Várakozás

146. nap

 

Miroku ébredt később, mint mindig, ha Kira távol volt. Mivel az esti vita miatt továbbra is duzzogott, nem szólt Hirotóhoz, mikor rányitott a fürdőszobában. Amíg társa fogat mosott, Miroku lezuhanyozott. Amint végzett, és megtörölközött, megállt a fiatalabb mellett, de még csak egymásra sem néztek. Persze tudták, hogy egész nap nem csinálhatják ezt, hiszen közösen kell dolgozniuk, de más a munka, és más a szabadidő…

Hiro gyorsan készített reggelit – Mirokunak is -, aztán a sajátjával bevonult a nappaliba. Barátja nem követte, bár hallotta, hogy a konyhában a tányérokkal zörög, ami azt jelentette, hogy kivételesen elöblíti maga után a szennyest.

Miroku nem volt épp házias. Ha Hiroto nem élt volna vele és Kirával, valószínűleg már ki sem látszottak volna a mosatlan ruhákból és edényekből. Szerencsére Hiro önként magára vállalta a bejárónő szerepét, bár sokszor szóvá tette, hogy mennyire zavarja, hogy mindenki helyett neki kell rendet tenni, de Kira és Miroku tudta, hogy szívesen csinálja. Örült, ha valamivel elfoglalhatta magát, és amúgy is szeretett takarítani.

A kocsiban tovább hallgattak, és akkor sem javult a helyzet, amikor megérkeztek a stúdióba a lemezfelvételre. A többiek már várták őket, de gyorsan vették a lapot, és szinte azonnal kiszúrták, hogy valami nincs rendben. Ennek ellenére senki sem csinált nagy ügyet a helyzetből. Miroku és Hiro folyton ölték egymást, de általában ezek a viták nem tartottak sokáig. Rendszerint ki sem kellett békülniük, mert egyszer csak észrevétlenül túlléptek a nézeteltéréseken, és egyszerűen beszélgetni, vagy hülyéskedni kezdtek. Amikor ezek a tiszavirág életű balhék tartottak, a többiek titokban Szilveszternek és Csőrikének hívták őket. A két fiú tudott róla, milyen gúnynevet aggattak rájuk, de általában nem törődtek vele. Miroku túl büszke volt ahhoz, hogy szóvá tegye, Hirót meg nem izgatta annyira, hogy kikérje magának.

 

 

Napló – Aizawa Kira

146. nap

 

  A mai nap felért egy kínzással, de komolyan. Reggel hulla fáradtan ébredtem, ráadásul elaludtam a nyakam, ami az egész napomat tönkretette.

  Asamival már korán reggel hivatalosak voltunk egy reggeli műsorba, így ötkor keltünk, hogy háromnegyed hatra ott legyünk. Legalább közel volt a hotelhez a stúdió, ez is valami. Sajnos a két műsorvezető totál tájékozatlan volt a dolgainkat illetően, össze-vissza beszéltek végig, mi meg próbáltunk mosolyogva szemet hunyni afelett, hogy a semmiért keltünk ilyen korán. Szerintem élvezhetetlen volt az egész beszélgetés. Úgy éreztem magam, mintha egy másik bolygó lakói próbálnának velünk interjút készíteni. Az egyik még a nevemet is rosszul írta le. Komolyan kiakasztottak, pedig ez még csak az első csapás volt.

  Miután végeztünk, csatlakoztunk a többiekhez, akik már javában reggeliztek – persze nem vártak volna meg minket, pedig mi éhesebbek voltunk, hiszen korábban kezdtük a napot.

  Evés után elmentünk egy megnyitóra, ahol nekünk kellett átvágni egy új étterem felavatásánál a szalagot. Itt egy fokkal jobban éreztük magunkat, még ajándékot is kaptunk, ráadásul kivételesen még tetszik is. Fain sörnyitós kulcstartó… Ahogy hazaérek, felavatom Mirokuval, alig várom már!

  Ezután a délelőtt hátralévő részét egy hanglemez boltban töltöttük, ahol dedikáltunk a rajongóknak. Itt már pokolian szenvedtem a nyakam miatt, ráadásul álmos is voltam, és mindez nem látszódhat meg rajtam, ami nagyon kimerítő egy idő után.

  Mikor elszabadultunk, kaptunk egy óra szünetet. Én ismét Asamival tartottam, kettesben ebédeltünk egy thai étteremben. A kaja jó volt, bár olyan erős, hogy leégett még a hajam is. Tuti hatással lesz majd a gyomromra. De legalább Asami fizetett, juhéj! 😀

  A délutánt a kisbuszban töltöttük, úton hazafelé. Most már alig egy órányira vagyunk a céltól. A fiúk egy ideje alszanak, szokatlan ez a csend, általában zajosak, ha úton vagyunk. Azt hiszem, most már mindenki padlón van, jól fog esni végre a saját ágyunkban kipihenni a fáradalmakat, még akkor is, ha holnap sem ejtőzhetünk szünet nélkül.

  Most két dologra vágyom nagyon, egy jó hideg sörre Miroku társaságában, és Hiro mennyei tojástekercsére. Azt hiszem, ha végre Nakamaruval és a srácokkal végignyúlhatok az ágyon, minden stressz elszáll majd belőlem. A béke szigetére áhítozom, és talán egy jó masszázsra is. A nyakam tájékán mindenképpen!

  Azt hiszem, megpróbálok én is szusszanni egyet, bár ez a fájdalom nem segít túlzottan. Sehogy sem kényelmes. Ugyanakkor már alig bírom nyitva tartani a szememet. Órák óta ülünk a buszban, a hőség elviselhetetlen, és az izmainkra is ráférne egy kis lazítás. De már nincs sok hátra!     

 

 

Mosolyszünet

146. nap

 

Uchi az ujjai között forgatta a mikrofont, miközben egy bárszéken ült, lábait a lábtartóján pihentetve. Két könyökét az asztalra támasztotta, és meredten nézte a két mogorva barátot, akik egyetlen pillantást sem vetettek egymásra egész nap. Csak akkor látta őket fegyverszünetet tartani, amikor a lépéseket gyakorolták a koreográfiához, de akkor is vigyáztak, nehogy egymáshoz kelljen szólniuk.

Uchi rendszerint nem különösebben foglalkozott a csapaton belüli összezördülésekkel, de most már kicsit aggasztotta a dolog. Rendszerint Miroku és Hiro a munka idejére félretette a sérelmeit, most azonban látványosan kerültek minden kontaktust. Ez a helyzet kezdett túlmutatni a még könnyen tolerálhatón.

– Mit gondolsz, min kapott össze a két kis hisztérika? – fordult Yuusuke felé, aki mellette egy pohár gyümölcslevet kortyolgatott, miközben ujjaival az asztalon dobolta annak a dalnak a taktusait, amit legalább hússzor elpróbáltak már a nap folyamán.

– Nem tudom, de ma kicsit túlzásba viszik – vont vállat a fiú, és felnézett, hogy szemügyre vegye az érintetteket.

Miroku néhány lépésre állt Hirótól, de Rennel beszélgetett, aki újra és újra megmutatott neki egy lépést, ami nagyon tetszett Mirokunak. Hiro Kosaku felé fordult, és éppen javában magyarázott neki valamit, amihez erőteljesen gesztikulálva mutogatott.

– Azt hiszem, lassan rendet kell vágnom köztük – sóhajtotta Uchi. Yuusuke egyetértően bólintott, majd belemarkolt a pultra készített földimogyoróba, és egy egész maréknyit a szájába tömött. Az apró szemek hangosan ropogtak a fogai között.

– Szerintem Mirokuval kezd, ha ő befejezi a durculást, Hiro is abba fogja hagyni – vélekedett teli szájjal.

– Vagy nem – vonta meg a vállát Uchi, de azért felállt, és elindult a két renitens felé.

Már majdnem odaért hozzájuk, amikor Yagami lépett a terembe, ami máskor diszkóként működött, most azonban hivatalosan zárva tartott. Uchi rosszkedvűen fújt egyet, nem örült, hogy félbeszakítják, mielőtt még megrángatná kicsit a rosszalkodók fülét, de azért megtorpant, várva, hogy mit akar a középkorú menedzser.

Yagami hatalmas léptekkel szelte át a közte, és pártfogoltjai közti néhány métert, és megállt előttük. A fiúk érdeklődve emelték rá a tekintetüket. A férfi alacsony volt, de kifejezetten izmos, a szemei erőteljesen uralták az arcát, akárcsak kissé széles, de szép formájú orra. Mint általában, most is laza, kényelmes ruhát viselt, melyet csak akkor cserélt le elegánsabbra, ha nem volt más választása.

– Valami baj van? – kérdezte Kosaku, észrevéve a menedzser homlokán a mély ráncokat, amik máskor nem voltak ott.

– A rossz, vagy a jó hírt szeretnétek? – kérdezte mély, rekedt hangján. A fiúk egyszerre vágták rá, hogy a rosszat. Yagami beletúrt rövid, felálló hajába, és gondterhelten intett a még mindig a bárpultnál ülő Yuusuke felé. Miután ő is csatlakozott a társaihoz, Yagami előhúzott a zsebéből egy kupac borítékot. Eddig nem is látszott, hogy ilyesmit rejt a bőrkabátja.

– Ez meg mi? – kérdezte Miroku, miközben a férfi az egyiket a kezébe nyomta. A többiek is kaptak egyet-egyet a névre szóló, egyszerű borítékokból, de egyelőre nem nyitották ki, csak várták a magyarázatot.

– Sajnálom, fiúk, higgyétek el, én minden tőlem telhetőt megtettem.

– Miről beszélsz? – vonta össze a szemöldökét Hiroto, de továbbra sem kezdte feltépni a kezében szorongatott papírtasakot.

– Yagami, nem árulnád el végre, mi a fene ez? – Kosaku hangja szinte követelőző volt. Egy emberként várták a választ, amit végül Mirokutól kaptak meg, aki közben csendben tanulmányozta a váratlan „meglepetést”.

– Felbontják a szerződésünket? – Ahogy kiejtette a szavakat, mindenki ledermedt. Egy pillanatra megfagyott a levegő körülöttük. Miroku nagyot nyelt, Hiroto odalépett hozzá, és kikapta a kezéből a papírt, mintha neki nem lenne sajátja. A többiek úgy figyelték a jelenetet, mintha csak egy filmet néznének. Épp csak a szájuk nem maradt nyitva, bár Kosakunak szétnyíltak az ajkai, ahogy szinte kapkodta a levegőt.

– Hogy érted ezt? – kérdezte elsápadva.

– Ez egy felmondólevél? – suttogta maga elé Yuusuke elképedve. Uchi eközben Yagami arcát tanulmányozta. A férfi öt éve menedzselte őket, azóta, hogy összehozták a csapatot a kiadónál. Yuusuke akkoriban még nem is tartozott közéjük. Túl fiatal volt ahhoz, hogy egy együttes tagja lehessen. Hiroto is csak külön engedéllyel léphetett be, mint akkoriban a legfiatalabb tag.

Azóta, hogy összeállt a csapat, még soha nem merült fel a lehetősége annak, hogy meg fogják őket szüntetni. Sikeresek voltak, a rajongók szerették őket, a számaik rendre a slágerlisták élén tanyáztak, és sosem volt gond a lemezeladási teljesítményükkel sem. Nem értették, hirtelen mi történt, bár úgy tűnt, Yagami is ugyanolyan tanácstalan, mint ők maguk.

– A helyzet az, hogy az új kiadó felvásárolta a Russel and Kumiko részvényeit. Nem csak titeket küldenek el. Felszámolják az egész társaságot, és mindenki utcára kerül – magyarázta Yagami elkeseredetten.

– Miféle új kiadó? – Yuusuke a sírás határán egyensúlyozott. Úgy szorongatta a ki sem bontott borítékot, mintha a halálos ítéletét rejtené. Szakmai értelemben tulajdonképpen ez igaz is volt.

– Hát te nem olvasol újságot? – csodálkozott a menedzser. – A F.A.T.-ot megvette valami dúsgazdag üzletember. Korábban is volt érdekeltsége a szórakoztatóiparban, egy kisebb stúdió társtulajdonosa volt, de úgy tudom, általában csak csendestársként lapult meg a színfalak mögött, bár olykor megbízást adott egy-egy új formáció összeállítására. Talán hallottatok már a Haroldsról és a Makaóról. Mind a két együttes ahhoz a vállalathoz tartozott. A Legends színei alatt futottak, és futnak ma is.

– Legends? – kapta fel a fejét meglepetten Miroku. Már hallotta ezt a nevet korábban Kirától, de akkoriban nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.

– A F.A.T. most már B.T.S. néven működik tovább, de a Legends a kisebb kiadókat is sorra felvásárolja. Úgy tűnik, egyeduralmat akar a piacon, ami azt jelentené, hogy ő mondhatja meg, kiből lesz valaki, és ki nem állhat soha színpadra nagyközönség előtt.

– Szóval ez már végleges? Utcára kerültünk? – kérdezte némi éllel a hangjában Miroku.

– Az már biztos, hogy a kiadónk megszűnik. Nem tudom, srácok, hogy ez rátok nézve mit jelent. Azt hallottam, elképzelhető, hogy lesznek olyan csapatok és előadók, akiket átvesz a BTS, de erről még semmi pontosat nem tudok. Azt sem tudom, nekem meddig van munkám. Elméletileg a következő két hónapban teljesen szétverik a társaságot, több másikkal együtt. De hogy ez a hatvan nap még munkaviszonnyal telik-e, vagy már előtte elküldenek mindannyiunkat, arról sejtelmem sincs.

– Mi áll a felmondólevélben? – kérdezte Uchi Mirokura bámulva, aki visszavette a nevére szóló nyomtatványt a dermedt Hirotótól.

– Legkésőbb hatvan nap múlva mehetünk a híd alá! – gyűrte össze a lapot Miroku, és dühösen elhajította a terem túlsó végébe. Olyan indulat sugárzott az arcáról, amivel rendszerint már nem volt képes megbirkózni. Szinte pattanásig feszültek az idegei, az izmaival egyetemben.

A hatalmas, máskor szórakozó fiataloktól hangos terem most egy kripta hangulatát idézte. Egyetlen sóhaj is egyenesen fájdalmasan hangosnak hatott a csendben.

– Mihez kezdünk most? – lépett közelebb lakótársához Hiro, már teljesen elfeledkezve a korábbi vitájukról.

– Bár tudnám! – sóhajtotta a fiatal férfi, miközben rájött, hogy mindenki őt nézi. – Nem tudom, mit vártok tőlem! A fenébe is, nekem is idő kell arra, hogy megemésszem ezt az egészet.

– Csinálnod kell valamit! – közölte Uchi határozottan. Miroku először ingerülten a levegőbe csapott, aztán megismételte egy hangos üvöltés kíséretében.

– A rohadt életbe! – sziszegte, és hátat fordított a többieknek. Egyedül Uchi követte a kijárat felé, a többiek Yagamival maradtak, aki leült velük a padlóra, és próbálta megvigasztalni őket.

Miroku reszkető kézzel igyekezett elővenni a telefonját a farzsebéből, de sehogy sem akart sikerülni neki.

– Mind felnéznek rád, Miroku! Neked kell megoldanod a helyzetet – lépett mögé Uchi, és egy könnyed mozdulattal kihúzta a férfi zsebéből a telefont, és a kezébe nyomta. – Ha te is összeomlasz, nem marad senki, akire támaszkodhatunk.

– Mégis mi a fenét tehetnék? – kérdezte szinte kiabálva az idősebb, miközben kicsúszott izzadt tenyeréből a telefon, és a földre esett. A két barát némán nézte a darabjaira hulló mobilt, majd ismét Uchi vette magához a szót.

– Te vagy a vezetőnk! Mindenesetre én melletted állok, bárhogyan is dönts. Védd meg a bandát, és cserébe segítek mindenben, amiben úgy gondolod, hogy rászorulsz.

A telefon továbbra is a földön hevert, egyikük sem nyúlt érte. Az elviselhetetlen hőség fojtogatóan nehezedett rájuk, a tűző nap éles fénye bántotta a szemüket a benti gyér világítás után, mégsem igazán törődtek vele. Most a legkisebb gondjuk is sokszorosan nagyobb volt a fizikai kellemetlenségeknél.

– Ha a kiadó lapátra tesz minket, én sem változtathatok a helyzeten. Nem rajtam múlik, Uchi! Mégis miért hiszed, hogy bárkit is érdekel a véleményem? Csak egy vagyok közületek, és…

– Ez nem igaz, és ezt mind tudjuk, beleértve téged is – tiltakozott a fiatalabb. – Szerinted miért engedélyezték neked, hogy a zenekaroddal koncertezz? Miért engedik meg, hogy megoszd a figyelmedet? Mit gondolsz, miért csak neked adtak ilyen lehetőséget? Ne tegyél úgy, mintha új lenne számodra, hogy mind szerettünk volna kicsit belekóstolni a szóló életbe, de veled ellentétben még egy számig sem jutott egyikünk sem. Még soha nem gondolkoztál el azon, mi az oka ennek?

Miroku lehajtotta a fejét. Valójában tényleg nem tűnődött ezen azelőtt. Számára már-már természetes volt, hogy annyi veszekedés és küzdelem után végre engedték szólózni, mégha lemezt nem is adhatott ki. Az, hogy a többiek mennyire szerettek volna a nyomdokaiba lépni, nem kerülte el a figyelmét, de azon már nem töprengett, vajon miért nem sikerült egyiküknek sem.

Tehetetlenül halászott elő a farmerdzsekije zsebéből egy szál cigarettát, és néma csendben meggyújtotta. A keze úgy remegett, mintha napok óta nem aludt volna. Az igazat megvallva úgy is érezte magát.

– Soha nem tettük szóvá neked a dolgot, mert tisztában voltunk vele, hogy te más vagy, mint mi. Te tehetségesebb vagy, eladhatóbb vagy. Neked van közülünk a legtöbb rajongód, te állsz elő a legkreatívabb ötletekkel, és te írod köztünk a legjobb számokat. Nem adsz ki olyat a kezedből, amiről ne lehetne már a megjelenés előtt megmondani, hogy listavezető lesz. Mind hiszünk benned, és abban, hogy még érdekel a mi csapatunk is, nem csak a sajátod.

– Ti vagytok a csapatom – suttogta maga elé Miroku, bár értette, miért fogalmazott Uchi éppen így.

– Akkor mutasd meg nekünk, hogy nem adod fel harc nélkül!

– És mégis kivel kéne harcolnom? – fakadt ki elkeseredetten a férfi. Uchi nekitámaszkodott a falnak, és a füstölgő cigarettát bámulta. A tekergő szürke felhő sokáig egyben maradt, mert a levegő nyomasztóan mozdulatlan volt.

– Bárkivel, aki elég befolyásos ahhoz, hogy érdemes legyen rá.

Miroku felnézett az égre, és ezúttal fenyegetőnek érezte a vánszorgó párnácskákat. Azt kívánta, bárcsak tudná, mihez kezdjen, de teljesen tanácstalan volt. A csapat az életét jelentette, a fiúk nem csak a barátai voltak, a testvérei is, még ha nem is vér szerint. Úgy érzett irántuk, ahogy Kira a saját együttese iránt. El sem tudta képzelni, milyen lenne nélkülük. Egyszerre volt vezér, és egyenrangú tag, de most az élükre kellett állnia, és hadba vezetni őket, miközben még azt sem értette igazán, hogy ki indított háborút ellenük, és miért.

A közeledő sötét felhők a vihar ígéretét hordozták magukban, bár az időjárás-jelentés nem számolt be várható esőzésről. Mindenesetre Miroku hangulata tökéletesen alkalmazkodott a lehangoló látványhoz.

– Menj vissza a többiekhez, Uchi – mondta végül, de tekintetét nem vette le az égről. – Hagyj egy kicsit magamra.

– Számítunk rád, Miroku!

A búcsú olyan fájó volt, mintha örökre szólna. A mindig magabiztos férfi szomorúan pillantott társa után, aki engedelmesen visszament az épületbe. Ha most nem is kellett végleg elköszönniük, Miroku félt, hogy hamarosan meg kell tenniük. Ha nem találnak másik kiadót, nemsokára senki sem fog emlékezni rájuk. Csak egy szép lenyomat maradnak a zenei emlékkönyvben a sok új, izgalmas és érdekes banda között, akik hamar feledtetik majd a csapatot és a tagjait a rajongókkal.

Leguggolt, és felvette a darabokra törött telefont. A képernyő megrepedt, és akkor sem kelt életre, mikor megpróbálta bekapcsolni. Fel akarta hívni Kirát, bár közben attól félt, a fiú nem venné fel. Muszáj volt elmondania neki, mi történt. Kira volt a legjobb barátja, és ha megoldást nem is várt tőle, mindenképpen szüksége volt a támogatására.

– Miért pont most nem vagy itt?! – motyogta maga elé, majd elnyomta a cigarettáját, de még nem csatlakozott a többiekhez. Arra gondolt, hogy vajon mi lehet a jó hír, amiről Yagami beszélt. Úgy érezte, ezek után semmi sem rázhatná fel a melankóliából.

 

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
Heaven and Hell 15. rész, 10.0 out of 10 based on 1 rating