“A tegnap történelem. A holnap rejtély. A mai nap: ajándék.”
Eleanor Roosevelt

Napjainkban:

Violette Waters lehangoltan bámulta a körülötte felbolydult világot. A tér közepén elhelyezett padról jól láthatta volna a járókelőktől és autóktól hemzsegő utcát – ami talán még sosem volt ilyen zsúfolt -, de olyan mélyen elmerült a gondolataiban, hogy valójában az agya semmilyen kapcsolatot nem létesített a szemével. Ez az állapot nagyjából mindennapos volt az életében.

Miközben a fülébe dugott fejhallgatón keresztül Angel lágy, bársonyos hangja simogatta a dobhártyáját, ujjai szüntelenül követték a ritmust a farmerján. Mindig ez történt vele, ha a népszerű előadó számait hallgatta. Valamit kikapcsolt az elméjében ez a tökéletes hang, elragadva a figyelmét a körülötte zajló eseményekről, kitörölve minden mást a fejéből.

Sarah oldalba bökte barátnőjét, aki meglepetten pislogott rá. Egy pillanatig úgy bámulták egymást, mintha először találkoztak volna, aztán Violette tekintete kitisztult, és megtelt értelemmel. Sarah elmosolyodott, és úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy a lány megint elmerült a saját kis világában, melynek középpontjában az utóbbi időben Angel állt.

– Hoztam neked hot dogot – nyújtotta ki a kezét, melyben az ínycsiklandozó illatú virslivel töltött kiflit tartotta.

– Igazán jól néz ki – biccentett Violette, és elvette a felkínált ennivalót. Túlságosan éhes volt ahhoz, hogy megvárja, míg kihűl. Már legalább hét órája ültek a hotel előtt, dacolva a hűvös levegővel, az autók kipufogójából áradó bűzzel és az éhséggel. Ennek ellenére egyikük sem akart most máshol lenni. Addig nem, amíg Angel az épületben tartózkodik.

– Szerinted előbújik még a csigaházából? – Kérdezte Sarah bánatos sóhajjal, miközben a forró kutyát szorongatta, hogy melegével leolvassza ujjairól a jégcsapokat.

– Semmit sem tudni a programjáról. Úgy hallottam, ma szabadnapos, de az sem kizárt, hogy csak félre akarják vezetni a rajongókat, hogy egy kicsit nyugta legyen.

– Na, igen. Talán tényleg hagynunk kéne szegényt. Biztosan fárasztja ez a nagy zsivaj – mélázott Violette együtt érző pillantást vetve a csupa üveg hotelre.

– Még ha el is mennénk, a többiek itt maradnának. Akkor meg mit számít, hogy mi is itt várakozunk-e?

Violette felnézett a legdrágább lakosztály erkélyére, és azt kívánta, bárcsak Angel legalább egyetlen percre kijönne. Úgy vélte, megérdemelnének tőle ennyit, ha már a nap nagy részét az utcán fagyoskodva töltötték. Ugyanakkor azt is tudta, hogy az Angyalt valószínűleg kimerítette a repülőút, és a reptértől tartó szintén hosszú autóút. Felmerült benne, hogy a fiú talán alszik egyet a fellépése előtt, és ezért nem mutatkozik, vagy csupán heverészik, és a kedvenc képregényeit olvasgatva próbál kikapcsolni kicsit, mielőtt az évtized leglátványosabb, legintenzívebb buliján törné össze a lányok szívét legendás csípőmozgásával és észvesztően gyönyörű hangjával.

– Úgy szeretném legalább egyszer látni! – váltott témát végül.

– Talán volna más módja is – töprengett Sarah, belekortyolva a forró teába. Violette érdeklődve pillantott rá. Örült volna neki, ha tényleg lenne lehetőség arra, hogy találkozzon a vonzó énekessel.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte kissé felvillanyozva. Barátnője beharapta az alsó ajkát, mielőtt megszólalt volna. Bizonytalan, de reménykedő volt a tekintete, amit hol Violette-re, hol Angel feltételezhető lakosztályának ablakára szegezett.

– Szerinted nem lehetne bejutni valahogy? Kivehetnénk egy szobát, vagy mit tudom én…

– Szobát? Te eszednél vagy? Mégis mennyi lehet itt egy lakosztály? Az éves fizetésem? Kétlem, hogy van még szabad olcsó szoba…

Azt hitte, Sarah valami használható ötlettel rukkol elő. Csalódottan sóhajtott fel, majd lehajtotta a fejét.

– Jó, ez tényleg hülye ötlet volt – ismerte be az idősebbik kamaszlány. Violette egyetértően bólintott. Végigmérte a körülöttük duzzadó tömeget, aztán elkeseredetten beleharapott a még mindig iszonyatosan forró hot dogba.

– Úgy szeretnék egyszer a karjaiban ébredni. Szerinted milyen lehet reggel kócosan és karikás szemekkel? – szólalt meg újra Sarah, nem törődve azzal, hányan hallják meg a vágyakozástól izzó mondatot.

– Nem tudom, de a vesémet is odaadnám érte, hogy legalább egyszer láthassam – vigyorodott el Violette, mire egyszerre nevettek fel.

* * *

Tíz évvel korábban:

Audio clip: Adobe Flash Player (version 9 or above) is required to play this audio clip. Download the latest version here. You also need to have JavaScript enabled in your browser.

In memoriam, Jordan Casey Jun

Ahogy körülölelte a víz, és lassan elmerült a nehéz sziklák súlyától, lepergett előtte szánalmas élete. Meglepődött rajta, milyen rövid a film, milyen kevés dolgot tapasztalt meg közel tizenhat év alatt. Valójában az összes kicsit is izgalmas jelenet negatív élményeken alapult, és túlnyomórészt egyébként is a kellemetlen emlékek voltak többségben.


Beletörődötten húzta össze magát, amennyire a kötelékek és súlyok engedték, és csak süllyedt és süllyedt, egyre mélyebbre, egyre jobban belekúszva a kétségbeesésbe és végső fájdalomba, aminek nem sok köze volt ahhoz, amit a gyomrában érzett: mert még mindig iszonyatosan kínozta a kés helyén maradt sebből pulzáló égő, sajgó fájdalom, de ez meg sem közelítette az utolsó percek miatt érzett poklot. Meghalni nem könnyű, bármit is állítsanak az okosok…


Érezte, ahogy a víz átmossa a fejére tekert sálat, ahogy besiklott elnyílt ajkai közé, és birtokba vette a száját, ahogy végigcsordogált a torkában… Az orrán próbált levegőt venni, egyszerűen azért, mert a sérülése miatt kezdte magával ragadni a kábulat. Amint a víz elöntötte az orrnyílásait, köhögni kezdett, de oxigén híján ez sem sikerült igazán, amitől még több folyóvizet nyelt le.


Rángatózva vergődött a víz fenekén, tudva, hogy nincs több ideje ezen a földön. Soha nem láthatja már viszont az édesanyját, soha nem ölelheti magához a meg sem született kisöccsét, és soha többé nem mehet ki az apja sírjához, hogy virágot vigyen neki, vagy rendbe szedje. Soha többé… Nincs több szülinap, nem lesznek többé karácsonyok, sem megbánt bűnök, soha nem tölti be a tizenhatot, és nem lesz nagykorú, felnőtt férfi…


A semmi vár rá, és lassan átengedi magát a végtelen sötétségnek, érzékelve még a jéghideg ölelést, a kötelek erőszakos szorítását és az elnehezedő tüdeje miatti szenvedést.

A ma elmúlik, és már nem jön holnap, csak az örök álom, mégsem érez megkönnyebbülést… Nincs alagút, nincs fény, nincs hívogató melegség. A hideg űr veszi körül, a végtelen sötétség telepedik rá, és megszűnik létezni, mintha soha nem is lett volna. Mintha Jordan Casey Jun meg sem született volna… Soha… Soha… Soha…

 

Három évvel később:

Napló – Julian
1. nap

Egész éjjel nem tudtam aludni, annyira izgatott voltam. Sok évi reménykedés és vágyakozás után most végre teljesülni látszik a legnagyobb álmom. Ma reggel hivatalosan is egy fiúcsapat tagja lettem. Még sosem találkoztam velük azelőtt. Három nagyon szimpatikus srác, akikkel első percben megtaláltam a közös hangot. Jól elhülyéskedtünk, ráadásul csináltunk egy próbát is. Tényleg jól szólunk együtt. Fantasztikus buli lesz, már előre látom. Kicsit aggódom, hogy kijövünk-e majd hosszútávon is, de azért bizakodó vagyok.

Miután összeismerkedtem a fiúkkal, egy kisbusszal átvittek minket a találkahelyről egy raktárépületbe. Ott tartottuk a próbát, igaz, az akusztika nem volt épp rózsás, de végül is csak az első napunk, nem várhatok rögtön stúdiót és reflektorfényt.

Mivel Won Bin is úgy vélte, hogy összeillik a csapatunk, áldását adta ránk, legalábbis arra, hogy adjunk egy esélyt magunknak. Én hiszem, hogy az első vizsgán könnyedén átmegyünk majd. Máris érződik közöttünk az összhang. Az egyik srác, Ming San különösen jó fej volt. Elég sokat lógtam vele, amíg a többiektől le-lemaradoztunk. Tettünk egy sétát a városban, kirakatnézés, csapatépítés, és amolyan ismerkedős körút volt. Won Bin találta ki, hogy máris összerázódjunk kicsit.

Ming San szellemes srác, tele van ötletekkel. Sokat dumáltunk, és máris látom, hogy mennyi közös vonásunk van. Ő is szeret sportolni, odavan az állatokért, akárcsak én, ellenben a kocsik nem hozzák lázba, ahogy engem sem. Azt mondta, a családjával sokat túráztak mindenfelé, nálunk is jellemző módja ez a kikapcsolódásnak gyerekkorom óta. Szóval lényegében lesz közös témánk.

Miután megebédeltünk egy kifőzdében – a kaja pocsék volt, de legalább szép lányok szolgálták fel -, tettünk egy sétát a parton. Ming Sannal üzeneteket írtunk a homokba a többieknek. Mivel eléggé lemaradtak mögöttünk, mert az egyiküknek – a neve Kyle – meghúzódott a bokája, volt időnk kitalálni és kivitelezni a műveinket. Won Bin szerint nagyon jól szórakoztak a fiúk, amikor szembesültek velük. 😀 Tényleg bírom őket…

Won Bin úgy döntött, hogy csak holnap kell megkezdenünk a komoly munkát. Nekem kicsit nehezebb, mint a többieknek, ők már korábbról ismerik egymást. Jin Saeng és Kyle már hónapokkal ezelőtt találkoztak Won Binnek köszönhetően. Azóta tudták, hogy együtt maradnak majd, és kapnak maguk mellé néhány új srácot. Ming San három hete csatlakozott hozzájuk, miután Won Bin felfigyelt rá egy iskolai előadás során. És most már én is közéjük tartozom. Nem is értem, hogy történhetett ez meg. Annyira vágytam arra, hogy sikerüljön kitörnöm valahogy, hogy egyszerűen nem mertem igazán hinni abban, hogy összejöhet. De most már tudom, hogy igenis érdemes küzdenem. Ezek a srácok mind nagyon lelkesek, és biztosra veszem, hogy ugyanolyan fontos nekik az egész, mint nekem. Muszáj megmutatnunk, hogy különlegesek vagyunk!

Este Ming San velem tartott, így megmutattam neki, hol élek a családommal. Elég sokáig maradt, így kipróbálhattunk néhány fain játékot a gépemen. Piszokul jól nyomja az autóversenyeket. Asszem, a csodálója leszek! Alig várom, hogy holnap reggel újra találkozzam vele és a többiekkel. Ez egy jó nap volt, hálás vagyok érte…

 

A csapat összeáll
5. nap

Minden a legnagyobb rendben volt a négy fiú háza táján. Miután elkezdték a próbákat, gyorsan rátaláltak a közös nevezőre, ami elősegítette a hatékonyan működő gépezet beindulását. Még nem osztották fel a szerepeket, próbálgatták, ki milyen hanggal rendelkezik, és milyen intenzitással képes belevetni magát a munkába. Egyelőre csak ismert slágereket énekeltek, olyanokat, amelyek mindegyikük számára ismerősek voltak. Nagyon élvezték a dolgot, sokat nevettek a rövid szünetek során, és fokozatosan alakult közöttük az a bizonyos kapocs, ami később majd hozzásegítheti őket a sikerhez, ha elég keményen küzdenek.

Won Bin személyesen felügyelte új pártfogoltjait. Úgy vélte, most valami igazán remek dologba vágta a fejszéjét. Mindegyik különleges volt a maga módján. Jin Saeng a legidősebb, őt találta meg először. A fiú egy barátja szülinapi partiján lépett fel, csak úgy, szívességből, hogy szórakoztassa a többieket. Meghívott vendég volt ugyan, de szinte végig a színpadon állt, a „közönség” legnagyobb örömére.

Won Bin jó érzékkel nyúlt a csiszolatlan gyémántokhoz, és azonnal felismerte a lehetőséget a fiatal tehetségben. Aztán jött Kyle, a második legidősebb. Őt egy ismerőse ajánlotta be, nem sokkal azután, hogy eldöntötte, Jin Saeng mellé társakat kell találnia. Mivel a hírt szétkürtölte az ismeretségi körében, sok fiút küldtek hozzá, de Kyle volt az egyetlen közöttük, akiben látott fantáziát. Összeismertette a két srácot, és ahogy ott álltak előtte, egymás mellett, máris áradt belőlük valami egyedi és eredeti báj. Szemtelenül fiatalok voltak, tele vibráló energiával és végtelen lendülettel. Annyit kért tőlük, hogy találkozgassanak, csináljanak minél több közös programot, és ha van kedvük, üljenek le énekelgetni együtt, hogy összeszokjanak. Ezután jött Ming San, majd Julian, aki a legfiatalabb volt a csapatban. Won Bin mulatságosnak találta, hogy minél később talált rá a fiúkra, annál fiatalabbak voltak. Egy kollégája azzal ugratta, hogy a következő kölyöknek már a pelenkáját is cserélni kell majd. Csakhogy Won Bin nem szándékozott még több kamaszt felkutatni. A négy fiú pont elégnek tűnt, ráadásul szemlátomást az első perctől jól kijöttek egymással.

 

Napló – Kyle
10. nap

Jól mennek a próbák, és élvezem is az egészet, a fiúknak remek hangja van, de mindannyiunk hiányérzettel küszködik. Az eredmény még nem tökéletes, de nem jöttünk rá, mi lehet az oka. Won Bin szerint a hangzással kéne még kezdeni valamit.


Egyébként ma nagyon hangulatos volt a próba. Megismerkedtünk a koreográfussal, csak azért jött, hogy bemutatkozzon, és hogy felvázolja az elvárásait és terveit. Minden számunkhoz tartozik majd egy saját koreográfia. Egyelőre csak három dalt próbálunk, de ezek már sajátok, nem ismert slágerek, amiket mások vittek sikerre. Ezeket Won Bin már korábban megíratta, mikor még csak Jin Saenggel voltunk. Örülök, hogy egyre bővül a csapat. Ming Sant első perctől kedveltük, és úgy tűnik, hogy Julian is beleillik a bandába. Won Bin érti a dolgát…

Pillanatnyilag még nincs meg, ki mit énekel majd a számokban. Nem sikerült felosztanunk a részeket, de próbálkozunk. Won Bin sokat segít. Az már biztos, hogy Jin Saeng hangja a legmagasabb, így ő sok szólót énekel majd, de Won Bin szerint törekedni kell arra, hogy közel egyforma mennyiségű szólót kapjunk. Ez jó így, legalább nem lesz morgás senki részéről. Amúgy engem annyira nem érdekel, végül is nem szóló karrierről álmodtam, mindössze arról, hogy megismerjék a nevem. Ehhez egy együttes tagjaként is jó esélyeim vannak, szóval nem parázok semmitől. Amúgy is, szerintem az a legfontosabb, hogy a végeredmény minél ütősebb legyen, és ha ehhez Jin Saengnek ötször annyit kell szólóznia, mint nekünk, akkor váljék egészségére. :) Nem látom okát a féltékenykedésnek, igaz, nem is volt még zúgolódás emiatt.

 

A dolgos munkanapok
28. nap

A fiúk minden nap tanítás után a garázsban találkoztak, ahol azonnal nekiláttak a gyakorlásnak. Won Bin azt is elvárta tőlük, hogy az éneklés mellett hangszerekkel is barátkozzanak. Hívott melléjük egy tanárt, aki gitárleckéket adott nekik, emellett kaptak énektanárt is, aki a hangjuk képzésével kapcsolatos utasításokat és tanácsokat adott nekik. Mindkét férfit megkedvelték, és végre a koreográfussal is elkezdték az első táncpróbákat.

Úgy tűnt, hogy nehezen figyelnek oda a táncra és az éneklésre egyszerre, ezért első körben ezt kellett megtanulniuk. A koreográfus és az énektanár néha egy időben érkezett, és közösen készítette fel őket. Bár még korántsem voltak sikeresek a közös fáradozások, mégis folyamatosan jó hangulat jellemezte a munkát.

Won Bin egyre inkább bizonyos volt abban, hogy működőképes a formáció, bár korai lett volna még kijelenteni, hogy megtalálta a legújabb sikercsapatot, akikkel meghódíthatja majd a slágerlistákat és a rajongó hölgyek szívét. Mégis, ahogy elnézte a négy fiú kifogyhatatlan jókedvét, azt a sok energiát, amit beleöltek a közös cél eléréséért folytatott harcba, és látta, miként kezdenek helyreállni a még nem működő dolgok is, lassan büszkeség öntötte el a szívét. Ott akart lenni az első lépéseknél, mint egy apa, aki kíváncsi lelkesedéssel bámulja gyermeke minden új mozdulatát. Úgy is érezte magát, egy apának, aki hirtelen négy rakoncátlan, de imádni való kiskölökkel lett gazdagabb.

 

Napló – Jin Saeng
42. nap

Ma meglepő dolog történt. Won Bin azt kérte, hogy menjünk el lazítani egyet, mert túlságosan sokat hajtott minket azóta, hogy Julian is tagja lett a csapatnak. Szóval elvitt minket egy modern karaoke bárba, és azt mondta, most csak bohóckodjunk, és engedjük ki a fáradt gőz. Vicces, hogy úgy gondolta, hogy több mint egy hónap megfeszített munka után pont az éneklés hozza majd meg számunkra a hőn áhított szabadság érzést, de valójában egész jó buli volt, úgyhogy mind nagyon élveztük. Már éjfél felé járt az idő, amikor hirtelen felugrott, és közölte velünk, hogy rájött, mire van még szükségünk, aztán fogta magát, és otthagyott minket. Döbbenten bámultunk egymásra, és nem értettük, mi történt. Azt hittük, visszajön értünk, hiszen ő vezetett, egyikünknek sincs jogsija. Won Bin azonban lazán ottfelejtett minket.


Ming San volt az a bátor ember, aki javasolta, hogy gyalog induljunk el haza. Persze még véletlenül sem tudtunk elég pénzt összedobni ahhoz, hogy taxit hívjunk, Won Bin pedig ki volt kapcsolva. Szóval rendeztük a számlát – erre sem volt elegendő pénzünk, de szerencsére a tulaj nem vette véresen komolyan a dolgot, és mikor megtudta, hogy tudunk énekelni, felajánlotta, hogy egy húsz perces előadásért cserébe elnézi a hiányzó összeget nekünk. Ming San inkább mosogatni akart. Jellemző, hogy csakis ő hozakodhat elő ilyen eszement ötlettel. Azt hiszem, még mindig nem szoktam meg a humorát, már ha annak szánta egyáltalán. Tőle kitelik, hogy komolyan beszélt… :)


Egyébként kedvelem Ming Sant. Tegnap együtt vacsoráztunk egy kerthelyiségben, és a csajokról dumáltunk. Elmesélte, hogy bár ragadnak rá a lányok, még nem volt senkivel. Ez tényleg meglepett, hiszen nagyon kellemes külseje van. Kyle szerint Ming San egy csajmágnes. Ő használja rá ezt a szót, és bár Ming San mindig csak nevet ezen, valójában azért van benne valami.

Miközben ettünk, az összes lány minket fixírozott. Ez elég szokatlan számomra. Ming San vonzza a női tekinteteket, és most úgy érzem, engem is megnéznek a lányok, ami tényleg fura érzés. Nem mintha lennének csajozási problémáim. Volt már barátnőm, több is, de sosem éreztem úgy, hogy az utcán, vagy más nyilvános helyen tekintetek kereszttüzében lennék. Most viszont máris olyan, mintha befutott banda volnánk. Persze egyelőre csak Ming San csibészes mosolya miatt figyelnek fel ránk. Remélem, ez hamarosan változni fog.

Visszatérve a mai éjszakára – mert már bőven hajnal van -, igazából nem is bánom, hogy így alakult. Hazafelé annyit nevettünk, hogy már fájt az arcom. Még soha nem volt ennyire vidám napom. Persze a srácok jó fejek voltak eddig is, de azt hiszem, kezdünk egymásra hangolódni. Ígéretes kezdet.


Mindenesetre holnap ki kell derítenünk, miért nyelte el a föld Won Bint. Ráadásul amúgy is izgalmas nap elé nézünk, mert megkapjuk az első próbahelyünk kulcsát. Eddig mindig máshol húztuk meg magunkat. Won Binnek sok zenész ismerőse van, így egy-egy napra mindig szerzett nekünk helyet. Most viszont egy saját garázsunk lesz. Alig várom, hogy lássam!

 

A hiányzó láncszem
42. nap

Miután magára hagyta a fiúkat, beült a kocsiba, és azonnal elindult. Annyi rágódás és töprengés után végre megvilágosodott. Nem is értette, miért kellett ehhez ennyi idő, hiszen végig a szeme előtt volt a megoldás. Persze ki tudja, hogy összejön-e, de meg kellett próbálnia.

Azon gondolkozott, hogy ha sikerül a terve, mit szólnak majd hozzá a srácok. Lehet, hogy nem fognak örülni neki, de nem is az a cél, hogy boldoggá tegye őket. Azt majd megteszi a siker, ha végre nyilvánosság előtt is megmutathatják, mit tudnak. Mert nem kételkedett abban, hogy szerethetőek. Talán azért, mert bár sok fiúcsapatot ismert, egyikben sem érezte azt a pluszt, ami igazán egyedivé teszi őket. Ugyanakkor ezek a srácok egyszerűen annyira egy hullámhosszon voltak, olyan vidámság és életkedv áradt belőlük, és annyira izzott a levegő körülöttük, hogy lehetetlennek tűnt, hogy más ne vegye észre a bennük rejlő lehetőségeket. Csak hát az a láncszem még mindig nem volt a helyén. Érezte végig, hogy valami még nem tökéletes, de nem jött rá, mi lehet az. De végre tudta, minden porcikája azt súgta, hogy jó úton jár.

Oly mértékig lefoglalta a sok új terv és gondolat, hogy meg is feledkezett arról, hogy elfelejtett szólni a fiúknak, hogy nem megy vissza értük. Amint megérkezett az úti céljához, már csak az lebegett a szeme előtt, hogy milyen kolosszális ötlet volt ez tőle, és mennyivel előbb kellett volna eszébe jutnia.

Leparkolt a régi, de felújított villa előtt, és kiszállt az autóból. Egy darabig csak bámulta a magas kőkerítést, belélegezte az üdítően hűvös, friss levegőt – amit a késői órának köszönhetően már nem szennyezett be annyira az autók kipufogójából áradó füst -, és tűnődött. Leginkább azon, hogy mit szól majd a házigazda, ha beállít az éjszaka közepén. Visszajöhetne persze reggel is, emberi időben, de ahhoz, hogy ezt megtegye, kellett volna valami, ami segít visszanyerni az önuralmát. E percben annyira izgatott volt, hogy szinte már az őrület kerülgette. Végül elszánta magát, és odament a kaputelefonhoz…

 

Napló – Julian
43. nap

Azok után, hogy tegnap úgy otthagyott minket, azt gondoltam, hogy Won Bin majd mentegetőzni fog, de tévedtem. Amikor megérkezett – késve, mint általában -, azt mondta, van számunkra egy meglepetése. Értetlenül néztünk össze, mire megkért minket, hogy üljünk be a kisbuszba. Elég bizalmatlanul fogadtuk az ötletet. Azok után, hogy éjszakai túrára kárhoztunk miatta, mindegyikünk félt attól, hogy újból faképnél hagy minket valahol a világ végén. Persze nem mintha untuk volna a haza utat. Egyszerűen fergeteges volt a hangulat. Pusztán csak elfáradtunk.


Lényeg a lényeg, elindultunk a garázshoz, és közben egész végig gyanakodva figyeltük Won Bint, mert túlságosan jó kedvűnek ítéltük. Ming San – aki mellettem ült, mint mindig, mióta megismertem – azzal poénkodott, hogy amint megérkezünk, lenyúlja Won Bin pénztárcáját, hogy legyen miből taxit fognunk, ha újfent felszívódik. Szerencsére a többiek nem hallották. Nem azért, mintha kiakadtak volna, inkább azért, mert lehet, hogy valamelyikük kapott volna az ötleten. Ahogy Kyle-t megismertem az elmúlt néhány hét alatt, ő például gond nélkül megtenné. Persze idegenektől nyilván nem lopna, de ha viccből kéne elemelni Won Bin tárcáját, asszem, minden hajcihő nélkül bevállalná. Kicsit eszement az a srác, de persze csakis jó értelemben.


Amikor megérkeztünk az új állandó próbahelyünkhöz, kiszálltunk a kocsiból, és akkor láttam meg a fiút. A földön ült, a hátát a falnak vetve, a fülében fülhallgatóval, és a lábával az ütemet dobolta. Fura szerzetnek tűnt a festett szőkés hajával, meg a számtalan karkötőjével. Ráadásul a kapucni is a fején volt, így az arcát akkor még nem is láttam.

Először azt hittem, hogy tőle béreljük majd a helyet, de kiderült, hogy más okból várt ránk. Won Bin azonnal odasietett hozzá. A srác úgy állt fel, mintha egész nap ezt gyakorolta volna. Nem is értem, hogy csinálta. Még csak meg sem támaszkodott közben, csak felpattant. Kezet ráztak, aztán Won Bin felénk fordult, és annyit mondott, hogy menjünk be, mert kicsit hűvös van.


Mindannyian zavartak voltunk, mert nem mutatta be az idegen srácot, csak rá szólt, hogy tegye le magát a két pad egyikén, aztán utasított minket, hogy kezdjük el a próbát. Nem tudom, honnan szedte az erősítőket és a mikrofonokat, eddig mindig másokéval dolgoztunk, de látszott, hogy mind használt darab. Öt volt belőlük – a mikrofonokból -, bár az egyik a földre fektetve.


Kicsit feszélyezett minket a fura fiú jelenléte, főleg, mert a legkevésbé sem mutatott lelkesedést a zenénk iránt. Won Bin viszont vigyorgott, mint a vadalma. A srác mellett ült le, és egyfolytában magyarázott neki. Mivel a zene hifiről szólt – amihez négy hatalmas hangfalat is szerzett, így gyakorlatilag rezonáltak a falak a basszustól -, kiabálnia kellett, hogy a fiú hallja a szavait, mi viszont csak azt láttuk, hogy tátog.


Úgy két óra telt el így, mire leintett minket, és jól leszúrt, hogy miért vagyunk olyan feszültek. Aztán rájött magától is, és akkor meg azért szúrt le minket, hogy ha már egyetlen néző előtt így feszengünk, hogy akarunk több tízezer ember elé kiállni. Abban a percben leginkább a sehogy szó visszhangzott a fejemben, de gyorsan kiűztem onnan.

Végül Won Bin felállt, és a srác kezébe nyomott egy papírt, amin vörössel voltak kiemelve részek, majd felvette az utolsó mikrofont, és a kezébe adta. A fiú fel sem állt, csak bámulta a lapot, aztán zene nélkül énekelni kezdett. Akkor jöttem rá, hogy az egyik számunk szövege és kottája van nála. Csak bizonyos részeket énekelt el belőle, de mind meglepődtünk a hangján. Igazából nem néztem volna ki belőle, hogy tud énekelni.


Mikor a végére ért, a másik két számból is eltolta a kiemelt részeket. Igaz, hogy többször is hallotta a dalokat, hiszen előtte folyamatosan azokat próbáltuk, de azért mégis váratlanul ért, hogy zene nélkül is milyen jól feltalálja magát. Tényleg menő volt… Végül leengedte a lapot, és Won Binre nézett, aki viszont a mi arckifejezésünket fürkészte. Arra volt kíváncsi, mit szólunk a fiúhoz. Mondtuk, hogy nem szeretnénk előtte beszélni, ezért Won Bin kiküldte a hidegbe.


Kiderült, hogy mindannyian ugyanúgy vélekedünk róla. Egyszerűen jó volt a srác, nem tudnék rá mást mondani. Won Bin erre azt felelte, hogy az jó, mert holnaptól ő lesz a vezetőnk. Köpni-nyelni nem tudtunk. Végül Won Bin kiment, egy darabig csak álltunk, és várakoztunk, majd miután visszajött, közölte, hogy a fiú hazament, mert dolga van, de örül neki, hogy találkozhatott velünk, és reméli, hogy eredményes jövő előtt áll a csapat. Azt hiszem, ez volt életem egyik legérthetetlenebb szituációja.

 

Az új tag
44. nap

A fiú távozását követően elég hűvös légkör maradt a garázsban – ami egy volt a lakóházak közelében sorakozók közül, de elég távol tőlük ahhoz, hogy senkit se zavarjon a zene és a négy fiú zajongása -, így az új állandó próbahely öröme is semmivé foszlott. Az együttes tagjai értetlenül meredtek egymásra, azt találgatva, Won Bin miért nem beszélt nekik az idegenről, és hogy hogyan nevezhette ki a vezetőjüknek, mikor még csak nem is ismerik. Ráadásul nem tett rájuk túl jó benyomást. Úgy vélték, legalább a nevét megmondhatta volna, vagy ha már hirtelen az élükre áll, szólhatott volna hozzájuk néhány szót, de úgy tett, mintha ott sem lennének. Rossz érzéseik voltak vele kapcsolatban…

A másnap sem indult sokkal kedvezőbben. Ming San reggel elment Julianhez, mint általában, és együtt indultak a garázshoz. Mióta megismerték egymást, szívesen lógtak kettesben, néha a próbák után még csatangoltak kicsit, ráadásul Ming San állandó vendég lett újdonsült barátjánál, ahol már a család is egyre nagyobb örömmel fogadta.

Alig, hogy elhagyták a házat, Julian cipőfűzője kibomlott, és mikor megpróbálta bekötni, elszakadt. Mivel nem tudott vele mit kezdeni, és már nem volt idő visszamenni cipőt váltani, úgy döntött, majd később kitalál valami ideiglenes megoldást. Ming San felajánlotta, hogy a szünetben szétnéz a környéken, hátha talál egy boltot, ahol árulnak cipőfűzőket. A baj csak az volt, hogy Julian minden lépésnél kilépett a bakancsból, ami jelentősen lelassította őket.
Valamivel komorabban baktattak, mint máskor, a hideg levegő csípte az arcukat, reszkettek és szokatlanul csendesek voltak, ráadásul mind a kettőjüket aggasztotta a váratlan változás, amire nem készültek fel.

Noha látták a buszt, futniuk kellett volna, hogy elérjék, ami lehetetlen vállalkozásnak ígérkezett jelen helyzetükben, így végül csalódottan hagyták elmenni. Majd húsz percet vártak a következő járatra, miközben iszonyatosan fáztak, mert hiába kezdtek belecsúszni a délelőttbe, még mindig hideg volt.

A buszon ülve nem beszélgettek túl sokat, Ming San ugyan elég frissnek látszott, de kicsit el volt varázsolva – ami egyébként elég jellemző volt rá -, Julian pedig még fel sem ébredt igazán, bár a szemei nyitva voltak. Mindössze annyit vitattak meg, hogy nem kedvelik túlzottan az új vezetőjüket.

– Csak szerintem volt kicsit ellenszenves? – kérdezte Julian remélve, hogy Ming San egyetért vele, és nem marad kínos helyzetben az előítéletei miatt.

– Jól énekelt, de a modora hagyott kivetni valót maga után. Még csak nem is köszönt nekünk, se akkor, mikor megérkeztünk, se mikor elment.

– Mondjuk mi sem köszöntünk neki, ha már itt tartunk – sóhajtotta Julian, és tekintetét elfordította az ablak felé. A koszos felületen alig lehetett kilátni, de a forgalmi dugóban rostokoló személyautók elég közel voltak ahhoz, hogy még az utasokat is megfigyelhesse.

– Miért nem mutatta be Won Bin? Olyan furcsán intézte az egészet. Ráadásul meg sem kérdezte a véleményünket. Én nem vágytam egy vezetőre, főleg nem idegenre – panaszkodott Ming San, miközben a füle mögé tuszkolta a frufruját.

– Ha már muszáj volt valakit az élünkre állítania, miért nem Kyle-t kérte meg rá? Szerintem alkalmas lenne a frontember szerepére.
Ming San elgondolkozva rágta az alsó ajkát, végül bólintott egyet.

– Igen, azt hiszem, tényleg ő lenne erre a legmegfelelőbb ember. Talán beszélnünk kéne Won Binnel. Azt nem ellenzem, hogy a srác a csapat tagja legyen, mert bár elsőre nem tett rám jó benyomást, a hangja tényleg megér egy misét, viszont ez a vezető dolog idegesít engem.

– Szerintem ezzel nem vagy egyedül…

Mire leszálltak a buszról, már jócskán elkéstek, de továbbra sem tudtak sietni a hiányzó fűző miatt. Jó negyed órába telt az út, amihez normál helyzetben legfeljebb tíz perc kellett volna. Így is szedték a lábukat, amennyire csak lehetett.

Éppen befordultak egy utcasarkon, amikor megszólalt Ming San telefonja. Mire előhalászta, már jóformán a garázsnál jártak.

– Jin Saeng az – jegyezte meg meglepetten, aztán fogadta a hívást. – Mi a helyzet?

– Hol a fenében vagytok? Már rég itt kéne lennetek! – kezdte köszönés nélkül a legidősebb tag.

– Volt egy incidensünk Julian cipőfűzőjével, de már csak fél perc, és oda érünk.

– Az jó lesz, mert itt már áll a bál miattatok.

– Mi a gond? – Ming San értetlenül szorongatta a készüléket. Nem először fordult elő, hogy valaki késve érkezett. Leginkább Kyle szokása volt elaludni reggel, ha hétvégén tartották a próbát.

– Angel őrjöng, hogy rátok kell várni.

– Angel? – ismételte a nevet zavartan Ming San, aki nem volt benne biztos, hogy jól hallotta. – Az meg ki a fene?

– Az új vezetőnk – suttogta Jin Saeng halkan. – Elég hisztis, ami azt illeti. Won Binnek már azt mondta, hogy megbízhatatlan a csapat, és hogy…

Nem fejezte be, mert ebben a pillanatban meglátták egymást. Ming San felgyorsította a lépteit, és az utolsó métereket már futva tette meg, maga mögött hagyva barátját, aki bosszankodva morgolódott a bakancsa miatt.

– Bocs a késésért! Időben indultunk, de Julian cipőfűzője elszakadt, és…

– Nyugodj már meg, Angel! Nem kell azonnal felkapni a vizet. Bárkivel előfordul, hogy nem ér valahová oda időben. Ami azt illeti, pont te vagy az, aki hajlamos átaludni az óra vinnyogását is – fojtotta a szót Ming Sanba Won Bin hangja, aki éppen közeledett az új vezetővel. A fiú az utolsó pillanatban elfordult kissé, és a motorja felé vette az irányt. Ming Sant meglepte, hogy saját motorja van, mert velük egyidősnek látszott, vagy még fiatalabbnak. Ez persze legfeljebb annyit jelentett, hogy tehetősebb a családja, mint az övéké.

– Hogy akarsz belőlük sztárokat csinálni, ha ennyire nem veszik komolyan az egészet? Azt mondtad, lelkes és elkötelezett csapatról van szó. Úgy tűnik, nem egyezik a szótárunkban ez a két szó. Másfelől, lehet, hogy mindenhonnan elkések, de még soha nem fordult elő, hogy olyan helyre ne értem volna oda, ahol létfontosságú volt a jelenlétem.

– De te más vagy, mint ők! Nem lehet összehasonlítani benneteket, és ezt te is tudod. Nézd, legközelebb időben itt lesznek mindannyian, ez csak egyedi eset volt. Kérlek, menj vissza a garázsba, és tedd túl magad rajta…

Angel – mint megtudták a nevét – végül bosszúsan fújt egyet, mint egy háborgó kismacska, aztán látványosan sértetten megindult a próbákhoz bérelt garázs felé. Mielőtt odaért volna, tekintetét végigjáratta a két későn, végül ingerülten megszólalt.

– Több mint fél órát pazaroltatok el az életemből. Remélem, elégedettek vagytok. Legközelebb lefújom a próbát, ha nem lesztek itt a megbeszélt időpontban. Minden lefújt próba alkalmával be fogtok fizetni egy előre megbeszélt összeget az együttes kasszájába, plusz a következő próba napján ti mentek kajáért, és ti is fizetitek mindenkiét. Remélem, ez világos, mert többé nem fogok miattatok elvesztegetni egy csomó időt.

Ming San és Julian idegesen pillantott egymásra, miközben a vezető belépett a garázsba, és úgy bevágta az ajtót, hogy a falak is beleremegtek.

– Hát ez kemény volt – jegyezte meg csendes döbbenettel Kyle.

– Lehet, hogy túl sok kávét ivott, azért ilyen feszült – vélekedett Jin Saeng.

– Angel ritkán veszíti el a türelmét. Legtöbbször csendes és nyugodt, de várakozni nem szeret – szólt hozzá Won Bin, aki maga is csodálkozott az új tag reakcióján. – Nem kell tőle félni, amelyik kutya ugat, nem harap. Szóval csak nyugi, srácok.

– Ez a fiú nem százas. Tényleg azt akarod, hogy ő vezessen minket? Még saját magát sem tudja kontrollálni, nemhogy másik négy embert – morgolódott Julian sértetten.
Won Bin beletúrt a hajába, aztán megvonta a vállát.

– Néha bal lábbal kel, de ezt leszámítva jó srác, nekem elhihetitek. Elég régóta ismerem már, és tudom, milyen keményen dolgozik. Ő igazán mindent belead abba, amit csinál, és nektek pont egy ilyen vezetőre van szükségetek. Ő biztosan motiválni fog titeket, ha más nem azzal, hogy szembesültök majd az energiájával és küzdeni akarásával. Most talán rossz néven vettétek a kirohanását, de valójában azért dühös, mert ezt az időt, amíg rátok kellett várni, nem munkával töltötte. Mióta csak ismerem, az élteti, hogy csinálnia kell valamit. Nem szeret tétlenül ülni, de lássátok be, ez nem rossz tulajdonság.

– Ha minden hülyeségért üvöltözik velünk, az nincs jó hatással a csapatra – vetette oda duzzogva Ming San.

– Az, hogy majd megfagyott mindenki itt, és elment a próbából már negyvenhárom perc, azért nem is olyan kis hülyeség szerintem – válaszolta Won Bin, aztán közelebb lépett a későkhöz, és egyszerre veregette meg a vállukat. – Menjetek be, mielőtt még elszabadul a pokol odabent…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (4 votes cast)
Heaven and Hell 3. rész, 10.0 out of 10 based on 4 ratings