Napló – Aizawa Kira
146. nap

Mire a taxi kirakott a ház előtt, már elmúlt fél tizenkettő. Azt reméltem, hogy tíz körül otthon leszek, de késett a gép, és a reptéren is feltartottak a rajongók. Majdnem egy órát dekkoltunk a csomagjaink miatt, és kiderült, hogy elfelejtettek taxit rendelni nekünk, bár Ryuji elméletileg utasította a kiadó egyik emberét, hogy gondoskodjon a fogadásunkról.

Bár kimondhatatlan fáradtságot érzek, alig vártam, hogy végre leülhessek a srácokkal a tévé elé, hogy hideg sört kortyolgatva a mini turnéról dumálhassunk. Igazából egész nap ez tartotta bennem a lelket, meg az a hat kávé, amit reggel óta magamba döntöttem.

Amikor kinyitottam az ajtót, az első, amire felfigyeltem az volt, hogy Nakamaru nem rohant elém, hogy üdvözöljön, a villanyok nem égtek, és túlságosan nagy csend fogadott. Fel sem merült bennem, hogy a fiúk már alszanak, mindig ébren várjuk egymást ilyen helyzetekben, akkor is, ha másnap emiatt félholtan lézengünk, mint három földhöz ragadt kísértet. Először Marut szólítottam, de még csak fel sem vakkantott. Aztán beljebb léptem, és felkapcsoltam a lámpát.

Sehol senki! Se kutya, se lakótársak, még egy nyomorult légy sem duruzsol a szobában. Nem értem, hogy felejthették el, hogy ma érkezem. Többször is próbáltam hívni őket, miután leszállt a gép. Háromszor a reptérről, háromszor a taxiból, de Miroku telefonszámán közölte velem az automata, hogy nem kapcsolható, Hiro pedig nem vette fel. Talán lenémította, és nem vette észre, hogy hívása van.

Máskor általában úgy várnak rám, mint a messiásra, kaját csinálnak nekem, behűtik a sört, és kivesznek valami filmet a tékából – Miroku leginkább pornót, Hiro meg valami véres szamuráj filmet, vagy egy akciódús Jackie Chan klasszikust. De most semmi! Nincsenek itthon, és ami még rosszabb, hogy üzenetet sem hagytak! Egyszerűen elfeledkeztek rólam!

Soha nem hittem volna, hogy egy ilyen apróság ennyire tud fájni. Kinyitottam a hűtőszekrényt, és kivettem az egyetlen doboz behűtött üdítőt. Nem vártam el, hogy pezsgőt készítsenek, de hogy még egy sört sem raktak be nekem… Vajon tettem valamit, ami miatt haragszanak rám? De akkor miért nem mondták el? Ha belegondolok, már vagy három napja nem beszéltem velük. Lehetséges, hogy történt valami, amiről nem tudok? De mégis mit árthattam volna nekik több száz kilométer távolságból?

Mindenesetre most lezuhanyozok, és lefekszem aludni. Még egyszer megpróbálom felhívni Hirót, bár ha eddig nem vette fel, kétlem, hogy most fogja. Ha nem sikerül beszélnem velük, elteszem magam holnapra.
A legborzalmasabb az egészben, hogy még Nakamarut sem hozták el az anyámtól. Úgy szerettem volna kicsit megdögönyözni. Pokolian hiányzik! Ha legalább mailben üzentek volna, hogy mosolyszünet van, tudnám, mihez tartsam magam, de így kicsit olyan, mintha egyszerűen tényleg kiment volna a fejükből, hogy ma érkezem. De hogyan lehetséges ez, amikor én másra sem tudtam egész nap gondolni, csak arra, hogy újra láthatom őket? Nyomorult érzés, amikor az ember rájön, hogy talán nem jelent annyit a barátainak, mint eddig hitte.

Azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha elhúzok aludni. Holnap talán tisztábban látom a dolgokat, és remélhetőleg addigra ők is előkerülnek, és kiderül, miért nem várt itthon még egy üzenet sem.

Csalódás
147. nap

– Auu! – nyüszítette Kira, miközben kábán a karjához kapott. A hirtelen támadt zajtól megfájdult a füle, és a szíve majdnem kiugrott a helyéről. Rémülten pattantak fel a szemei, és szinte bódultan bámulta az ágyán ugráló két őrültet. Miroku a kelepelőt pattogtatta, míg Hiro sokadszor is belefújt a papírtrombitába, ami elviselhetetlen hangon búgott a félhomályba borult szoba levegőjébe. Kira újra a karjához kapott, mert Miroku ugrálás közben ismét rálépett. – Auu! – ismételte valamivel elkínzottabb hangon, miközben feltámaszkodott a másik karjára. – Mi a… Mi folyik itt?

– A Kisherceg hazatért, háromszoros hurrá! – kiáltotta lelkesen Miroku, mire Hiróval hangosan ismételgetni kezdték az üdvrivalgást. Kira összevont szemöldökkel ráncolta a homlokát, miközben próbálta összeszedni a gondolatait. Még az is felmerült benne, hogy talán álmodik, de mikor a két fiú egyszerre borult rá, majdnem kipréselve belőle a szuszt, már semmi kétsége nem volt afelől, hogy ez a két idióta tényleg arra készül, hogy belepasszírozza a matracba.

– Ah – nyögte elfúló hangon, miközben Miroku és Hiro ugrálni kezdtek rajta. – Ez fáj! – nyüszítette a most már teljesen éber áldozat, de nyafogása nem hatotta meg a másik kettőt. Hiro a fülébe trombitált, míg Miroku csiklandozni kezdte. Kira kapálózva igyekezett kiszabadítani magát, miközben zihálva nevetgélt, bár kínjában, nem örömében. Miroku kíméletlenül kereste a már jól ismert pontokat a testén, egészen addig, míg az alatta vergődő már szinte fuldoklott a nevetéstől. Végül, mikor abbahagyta, összeborzolta a levegő után kapkodó fiú haját, miközben Hiroto leugrott az ágyról, és felkapott egy fagyos dobozos sört. Mire Kira észbe kapott, már a lába között landolt a behűtött ital. Sikoltva rándult össze, de nem tudott felpattanni, mert Miroku erősen tartotta.

– Hiányoztunk, tesó? – kérdezte hangosan nevetve. Ezúttal Hiro is gonoszan kacarászott, miközben mind a ketten Kira eltorzult, rémült arcát nézték.

– Nem vagytok normálisak! – találta meg végre a hangját, egyik kezét a szívére szorítva. – Majdnem megállt bennem az ütő, idióták! Meg akartok ölni, vagy mi van?!

Miroku újfent összeborzolta a tiltakozó Kira haját, miközben Hiro két újabb sört vett magához. Az egyiket odadobta Mirokunak, a másikat a kezében tartotta, és
letelepedett a puha, vastag szőnyegre. Idősebb társa megragadta Kira vékony karját, és egyetlen mozdulattal a földre taszította. Kira nem ütötte meg magát, a szőnyeg felfogta az esést, főleg, mert Miroku csak akkor engedte el, amikor már meggyőződött róla, hogy épségben földet ért.

– Meg vagytok húzatva! – hörögte feldúltan a kócos, meggyötört fiú, mire a másik kettő felnevetett.

– A te hibád! – vetette oda Miroku, aki még mindig az ágyon ült, lábait törökülésbe húzva. Éppen kinyitotta a dobozos sört, és gyorsan kortyolt belőle egyet, mielőtt folytatta. – Mégis hogy képzeled, hogy lefekszel aludni, mielőtt még elmesélnéd, milyen volt a kis kiruccanásod?!

– Hogy én? De hát ti feledkeztetek meg rólam! – csattant sértetten Kira. Miroku és Hiro meglepetten néztek egymásra, aztán a fiatalabb kinyújtotta a karját, és megérintette Kirát, aki alig észrevehetően összerándult a nem várt gyengédségtől. Láthatóan zaklatott volt, a tekintete vadul csillogott, mint mindig, ha valami miatt felizgatta magát, az arca tűzben égett, miközben kócos haja félig eltakarta a szemét.

– Megvesztél, Kisherceg? Már hogy feledkeztünk volna meg rólad? Csak elhúzódott a meló, ezért nem tudtunk korábban jönni. Még a kis bolhafészket is elhoztuk. Ami azt illeti, be is kéne engedni az erkélyről, mielőtt az a kis hülye leveti magát, és öngyilkos lesz! Nem mintha bánnám, hogy megszabadulhatunk tőle…

– Nakamaru itt van? – kérdezte Kira döbbenten, miközben egy könnycsepp buggyant ki a szeméből. A megkönnyebbülés olyan erővel szakította fel a mellkasát szorongató tonnás súlyokat, hogy szinte elbőgte magát. Miroku és Hiroto azonnal észrevette, mi történt, és jóformán egyszerre ugrottak a nyakába. Miroku erősen magához ölelte barátját, míg Hiroto mind a kettőjüket átfonta hosszú, vékony karjaival.

– Mit gondoltál, te lökött, hogy van bármi is az életünkben, ami fontosabb, mint a barátságunk? Ne légy hülye, Kira! Soha nem tudnánk megfeledkezni rólad!

– Így van! – helyeselt Hiroto lelkesen, ugyanúgy küzdve a könnyeivel, mint a meghatott Kira.

– Lehet, hogy a kötelezettségeink megakadályoztak abban, hogy azonnal rohanjunk hozzád, de amint szabadok lettünk, téptünk haza. Csak a sörért ugrottunk be, meg a kutyáért. Anyád kizárólag emiatt virrasztott egész mostanáig. Jah, és nem csak a sört hűtötte be nekünk, egy nagy adag jégkrémet is előkészített.

– De miért nem hívtatok fel? – kérdezte Kira remegő hangon.

– Miroku telefonja eltört, az enyém meg lemerült, és az egész nyomorult környéken nem volt egy nyavalyás töltő.

– Aztán próbáltalak hívni Uchi telójáról, de háromból háromszor voltál foglalt. Végül úgy döntöttünk, nem pazaroljuk tovább az időt, inkább elindulunk, hogy minél előbb itt legyünk.

– Foglalt voltam? – csodálkozott Kira alig hallható hangon. – Én is próbáltalak hívni titeket, de…

– Lehet, hogy pont akkor próbálkoztál, amikor Miroku is – találgatott Hiro félmosollyal az arcán. Miroku még mindig átkarolta Kirát, aki meghatottan nézett fel a férfire.

– Úgy féltem, hogy valamivel megbántottalak titeket!

– Hülye! Ha megbántasz odamegyek, orrba váglak, aztán bontok neked egy sört – vigyorgott Miroku vidáman. Hiroto együtt nevetett két társával, miközben elsétált az erkélyajtóig, és beengedte a kiskutyát, aki már elszundított a sarokban, miután senki sem jött érte. Most azonban boldogan termett a szobában, majd egyenesen a gazdájára vetette magát. Miroku felugrott, és undorodva húzódott fel az ágyra.

– Szia, pajti, minden rendben? Jól vagy? – ölelte magához a szőrmókot Kira, és vadul dögönyözte, hagyva, hogy a kutya mindenhol összenyalja örömében.

– Jézusom! Tényleg nem zavar, hogy az ótvaros nyálával beteríti az arcodat? Mondd, beleszagoltál te mostanában annak a rühes dögnek a szájába? Olyan, mintha egy pöcegödröt hurcolna a torkában.

Hiro kuncogva huppant vissza a szőnyegre, szemét a grimaszoló Mirokura szegezve. Kira vigyorogva emelte fel a tekintetét. Tudta jól, hogy Miroku közel sem utálja annyira a kutyát, mint amennyire megjátssza. Néha, ha megfeledkezett magáról, még meg is simogatta Kira előtt, bár általában inkább csak akkor foglalkozott vele, amikor egyedül volt.

– Tudom, hogy bírod őt!

– Hogy én? Elment az eszed? – háborodott fel a férfi eltúlzott undorral az arcán. – Mégis mit bírnék rajta? Büdös, összeszőröz mindent, megállás nélkül kilóg a szájából a nyelve, mintha valami gusztustalan kis élősködő lenne, és olyan hangokat ad, mint egy elbaszott kanári. Nincs semmi, amit kedvelnék ebben a kis rühesben. Ha nem lennél annyira oda érte, már rég kivágtam volna valamelyik utcasarkon!

– Kapd be! – húzta fel az orrát Kira, de tudta, hogy Miroku egyetlen szót sem gondol komolyan. Mióta csak megkapta a kutyát, ez a műsor ment, de Miroku soha nem bántotta az ebet, és bár általában morgolódott vele, a kutya is kedvelte, mintha ő is tudná, hogy ez a színjáték nem neki szól, hanem a gazdájának.

– Na, jó, inkább mesélj arról, milyen volt a koncertsorozat! – váltott témát Hiro, elejét véve egy végeláthatatlan szócsatának.

Kira észre sem vette, hogy már elmúlt hajnali egy. Majdnem fél négyig mesélt – Nakamaru bekucorodott az ölébe, és hangosan horkolt közben -, beszámolt minden apróságról, ami eszébe jutott, beszélt a többi csapattagról és arról is, milyen nagy hatással volt rá a rajongók szeretete, amit minden helyszínen éreztettek vele és a többiekkel. A nagy beszámoló azonban túl hosszúra nyúlt, és egyre nehezebben bírta nyitvatartani a szemét, míg végül egy mondat közepén elaludt.

Hiro mosolyogva nézte barátját. Miroku felállt, óvatosan leemelte a hortyogó kiskutyát a gazdájáról, és elvitte a kosarához. Miután az ebet lerakta a helyére, visszament a szuszogó fiúhoz, és őt is felemelte a földről. Hiro talán nem lett volna képes ilyen könnyedén megtartani a nála néhány kilóval nehezebb Kirát, de Mirokunak ez nem jelentett különösebb nehézséget. Bevitte a hálószobájába, és lefektette a szépen bevetett ágyra. Óvatosan kihúzta alóla a takarót, és ráterítette, mindezt olyan gondossággal, ahogyan egy anya tenné a gyermekével. Egy szomorú sóhaj kíséretében közelebb hajolt hozzá, és halkan a fülébe suttogott.

– Mindent meg fogok tenni azért, hogy ne kelljen elköltöznünk innen! Sosem foglak magadra hagyni, és Hiro sem! Talán nem élhetünk örökké egy fedél alatt, de ígérem, hogy olyan közel leszünk hozzád mindig, amennyire ez csak lehetséges. Nem akarom, hogy amiatt aggódj, hogy már nem szeretünk. Az én barátságom egy életre szól, Kisherceg, nem csak arra az időre, amíg ez kényelmes.

Mikor befejezte, lekapcsolta a kislámpát, és elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna a szobából, még megfordult.

– Aludj jól!

Miután behúzta az ajtót, megfordult, és Hiróval találta szembe magát, aki már eltakarította a sörözés nyomait, és rendet rakott.

– Mikor mondjuk meg neki? – kérdezte jóformán hangtalanul.

– Még várjunk vele néhány napot. Fáradt és feszült, most jobb lenne, ha nem helyeznénk még több plusz súlyt a vállára.

– Mi lesz, ha el kell mennünk innen? – aggodalmaskodott Hiro az ujjait tördelve. Miroku elfordította a fejét, mintha keresne valamit. Mindennél jobban szeretett volna rágyújtani egy cigarettára, de Kira miatt inkább más elfoglaltság után kutatott.

– Talán nem lesz melónk, és túl költséges lesz számunkra még ez a patkánylyuk is, de legrosszabb esetben átcuccolunk anyámhoz. Tudod jól, hogy ő mindig szívesen lát minket. Akkor is, ha nem csak néhány napig maradunk. Előbb-utóbb csak találunk valami munkát.

– Te tényleg el tudod képzelni, hogy közönséges civil foglalkozásunk legyen? – csodálkozott elkerekedett szemekkel a fiatalabb. Valahogy szürreálisan hangzott ez az egész, főleg a társa szájából.

– Őszintén? Amíg együtt vagyunk, lesz valahogy. Ne parázz annyit, Hiro! Yagami különben is azt mondta, hogy ha a BTS nem tesz ajánlatot nekünk, megpróbál keresni számunkra egy másik kiadót.

– És ha nem talál? Most jó néhány csapat az utcára került. Nyilván mások is próbálkoznak majd. Mi lesz, ha éppen mi nem kellünk senkinek?

– Miért ne kellenénk? Évek óta listavezetők vagyunk. Csomó slágerünket nyomják a rádiók, a rajongók szeretnek minket.

– Te is tudod, hogy ez mennyit számít! Senkit sem érdekel, mit éreznek a rajongók. Ha mi eltűnünk, majd másokat istenítenek.

Miroku ugyanezt gondolta, de mikor a barátja szemébe nézett, képtelen volt bevallani.

– Nem fogom hagyni, hogy ez történjen!

– Esküdj meg, hogy nem hagysz minket cserben! Neked még ott a zenekarod, mindenki tudja, hogy sikeresek lennétek, ha kapnátok egy esélyt, de mi nélküled semmit sem érünk!

– Ne beszélj zöldeket, Hiro! Sosem hagynálak titeket a süllyedő hajón! Ha megfulladunk, akkor együtt tesszük!

Ahogy a férfit bámulta, Hiroto ráébredt, mi az, ami még Kira nélkül is egymás mellett tartja őket. Ez a szeretet olyan volt, amilyet a testvérek éreznek egymás iránt. Bár sokat civakodtak, és rendszeresen piszkálták egymást, a bajban egy emberként szálltak szembe az ellenséggel, mindegy, hogy a sors, vagy csak néhány keménykedő seggfej formájában került eléjük.

Napló – Julian Rise
149.nap

Nem tudom, meddig fokozódhatnak még a dolgok, de ahogy fogy az időnk, úgy nő bennünk a feszültség. A próbák kimerítőek és embertelenek, Angel kibírhatatlanul házsártos. Az utolsó vizsgáink ilyen munkatempó mellett pokoliak voltak. De végre vége! Holnaptól már semmi sem vonhatja el a figyelmünket a munkáról. Semmi, kivéve persze a démoni Angyalt, akihez képest a rabszolgahajcsárok barátságos arcok lehettek. Tényleg, néha azt várom, mikor kapja elő a korbácsot, és suhint vele végig a hátunkon.

Tegnap például mindannyian vizsgáztunk – beleértve őt is -, erre mikor hazaértünk, kitalálta, hogy tartsunk táncpróbát. Eredetileg úgy terveztük, hogy csak a számokat gyakoroljuk majd, hiszen mind hulla fáradtak voltunk. De érdekelte ezt a szemétládát, hogy a bokánkat veri a nyelvünk? Naná, hogy nem!

Persze nem az a legrosszabb, hogy állandóan parancsolgat és kritizál. A legszörnyűbb az, ahogy beszél velünk. Ming Sannak tegnap azt mondta, hogy menjen inkább zöldségesnek, ott legalább nem probléma, ha elesik a saját lábában, mert jó esetben a pult mögé osztják be, ahol csak állnia kell. Elég durva szavak voltak ezek, láttam is a barátomon, mennyire rosszul esett neki. De valamiért soha nem kéri ki magának a bánásmódot, pedig tudom, hogy fáj neki, ahogy Angel beszél vele.

Tegnap egyébként is túlment minden határon. Valamiért Ming Sannal különösen könyörtelen. Megállás nélkül ugyanazt a számot próbáltuk, és közölte, hogy amíg valaki is hibázik, nem mehetünk aludni. Persze tudta, hogy ma mind záróvizsgát írunk, hogy ez az utolsó nap a tanításból, de baromira nem érdekelte.

Amikor fél tizenegykor Won Bin lejött szólni a próbaterembe, hogy mennünk kéne aludni, Angel nagy kegyesen közölte, hogy mindenki elmehet, kivéve Ming Sant! Won Bin igyekezett meggyőzni róla, hogy másnap kemény nap vár rá is, de Angel erre azt felelte, hogy mióta megismert minket, számára minden nap kemény. Komolyan, ez a srác… Annyira szerettem volna bemosni neki egyet! Meg is próbáltam, de Kyle elkapta a karomat, és visszatartott. Erre Ming San mit csinált? Rám nézett, és kérte, hogy nyugodtan menjek lefeküdni, ne aggódjak miatta. Már hogy a viharba ne aggódnék?

Mivel éjfélkor még mindig nem hallottam őket feljönni a lépcsőn, kiosontam a szobából. A többiek már aludtak. Az egész házban kísérteties csend uralkodott. A lépteim zaja szinte dübörgésnek hatott, a sötét áthatolhatatlan volt, amíg le nem értem a földszintre. Csoda, hogy nem törtem ki lefelé a nyakam. A nappaliban is sötét volt, a konyhában szintúgy. Sehol sem láttam senkit, és hangokat sem hallottam.

Először úgy gondoltam, talán tévedtem, és mégis elmentek aludni, elvégre a próbaterem felől sem jött semmilyen zaj. Ennek ellenére lementem, és közelebb óvakodtam az ajtóhoz. Résnyire kinyitottam, és benéztem. Azt hittem, ott helyben berosálok!

Angel a földön ült, nekem háttal, Ming San pedig zene nélkül csinálta a koreográfiát. Angel olyan halkan beszélt hozzá, hogy alig hallottam a hangját. Tanácsokat adott neki, hogy emelje feljebb a fejét, hogy még mindig túl merev, hogy lazítsa el magát, hogy ne számolja a lépéseket. Azt mondta, hogy magában kell éreznie a zenét. Ne a fülére hagyatkozzon, hanem a szívére. És Ming San fáradhatatlanul pördült, ugrott, táncolt. Persze az is kiakasztott, hogy éjfélkor még mindig gyötörte az a kíméletlen fenevad, de nem ettől fogtam padlót. Ming San sokkal jobban csinálta, mint valaha! Egyenesen gyönyörű volt, ahogy finom, precíz mozdulatokkal, hibátlanul szelte a levegőt, mintha nem is táncolna, hanem valami küzdősportot űzne.

Eleinte annyira lenyűgözött a látvány, hogy nem is vettem észre a halk kopogást, aztán lassan tudatára ébredtem, hogy Angel a kezében tartott dobverővel adta a padlón az ütemet, ezzel segítve Ming Sant. Valahogy tökéletes összhangban voltak, és hirtelen ostobának éreztem magamat, amiért kételkedtem Angel profizmusában.

De ez még nem minden! Úgy húsz percig bámultam őket, nem vettek észre, hiszen Angel háttal ült nekem, Ming San pedig arra figyelt, amit csinált. Aztán a szőke ördögfajzat rászólt Ming Sanra, hogy üljön le egy kicsit, és fújja ki magát. Szóval, ahogy Ming San elhelyezkedett, egy percig hallgattak, utána megszólalt, és megkérdezte Angeltől, hogy szerinte van-e esélyünk arra, hogy végül együtt maradjunk. És erre Angel olyasmit felelt, amitől bennem szorult a levegő! Azt mondta, hogy még soha nem volt annyira biztos a dolgában, mint most. Szerinte már simán kiállhatnánk bármekkora közönség elé, és hisz benne, hogy ezt az is észre fogja venni, aki dönt a sorsunkról. Amikor Ming San megkérdezte, mégis ki ez a személy, Angel azt felelte, hogy még egyszer nyomja végig az egész koreográfiát, aztán menjenek aludni.

Én tényleg nem tudok kiigazodni ezen a fiún. A szemünkben megalázóan beszél velünk. Azt hajtogatja, hogy szart sem érünk, hogy nem vesszük komolyan, hogy bármelyik csapat mellett csúfosan leégnénk, és jobb lenne, ha hagynánk az álmainkat a fenébe, de amikor kettesben voltak… Vajon miért őszintébb vele, mint velünk? Vajon mi van kettejük között? Két napja Angel úgy bánik Ming Sannal, mintha gyűlölné, erre éppen neki vallja be, hogy elégedett velünk? Egyszerűen nem értem az egészet!

Már csak húsz nap van hátra a koncertig. A szívem a torkomban dobog, ha erre gondolok. Ráadásul holnapután végre elmehetünk a helyszínre, és a színpadon próbálhatunk. Félek, de ugyanakkor izgulok is. A szünet első napja nekünk biztosan nem pihenéssel telik majd…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
Heaven and Hell 16. rész, 10.0 out of 10 based on 1 rating