Napló – Ming San

106. nap

Olyan mértékű gyűlöletet éreztem a vezetőnk iránt, amilyet még soha életemben senkivel kapcsolatban. Nagyképű, utálatos fráternek tartottam, akit semmi sem érdekel önmagán kívül. Bár ez utóbbi nem volt igaz. Ha így lett volna, be sem nevez minket a versenyre.

Nem először sértette meg a büszkeségemet, és nem tudtam elviselni, hogy ennyire felsőbbrendűen viselkedik velünk szemben. Elhatároztam, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy testületileg megszabaduljunk tőle. Nem illett közénk, ezt mindenki látta Won Binen kívül.

Miközben mi izgatottan vártuk, hogy kihirdessék, hányadik fellépőként állunk majd színpadra, Angel bedugta a fülébe az elmaradhatatlan fülhallgatót, és letelepedett a földre az egyik bódé mellett. Minden lány, aki elsétált mellette, megbámulta, mintha máris híresség lenne. Néhányan még össze is súgtak, és nevetgélve vették szemügyre.

Jin Saeng és Kyle elmentek megkeresni a mosdót, ezért Juliannel kettesben maradtunk. Won Bin elindult megérdeklődni a részleteket, így senki sem zavart minket. Szemben helyezkedtünk el a vezetővel, aki a földet bámulta, és bár nem látszott feszültnek, rendkívül mogorvának tűnt.

– Miért érzem úgy, hogy meg tudnám fojtani egy kis kanál vízben? – kérdeztem Juliant, aki erre elmosolyodott.

– Mert a dézsa pazarlás lenne – felelte, és ezzel meg is vitattunk mindent, ami momentán foglalkoztatott minket.

Végül majdnem a legutolsók lettünk a fellépők sorában, így volt időnk tanulmányozni a mezőnyt. Akadt néhány tényleg tehetséges banda, de többségében úgy éreztem, nem érnek fel hozzánk a nevezők. Persze nem mertem volna elbízni magamat.

Minél közelebb kerültünk a színpadhoz, és a saját fellépésünkhöz, annál jobban elhatalmasodott rajtam a lámpaláz. Szinte már pánikolva mentem be az öltözőbe, hogy felvegyem a fellépő ruhámat. Míg a többiek most is kacarászva viccelődtek, nekem görcsben állt a gyomrom, és szorongó érzés lett úrrá rajtam.

Nem sokkal azelőtt, hogy elkészültem, Angel is méltóztatott csatlakozni hozzánk, és a lehető legmesszebb húzódva tőlünk átöltözött. Ki nem állhattam érte, hogy mindenben annyira dögös. Még egy szemeteszsákban is jól festett volna. Magam is meglepődtem azon, mennyire féltékeny vagyok rá. Eddig egyszer sem tapasztaltam ilyet azóta, hogy megismertem – már ha ezt lehet annak nevezni…

Végül mind készen álltunk, bár lassan a többieken is megjelentek az aggodalom első jelei. Egyedül a vezető nem volt stresszes, neki semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán. Emiatt még jobban nehezteltem rá. Miért nem érzi ugyanazt az izgatott pánikot, amit mi? Miért van az, hogy ő csak akkor veszíti el a fejét, ha velünk kell szembeszállnia?

Morfondírozhattam volna ezen, de inkább felsorakoztam az élen masírozó Jin Saeng mögé, és követtem őket a színpad mögötti lépcső irányába. Angel lemaradt mögöttem, és bár vezetőként neki illet volna az élünkre állnia, nem nagyon vágyott rá, hogy elém kerüljön.

A minket megelőző együttes az utolsó sorokat énekelte a dalból, amit hoztak, mikor megkaptuk az instrukciókat egy alacsony, kissé testes, de bájos arcú nőtől, akinek headset volt a fülében, és egy táblára tűzött lista a kezében. Gyorsan felvázolta, mit kell tennünk odafent, noha már jó néhány versenyzőt láttunk, mielőtt sorra kerültünk volna. Miután befejezte a mondanivalóját, a színpadon is csend lett. Mérsékelt taps kísérte az előadást, és a négy fiúból álló csapat lesétált mellettünk a lépcsőn. Nem látszottak elégedettnek, ami miatt még jobban feszengeni kezdtem. Vajon mi lesz, ha mi sem kapunk nagyobb tapsot?

Mielőtt megindulhattunk volna a jövőnket jelentő deszkák felé, Angel végre elénk lépett, és végigmért minket. A közönség közben várakozóan felhördült, de a festett szőke fiú nem siette el a dolgokat.

– Odafent egy esélyünk van. Ha ezt most elszúrjuk, kiesünk. Ha kiesünk, akkor könnyes búcsút vehettek egymástól, mert Won Bin feloszlatja a csapatot. Csak azt akarom mondani, hogy voltak nálunk jobbak ma már, láttam olyanokat, akik felkészültebbek, mint mi – miközben beszélt, bosszús morajlás futott végig a türelmetlen nézőkön -, de ha hihetek Won Binnek – ami enyhén szólva is nehezemre esik -, akkor ti tényleg sztárok akartok lenni. Márpedig csak egy valami állhat most az utunkba, ti magatok! Szóval most nincs idétlenkedés, nincs könnyelműsködés. Bizonyítsátok be, hogy tévedek veletek kapcsolatban, és talán megváltozik mindannyiunk élete…

Lehet, hogy lelkesítő beszédnek szánta, az sem kizárt, hogy minden sort komolyan gondolt, mindenesetre a most már Heaven and Hell névre keresztelt csapat tagjai összenéztek, és szinte dacosan morogtak az orruk alá. Valójában azt sem zártam ki, hogy épp a dühöt és megbántottságot akarta kihozni belőlünk, hogy ezzel motiváljon minket. Egy dologban azonban mind egyet értettünk vele, egyetlen számon múlik az egész karrierünk!

Angel végre intett a hangtechnikusnak, és felcsendült az első saját dalunk nyitó dallama. A vezető a színpad közepén állt meg, és mi felálltunk a két oldalán, mintha minden rendben volna közöttünk. Most nem volt idő az ellenszenvek miatti hisztire. A dobogón közénk tartozott, és mi úgy tekintettünk rá, mint egymásra, mert másképp esélytelen lett volna tökéletes produkciót produkálnunk.

Már a megjelenése elég volt ahhoz, hogy a tömeg mérgesből lelkesbe váltson. Sikoltozás hangja hullámzott végig a nézőtéren, majd a mi színpadra lépésünk fokozta a hangzavart, ami szinte teljesen elnyomta a zenét. Ennek ellenére mindenki tudta, mikor kell mozdulnia, hová kell lépnie, ki mellé kell kerülnie, és mikor kell tovább fordulnia onnan.

Habár a próbákon rendszerint valaki mindig belebotlott a koreográfiába – kivéve talán Angelt, aki valamiért még véletlenül sem lépett rosszul -, most olajozott gépezetként működött együtt a csapatunk. Általában mindig az került középre, aki éppen szólót énekelt, de végül mindig Angel vált a központtá. A koreográfus úgy vélte, hogy nem árt, ha kezdetben ezzel is hangsúlyozzuk frontemberi mivoltát. Bár egyikünk sem kedvelte, úgy gondoltuk, tényleg nem gáz, ha ő van középen, mert vitathatatlanul ő tűnt leginkább magabiztosnak közülünk. Ez most sem lehetett másképpen.

Nem akart oldódni bennem a feszültség, nem múlt el a remegésem, és annyira zúgott a fülem, hogy alig tudtam követni az ütemet, de végül nem estem hasra, nem rontottam el, és nem okozott gondot a szövegem eléneklése sem, bár a hangom nem szólt úgy, mint a próbák alkalmával már megszokhattam. Leginkább rólam lehetett megmondani, mennyire izgulok, a többiek sokkal magabiztosabban tették a dolgukat. Soha nem hittem volna, hogy Julian egyszer biztosabban áll majd a színpadon, mint én. Mindig róla gondoltam, hogy a leggyengébb láncszem lehet, mert rá volt leginkább jellemző, hogy hibázik.

Soha semminek nem örültem annyira, mint a záró taktusoknak. A közönség éljenezve tombolt, a fiúk ragyogó tekintettel integettek a sikoltozó lányoknak – Angel még most is túl komoly és megfontolt látszatot keltett -, és én is fellélegezhettem, hogy túléltem ezt a szörnyű megpróbáltatást.

Nem értettem, mi ütött belém. Eddig mindig úgy éreztem, hogy bízhatok önmagamban, de most cserbenhagyott az önbizalmam. Azelőtt legfeljebb néhány száz ember előtt léptem fel, ez a tömeg, a közeg és a színpad, illetve nézőtér mérete azonban teljesen kibillentett az egyensúlyomból. Szinte imbolyogva támolyogtam le a színpadról, és örültem, hogy én vagyok a lépcsőhöz a legközelebb, mert így először hagyhattam magam mögött ezt az őrületet.

A vezető vizsgája
106. nap

Amint átengedték a lépcsőt a következő csapatnak, egymás mellett sorakoztak fel a színpad mellett. Won Bin már várt rájuk, és bár óvatosan, de gratulált ahhoz, hogy életük első nyilvános fellépését élve megúszták. Kyle a felgyülemlett feszültségtől hangos nevetésben tört ki, Jin Saeng a maga megszokott visszafogottságával mosolygott, Julian vidáman ugrált, és hadonászott, Ming San pedig próbált lélegzethez jutni a mellkasáról felszakadó sziklák súlyától.

Angel nem osztozott az emelkedett hangulatban. Bár az arca látványosan kipirult, és csillogott a szeme, feszesen tartotta a száját, mintha megtiltották volna, hogy akár csak halványan is elmosolyodjon. Lesütötte a tekintetét, és kerülte a szemkontaktust a többiekkel. Ennek ellenére nem húzódott el, amikor Won Bin megveregette a vállát.

– Igazán gratulálok Angel, kiválóan összetartottad őket a színpadon. Srácok, ez első fellépésnek nem is volt csapnivaló, bár azért még várjunk az ünnepléssel, hiszen az eredményhirdetés még hátra van. Ha most tovább juttok – amiben majdnem biztos vagyok -, akkor vissza kell mennetek a színpadra, hogy megismételjétek ezt a jó kis fellépést, csak már a második számmal. Ha Isten is úgy akarja, akkor ma még harmadszor is lehetőségetek lesz rá, hogy lázba hozzátok a közönséget. Muszáj nyernetek, ha tényleg sikeresek szeretnétek lenni.

Won Bin nem vette észre, hogy csak stresszeli a fiúkat, egészen addig, míg Angel oldalba nem bökte. A férfi elhallgatott, és a mellette álló fiúra szegezte a tekintetét.

– Jin Saeng, szépek voltak a kitartott hangok, de kétszer is majdnem nekimentél a melletted állónak. Figyelj oda, mert ha meglököd, eleshettek. Kyle, előfordult, hogy nem lehetett érteni, amit énekelsz. Tudom, hogy sok mindenre kell figyelni, de a szöveg érthetősége nagyon fontos. Julian, többször is lemaradtál a mozdulatokkal. Alkalmazkodj a többiekhez, mert megtöröd az egységet. Ming San, ne légy annyira ideges, mert minden mozdulatodból süt a feszültség. Még a mosolyod is merev és erőltetett volt. Ne engedd, hogy megremegjen a hangod, ha énekelsz. Nem volt rossz, amit odafent csináltunk, de ahhoz kevés volt, hogy nyerjünk. A következő számnál jobbnak kell lennünk, ennek ellenére gratulálok, tényleg jók voltatok az előbb.

Meglepett tekintetek kereszttűzében állt, mégis méltóságteljesen nézett végig az együttesen, akik immár hivatalosan is a vezetése alá tartoztak. A fiúk láthatóan tényleg csodálkoztak azon, hogy miközben hibátlanul teljesített a színpadon, még rájuk is oda tudott figyelni. Ha eddig kételkedtek is a képességeiben, most határozottan lenyűgözte őket. Mindenki tisztában volt a saját hiányosságaival, de nem számítottak rá, hogy valaki más is észrevette ezeket a színpadon.

– Sajnálom, hogy elszúrtam egy lépést. Többé nem fordul elő – tette hozzá Angel, aztán megfordult, és faképnél hagyta őket, mielőtt még bármit mondhattak volna.

– Mikor szúrt el egy lépést? – kérdezte végül Jin Saeng, aki először eszmélt fel a tagok közül.

– Honnan tudjam, én örültem, hogy magamra oda bírtam figyelni – csóválta a fejét Kyle.

– Én sem vettem észre – vont vállat Julian, aki félig-meddig kíváncsian nézte a többieket. – Csak szerintem voltunk baromi jók odafent?

– A srácnak igaza van. Sokat hibáztunk. Jobban kell vigyáznunk a következő szám alatt – dörzsölte meg a szemét Kyle.

– Szerintem meg nem látszott, hogy most először léptünk nyilvánosság elé. Szervezettek voltunk, mindenki tudta a dolgát… Én elégedett vagyok – mosolygott tovább Jin Saeng.

– Nem szívesen mondom ki, de odafent tényleg nagy segítség volt a nyugalom, ami belőle áradt – nézte a távoli tömeget Kyle, mintha a vezető ott állna a lelkes várakozók között, akik a többi fellépőt nézték, amíg nem került rájuk a sor. A legtöbben közülük azonban már az első eredményeket várták.

– Én is észrevettem – csatlakozott Jin Saeng.

– Hát én semmit sem vettem észre a színpadon. A fülemben a saját szívem dobolását hallottam csak, és egyenesen szédültem. Nem is értem, hogy csináltam végig – vallotta be csalódottan Ming San. Meglepte, hogy egyedül ő érezte magát rosszul.

– Nekem nem tűnt fel, hogy szorongsz, szóval szerintem a közönség sem vette észre – karolta át Julian, aki mindig igyekezett támogatni a legjobb barátját. Ming San már régen többet jelentett neki, mint egy újdonsült haver. Nagyon kedvelte, és érezte a kölcsönösséget, valahányszor együtt lógtak.

Negyed órával később az utolsó fellépők is elhagyták a színpadot, és egy tánccsoport tartott egy rövid bemutatót, amíg a zsűri kiválasztotta a kieső csapatokat. A Heaven and Hell formáció tagjai most már a többi együttes közé keveredve álltak, és éppen olyan izgatottak voltak, mint amikor még arra vártak, hogy kiállhassanak a színpadra.

Angel egyszer csak ott termett mögöttük. Nem szólt hozzájuk, de mind észrevették. Az arca még most is tűzben égett, a szemeiben ott pislákolt az idegen szikra, és megállás nélkül járt a lába a zene ütemére, ami jelezte számukra, hogy most már ő sem olyan higgadt, mint eddig. Főleg Ming Sant lepte meg, hogy a vezetőt tényleg érdekli, hogy tovább jutnak-e, mert eddig állandóan úgy tett, mintha a csapat számára csak egyfajta kötelesség lenne.

Amikor a tánckar is levonult az emelvényről, a verseny házigazdája lépett fel, és elkezdte felsorolni a továbbjutó csapatokat. Az együttesek neve gyorsan egymás után hangzott fel, és egy-egy továbbjutó csapat üdvrivalgással fogadta a hírt, hogy a következő számukat is elénekelhetik majd. A közönség legalább annyira örült minden formációnak, mint maguk az érintettek.

Kyle feszülten tördelte az ujját, Jin Saeng megállás nélkül lábujjhegyre állt, majd letette a sarkát, Julian a körmét rágta – pedig nem volt szokása -, Ming San pedig lehunyt szemmel várakozott. Angel a többiek reakcióját figyelte, így mikor végre meghallotta a csapat általa választott nevét, rögtön szembesült a reakciókkal. Ming San szinte aléltan nyögött fel, Kyle hangosan felkiáltott, Jin Saeng a levegőbe csapott az öklével és felugrott, míg Julian vidáman vetette magát Ming San nyakába. Angelről senki sem vett tudomást, de nem is bánta, hogy megfeledkeztek róla.

Mint minden továbbjutónak, nekik is fel kellett menni a színpadra, hogy a közönség lássa, kiktől várhat még újabb előadást. Ezúttal is Angel lépett először a dobogóra, de odafent maga elé engedte a többieket, és végül közöttük állt meg, mint a koreográfiák során alap helyzetben. Még bőven tartott az üdvrivalgás a nézőtér felől, miközben kihirdették a következő csapatot is.

A megkönnyebbülés percei nem tartottak soká, mert most fordított sorrendben kellett az együtteseknek színpadra állni, mint első alkalommal. Így a Heaven and Hellt negyedik versenyzőként konferálták fel.

Ezúttal talán még összeszedettebbek voltak, mint elsőre. Angel észrevette, hogy a többiek megfogadták a tanácsait, ami kicsit talán még váratlanul is érte. Biztos volt benne, hogy zokon vették, hogy megkritizálta őket, de úgy tűnt, hogy igazat adtak neki mindabban, amit a csapat érdekében mondott.

Mire befejezték a számot, már egyfajta könnyed nyugalom szállta meg, és a biztos továbbjutók érzésével távozott a dobogóról, nyomában a rendkívül jó hangulatú csapatával.

A vezető ezúttal nem intézett beszédet a többiekhez, hanem szinte azonnal eltűnt a tömegben, de senki sem vette észre, mert egymást ölelgetve ujjongtak az egyértelmű közönségsiker hallatán. Won Bin már valamivel határozottabban osztotta a dicsérő szavakat, és azt is megígérte, hogy ha nyernek, valami meglepetéssel is szolgál majd a verseny után, bár arról nem volt hajlandó nyilatkozni, mi lesz az.

Mivel most is felolvasták a nevüket az eredményhirdetéskor, eljutottak az utolsó próbatételig. A legjobb tizenkettőben lenni már több volt, mint jó érzés, és ugyanakkor egyfajta idegen felelősségtudatot ébresztett a fiúkban, akik most már egymásra való tekintettel is a lehető legtöbbet akarták kihozni magukból a színpadon.

Angel, csakúgy, mint első alkalommal, az utolsó pillanatban jelent meg, és most is elsőként ment fel a színpadra, majd engedte maga elé két társát, hogy középen álljon a végső pillanatokban.

Ahogy készülődtek az utolsó megmérettetésre, Ming San arca egyre haloványabb színt öltött, azonban a többieknek nem tűnt fel, milyen ideges.

Napló – Ming San
106. nap

Ahogy felhangzott a harmadik dalunk első taktusa, a szívem felugrott a torkomba. Ezúttal Jin Saeng és én kezdtük meg az előadást. Egyszerre perdültünk be a dobogó két oldaláról a megfelelő pillanatban, és máris óriási hangzavar támadt az előttünk hullámzó tömegben. Az őrjöngő közönség tapsolt és sikoltozott, miközben Kyle és Julian is elfoglalta a helyét. A tánc sokkal vadabb volt, mint a többi számunk alatt, ezért is hagytuk ezt a végére. A zene lendületesebb és élettel telibb volt. Először viszonylag gyors dalt adtuk elő, aztán egy valamivel líraibbat, de ezt tartottuk az igazi adu ásznak, az egyértelműen ütős, slágergyanús tracknek, amit mindannyian nagyon megszerettünk már.

Éreztem, hogy gombóc kúszik fel a torkomon. Ez volt a legnehezebb koreográfia, és a legfontosabb perce a versenynek. Ha most nem győzzük meg a zsűrit, az akár a csapat el sem indult karrierjének végét is jelentheti. Talán ez a nyomás indította el a fájdalomhullámot a fejemben. Próbáltam megőrizni az elszánt arckifejezésemet, amit a dzsungeli hangulatú, erős dobbal kísért zene megkövetelt, de nehéz volt uralkodnom a vonásaimon.

Láttam, hogy a többiek átrendeződnek, hogy helyet csináljanak Angelnek, így én is elléptem a dobogó közepéről, és megmerevedtem a kívánt pózban, miközben a talaj megnyílt közöttünk, és lassan kiemelkedett a színpadból a vezetőnk egy olyan ruhában, amit még sosem láttam rajta.

Angel tényleg úgy nézett ki, mint aki színpadra született. Most is az a már jól ismert magabiztosság és felsőbbrendűség áradt belőle, a tekintete vad tűzben égett, akárcsak az arca, ami egészen kipirult már.

Egyszerre mozdultunk, és álltuk körbe, mint valami indián sámánt a törzs, és dühödt táncba kezdtünk, miközben erőteljes, de lassú mozdulatokkal vonaglott közöttünk. Aztán Kyle hangja váltotta fel a dobokat, majd egyszerre búgtuk a mély, intenzív szólamot a kihívó, provokatív szöveg alá. Angel hallgatott, és várt, ahogy a forgatókönyv megkövetelte tőle. Még mindig követte a teste a ritmust, olyan kecsességgel, ahogy csak a lányok tudnak mozogni, mialatt Kyle-tól Julian vette át a vokált, mi pedig újra vad táncba kezdtünk a vezetőnk körül.

Ahogy közeledett az én részem, a gyomromban érzett nyomás megsokszorozódott. Ismét szédülni kezdtem, mint első alkalommal, és félelem kúszott végig a gerincemen. Egyetlen pillanatig találkozott a tekintetem Angelével, aki mintha bíztatóan nézett volna rám. Ebben a pillanatban nem láttam rajta a nagyképű arckifejezést, szinte már támogatónak tűnt.

Jin Saeng szólója következett, és mi ismét kísérőként csatlakoztunk a vokalistához, közben átrendezve sorainkat a színpad középpontja körül. Egyetlen pillanattal a saját részem előtt, Angel a begyakorolt mozdulatok helyett egy teljesen más sorozatot indított el, aminek a legfontosabb pontja az volt, hogy megérintette a vállamat, amit egyébként nem szabadott volna megtennie.

Tudtam, hogy a többiek is észrevették a változást, de senkit sem billentett ki. Mint egy erőt merítve az egyértelműen nekem szóló gesztusból, kiengedtem a hangom, amennyire csak bírtam, de így is éreztem a gombócot a torkomban. A mozdulatsor közben Angel mögé kerültem, ahogy eredetileg is kellett. Elhallgattam, hogy elkezdhesse a rappes betétet, ami a saját része volt a dalban, de hirtelen rosszul léptem, és a mozdulattól előre billentem. Éreztem, hogy elveszítettem az egyensúlyomat, a körülöttem nyüzsgő világ egy pillanatra lelassult, miközben zuhantam, aztán megragadott egy erős kar, és felrántott, majd egy izzó test simult hozzám, végül finoman eltaszított magától, de akkorra már visszanyertem az egyensúlyomat.

Miközben megmentett az eséstől, még csak meg sem csuklott a hangja. Nem nézett a szemembe, nem kereste a tekintetemet, ehelyett visszalépett középre, mintha a show része lett volna az egész.

A dalszöveg szerint az elnyomott, kitörni vágyó vadembert körülvevő könyörtelen vadászok el akarják fogni, és megpróbálják elhurcolni a civilizálatlan harcost, és Angel éppen annál a résznél kapott el, amikor a küzdelemről és végső kitartásról énekelt, így bizonyára egy külső szemlélő tényleg nem vehette észre, mi történt a színpadon. Aztán eljött az a rész, ahol már tényleg meg kellett őt ragadnunk. Négy felől húztuk a karjait, ütemre rángattuk egymás között, miközben még mindig hibátlanul tartotta ki az elkínzott hangot. Az egész olyan volt, mint egy színdarab tetőpontja, és ahogy éreztem a tenyeremben a csuklóját, végre elöntött a nyugalom. Elfelejtettem mindazt, amit eddig gondoltam róla, és a szívemben az őszinte hála vette át a megvetés helyét.

Miközben ebből bizonyára semmit sem érzékelt, térdre rogyott közöttünk, és mi egy utolsó kört táncoltunk körülötte, mielőtt elterült a lábaink előtt. A végső, záró pozíciónkban mi álltunk a legyőzött teste felett, olyan önelégülten, ahogy ő nézett minket a próbák során oly sokszor. Nehéz volt úgy tekintenem rá, mint eltiport, megsemmisített ellenségre, mert momentán legszívesebben magamhoz öleltem volna azért, amit értem tett.

Miközben elképesztő hangerővel éljenzett a közönség, kinyújtottam a kezem a földön heverő vezető felé, aki, amint felnézett, döbbenten pillantott rám. Végül elfogadta a kezem, bár biztos voltam benne, hogy csak azért, mert több ezer szem szegeződött ránk. Amint talpra szökkent, el is húzta a kezét, és gyorsan elfordult a nézőtér felé, hogy velünk együtt hajoljon meg az elégedett publikum előtt. Azt hittem, kicsit hagyja, hogy ünnepeltessük magunkat, de néhány pillanattal később már a lépcső felé tartott, és mi kénytelenek voltunk utána sietni.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
Heaven and Hell 5. rész, 10.0 out of 10 based on 1 rating