Hét évvel korábban:

Napló – Kira Aizawa

150. nap

  Miroku bement a szüleihez, és bár általában szívesen vele tartok, mert imádom az anyukáját, most inkább itt maradtam a kocsiban a rosszullétemre hivatkozva.

  Az elmúlt napoknak pihentetőnek kellett volna lennie. Amikor hazatértem a koncert körútról, biztos voltam benne, hogy a következő hét nem szól majd másról, mint szórakozásról, nagy beszélgetésekről és átdorbézolt éjszakákról. Elég nagyot tévedtem.

  Semmi sem olyan, amilyennek lennie kéne!

  Fáradt vagyok, és az igazat megvallva most már egyáltalán nincs kedvem az egész színjátékhoz. Valami nincs rendben, ez az érzés nem hagy nyugodni, és Miroku viselkedése is igazolni látszik ezt a feltételezést.

Ma például, az étterem után hazamentünk, átöltöztünk, és eljöttünk ide. Útközben ülünk a taxiban, ő elől, én az anyósülésen meghúzom magam. Eddig semmi érdekes, csakhogy néhány perc csend után mit csinált?! Megkért, hogy válasszak csatornát a rádión! Én! Soha a büdös életben nem hagyta, hogy én mondjam meg, mit hallgassunk. Ahhoz ő túlságosan önző. De ez még nem minden! Mielőtt bement a házba, megfogta a homlokom, hogy nem vagyok-e lázas! Mi a fene ütött belé?! Akkor sem érdekli a hogylétem, ha félholtan vergődöm, most meg megkérdezi, kérek-e valamit a házból? Tényleg aggasztó. Már arra is gondoltam, hogy Hirotót kapom el, őt könnyebb szóra bírni. Viszont az sem tuti, hogy ő is benne van a buliban. Lehet, hogy csak Mirokut érinti, és csupán én vizionálom bele Hirót is. Már semmiben sem vagyok biztos.

A Ryuzaki ház

150. nap

  Miroku felakasztotta a kulcsot a falra felszerelt díszes kis ládika egyik kampójára, aztán lerúgta a cipőjét, és zokniban lépett fel az egyetlen lépcsőfokon, ami már a hal szintjére vezetett. A padló kellemesen langyos volt, a szoba is a megszokott melegséggel árasztotta el, mint mindig, mióta csak az eszét tudta. Ez a ház maga volt a szeretet és boldogság, melyet oly ritkán zavart meg a kinti világ szennye, hogy olyankor valósággal beleremegtek a falak az idegen negatív energiákba.

  Végigbaktatott a tágas helyiségen, közben a levegőt szimatolva, és azon tanakodott, mi sülhet éppen az édesanyja varázslatos sütőjében. Az illatokból arra következtetett, hogy dugig megpakolt ételhordóval fog visszatérni Kirához, és néhány napig biztosan nem esznek majd mást, mint hizlaló édességeket.

  Amikor belépett a nappali boltíves ajtóján, azonnal megpillantotta a három kiskutyát. Az anyja rajongva szerette őket, ezért minden bútorra felengedte a kis bestiákat, és úgy kényeztette az apróságokat, mintha a gyermekei volnának. Pedig utódok terén nem lehetett oka panaszra. Három fiú, és egy kislány édesanyjaként nem sokat unatkozott életében.

  A fiatal férfi intett az ebeknek, a három muskétás lustán csóvált néhányat, az egyik még ásított is hozzá, de nem vettek róla különösebb tudomást. Pontosan tudták, hogy Miroku csak akkor hajlandó velük hancúrozni kicsit, ha az otthoni tréningnadrágját viseli.

  Mivel senkit sem talált a szőrös maffiózókon kívül a szobában, a konyha felé vette az irányt, ahonnan nevetés és vidám csevej hangja szűrődött ki. Amint odaért az ajtóhoz, csilingelő kacaj ütötte meg a fülét. Azonnal széles mosolyra húzta a száját. Egyetlen pillanattal később már lezserül támaszkodott az ajtófélfának, és elragadtatott arccal bámulta az etetőszékben ülő kisembert. A fiúcska sötét szemecskéi boldogan ragyogtak, apró kezével vadul hadonászott, szétszórva a kezében tartott aprósütemény darabjait mindenfelé. Mellette egy középkorú férfi ült, arcán békés, elnéző mosollyal, és éppen a közeli vizespoharat igyekezett menteni a gyerkőc keze ügyéből. Miroku ugyanazt érezte a jelenetet nézve, mint mindig, ha hazatért. Békességet és szeretetet. Mintha egyenesen a falak ontották volna felé a biztonságot.

– Mijoku! – kiáltotta a kisfiú, amint megpillantotta, és máris szétnyitotta a markát, megszabadulva a maradék összecsócsált süteménytől is. Maszatos kezeivel előre nyúlt a bátyja felé, és szinte sugárzott a boldogságtól.

  A gyermeket hallva a konyhapultnál serénykedő asszony is megfordult, és tekintetét az újonnan érkezettre szegezte.

– Kisfiam! – mosolyodott el láthatóan megörülve, és otthagyta az éppen formába öntött pudingot.

  Miroku hagyta, hogy a telt, erős nő alaposan megölelgesse, szinte a szuszt is kiszorítva belőle, közben biccentett az apja felé, amit a férfi viszonzott egy “Isten hozott itthon” kíséretében. Amint elengedte a jó kedélyű asszony, ellökte magát az ajtótól, és gyorsan odasietett a kistestvéréhez is, aki időközben próbált kiszabadulni az etetőszék fogságából, hogy üdvözölje. Nem törődve a ragacsos kezekkel, kiemelte a székből a gyerkőcöt, és az ölébe vette. A gyermek azonnal belemarkolt az ingébe, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. Miroku gyengéden tartotta, olyan könnyedséggel, mintha mindez a napi rutin részét képezné, pedig sokkal ritkábban látta a kisfiút, mint szerette volna. A munka és a magánélet mellett nem sok ideje jutott a családjára, bár mindent megtett azért, hogy a lehető legtöbb alkalommal látogassa meg őket. Nem csak azért volt ez fontos számára, hogy kialakulhasson az erős kötelék közte, és a legkisebb testvére között, az édesanyját is boldoggá akarta tenni, aki mindig ragyogott, ha a közelében lehetett.

  Miroku tudta, hogy az asszonyt mennyire megviseli a legidősebb fiú távolléte, mindig azt remélte, hogy Miroku sosem fog elköltözni, és a szülei halála után gondját viseli majd a háznak és a testvéreinek. Habár a férfi úgy érezte, hogy önállósága érdekében muszáj volt a saját lábára állnia, azóta is bűntudatot érzett, amiért szembe fordult a kötelességével. Nem akart csalódást okozni a szüleinek, mert mindennél jobban szerette a családját, de attól félt, ha túlságosan beleszólnak az életébe, végül a személyiségét veszélyeztetik majd, és meggátolják abban, hogy azzá váljon, aki lenni akart.

– Azt hittem, csak holnap nézel be – kezdte az apja, egy széket tolva felé. Miroku leült, ölében tartva az erősen csimpaszkodó kisöccsét, és elvett egyet az asztalon feltornyozott teasüteményekből. Ahogy általában, édesanyja most sem ismert mértéket, ha a családja elkényeztetéséről volt szó. Máris háromtálnyi finomság gőzölgött a konyhapulton, és még javában készült az utánpótlás.

– Jah, úgy volt – bólintott Miroku egy narancsos sütit ropogtatva. Ez volt az egyik kedvence. – De holnap nem érek rá. Történt néhány dolog a kiadónál, ami felbolygatta a menetrendemet.

– Igaz, hogy titeket is megvett a Legends? – szólt közbe az asszony, fél szemét a fiain tartva, de közben folytatva a korábban megkezdett tevékenységet. A szétporciózott pudingokat egymás mellett sorakoztatta fel, hogy helyet csináljon egy tepsinek, amibe különböző kisállatokat ábrázoló mintákra szaggatott tésztát rakosgatott. Az állatkák szemét és bajuszát olvasztott csokoládéval festette meg, majd ételfestékkel arcot rajzolt nekik, mindegyiket egyedivé téve. Már akkoriban is ez volt a szokása, amikor Miroku lehetett annyi idős, mint most Aoto.

– A csapból is ez folyik – jegyezte meg csalódottan a fiatal férfi. Nem akarta még elmondani a szüleinek, milyen kilátástalan helyzetbe kerültek, de már mindegy volt. Hazudni nem állt szándékában, legfeljebb az információt tartotta volna még vissza egy kicsit, ha a média nem tájékoztat mindenkit, ha kell, ha nem. Bosszantotta, hogy a személyes problémáiról az egész ország tudomást szerzett. Kellemetlenül érezte magát emiatt. Elvett egy linzert az asztalról, a felét leharapta, a másik felét a nyújtózkodó kisfiú szájába tette. – Nem állnak jól a dolgaink, legalábbis jelenleg. De még semmi biztosat nem tudunk.

– Benneteket is leépítenek? – Az apja hangja ugyanolyan döbbent volt, mint a sajátja, amikor kibontotta azt a fránya levelet, alig néhány nappal ezelőtt. Most valahogy úgy tűnt, mintha azóta hónapok teltek volna el. Miroku nem felelt, helyette a csámcsogó kisfiút bámulta, aki mit sem sejtett a baljós eseményekről. Most, hogy a leginkább szeretett testvére ölében lehetett, olyan gondtalannak látszott, mint egy mogyorót majszoló kismókus. Ez a hasonlat máskor mosolyra késztette volna a bátyját, de most túl sok gond nyomasztotta ahhoz, hogy ilyesmit tegyen.

– De hát mostanában kezd igazán beindulni a szekeretek. Miért válnának meg egy feltörekvő együttestől?

  Tudta, hogy az anyja sokkal jobban aggódik, mint amennyire kimutatja. Csak a kis Aoto miatt fogta vissza magát. Ha a gyermek nem ült volna az asztalnál, bizonyára már a könnyeivel küszködött volna. Miroku tisztában volt vele, hogy az édesanyja mindent túlreagál. Örült, hogy az öccse valamelyest megvédi egy kiborulástól. Most nem állt készen arra, hogy másokat vigasztaljon. Így is öt fiú várta tőle, hogy elűzze a legfélelmetesebb rémálmukat.

– Mi sem értjük, hogy történhetett. Minden FAT-os csapat szerződését felmondták, de néhányan már kaptak újat a Beautys and TalentStől. Sajnos mi nem vagyunk köztük.

– Mihez kezdetek, ha nem vesznek át titeket? – Az idős Ryuzaki ugyanolyan fegyelmezetten viselkedett, ahogy most már Miroku is, aki Kira miatt napok óta nem engedte ki a felgyülemlett dühét. Nem akarta még elmondani a fiúnak a rosszhírt, bár tudta, hogy már nem halogathatják túl sokáig. Ha más nem, munka közben úgyis megtudja majd, hiszen szakmán belül gyorsan terjednek a hírek. Egyelőre azonban fogalma sem volt arról, hogy a barátaival mi történt. Ő és a csapata az elsők között kapta meg az új kiadó szerződését, és abban a hitben élt, hogy Mirokuék is aláírhatják hamarosan, csak még nem került rájuk a sor. Csakhogy Miroku és Hiro már egyre kevésbé hitt ebben. Az a hír járta, hogy nem nagyon lesz olyan eddig még fel nem vett előadó vagy csapat, akiket meghívnak az új kiadó kezdő ligájába. Félt attól, hogyan fogadja majd Kira, ha emiatt esetleg Hirotóval el kell költözniük.

– Még nem beszéltünk róla. Úgy értem, a fiúk reménykednek, hogy csak a lista végén vagyunk.

– De te nem ezt gondolod – találgatott az apja. Miroku a vigyorogva nyammogó kistestvérére nézett, és próbálta megőrizni a hidegvérét, miközben válaszolt. Az apja tekintetét nehezen viselte, még így is, hogy nem nézett vissza rá.

– Aznap, mikor megkaptuk a levelet, négy formáció, hat színész, és három énekes kapott szerződést a volt kiadónk korábbi csapatából. Másnap újabb három szerződés született. Tegnap és ma semmi. Azt hiszem, ha akarnának minket, már mi sem lennénk kétségek között hagyva. Úgy hallottam, az összes felvásárolt kiadónál két nap alatt lezajlottak a felvételek. Ha nálunk is ez a helyzet, akkor az nem jelent jót ránk nézve.

– Miért nem kérdeztek rá? – vetette fel az asszony, miközben kivett egy tepsit a sütőből, és helyére becsúsztatta azt, amivel éppen elkészült.

– És mégis mit kérdezzünk? Megkaptuk a felmondó levelet.

– És mi van az Aizawa fiúval?

  Az apja kérdése érinthette volna mélyen, de valahol örült, hogy legalább Kirának rendben mennek a dolgai. Nem érzett irigységet, annál sokkal jobban szerette.

– Nos, azt mondta, még a turnéjuk alatt értesítették őket. Igazából nem is tudnak túl sokat az egészről. Nekik nem mondtak fel, helyette új szerződést ajánlottak, már a BTS pecsétjével. Azt is váratlanul az orruk alá tolták, ők aláírták, ennyi történt. Azóta sem sejti, hogy milyen szerencsés.

– Úgy érted, el sem mondtad neki? – fakadt ki az asszony felháborodva. Miroku megvonta a vállát.

– Nincs valami jól mostanában. Mióta visszajött, kicsit kimerültnek látszik. Ma ráadásul a gyomra is rendetlenkedik, és elég rossz a hangulata. Levert és csendesebb is, mint általában.

– És ilyen állapotban dolgozik? Micsoda szívtelen emberek vesznek körül benneteket! – méltatlankodott az asszony. A máskor vidám és folyton csacsogó teremtés most évekkel idősebbnek tűnt a megszokottnál. Fia tekintetét nem kerülték el a pár perc alatt megjelenő mély, erőteljes ráncok, melyek a homlokát és a szeme sarkát lepték el.

– Ma szabadnapos ő is. A kocsiban vár rám.

– Miért nem jött be veled? – csodálkozott az idősebb Ryuzaki.

– Nem ti mondtátok, hogy meglepetés bulit akartok neki és Hirotónak? Azt hittem, azért volt fontos benéznem, hogy egyeztessük a részleteket.

– De ha nincs jól – kezdte volna az asszony, ám a fia leintette.

– Nézd, nem tudom, hogy be tudok-e még ugrani a következő egy-két napban. Nagyon valószínű, hogy nem lesz időm rá. Ma vagyok szabadnapos. Vagy most beszélünk, vagy csak telefonon.

– De hogyan rendezhetnénk bulit, amikor a jövőd egy hajszálon függ?

– Figyelj, anya, ez az egész… Majd lesz valahogy, érted? Nem kell emiatt álmatlanul forgolódnotok éjszaka. Nem a BTS az egyetlen kiadó. Igaz, hogy sok stúdió megszűnt, de azért még van néhány, ami nem adta be a derekát. Jó csapat vagyunk, biztosan átvesz minket valamelyik. – Miroku nem hitte el, hogy így lesz, de szerette volna megnyugtatni a szüleit. – Ha viszont mégsem sikerül új támogatót találnunk, akkor sincs okotok izgulni miattam. Hiróval eldöntöttük, hogy együtt csináljuk végig, bármi is történjék. Szóval majd csak találunk munkát valahol. Végül is jól énekelünk, jól táncolunk. Maximum nyitunk egy tánciskolát, vagy énektanárként magánórákat vállalunk. Meg fogjuk oldani. Higgyétek el, ez nem a világ vége. – A szavak, melyek mindenféle előzetes cenzúra nélkül dőltek belőle, üresen csengtek a fejében. Azt remélte, a szülei nem érzik, mennyire nincs mögöttük se meggyőződés, se elhivatottság. Miroku nem akart éneket és táncot tanítani. Az egyetlen, amire vágyott a színpad volt, a jól megszokott közege és a barátai társasága, akik most mind benne bíztak, mintha bármit is tehetne. Rossz volt arra gondolnia, hogy nem tud rajtuk segíteni. Az igazat megvallva még magán sem tudott.

– Nos, elég talpraesett srácok vagytok. Nem is attól félek, hogy nem találjátok meg az utatokat. Csak hát beindítani egy vállalkozást nem olyan egyszerű dolog. Ráadásul ezen a téren egyikőtöknek sincs tapasztalata. Nem beszélve arról, hogy ebben az esetben hozzá kell nyúlnotok a tartalékaitokhoz. Ha elbukjátok a vállalkozást, elveszíthettek mindent, amitek most van.

– Tudom, apa – sóhajtotta Miroku szomorúan. – De még korai ezen aggódni. Egyelőre nem akarok ennyire előre menni. Ez csak akkor válik aktuálissá, ha nem sikerül kiadót találnunk.

– Mindenesetre a bulit elhalasztjuk, és majd akkor tartjuk meg, amikor…

– Ne! – vágott ismét az édesanyja szavába, bár ilyesfajta illetlenséget ritkán tűrt el szó nélkül az apja. De most nyilvánvalóan megértőbb volt, mint máskor, hiszen pontosan látta, mennyire megviselik a fiát a történtek. Ha nem is lelkiztek túl sokat, és általában inkább csak a pozitív dolgokat vitatták meg, a férfi elég jól ismerte Mirokut ahhoz, hogy tisztában legyen a benne lezajló érzelmi folyamatokkal. – Most tényleg nagy szükségünk van egy kis szórakozásra. Szeretném, ha megtartanád. Kira úgyis kiborul majd, ha megtudja, mi a helyzet. Azt szeretném, ha érezné, hogy nem veszítjük el a hitünket és az életkedvünket. Azt szeretnénk Hirotóval, ha minél kevésbé viselnék meg az események. Nem engedheti meg magának, hogy miattunk rosszabb teljesítményt nyújtson munka közben. Főleg ilyen válságos helyzetben. A maximumot kell nyújtaniuk, ha meg akarják tartani a helyüket.

– Hogy tudsz ilyenkor is másokra gondolni? – Ez a kérdés nem vádaskodás volt, inkább őszinte csodálat. Miroku összeszedte magát, és intézett egy mosolyt az édesanyja felé, aki egy ideje már nem foglalkozott a sütemények porciózásával. Annyira féltette a fiát, hogy képtelen volt elszakítani róla a tekintetét.

– Ő ugyanezt tenné a helyemben. Ezért ő a legjobb barátom. Mi ketten örökké magunk elé helyezzük majd a másikat.

– Egy dolog biztos. Életed egyik legjobb döntése volt, hogy éppen az Aizawa fiúval kötöttél ilyen mély barátságot. Az a gyerek mindig is jó hatással volt rád, ezért is kedveljük anyáddal annyira. Te sosem voltál az a hétköznapi értelemben vett jófiú, de Aizawa visszatartott téged attól, hogy átlépd a határokat. Nem is tudod, mennyit köszönhetsz neki! – tette a fia vállára a kezét a jóképű, még mindig rendkívül fiatalos férfi. Most, hogy biztató mosolyával próbált lelket verni a legkedvesebb gyermekébe, olyan nagyon hasonlítottak egymásra, hogy a felesége szinte könnyekben tört ki, ahogy figyelte őket. Minden csemetéje közül Miroku volt az igazi kedvenc, nem csak azért, mert először született, hanem mert annyira emlékeztette a férjére, valahányszor az arcát, vagy a gesztusait tanulmányozta. Bár vadóc és kissé neveletlen volt, ugyanolyan odaadással viseltetett a szerettei iránt, ahogyan az apja is tette.

– Persze Hiroto is nagyon édes, de azt hiszem, neked Kira a lelki társad – fűzte hozzá végül, felidézve magában Aizawa bájos mosolyát és szertelen, huncut tekintetét. Majdnem annyira szerette ezt a kis szerény, folyton vigyorgó fiút, mint a saját fiát, mert látta és érezte, milyen erős kapocs köti őket össze. Mintha egy kettészakadt lélek két darabja lettek volna. Csak akkor tűntek igazán boldognak és kiegyensúlyozottnak, ha együtt lehettek.

– Tudom, anya. Mind a hárman tudjuk. Hiróval tényleg jól megvagyunk, de mindig is Kira állt a középpontban. Azt hiszem, ő mindkettőnk számára a leg.

– Szóval mi lenne, ha osztrigát csinálnék? – váltott témát az asszony, mert úgy döntött, hogy ha már rá hárul a feladat, hogy vigaszt nyújtson a fiúk számára, akkor mindent bele kell adnia, és a lehető legjobbat kell kihoznia a partiból.

– Inkább valami vegyes tál kéne. És ha nem gond, esetleg a srácokat is meghívnám. Most mindenkire ráférne az isteni főztöd!

– Ah, ne hízelegj, te! – pirult el az asszony, miközben a férje elmosolyodott.

– Esetleg süthetnél is valami desszertet – tűnődött félhangosan Miroku.

– Ne légy szemtelen! Mintha valaha is elhoztad volna ide őket úgy, hogy éhen maradtak! Hát persze, hogy sütök majd valamit. Istenem, te gyerek, hogy milyen tiszteletlen tudsz lenni.

  Miroku és az apja összenéztek, és elnevették magukat. Az anyja morcosan húzta fel az orrát, és gyorsan hátat fordított nekik. Csak akkor ült ki egy apró mosoly az arcára, amikor már nem láthatták.

– Készítek csokoládé fagylaltot is – jegyezte meg mintegy mellékesen, miközben a kiürült tepsibe kezdte rakosgatni az utolsó adag még nyers, de már formára szaggatott aprósüteményeket.

– Ki nem állhatom a csoki fagyit – tiltakozott Miroku, mire az anyja megfordult, és morcosan rávillantotta a szemét. Ilyenkor szinte villámokat szórt a tekintete, de a fia felismerte már a megjátszott duzzogást. Mint szinte mindent, ezt is szerette az édesanyjában.

– Akkor nem eszel fagylaltot.

– De én is szeretem a fa…

– Vegyél aznapra szilvabort is, lehetőleg valami drága fajtát.

– Nem szeretem a szilvabort – húzta fel a szemöldökét Miroku most már kissé sértetten.

– Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna – intette le az asszony, és újra a sütiknek szentelte a figyelmét. – Kira kedvence, úgyhogy hozz vagy két üveggel! És pakold össze a szobádat, mert nem aludhatnak ilyen rendetlenségben.

– Nem fognak itt aludni!

– Még mit nem! Csak nem hiszed, hogy haza engedem őket, miután alkoholt ittak?

  Miroku farkasszemet nézett az ismét felé forduló asszonnyal, aztán lehunyta a szemét, elszámolt ötig, mielőtt a lehető legnyugodtabb hangján szólalt meg.

– Ezért nem kell a bor. Nem inni jönnek.

– Nem vacsorázhatnak itt anélkül, hogy megkínálnák őket valami itallal. Sakét is kell venned, és talán valami külföldi különlegesség sem ártana. Menj be Morumi italboltjába, nála mindig vannak drága ritkaságok.

– Éppen munkanélküli leszek, anya. Nem hiszem, hogy most két kézzel kellene szórnom a pénzt – ellenkezett Miroku, miközben kissé megemelte az időközben álomba szenderülő kisfiút, hogy megrázhassa az elzsibbadt karját, amin elaludt.

– Ha eddig nem voltál képes a keresetedből annyit félretenni, hogy biztonságban legyél egy válságos helyzet idején, akkor már úgyis mindegy. Ezért mondom mindig, hogy ne költs többet a szükségesnél!

– Csak ha Kirának kell bort és Sakét venni! – morogta az orra alatt Miroku. Az apja csendesen mosolygott, nem avatkozott a vitába. Az a típusú ember volt, aki legszívesebben csak hallgatta a perlekedő anyát és fiát. Még ilyenkor is olyan szeretetet érzett irántuk, hogy szinte beleszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy a fiú nemsokára föláll, kisétál az ajtón, és napokig nem láthatja majd. Ennek ellenére a világért sem tartóztatta volna.

– Ne beszélj annyit, tedd rendbe a szobádat, mert aztán el kell vinned Aotót a nagynénédhez.

– Hogy? De hát már mondtam, hogy Kira a kocsiban vár, és nem érzi jól magát. Most nem furikázhatom a kisembert. Egyébként is…

– Kira nem fogja bánni. Különben is, amíg te rendet raksz, behívom és megetetem. Biztosan csak a házi koszt hiánya miatt rendetlenkedik a gyomra. Mindig mondtam, hogy az éttermi ételek nem foghatóak ahhoz, amit egy anya tesz az asztalra. De hallgattok is rám ti fiatalok! Mindig mindent jobban tudtok!

– Nem akart bejönni, és amúgy is…

– Ne járjon annyit a szád, fiam! Menj, és csináld, amit mondtam, mert Kayo nénéd már bizonyosan nagyon szeretné látni Aotót.

– Miért nem viszi el Asato? Egyáltalán hol van most?

– Az öcséd éppen a barátaival van, most nem zavarhatom.

– Ez most komoly? Asatót nem zavarhatod, mert a barátaival van, de engem rángathatsz, miközben a barátom a kocsiban betegen vár rám?

– Kira itt marad, amíg megjárod. És ha már Kayo nénédhez beugrasz, a mosodába is elmehetsz. Már reggel összeraktam a zsákot, csak el kell vinned, és beadnod. És hozd el a kosztümömet, már ki van fizetve.

– Nem vagyok kifutófiú! – tiltakozott Miroku valamivel hangosabban.

– Most már elég legyen, fiatalúr! Ez a hangnem nem illendő ebben a házban!

  Miroku lehajtotta a fejét, és elhallgatott. Az apja ritkán avatkozott bele a szócsatákba, de ha megtette, véget is vetett nekik. Sem Miroku, sem az édesanyja nem szállt volna szembe a ház urával.

  Miroku felállt, és a kisfiúval a kezében mélyen meghajolt.

– Elnézést kérek!

  Senki sem felelt, így miután felegyenesedett, Aotóval visszavonult a szobájába. A gyermeket az ágyába fektette – mivel Miroku nem lakott már otthon, a szobáját használták gyerekszobának -, és betakargatta, aztán a lehető leghalkabban hozzálátott, hogy valamelyest felszámolja a káoszt maga körül. Hogy ne zavarja a kicsit, elhúzta a tolóajtót, ami leválasztotta a szoba két felét egymástól, és magában morgolódva pakolászni kezdett. Eközben az édesanyja kiment a taxihoz, és ráparancsolt a tiltakozó Kirára, hogy kövesse a házba. A taxit a fiú fizette ki, bár az asszony nem szívesen egyezett bele.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
Heaven and Hell 18. rész, 10.0 out of 10 based on 1 rating