Egy szép kis nap
150. nap

Kira a szokásosnál is csendesebb volt. Miközben az ágyon feküdt, kíváncsi szemekkel fürkészte a lakótársát, aki gitárral a kezében dudorászott egy új számot, amit csak néhány napja írt, még azelőtt, hogy Kira hazatért volna a turnéról. A dal pergősebb volt, mint amiket általában írt, de az utóbbi időben amúgy is kezdett vadulni a stílusa. Kira imádott mindent, amit a férfi kiadott a kezéből, és irigykedve figyelte, hogyan válik az egyszerű dallam valami kolosszálisan gyönyörű szólammá Miroku magas, jellegzetes hangjával összefonódva.

Valójában nem emlékezett már arra, hogyan ismerkedtek meg annak idején. Egyszer csak arra eszmélt, hogy ez a kissé nagyszájú, öntudatos és túlságosan vagány fiú a barátja, akiért bármikor a tűzbe menne. Ez jellemezte mindig is a kapcsolatukat, talán már az első percektől. A bizalom, amit máskor csak küzdelmek árán volt képes bárki számára biztosítani, Mirokuval szinte azonnal kialakult.

Most, hogy kettesben voltak a lakásban, senki sem zavarhatta őket. Órák óta változatlanul telt az idő, Miroku a kényelmes, régi és kopott bőrfotelban ült, ami valaha a nagyapjáé volt, és amit elsőként adott Kirának, amikor beköltöztek. Barátja az ágyon heverészett, és élvezte a semmittevés csodálatos élményét, amiben nem volt olyan sűrűn része, mint szerette volna.

Amíg az idősebb újabb dalba kezdett, a fiatalabb azon tanakodott magában, mikor maradtak utoljára ilyen intim helyzetben. Mert ez az volt. Együtt a legjobb barátjával, kizárva a világot, csak úgy kettesben, ahogy azelőtt annyi időt eltöltöttek.

Azelőtt… Akkor minden teljesen más volt. Olyan egyszerű és természetes. Az iskola éveit közösen vészelték át, sok rizikós helyzetbe keveredtek, és állandóan magyarázkodniuk kellett, de az, hogy sosem maradtak egyedül a slamasztikában, megszépítette a régi emlékeket.

Számtalan történet idéződött fel benne, egy részükre már nem is emlékezett, de most, hogy ilyen kivételes szerencsében volt része, hogy Miroku társaságában tölthette a napot, eszébe jutott minden, amit az idő már megfakított.

Az egyik dolog, amit a legjobban szeretett ebben a szókimondó, önérzetes férfiban az volt, hogy vele nem kellett mindig erőltetnie a beszélgetést. Élete során folyamatosan olyan helyzetben találta magát, ahol tőle várták, hogy társalgást kezdeményezzen, vagy egyszerűen faggatták a titkairól, amiket nem szívesen osztott meg másokkal. De Miroku mellett a csend is élménynek tűnt.

Még egy újabb óra telt el eseménytelenül, mégis mind a ketten remekül érezték magukat. Tizenkét óra tájékán azonban Miroku lerakta a gitárját, és egy üdítő sóhaj kíséretében Kirára szegezte a tekintetét.

– Nem akarsz kajálni valamit, Kisherceg?

Egy kicsit valóban éhes volt, de ha Miroku nem hozza fel a témát, talán még jó darabig észre sem veszi. Biccentett, de nem mozdult, tekintetét továbbra is barátjára szegezte, aki amint észrevette, elmosolyodott.

– Mi az, miért bámulsz ilyen kiskutya szemekkel? Túl sokat vagy azzal a kis bolhafészekkel, és eltanulsz tőle minden rosszat.

Kira széles mosolyával társára is átragasztotta vidám, de békés hangulatát.

– Szeretem hallgatni, ahogy énekelsz. Olyan gyönyörű a hangod.

– Ahogy a tiéd is. Persze az is lehet, hogy a sok kiscsajnak van rossz hallása, és csak azért csorgatják utánad a nyálukat, mert anyád hatalmas szemeit örökölted. Tudtad, hogy a bigék odavannak a nagy szemekért? Olyan ez náluk, mint nálunk a nagy mellek…

Miroku nem vette észre, hogy Kira milyen megbabonázott tekintettel mered rá. A gitárját az ágy oldalának támasztotta, és kinyújtóztatta az órák alatt elgémberedett izmait.

– Azt hittem, a pénisz méretét veszik alapul – szólalt meg végül a fiatalabb kissé elvarázsolva.

– Jah, persze, de azt csak akkor, ha már túljutottak a szemeken…

– Legalább addig sem a fogaimat nézik – vigyorodott el Kira végre kicsit magához térve a révületből. Ahogy kiejtette a szavakat, nyelve végigfutott a rendezetlen
fogsoron, amit biztosan nem az édesanyjától örökölt. Egy ideje gondolkozott rajta, hogy fogszabályzót rakat a szájába, de valahogy ostobán érezte volna magát a színpadon fémes mosollyal.

– Te hülye vagy! Szinte minden csaj ismerősöm szeretné behatóbban is tanulmányozni azokat a fogakat. Mondjuk a nyelvével… Vagy egy egészen más testrészével…

Kira felkacagott, annak ellenére is, hogy barátja teljesen komoly maradt. Általában póker arccal lökte a hülyeséget, ami szintén egy imádnivaló tulajdonsága volt.

– Azt hittem, a körülötted lévő csajok a te fogaidra kíváncsiak. Bár lehet, hogy már mind látták, amilyen forgalmat bonyolítasz mostanában.

– Hahaha! – fintorgott Miroku, és elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna, még visszanézett heherésző társára. – Kapd össze magad, ma a vendégem vagy. Menjünk valami normális helyre, mert a házi koszthoz ma nincs kedvem.

– Komolyan? Azt hittem, rajongómentes napot tartunk.

– Én meg azt hittem, hogy a kis korcs egész nap a nyakunkon lóg majd. De ma még nem is láttam. Talán telenyomtad altatóval, hogy legyen egy kis nyugalmunk?

– Jah, persze. Egész nap durmolni fog – mosolygott Kira belemarkolva a selyem ágyneműbe. Nem sok kedve volt megválni a puha anyag nyújtotta kényelem érzésétől, de pillanatnyilag annyira örült neki, hogy szabadnapos, és Mirokuval tölthet egy egész napot, hogy bárhová hajlandó lett volna elkísérni.

– De most tényleg! Hol van az a girhes dög?

Miroku benézett az ajtón, és gyorsan tanulmányozta Kira hálószobáját. Meglepte, hogy a kiskutya tényleg nincs sehol. Azt gondolta, talán elkerülte a figyelmét, és az ágy előtt fekszik a kosarában, vagy valahol az ágy alatt szuszog, ami az egyik kedvenc helye volt.

– Az erkélyen sütteti a hasát. Reggel óta ott henyél. Próbáltam behívni, de mivel csak morgolódott, úgy döntöttem, hagyom, hadd pihenjen.

– Még csak pár napja jöttél haza. Kutya kötelessége volna a nyomodban koslatni. Ez a szőrcsomó még az alapvető kutya szabályokat sem ismeri. Tényleg nem értem, miért nem vágjuk már ki.

– Azért, mert téged sem raklak utcára, ha nem viselkedsz rendesen – vigyorgott Kira csillogó szemekkel. Miroku fújt egyet, de végül nem kommentálta a dolgot, ami bizonyára legalább annyira nehezére esett, mint megjátszani, hogy nem kedveli a kiskutyát.

Miután mind a ketten átöltöztek, taxival vágtak neki a városnak. A koradélutáni órának köszönhetően kevesebben voltak az utcán, mint hitték. Mind a ketten megkönnyebbültek, amikor rájöttek, hogy talán nyugodtan fogyaszthatnak el egy sushi tálat a közeli étteremben. Ez a ritka alkalmak egyike volt, amikor zavartalanul léphettek be a kedves, visszafogottan népszerű vendéglőbe. Ha itt ettek, általában lányok tucatjai zaklatták őket autogrammért könyörögve, vagy fényképért, amit Miroku mindig visszautasított evés közben. Kira valamivel könnyebben kötélnek állt, de most örült, hogy senki sem várta őket beélesített fényképezőgéppel a kezében.

Az étterem csak azért nem ment még tönkre, mert éppen a csóró negyed határán állt, valamivel jobb környéken, mint ahol a két fiatal lakott. Amióta a srácok felfedezték a helyet, híre ment, mennyire kedvelik, ami nyilvánvalóan látványosan megnövelte a hely forgalmát. Erre engedett következtetni az a tény is, hogy az utóbbi időben feltűnően sokszor kaptak valami ingyen ajándékot. Legutóbb egy üveg szakéra hívta meg őket a tulaj, de olyan is volt, hogy drága külföldi bonbonnal kínálta őket. Persze a srácok nem emiatt szerették ezt a csendes kis zugot. Leginkább azért ettek itt szívesen, mert az emeleten volt egy boksz, ami viszonylag kiesett a többi vendég látóköréből. Ha elég ügyesen osontak fel, és senki nem látta meg őket, a később betérő látogatók már aligha szúrták ki, hogy ismert vendégek is falatoznak az egyik asztalnál.

Miroku valahogy túl vidámnak tűnt, miközben felszaladt a lépcsőn. Kira úgy érezte, mintha nem lenne teljesen őszinte ez a nagy vigyoráradat. Miközben követte társát az emeletre, azon tűnődött, miért viselkedik Hiroto és Miroku olyan furcsán a hazaérkezése óta. Már három nap telt el, és még mindig feltűnően körülrajongták.

Amint elhelyezkedtek a kedvenc asztaluknál, megjelent a korukbeli pincér, akit már jól ismertek, és aki egy ideje már nem illetődött meg a jelenlétüktől.

– Helló, srácok, mit kértek?

Miroku ki sem nyitotta az étlapot, csak felsorolta a rendelését, és kért egy pohár szakét is mellé. Kira meglepetten pillantott fel a menüből. Miroku általában csak este ivott alkoholt, és nyilvános helyen egyébként sem szeretett inni. Jobban kedvelte a zártkörű partikat, a házibulikat és a kiadó által szervezett rendezvényeket. Nem vallott rá ez a magatartás. Kira egyre nyugtalanabbul vette tudomásul a változásokat.

Miután a pincér mindkettejük rendelését felírta, magukra hagyta őket. Mivel napközben rendszerint félgőzzel futott az étterem, az emeleten senki sem volt rajtuk kívül. A hangulatos kis sarokban éppen a fejük felett szólt az egyik hangszóró. Könnyed, lágy zene töltötte be a galériát, épp csak akkora hangerővel, hogy hallani lehessen, de még ne zavarja a két fiú társalgását.

Kira egy darabig csendben ült, és feszülten bámulta a kék terítőt, míg Miroku a telefonjával babrált. Valószínűleg az e-mailjeit ellenőrizte, vagy a nem fogadott hívásait. Kira nem volt benne biztos, hogy érdemes szóba hoznia az aggályait, de képtelen volt magában tartani.

– Veled és Hirotóval minden rendben mostanság?

Miroku zavartan pillantott fel, de egyetlen pillanat alatt rendezte vonásait, és próbált közömbös hangon válaszolni. Kira figyelmét azonban nem kerülte el az első, őszinte reakciója.

– Hát persze, miért kérded?

– Hát, csak mert… olyan furcsán viselkedtek, mióta visszajöttem. Mintha történt volna valami, amíg távol voltam.

– Csak összebalhéztunk kicsit. Tudod, a szokásos – állította Miroku, de Kirát nem győzte meg a magyarázat. A két férfi állandóan veszekedett, és ami azt illeti, egyébként sem tűnt ellenségesnek a viszonyuk. Tulajdonképpen éppen az ellenkezője tűnt fel a fiúnak. Túl kedvesek voltak, túlságosan nyájasan beszéltek egymással, és mintha össze-összenéztek volna, amikor azt hitték, társuk nem látja őket. Kira úgy érezte, titkolnak valamit, de fogalma sem volt, mi lehet az. Szerette volna kiszedni barátjából az igazat, de ismerte annyira, hogy tudja, ha nem akar beszélni valamiről, nem is fog. – Ha megkajáltunk, ugorjunk be egy boltba, mert már alig van cigim.

A témaváltás fájó pont volt Kira számára, de csak még jobban erősítette benne az érzést, hogy kihagyják valamiből. Ennek ellenére egyelőre visszavonult. Most nem volt értelme erőltetni a témát. Bólintott, és az ebéd további részében igyekezett ugyanúgy színészkedni, ahogy véleménye szerint Miroku tette. Ha nem ismerte volna annyira, talán elhiszi, hogy minden rendben, de ennyi év barátság elég volt ahhoz, hogy tudja, mikor hazudik neki a férfi. Bár nem beszélt róla, valósággal kínozta a tudat, hogy nem bízik benne. Azt hitte, hogy sosem hazudnak egymásnak. Ő aztán igazán megbízott Mirokuban, és mindent elmondott neki. Eddig úgy gondolta, hogy ez kölcsönös, de most megingott az önbizalma. Lehetséges volna, hogy kezdenek eltávolodni egymástól? Talán Miroku már nem kedveli annyira, mint azelőtt? Nem csak a szerelem tud elmúlni két ember között, a barátság is képes kihűlni?

Hogy ne látsszon az arcán a fájdalom, amit a fejében felvetődő kérdések nyomán érzett, megpróbálta elterelni a figyelmét. Arról beszélt Mirokunak, hogy milyen új tervei vannak a csapatának. A férfi ugyan figyelmesen hallgatta, de mintha hiányzott volna a megszokott lelkesedés az arcáról. Ha Kira együttese került szóba, rendszerint izgatottá vált, ontotta magából az ötleteket, és úgy pörgött, mintha egy kanna kávét ivott volna előtte. Mindig is lázba hozta minden, ami Kirának örömet okozott, de most csendes lett és beletörődő. Alig kérdezett valamit, és jóformán meg sem szólalt.

– Fáradt vagy? – kérdezte végül félbehagyva az egyik mondatát Kira. Mielőtt Miroku felelhetett volna, megérkezett a pincér, és kipakolta eléjük a szemetgyönyörködtető tálakat. Kira megvárta, míg távozik a mosolygós kiszolgáló, és csak utána pillantott ismét kérdően barátjára. – Valami baj van? – fogalmazta át a kérdést, mert Miroku úgy tett, mintha megfeledkezett volna róla. Kezébe vette a pálcikákat, és gyorsan a szájába tömött egy garnélás sushit. Kira úgy érezte, időt próbál nyerni, hogy kitalálja, mit feleljen. Sehogy sem tetszett neki ez az egész.

– Isteni ez a sushi! Muszáj megkóstolnod! – nyelte le a falatot Miroku, és egy újabbért nyúlt.

– Már nem vagyok éhes – tolta el maga elől a tálat Kira, és csak a teáért nyúlt, hogy enyhítse a torkában keletkező szárazságot.

– Hiszen még nem is ettél semmit! Csak nem tett be a tegnapi sült csirke? Mondtam neked, hogy ne egyél annyit tíz után. Hiro biztos volt benne, hogy kiteszed majd a taccsot.

– Ki kell mennem – sóhajtotta Kira, és felállt. Nem bánta, ha Miroku azt hiszi, hogy az étel látványától fordult fel a gyomra. Rémesen érezte magát, de ennek semmi köze nem volt a tálcán sorakozó ínycsiklandozó finomságokhoz. Mintha egy világ dőlt volna össze benne. Különös, mélyről jövő félelem burjánzott a szívében. Valami nagyon nem stimmelt a két lakótársa körül!

Napjainkban:
Napló – Angel

Elmúlt tizenegy óra, és még mindig sikoltoznak. Nem értem, hogy nem unják még. Egy perce kinéztem az ablakon, persze a függöny mögött maradtam, nem akarom, hogy lássanak. Egyszerűen elképesztő!

Csupa kislány… Különös érzés, hogy csak én öregszem, a környezetem alig változik. A rajongóim kora nem nő az enyémmel, vagy legalábbis nem feltűnően. Most is a tizenéves tinilányok bálványa vagyok, hiába teszek meg mindent azért, hogy végre békén hagyjanak. Persze félreértés ne essék, pontosan tudom, hogy mit köszönhetek nekik, és ha nem lennének, talán jóval kevesebb lemezt adnék el, de mégis, ha csak az idősebb, korombeli rajongóim maradnának meg, nyugtom lehetne végre. Legalább egy kicsit…

Most, hogy itt ülök Dark Falls egyetlen szállodájának legnívósabb lakosztályában, valahogy szürreálisnak érzem az életemet. Egy nap ebben a porfészekben láttam meg a napvilágot, itt nőttem fel, itt jártam iskolába, és innen indult minden. Most mégis idegennek érzem a várost. Az utcák olyanok, mint régen, de mikor a limuzin ablakán át figyeltem őket, egyetlen érzés sem járta át a szívemet. Nem ébresztettek bennem emlékeket, nem idéztek fel illatokat, hangokat. Semmi… Mint bármelyik másik város, ahol megfordultam az elmúlt évek során. Nem különb, és nem több.

Tegnap este még Tokióban voltam, alig egy hete Szöulban, és két héttel ezelőtt még csak nem is Ázsiában. A világ pillanatok alatt vált a színpadommá, az országok egyik napról a másikra hódoltak be nekem, és mindenhol úgy ünnepeltek, mint egy herceget. Ezt nem tudom megszokni!

Ismert embernek lenni nem olyan nagy szám, mint sokan hiszik. A legrosszabb oldala az, hogy minden baklövésed a címlapokra kerül. Ugyanakkor bármerre jársz, az emberek utánad fordulnak, tudják a nevedet, és feléd is kiáltják, csak hogy egyetlen egyszer a szemedbe nézhessenek. De nem ez az, ami az életemet igazán értékessé teszi. Mindez nem számít. Hallani a dicsérő szavakat, látni a ragyogó arcokat, érezni a szeretet áramlását, ami bármerre járok, szinte lüktet körülöttem. Ezek a dolgok különlegesek egy újonc számára, de nekem nem jelentenek túl sokat. Ami azonban értékessé teszi mindezt, ami igazán különleges számomra, az a számokban megnyilvánuló döbbenetes népszerűség.

Ismert embernek lenni nem olyan nagy szám, mint sokan hiszik, de megtapasztalni, hogy a világon több millió példány kel el egy albumodból, szembesülni azzal, hogy a melletted álló autóból a te hangod szökik ki a lehúzott ablakon keresztül, látni, hogy idegen országokban a te arcod díszíti a házak oldalát, hogy magadat látod viszont a képernyőn a reklámok alatt, miközben számodra teljesen ismeretlen nyelven kínálsz olyan termékeket, melyekről azt sem tudtad, hogy a hazádon kívül is forgalomban vannak… Ezek azok a dolgok, amik miatt nap mint nap elámulok.

Hiába állnak órák óta a szállodai lakosztályom erkélye alatt a rajongóim, hiába szűrődik fel a szüntelen sikoltozásaik zaja, hiába látom a koncerten, hogy kívülről tudják az összes dalom szövegét, még azokat is, amiket nekem már újra kellett tanulnom, mert olyan régen nem énekeltem el, hogy nem is emlékszem már rájuk. Mert a valódi sikereket mégis akkor éli át az ember, amikor elhagyja a földrészt, ahol az életét leélte, ennek ellenére felismerik az utcán, és megszólítják egy étteremben autógrammért és fényképért kuncsorogva. Ázsiában ismertnek lenni valóban klassz dolog, de átlépni a földrész természetes határait, és a tengerentúlon is örömet szerezni az embereknek… Bárcsak le tudnám írni, hogy mindez mit jelent nekem.

Sokszor úgy érzem, a nyomás súlya alatt megszakadok. Fáradt és elhasznált lettem, mint egy túl sokat viselt edzőcipő, vagy egy túlhajszolt serpa, de akkor kapcsolgatom a tévét, és meglátom magam egy amerikai csatornán, vagy egy Európában sugárzott reklámban, és hirtelen minden a helyére kerül. A sok szenvedés és munka értelmet nyer, az életem azonnal értékesnek tűnik, és már nem is fáj annyira, hogy Angyal lettem…

Tenni, vagy nem tenni?

Lehetetlennek érezte pihenni ilyen hangzavarban. Először egy új, izgalmasnak ígérkező regénnyel próbálkozott, aztán feladta, mert képtelen volt odafigyelni a szövegre. Úgy vélte, a képregény jobb választás lehet egy ilyen helyzetben, de még a rövid szövegbuborékok is mintha kínaiul lettek volna. Egy darabig csak bámulta a fekete-fehér képeket, aztán félrerakta a füzetet, és tekintetét a falra szegezte.

Korábban úgy tervezte, hogy miután megérkezik, kialussza magát, majd tesz egy kiadós sétát a környéken, és felfedezi a régi törzshelyeit. Nyilván minden sokat változott azóta, hogy utoljára megfordult a városban. Annyi mindent szeretett volna szemügyre venni, benézni az egykori ismerősökhöz, és barangolni kicsit a kedvenc helyein – bár ezekből nem volt különösebben sok. De azok után, hogy ilyen hisztériát keltett a városban a jelenléte, szobafogságot kapott.

Hogy elűzze az unalmát, elővette a telefonját, és azt a számot tárcsázta fel, ami az utóbbi időben az egyelten számára igazán kedves emberhez tartozott. Addig hagyta csörögni, amíg az üzenetrögzítő be nem kapcsolt. Kinyomta a hívást, és újra kezdte. Legalább hatszor megismételte a műveletet, de hiába. Persze nem lepte meg a dolog. Ming Sannal egy ideje már nem volt a régi a kapcsolatuk. Mostanában nem nagyon volt kivel megbeszélnie a problémáit. Túl nehéznek tűnt helytállnia egy ilyen megterhelő időszakban. Tanácsra nem volt szüksége, de Ming San őszinteségét még mindig nem tudta kiverni a fejéből. A mindig idegesítő fiú most kimondhatatlan űrt hagyott maga után.

Lehunyt szemmel feküdt a kényelmes kanapén, egyik kezével sajgó homlokát masszírozva. Azon töprengett, miért nincs megfelelően hangszigetelve a legdrágább lakosztály. Elszégyellte magát. A hotel összes vendége miatta szenved. A jelenléte sok lakó pihenését tette lehetetlenné, még akkor is, ha csak a szobájában kuksolt, néma csendben.

Már majdnem elnyomta az álom, amikor halk krákogásra lett figyelmes. Azonnal felpattant a szemhéja, és meglepetten meredt az ajtóban álló fiatal nőre.

– Látom, legalább valaki képes aludni ebben a patkánylyukban.

Angel felült, és a tőle megszokott hanyagsággal hátradőlt, a fejét a kanapé támlájára hajtva. Most tökéletesen láthatta a plafonról lógó kristálycsillárt. Biztos volt benne, hogy ócska utánzat, mint ezen a szánalmas helyen minden. Dark Falls maga volt a földi pokol. Legalábbis Angel annak tartotta.

– Miért jöttél ide?

Bár remélte, hogy a kérdésből kiérződik a célzás, „vendége” nem úgy tűnt, mint aki magára vette. Ahelyett, hogy távozott volna, belépett az előtérből, és átvágott a szobán. A két egymással szemben elhelyezett kanapé egyikére ült, elegánsan átemelte a lábát a térde felett, és olyan testhelyzetet vett fel, mintha valami gazdag úri dáma lenne.

– Beszélnünk kell! – sóhajtotta hosszú szempilláktól árnyékolt szemeit a házigazdájára szegezve.

– Nincs mit mondanom – morogta Angel, anélkül, hogy a nőre nézett volna. – Ami azt illeti, nem is kéne itt lenned.

– Mit fogsz mondani holnapután a sajtótájékoztatón?

– Ez nem a te dolgod – jegyezte meg valamivel ingerültebb hangon. Eszébe jutott, hogy talán nem kéne így viselkednie, de nehezen uralkodott a feszültségen, ami
azóta szállta meg, mióta ez a nő betoppant a lakosztályába. Nem értette, miért nem marad távol tőle.

– Ugye nem gondolod komolyan ezt az esküvő dolgot? Szerintem ezt újra át kéne gondolnod. Vagy csak reklámfogás?

Angel végre felemelte a fejét, és egyenesen a nő szemébe nézett. Hogy harag, vagy megvetés áradt a sötét tekintetből, azt nehéz lett volna megmondani, de bizonyosan látszott, hogy nem szívesen folytatja a beszélgetést.

– Menj el.

– Vissza kell lépned!

Egy pillanatig csendben tartották a szemkontaktust.

– Menj el!

– Csak mert ő azt mondja, tedd meg, még nem kell azonnal ugranod. Ez a te életed, és egy ilyen döntést neked kell meghoznod.

– Maradj ki ebből!

– Mégis hogyan képzeled?! Az Isten szerelmére, azért nekem is van némi közöm a dologhoz!

– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy érdekel a véleményed.

Angel tudta, hogy fájdalmat okoznak a szavai. Tudta, és talán akarta is, hogy fájjon. Mindkettőjüknek. Most már minden felgyorsult, a napok veszett tempóban követték egymást. Ahogy száguldott egyik városból a másikba, úgy robogott a sorsvonattal is, és már túl nagy sebességgel haladt ahhoz, hogy kivesse magát a szerelvényből. Nem tehetett mást, minthogy erősen kapaszkodott, és reménykedett, hogy jó irányba tart a sín.

A nő feldúltan egyenesedett fel. Máskor hibátlan vonásai most eltorzultak, ahogy a harag belemart a szívébe. Már semmit sem értett. Kétségbeesetten próbált urrá lenni a könnyein, de makacsul kicsordultak a szeméből.

– Mikor lettél ekkora seggfej?

Angel felállt, elsétált a dohányzóasztal mellett, és megállt a nővel szemben. Mikor a tenyere körbezárta a belesimuló vékonyka csuklót, összeszorult a gyomra.

– Nem mindig van olyan szerencsénk, hogy magunk hozhassuk a döntéseket. Olykor hagynunk kell, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. Nem állhatsz a sors útjába. Nem írhatod át a végzeted.

– Te megtehetnéd! – sziszegte a nő remegő hangon. – Tönkreteszi az életedet! Nem állhatsz az oltár elé meggyőződés nélkül. Nem akarod ezt a házasságot. Csak meg kell neki mondanod! Csak állj elé, és mondd azt, hogy meggondoltad magad.

– Ez nem ilyen egyszerű!

– A fenébe is, ez éppen ilyen egyszerű! Csak meg kell tenned!

– Nem lehet!

A korábbi ingerültségnek már nyoma sem volt a hangjában. Bűntudatot érzett, és talán egy kis önutálatot is, de ez már nem számított. A tánc megkezdődött, és már nem hagyhatta el a táncparkettet. Végig kellett csinálnia, bárhogy is végződik.

– Kérlek! Annyiszor ártott már neked. Ezúttal ne engedd, hogy megtegye!

– Jobb lenne, ha most már mennél. Nem lenne szerencsés, ha valaki meglátna a lakosztályom közelében.

– Gyűlöllek! – emelte a nő a kezét, hogy felképelje, de Angel még időben megállította.

– Ha megütsz, jobban fogod érezni magad? Ez segítene? Mert ha igen, hagyni fogom. De ha csak fokozza a hisztériádat, jobban teszed, ha fékezed az indulataidat.

– Menj a pokolba!

Hagyta, hogy a hófehér csukló kicsússzon a tenyeréből, és akkor sem mozdult, amikor az ajtó hangos csattanással bevágódott a távozó alak után. Remélte, hogy nem tesz majd panaszt a többi vendég a színjáték miatt.

Bár felkészült rá, hogy idővel elfajul a helyzet, most nem teljesen tudta eldönteni, mitévő legyen. Az fel sem merült benne, hogy visszakozhatna. Nem a sajtó és a közvélemény izgatta.Heaven and Hell 16. rész nem tehette meg! Sosem bocsátotta volna meg, és abban is biztos volt, hogy végül revansot venne miatta. Ha már egyszer így alakult, kénytelen volt elfogadni, és hagyni, hogy tovább szövődjenek a szálak.

Bármit megadott volna érte, hogy Ming San szóba álljon vele. Ismét megkísérelte felhívni, de ezúttal azonnal elutasításban volt része. A telefont kikapcsolták.

Szerző: Audry

 

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
Heaven and Hell 17. rész, 10.0 out of 10 based on 1 rating