alatt. Persze az ember naponta szembesül ilyesmivel. A tévében sugárzott show műsoroknak mindig vannak vesztesei, a versenyeken mindig kellenek győztesek, de ugyanúgy olyanok is, akik túl későn érnek a célba. A saját bőrömön megtapasztalni mindezt egészen más volt, mint a képernyő elől szemlélve.


Nehéz lett volna megfogalmazni, mi mindent éreztem abban a pillanatban, amikor meghallottam az együttes nevét – túl korán. Egyetlen másodpercig mérhetetlen fájdalom sugárzott át rajtam, mintha egy lézersugár hatolt volna át a testemen, vagy egy sebesen száguldó golyó. Aztán jött a csend, a fülsiketítő, irritáló némaság. Nem tartott tovább egy sóhajtásnál, de annál kínzóbbnak éreztem. Végül, de nem utolsó sorban megérkezett a mindent elsöprő szomorúság, a felismerés, hogy az erőfeszítéseink hiábavalónak bizonyultak.


Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy kihirdették a második helyünket, de mikor a többiekre szegeztem a tekintetem, a saját gondolataimat és fájdalmamat láttam visszatükröződni az arcukon. Olyan volt, mint amikor teljes erőből futsz, és egyszer csak előtted terem egy hatalmas fa, és te úgy csapódsz a széles törzsének, mint egy tollaslabda az ütőnek.


Angel elindult átvenni a díjat, de ő pont annyira büntetésnek élte meg ezt az eredményt, mint mi magunk. Látszott rajta, mennyire marcangolja a csalódottság. Nyilvánvalóan minket hibáztatott, elvégre korábban már felsorolta, mennyi hibát vélt felfedezni az előadásunkban. Ő persze tökéletesen oldotta meg a feladatot, de vajon eléggé beletette a szívét a számokba, vagy csak hitte, hogy hiteles mindaz, amit csinál? Én nem dönthettem el, nem őrá figyeltem, amíg a színpadon voltunk, de most hajlottam arra, hogy igenis megkérdőjelezzem vezetői jogosultságát. Erősen próbáltam felidézni bármit, amit tett értünk azon kívül, hogy elnevezte a csapatot. Egyetlen emlék sem jutott eszembe.

Tudtam, hogy a többiek is annyira félnek, mint én. Nagy álmokkal jöttünk, tervekkel, vágyakkal és végtelen mennyiségű reménnyel, de most semmink sem maradt. Elvesztek a légvárak, melyeket olyan sok munkával építettünk, leomlottak a verítékkel emelt falak, és ott álltunk kiszolgáltatottan, védtelenül és lesújtva.


Amikor Won Bin megerősítette, hogy tovább nem támogat minket, a szívem kihagyott egy ütemet, majd úgy kezdett verni, mintha szét akarná törni a bordáimat, és kiszabadulni a mellkasomból. Én is erre vágytam. Kitörni, kiszabadulni, ledobni a láncaimat és béklyóimat, amit középosztálybeli családba születésem, és átlagos életem kattintott a csuklómra. Nem mintha szégyelltem volna a származásomat. Szerettem a szüleimet, mindig is büszke voltam a testvéreimre, és sosem tagadtam volna meg azt, aki vagyok. Épp csak jó lett volna bebizonyítani önmagamnak, hogy meg tudom az egész világot győzni arról, hogy én bizony nem vagyok hétköznapi. Igenis különleges akartam lenni, ha nem is több, de más… Eredeti, csodálatra méltó, tiszteletet parancsoló… De csak a középszerűség jutott osztályrészemül, és ezzel szembesülni nehezebb volt, mint küzdeni és várakozni.


Igaz, még fiatal vagyok. Előttem az élet, és nem ez volt feltehetően az utolsó esélyem, de mégis, most nem bíron magam meggyőzni róla, hogy egy napon tömegek fogják kántálni a nevemet egy színpad előtt állva. Ez volt a legédesebb álom, ami valaha megkörnyékezett, és azóta is próbáltam valóra váltani. Vajon hányszor hullik az ember ölébe ilyen lehetőség? Vajon hány embernek adatik meg, hogy tálcán kínálják fel számára mindazt, amire vágyik? És mégis elbuktunk! Csúfosan leszerepeltünk a zsűri előtt.


Nem mondom, hogy nem lepett meg, mikor Angel kiállt értünk Won Bin előtt, bár ha úgy nézzük, végül is csak az igazságot tárta elénk. Nem volt a vezetőnk. Annak kellett tartanunk, de soha nem küzdött azért, hogy sikeressé tegyen minket. Csak bejött a próbákra, és úgy tett, mintha minden magától értetődő lenne, mintha csak mi lennénk olyan bénák, mintha a közös munka csak untatná, és az idejét rabolná. Ha valóban törődött volna velünk, akkor tényleg az élünkre áll, és segít megoldani a fellépő ideiglenes problémáinkat.


Ugyanakkor nem lehetett mindenért őt hibáztatni. Végeredményben, bárhogy is nézzük, ő az egyetlen közöttünk, aki vér profinak látszik. Nyilván nem ő volt a banánhéj, amin elcsúszott a produkciónk. Neki annyi a bűne, hogy sosem foglalkozott velünk. Ezt senki sem róhatná fel neki, ha egy mezei tag lenne, de ő a vezetőnk elvileg. Legalábbis a mai napig az volt.


Kicsit aggódom Ming San miatt. Az ember azt hinné, én vagyok a csapatban a legérzelgősebb, és talán ez igaz is, csakhogy én hazafelé kisírtam magam – megjegyzem, a többiek is, bármilyen kellemetlen ezt bevallani -, de ő teljesen összetört. Kyle azt mondta, hagyjuk békén, szerinte jobb, ha Ming San egyedül dolgozza fel ezt a csapást, Jin Saeng arra bíztatott, hogy csak holnap beszéljek vele erről. Nem tudom, hogy mit kéne tennem. Hazakísért, és egész úton hallgatott, pedig máskor előszeretettel viccelődik. Tényleg úgy érzem, hogy a legjobb barátom lett, mióta megismertem. Rossz, hogy most nem tudom, hogyan segíthetném át ezen az időszakon. Persze még én sem vagyok túl rajta. Most is folynak a könnyeim, ha csak arra gondolok, mit szalasztottunk el. De nekem ott a sírás, ami mindig segít. Ő viszont csak mered maga elé, alig fogja fel, ha szólunk hozzá.


Lehet, hogy inkább nekem kellett volna hazakísérnem, de mindig ő jön velem, és reggelente is én várok rá. Valójában sosem értettem, miért nem cserélünk néha. Mielőtt elment, próbáltam beinvitálni, de azt mondta, most nem bírna maradni. Sétálni akart egy kicsit, de mikor ajánlkoztam, hogy elkísérem, elutasított, azzal, hogy szeretne végre egyedül lenni. Remélem, nem csinál hülyeséget! Felhívjam vajon, hogy jól van-e? Vagy inkább hallgassak a fiúkra, és legalább holnapig békén hagyjam? Egyelőre lefekszem, aztán majd meglátom, mit súg a szívem.

Amit elrejt a fal
107. nap

Mikor újra meghallotta a kopogtatást, álmosan nyújtóztatta ki a karjait, majd félig csukott szemmel lebotorkált a lépcsőn. Felkapcsolta a lámpát az előszobában, így az ajtó üveges ablakában kibontakozott egy sötét árnykép. A láncot nem akasztotta ki, csak óvatosan kinyitotta az ajtót, és kilesett a résen. Meglepetten pislogott a kócos, vacogó fiúra.

– Tudod te, hány óra van? – kérdezte enyhén bosszús hangon. A kölyök megvonta a vállát.

– Itt van? Beszélnem kell vele.

– Nem ér rá holnap? Éppen aludtam, ha nem látnád – morgolódott Won Bin, de még mindig nem nyúlt a lánchoz.

– Jó neked, hogy te ilyen könnyen el tudsz aludni. Én még haza sem mentem…

– Jesszus, kölyök, egész éjjel lófráltál az utcán? Elment a józan eszed? Mégis mit mondok a szüleidnek, ha bajod esik?

– Ha beengedsz, nem esik – próbálkozott újra a fiú. Won Bin végül leakasztotta a láncot, és kitárta az ajtót, de csak annyira, hogy a fiú bebújhasson a karja alatt. – Hol van?

– Biztosan alszik már. Nézd, hívjuk fel a szüleidet, aztán feküdj le a kanapén, és holnap tőlem annyit dumálhattok, amennyit csak akartok. Nem jó felébreszteni. Ismerem őt, kész elmebaj, ha felkeltik. Amúgy sincs jó passzban.

– Egyikünk sincs jó passzban. Merre van? A nappaliban alszik?

– Túl erőszakos vagy – vakargatta a fejét álomittasan Won Bin, de azért a vendégszoba felé mutatott, és követte a kamaszt, aki gyors léptekkel vágott át az előszobán.

A vendégszoba a földszinten kapott helyet, a lépcső mellett. Az ajtón egy kresz tábla lógott, ami jelezte, hogy tilos behajtani. A fiú ennek ellenére lenyomta a kilincset, mielőtt Won Bin még tiltakozhatott volna.

Angel meglepetten fordult a nyikorgó ajtó irányába. Elképedve meredt a csapattársára, aki ázottan, fáradtan és csapzottan állt előtte, kipirult arccal és láthatóan kimerülten.

– Te meg mit keresel itt ilyenkor? – vonta kérdőre kissé ingerültebben a kelleténél.

– Bocs, Angel, én próbáltam beszélni vele, hogy halassza holnapra a dolgot, de ti kölykök olyanok vagytok, mint a nagyanyám. Hiába beszélek nektek, szelektív a hallásotok!

Won Bin végül fejét csóválva hagyta magára a két fiút, de valamit még morgott, miközben távozott, bár egyikük sem hallotta, mit.

– Azt hittem, már alszol – jegyezte meg Ming San csodálkozva.

– Ah, szóval azért jöttél, hogy felébressz? Mi ez, valami bosszú, amiért nem nyertünk? – kérdezte gúnyolódva a festett szőke hajú fiú, miközben újra elfordult, és a maga előtt kiterített papírokra összpontosította a figyelmét. Ming San egy pillanatig elnézte a törökülésben kucorgó vezetőt, aztán beljebb lépett az aprócska helyiségbe, amiben egyetlen bútort sem látott. Az összes berendezés egy matrac volt a földön, és egy állólámpa a sarokban, búra nélkül, egy csupasz villanykörtével.

– Miért segítettél ma a színpadon? – hagyta végül figyelmen kívül a kérdést Ming San, és még beljebb lépett. Már a vezető mögött állt, így a válla fölött meglátta a papírokat, amiken kották és dalszövegek voltak.

– Már mondtam, hogy nem tudom, miről dumálsz. Nem csináltam semmit – motyogta maga elé Angel, majd áthúzott egy sort az egyik lapon, és odaírt néhány szót a helyére.

– Ezek szerint tagadod, hogy mélyen érint a csapat feloszlása?

Ming San megkerülte a fiút, és leült vele szemben a szőnyeg nélküli parkettára. Azonnal megérezte az alulról áradó hideget, de azért elhelyezkedett. Angel döbbenten, és enyhén felháborodva emelte rá a tekintetét.

– Miből gondolod, hogy érdekel?

– Lehet, hogy azt hiszed, jó színész vagy, de elárulom, hogy nem kapnál Oscart az alakításodért. Észrevettem, milyen arcot vágtál, mikor meghallottad a nevünket. Csalódott voltál, mint mi.

– És ez mégis mit bizonyít? – makacskodott Angel.

– Azt, hogy számítunk neked – vonta meg a vállát Ming San.

– Ha érdekel, azért voltam kicsit csalódott, mert kudarcot vallottam. Az, hogy veletek mi lesz ezután, a legkevésbé sem izgat, úgyhogy akár el is húzhatnál.

Ming San csak most vette észre a duzzogó vezető kezén a kötést. A bal kézfejét átvérzett fásli takarta.

– Mi történt a kezeddel? – váltott témát Ming San.

– Ahhoz neked semmi közöd! – zárkózott be még jobban a szőke fiú. Bár ellenséges volt a hangja, nem látszott agresszívnek.

– A koncerten még semmi bajod nem volt.

– Most sincs semmi bajom – kötötte az ebet a karóhoz Angel.

– Hol sérültél meg?

– Miért vagy még itt? Tulajdonképpen mit akarsz tőlem?

– Azért jöttem, mert az én hibám volt, hogy nem nyertünk. Hibát hibára halmoztam odafent, de te megmentettél attól, hogy leégessem a csapatot. Ha ez még nem volna elég ok arra, hogy hálás legyek neked, Won Bin előtt is kiálltál értem. Tudtad, hogy mi történt a színpadon, mégis egyedül vitted el a balhét.

– Már nem számított. A csapat valószínűleg feloszlik. Engem úgysem kedveltek, nem izgatott, hogy jobban fogtok-e utálni annál, amennyire eddig utáltatok. Ti barátok vagytok, vagy legalábbis bírjátok egymást. Nekem nem áldozat. Ha próbáltam volna rád kenni mindent, akkor is vesztesnek éreztem volna magam. Ha egy csapat bukik, elsősorban a vezető szerepel le. Ma mindössze annyi történt, hogy beigazolódott, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy egy együttes élén álljak.

– Szerintem ez nem igaz – sóhajtotta Ming San meglepve vele a komor fiút, aki gyorsan leszegte a fejét, és lázasan pakolászni kezdte a kottákat.

– Nem tartozol nekem semmivel. Menj haza, Ming San.

– Még soha nem szólítottál a nevemen – jegyezte meg Ming San félmosollyal az arcán. – Ha belegondolok, nem is nagyon szóltál hozzánk, mióta a vezetőnk lettél.

– Nézd, még rengeteg a dolgom. Akarsz tőlem valamit? Mert ha nem, hálás volnék, ha most már…

– Te tökéletesen énekelsz, Angel – vágott a szavába Ming San feszülten. – Biztos vagyok benne, hogy sokat tanulhatnék tőled.
Angel olyan arccal nézett fel, mintha egy kiskutyát kínoznának közvetlenül a lába előtt. Ming San nem tudta eldönteni, hogy undorodik, vagy ideges, mindenesetre most nem volt olyan közönyös, mint máskor.

– Azt akarod, hogy én… tanítsalak? – kérdezte elképedve a vezető, mire a társa bólintott. – Ezt most nem mondod komolyan!

– Miért ne? Végül is, nyilván nem ok nélkül jelöltek ki a csapat élére. A tehetséged vitathatatlan, és mikor a színpadon voltunk, te tudtad, mikor és mit hibáztunk. Tökéletesen kielemeztél minket a fellépés után.

– Felejtsd el! Nem tudok segíteni neked! – csattant ingerülten Angel.

– Te cseppet sem voltál ideges odafent! Mit kell tennem, hogy olyan magabiztos legyek, mint te? Kérlek, Angel, te tudod a megoldást! Nem akarok életem végéig olyasmit csinálni, amit utálok. Talán nem vagyok akkora ász, mint te, de azért én is tehetségesnek születtem. Ebből akarok élni, énekes szeretnék lenni. Csak adj nekem tanácsot, hogy mit tegyek.

Angel felkapott a földről egy kottát, összegyűrte, és a sarokba hajította, súrolva vele a szemben ülő fiú vállát. Ming San nem rándult össze a hirtelen mozdulattól, bár egyetlen pillanatig megijedt a váratlan reakció láttán. Ennek ellenére nem állt szándékában tágítani addig, amíg Angel rá nem bólint a kérésére.

– Nem én vagyok az embered! – mordult a vezető feszülten.

– Még van egy fellépésünk, emlékszel? Még te vagy a vezetőnk!

– Nem, nem vagyok az! Talán soha nem is voltam!

– Akkor legyél az, az Istenit!

Ming San éppen annyira meglepődött saját felindultságán, mint Angel, aki egy szempillantásig némán meredt rá, végül dühösen megdörzsölte az arcát.

– Ha megteszem, leszállsz rólam?

– Ha segítesz felkészülni a fellépésre, utána nem foglak zaklatni.

– Két hónap! Megmondom, mit kell tenned, te pedig sosem vitázol. A fellépés után elválnak útjaink, és a többieknek nem pofázhatsz róla! Ez kettőnk között marad, ez a feltételem. Ha nem tetszik…

– Kezet rá! – nyújtotta előre a tenyerét lelkesen Ming San. Angel habozott ugyan, de végül óvatosan elfogadta a felkínált jobbot.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (3 votes cast)
Heaven and Hell 6. rész, 10.0 out of 10 based on 3 ratings