Napló – Kyle
58. nap

Két hét telt el azóta, hogy Angel a csapat vezetője lett. Ezidő alatt lassan hozzászoktunk a jelenlétéhez. Eleinte a próbák közel sem voltak olyan vidámak és fesztelenek, mint korábban, de végül sikerült megfeledkeznünk a mindig komoly és savanyú fiúról, aki általában hozzánk sem szólt, csak tette a dolgát, énekelt, csinálta a koreográfiákat – döbbenetesen jól, ami azt illeti -, de minden más értelemben szinte láthatatlan maradt.

Miután megszoktuk, hogy jelen van, de nem zavar sok vizet, újra fel tudtunk annyira oldódni, hogy élvezetessé váljon a munka. Leginkább Ming San örökös poénkodásai, és Julian észvesztő nevetés hullámai alapozták meg a hangulatot, ami kizárólag Angelre nem ragadt át. Ő tényleg olyan volt, mintha karót nyelt volna. Még egy mosoly sem suhant át az arcán, a legjobb pillanatokban sem, amikor mindannyian fetrengtünk egy-egy jól sikerült beszólás után. Még nem láttam olyan rideg embert, mint ez a fiú.

Eleinte tettünk egy kísérletet arra, hogy Won Bint meggyőzzük róla, ne ez a srác legyen a csapat frontembere. Azzal érveltünk, hogy képtelen beilleszkedni, hogy mindig úgy fest, mintha belefagyott volna egy komor pillanatba, de Won Bin legtöbbször azzal jött, hogy egy napon még hálásak leszünk neki azért, hogy a csapat mellé állította a fiút. Hát egyelőre nem érzem, hogy szétszakadnék a nagy hálától, és úgy látom, a többiek sem rohangálnak templomba köszönetet rebegni a jó Istennek azért, hogy közénk küldte a kétes angyalkát.

Egyébként történtek azért jó dolgok is mostanában. Például Won Bin beszámolt egy versenyről, ami jövő hónap végén lesz, és amire szeretné, ha elmennénk. Jelenleg csak annyit tudunk róla, hogy nemzetközi, és a főnyeremény egy fellépés az egyik igen jó nevű fesztiválon. Won Bin azt mondta, szerinte van esélyünk nyerni, csak keményebben kell dolgoznunk. Ez nem könnyű, mert már így is fáradtak vagyunk. Mindannyiunknak ott a suli, utána a próbák, amik eltartanak néha este tízig is. Aztán még tanulni sem árt az embernek, így reggelre már totál kivagyunk, és akkor végig kell ülni a dög unalmas előadásokat, miközben mind azt várjuk, hogy végre újra együtt lehessünk, és teljen már el az idő, amit külön kell egymástól töltenünk.

Fura, mert két hónapja állt csak össze a csapat (ha a vezetőt nem nézem), mégis olyan érzésem van, ha rájuk gondolok, mintha mindig is ismertem volna őket. Hiányoznak, ha nincsenek velem, és folyton körülöttük jár az agyam. Eszembe jutnak a közös viccek, a nevetéssel töltött percek, a munka, aminek minden perce élvezet számunkra. Nem hittem, hogy valaha ilyen mély érzések kötnek majd néhány idegen fiúhoz. Tényleg mázlista vagyok, hogy találkozhattam velük, és amiatt főleg, hogy most már közéjük tartozom. Az nem lehet, hogy ne legyen a közös sorsunk szerencsés. Ahhoz túl szép minden, hogy mindez csak hullócsillag legyen… Magasan fogunk ragyogni a szórakoztatóipar egén, és sosem alszik majd ki a csillagunk!

Napló – Angel
67. nap

Még soha nem írtam naplót. Won Bin utasított rá, ahogy a többieket is. Azt mondta, ez olyan, mint egy terápia, vagy mi. Szerinte, ha leírjuk a gondjainkat, attól jobban érezzük majd magunkat. Én nem fogom. Utálok írni… Legalábbis ilyen hülyeségeket. Kész időpazarlás. Legszívesebben nem csinálnám, de most is engem néz, és azt mondta, bár beleolvasni nem fog az erre kinevezett könyvembe, de ellenőrizni fogja, hogy használom-e. Ismerem őt, elég jól ahhoz, hogy tudjam, tényleg megteszi majd.

Igazából gőzöm sincs, miről kéne ide írnom. Nem fogok egy füzettel dumálni, mert nem vagyok elmebeteg. Ami azt illeti, most legszívesebben dalszövegeket írnék, de úgyis észrevenné, mert biztos belelapoz majd a naplóba.

Vajon ennyi elég már, vagy még mindig ezzel kell foglalkoznom? Talán meg kéne tőle kérdeznem. Nem, inkább még kicsit húzom az időt. Olyan mocskosul fáradt vagyok, hogy szinte kínzás ez a semmittevés. Főleg, hogy az egyik srác már megint elcseszte a szólóját. Alig hatodszor, az elmúlt három órában. Komolyan nem értem, miért gondolja Won Bin, hogy alkalmasak erre a feladatra. Mást sem csinálnak, mint vihognak és piszkálják egymást, amin újfent vihognak. Nem veszik komolyan az egészet. Nem állítom, egyik-másiknak nincs rossz hangja, és néha, ha öt percig nem idióta üzemmódban futnak, még az is előfordul, hogy nem kaparom a falat a dalokat hallgatva, de ők és én nem illünk össze. Ez tény.

Tegnap el kellett mennem velük akváriumba. Won Bin ragaszkodott hozzá, csapatépítés címen. Ez volt az első alkalom, hogy a próbákon kívül találkoztam velük. Semmi kedvem nem volt hozzá, és úgy veszem észre, őket is zavarja a társaságom. Szóval voltak azok a víz alatti folyosók, ahol az üvegfalakon át lehet látni a halakat, természetes környezetükben. Mivel azok négyen ott is folyton csak vihorásztak, kicsit lemaradtam tőlük.

Ahogy álldogáltam az egyik üvegfal mellett, megláttam azt a delfint. Hatalmas volt, és… Sosem hittem volna, hogy egy delfinnek kifejező szemei vannak. De ez a hal, ez a hatalmas, áramvonalas csoda ott lebegett előttem, és engem bámult, mintha belém látna. Úgy éreztem, hogy olvas bennem, mint egy könyvben. Hogy átlát rajtam, mint egy röntgensugár, ami áthatol a bőrön, a húson és a csontokon. Szinte felhevített a tekintete. Borzongató volt, ijesztő, és mégis annyira feltöltődtem. Megfogadtam, hogy máskor is elmegyek majd oda. Persze azok nélkül… Csak úgy, egyedül… Az a delfin…

Megkérdeztem az egyik ott dolgozó hölgyet, hogy van-e neve. Azt mondta, hogy a legtöbb halnak nincs, de a delfineket elnevezték. Sun így hívják. Kérdeztem, hogy sokszor lebeg-e a látogatók előtt. Azt mondta a hölgy, hogy nem tudja, miről beszélek. Sun csak egy hal, nem törődik a látogatókkal. Ezután megértettem, hogy a nőnek fogalma sincs arról, hogy milyen intelligensek a delfinek. Hogy okosabbak az embernél, és az általunk ismert világ minden más teremtményénél is. Nem értem, hogy dolgozhat egy ilyen ostoba ember azon a helyen.

Mielőtt eljöttünk volna, visszamentem oda, ahol Sunnal találkoztam. Nem volt ott, ezért vártam kicsit, hátha még visszatér. Nagyon sajnáltam, amikor nem jött. Végül elindultam kifelé, mert Won Bin már vagy négyszer rám csörgött, hogy mindenki kint van már. Szóval már majdnem elértem a kijáratot, amikor az egyik üvegfal felől tompa puffanást hallottam. Odanéztem, és Sun ott úszkált. Engem nézett. A falnak ütötte a farkát, mintha szólni akarna, odahívni magához. Nem tudom, talán beképzeltem az egészet. Végül is, csak egy srác vagyok, miért érdekelnék egy delfint? De azért odamentem, és a kezem az üvegre tapasztottam. Sun néhányat bukfencezett, aztán szinte mosolyogva integetett nekem. Életem legérdekesebb élménye volt. Az üveghez nyomtam mind a két kezem, és megígértem neki, hogy hamarosan visszajövök. Tudom, hogy ez hülyeség, nem fog rám várni, mert nem is fog emlékezni rám, de akkor úgy éreztem… Csak… olyan volt… Mintha ez lenne a helyes. Nemsokára visszamegyek oda, ha más nem azért, hogy újra lássam.

Won Binnek és a fiúknak nem mondtam el, mi történt. Hülyének néztek volna, bár az a gyanúm, ez nem hozna nagy változást a velem kapcsolatos véleményüket illetően. Nem érdekel, mit gondolnak rólam. Nem azért vagyok itt, hogy jó pofizzak velük. Azért vagyok itt, hogy sikerre vigyem a csapatot. Talán túl nagy falat ez nekem, de Won Bin azt mondta, nem szállhatok ki. Nem érdekelne a véleménye, de Price utasított rá, hogy tegyek meg minden tőlem telhetőt a csapatért, szóval sajnos nincs mit tenni, maradnom kell, amíg Price meg nem gondolja magát. Már ha ez egyáltalán bekövetkezik valaha…

A verseny
106. nap

Ming San álmosan nyújtóztatta ki az izmait. Egész éjjel nem aludt, ugyanannyira izgult, mint a többiek. Még soha nem léptek nyilvánosság elé. Ez nem csak egy egyszerű vizsgának ígérkezett. Won Bin tett róla, hogy a lehető legnagyobb nyomás legyen a fiúkon. Azt mondta nekik, hogy meg kell nyerniük a versenyt, mert már készen állnak arra, hogy győztesként vonuljanak le a színpadról. Azt is megmondta nekik, hogy amennyiben nem győznek, a csapat megszűnik. Csak akkor maradhatnak együtt, ha képesek a dobogó legfelső lépcsőfokára állni.

Annyira idegesek voltak, hogy a szokásos jó kedvük sem kísérte el őket. Most először hasonlítottak a mindig csendes Angelre, aki nem tartott velük. Egy darabig nyafogott Won Binnek, hogy külön mehessen. A férfi eleinte ragaszkodott hozzá, hogy együtt érkezzen a csapat, végül mégis úgy döntött, hogy engedélyt ad arra a fiúnak, hogy egyedül menjen a verseny színhelyére, ami majdnem három órányira volt a megszokott próbatermüktől.

Ming San és Julian kártyáztak útközben, de elég csendesek voltak. Kyle Jin Saenggel amőbázott. Ők sem adtak túl sok hangot, bár Kyle néha felkiáltott, ha nyert, de aztán szinte azonnal elhallgatott.

Won Bin még soha nem látta ennyire feszültnek őket. Általában olyanok voltak, mint négy rakoncátlan kisfiú. Mindig sántikáltak valamiben, folyamatosan ugratták egymást, és hangosabbak voltak, mint egy csapat kisiskolás. Most azonban nem ragyogott az arcuk, nem kacarásztak szüntelenül, nem poénkodtak, és ami a legfurcsább, nem énekeltek vidáman, ahogy máskor tették, ha együtt utaztak a kisbusszal. Rossz volt ilyen szorongónak látni őket. Ugyanakkor muszáj volt végre újabb lépést tennie velük a siker felé. Örökké nem maradhatnak a garázsban, ki kellett őket lökni a nyilvánosság elé, hogy végre megbizonyodhassanak arról, hogy tehetségesek. Won Bin remélte, hogy jót tesz majd ezzel az önbizalmuknak. Már csak az zavarta, hogy Angel annyira kilógott közülük. A fiú őstehetség volt, ráadásul elég vonzó ahhoz, hogy a lányok egy napon sikítozva tomboljanak majd körülötte, de egyelőre nehéz volt elhinni, hogy egyszer teljes értékű tagja lesz a csapatnak. Noha együtt próbált velük, kerülte a társaságukat, egyedül evett, nem vett részt a közös programokban, meg sem próbált beszélgetni velük. Mindig félre húzódott egy sarokba, egyfolytában körmölt, vagy olvasott, ha épp nem próbáltak. Won Bint épp úgy zavarta ez a közömbösség, mint a négy mindig jókedvű kamaszt…

Végre megérkeztek a stadionhoz, ami ezen a napon hatezer néző előtt nyitotta meg kapuit a nagyszabású verseny alkalmából, amit a tévé is közvetíteni fog. Won Bin remélte, hogy ez igazi kiugrási lehetőség lesz a fiúknak, még akkor is, ha csak egy kis csatorna sugározza majd.

Miután megkapták a karszalagot, amivel a versenyzőket látták el a bejáratnál, elindultak a VIP öltözők felé, ahová csak a résztvevők léphettek be. Amíg a fiúk lelkesen vették szemügyre a nyüzsgő helyszínt és a többi együttest és fellépőt, Won Bin feltárcsázta Angel számát. A fiú nem vette fel a telefont, hiába hívta.

– Hol ez a kölyök? – kérdezte dühösen, miközben a többiek után indult, akik máris három csinos lány körül legyeskedtek. Végre visszatért az életkedvük, ahogy társaságra leltek. Won Bin úgy döntött, kicsit hagyja őket ismerkedni, nem árt, ha megnyugszanak az első számuk előtt.

Összesen három dalt kellett elénekelnie azoknak, akik a döntőig jutnak. Minden dal után a versenyzők felét kiejti majd a zsűri, ami azt jelenti, hogy az ötven indulóból mindössze tizenkettő juthat el a végéig, majd három dobogóst választanak, és két közönség díjat osztanak ki. Egy fellépő legfeljebb három percig lehet alkalmanként a színpadon, úgy számolták, hogy az eredményhirdetéssel és a díjak átadásával együtt közel hat órás lesz a rendezvény.

A férfi remélte, hogy nem kell beérniük egy közönség díjjal, bár az sosem baj, ha a nézők szeretetet mutatnak egy csapat felé. De most nem ez volt a cél, hanem a szakmai zsűri meggyőzése, ami hat emberből állt.

Fél óra telt el, és Won Bin még mindig nem érte el Angelt. Már csak tizenöt perc maradt az első fellépőkig. Éppen a sorrendet sorsolták a színpadon, ahol egy fiatal nő húzta ki egy üvegtálból a cetliket, melyekre a fellépő együttesek nevét írták. A közönség egyelőre nem mutatott túl nagy érdeklődést, tekintve, hogy ismeretlen versenyzőkről volt szó, így egyelőre nem tudhatták, kiket takarnak az elnevezések. Ennek ellenére egy-egy érdekes név hallatán halk morajlás futott végig a nézőtéren, olykor taps is felhangzott, főleg a hátsó sorokból.

– Most mihez kezdjünk? – kérdezte feszülten Kyle. A többiek alig hallották a hangját a tömegben, bár közvetlenül egymás mellett álltak. – Mi lesz, ha nem ér ide időben?

– Az összes számot és koreográfiát öt emberre tanultunk be. Ki énekli majd az ő részeit, és hogy csináljuk meg úgy, hogy ne zavarodjunk bele a lépésekbe? – aggodalmaskodott Ming San is.

– Nem állhatunk ki négyen, az óriási lebőgés lenne – csatlakozott Julian a nyafogók táborához.

– Ilyen egy jó vezető szerinted, Won Bin? – morgolódott feszülten Jin Saeng.

– Elég legyen, fiúk! Biztos vagyok benne, hogy oka van annak, hogy még nincs itt. Angel sosem késne el egy ilyen fontos eseményről. Egyszerűen nem az ő stílusa.

– Bezzeg, mikor mi nem értünk időben oda a próbára…

– Miért van az, hogy minket nem védtél meg, de őt igen? – fordult Won Bin felé Julian.

A fiúk idegesen toporogtak, miközben Jin Saengnek újabb gondja támadt.

– Még nevünk sincs. Most sorsolnak, mégis hogy lehetünk a nevezett együttesek között név nélkül?

Zavartan pillantottak egymásra, mert ez eddig egyiküknek sem jutott eszébe. Won Bin emlékezett rá, hogy megbeszélte Angellel a nevezést, de azóta nem került szóba a dolog. Ha a fiú elfelejtette – ami most már valószínűnek látszott -, akkor lecsúsztak a versenyről, és feleslegesen autóztak három órát. Újból elővette a telefont, hogy felhívja a vezetőt, de valami elvonta a figyelmét.

– Heaven and Hell.

Egyszerre fordultak az ismerős hang felé. Angel fél méterre állt tőlük, és komoly arccal nézte őket. A vezető megkerült egy kövér punkot, és megállt a csapata előtt. Néhány pillanatig mindenki döbbenten hallgatott, végül Ming San törte meg a kínos csendet.

– Hogy?

– A nevünk. Heaven and Hell. Nem valami nagy szám, de nem voltatok itt, és nekem döntenem kellett. Név nélkül nem lehet nevezni, és nem mondta el nekem senki, mit választottatok.

– Semmit sem választottunk még. Igazából nem is gondolkoztunk el ezen – vallotta be Julian feszengve. Angel arckifejezése semmit sem változott, elrejtve a fejében cikázó gondolatokat, amiket nem kívánt megosztani a fiúkkal.

– Nos, később megváltoztathatjátok, de ma ezzel kell színpadra lépnünk.

Angel ugyanolyan higgadtnak látszott, mint máskor, de az arca valamivel merevebb volt a szokottnál.

– Nekem tulajdonképpen tetszik ez a név – sóhajtotta Kyle, aki nem hitte, hogy valaha szimpatizál majd bármivel, ami Angelhez kapcsolódik.

– Szerintem sem vészes – csatlakozott Jin Saeng is félig-meddig lelkesedve.

– Hát, ha már egy angyal a vezetőnk, végül is, miért ne lehetne ez a nevünk – adta be a derekát Julian is, aki érzett némi bűntudatot amiatt, hogy megfeledkeztek egy ilyen fontos dologról.

– Miért nem hívtál fel minket, hogy kikérd a véleményünket? Lehet, hogy a vezetőnk vagy, de nem dönthetsz nélkülünk ilyen lényeges ügyekben. Talán a többieket nem zavarja, de én utálom, ha semmibe vesznek.

Ming San mindenkit meglepett az akadékoskodásával. Most először a többiek úgy érezték, tett valamit értük a vezetőjük. Nem értették, miért esik Ming San a torkának. Won Bint is váratlanul érte a dolog.

– Volt időtök eldönteni, de nem választottatok nevet. Nem az ő hibája, Ming San – állt ismét Angel pártjára, de a vezető körül megfagyott a levegő, és máris dühös villámok lövelltek a szeméből.

– Ha kicsit is érdekelne bárkit is ez a csapat, nem kellett volna nekem szenvedni a névvel. Nem vettem észre, hogy dúskálnátok az ötletekben. Felőlem aztán vihogó idiótáknak is hívhatjátok a formációt. A teljesítményünkön az sem fog változtatni. És most elmegyek szívni egy kis friss levegőt, mert ez a légkör kezd fojtogató lenni!

Miközben távolodott, Ming San sértődötten morgott az orra alatt.

– Nem bánnám, ha belefulladnál, Mr. Nagymenő…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
Heaven and Hell 4. rész, 10.0 out of 10 based on 1 rating