Napló – Ming San

145. nap

 

  Amikor ma reggel felébredtem, nem is sejtettem, milyen meglepetésben lesz részem.

  Hajnalban, mire kikászálódtam a matracom kényelméből, Angel már nem volt sehol. Azt gondoltam, a szokásos kocogása miatt nincs a szobában, de mikor lementem reggelizni, Won Bintől megtudtam, hogy korán kelt, mert vizsgázik. Gondoltam, akkor hamar fog végezni, és mire hazaérünk, már a próbateremben lesz, de nem volt ott. Ez némi aggodalomra adott okot, ezért azonnal felhívtam Won Bint, aki szintén nem volt otthon. Alig akartuk elhinni, mikor mentegetőzve lemondta a próbát, arra hivatkozva, hogy Angelnek váratlan elfoglaltsága akadt.

  Tudom, azt kellett volna tennem, amit a többieknek. Örülni, és az időt kihasználni a vizsgákra való felkészülésre, hiszen így az utolsó hajrában mindenki számára ez most a legfontosabb. De én nem tudtam a fenekemen ülni. Vajon milyen váratlan dolog jöhetett közbe Angelnek?

  Na, szóval, vettem a bátorságot, és besurrantam Won Bin szobájába, amíg a srácok lent hűsöltek a medencében – ez olyan felállítható, stabil, ejtőzésre alkalmas darab, amit pár napja szerzett be Won Bin, hogy lelkesítsen minket a munkára. Néha tényleg jól esik az embernek a nagy hőségben megmártózni, szóval azóta a srácok folyton a vízben ülnek, ha épp nincs kötelező program. Julian és Jin Saeng próbálni is ott akart, de Angel szikrázó szemeit látva inkább visszakoztak.

  Ami a lényeg, néhány perces kutakodás után megtaláltam Won Bin szobájában, amit kerestem. Nem volt nehéz, mert a hátizsákjának az egyik legkönnyebben hozzáférhető zsebében volt a naptárja. Amikor kinyitottam, eléggé elcsodálkoztam. Az összes vizsgánk időpontját felírta magának, hogy tudja, mikor kell korán ágyba küldenie minket. Eddig nem is értettük, hogyan lehetséges, hogy mindig pont jókor kekeckedik velünk a lefekvés miatt. Na, de ez most nem fontos. Ami viszont az, hogy találtam egy bejegyzést a mai napra. Nem voltam róla meggyőződve, hogy ez az, amit keresek, de reménykedtem.

  Mivel kocsim nincs, és a taxi luxus, gyalog indultam el. A többieknek azt mondtam, hogy anyu felhívott, hogy menjek haza segíteni neki. Nem szeretek hazudni, de úgy voltam vele, hogy ha azt találtam, amire számítottam, akkor jobb, ha egyedül megyek.

  Na, szóval, beletelt vagy háromnegyed órába, mire kislattyogtam ahhoz a buszhoz, ami bevitt a belvárosba. Gyorsan ráleltem a naptárban feljegyzett helyre, mert elég nagy nyüzsgés volt körülötte. Igaz, háromszor is útbaigazítást kellett kérnem, de szerencsére nem keveregtem sokat. A várost elég jól ismerem, bár ezt a helyet még sosem láttam azelőtt. Amúgy sem régen nyílt, úgy három, talán négy hónapja. Legalábbis ezt mondta az egyik férfi, akit megállítottam.

Kicsit csalódott voltam, amikor nem engedtek be, horribilis pénzt kértek a belépőért, de még ezzel együtt sem mehetett be akárki. Csak azokat engedték be, akik megfelelően voltak öltözve, bár igazából azt hiszem, egyedül én nem vettem öltönyt a férfiak közül. Nem gondoltam, hogy ilyen puccos helyen kötök ki… Na mindegy, szóval végül úgy döntöttem, hogy felhívom Won Bint, mert nem akartam odakint ácsorogni, na meg igazából a melegtől majd megvesztem, szóval kellett tennem valamit ellene. Viszont akkor még nem tudtam, hogy mibe mászok bele…    

 

 

A fagyos herceg

145. nap

 

Ming San türelmetlenül ácsorgott az épület előtt, amíg Won Bin meg nem jelent rendkívül elegáns öltözékében, kikerekedett szemekkel, és láthatóan feszülten. Amint meglátta a hívatlan fiút, azonnal felgyorsította amúgy is dühös lépteit, és odasietett hozzá. Amikor megállt előtte, Ming San egy pillanatig úgy érezte magát, mint a mesebeli lovagok a hatalmas, hétfejű sárkány lábainál. A férfi tajtékozva tornyosult fölé, láthatóan mélységesen felháborodva.

– Te meg mi a fenét keresel itt, kölyök? – kérdezte, miközben megragadta a karját, és közelebb húzta magához. Ming San még sosem látta ennyire ijesztőnek a menedzsert, főleg, mert általában inkább jámbor és barátságos volt.

– Tudnom kell, mi folyik itt!

– Semmit sem kell tudnod. Menj haza szépen, és készülj a ZH-kra, vagy tudom is én…

– Miért kell folyton titkolóznotok előttünk? Egy csapat vagyunk, vagy nem? Ez így nem mehet tovább! – próbálkozott több aggodalmat csempészve a hangjába, mint amennyit valójában érzett.

– Figyelj ide, kölyök! Én megértem, hogy ez zavar téged, de ebben a dologban nem én döntök. Mindenki a saját életének…

– Nem te mondtad a kezdetek kezdetén, hogy ha ebbe belevágunk, nem lesz SAJÁT életünk? Hogy akkor a csapat érdekeit kell szem előtt tartanunk? Hogy nincs egyéni akciózás, nincsenek magán balhék…

– Ez nem ilyen egyszerű, Ming San. Nézd, ezt most tényleg nem beszélhetem meg veled. Vissza kell mennem.

Won Bin idegesen pillantott az ajtóra, aztán újra a fiúra szegezte feszült tekintetét.

– Tudod jól, hogy milyen…

– Szüksége van legalább egy valakire, akire számíthat, ha baj van – erősködött a férfi zakójába kapaszkodva, mert Won Bin legszívesebben már otthagyta volna, de így csak állt, és nézte a könyörgő szemeket. Tudta, hogy nem volna szabad engednie a kísértésnek. Bármilyen kedves fiú is Ming San, fogalma sincs arról, mibe akarja beleütni az orrát.

– Ha baj lesz, én mindig ott leszek neki – sóhajtotta végül kezdve elveszíteni a türelmét. – Vissza kell mennem, értsd meg.

– Vigyél be! Kérlek! Te biztos el tudod intézni!

Ming San hangja kissé hisztis volt, az arcáról csak úgy sütött a vágy, hogy bemehessen az épületbe, és részese lehessen valaminek, amiről semmit sem tudott. Won Bin sajnálta, mert félt, hogy ha ennyire közel merészkedik a tűzhöz, végül megégeti magát. Ugyanakkor örökké nem tarthatta távol. Ha ennyire kíváncsi és kitartó, idővel úgyis eléri, amit akar. Csak az a kérdés, hogy ha ez megtörténik, képes lesz-e együtt élni a következményekkel.

– Kérlek! – ismételte a fiú elnyújtott hangon. Odabentről hangos taps és éljenzés hallatszott. Won Bin még egyszer az ajtóra nézett, aztán csóválni kezdte a fejét.

– Meg fogom bánni! Ennek nem lesz jó vége. – Az utolsó mondatot már alig hallhatóan morogta maga elé. Nem kerülte el a figyelmét a kölyök arcára kiülő boldogság, miközben attól félt, nagy hibát követ el. De nem tehetett mást. Mégsem hagyhatja itt egyedül. A végén még megpróbálna valahogy bejutni, amilyen elszánt. Más sem hiányzik, mint egy botrány, mielőtt még a színpadra állnának, és élnének az utolsó lehetőségükkel. Ha Ming San belekeveredik egy rendőrségi ügybe, annyi a csapatnak…

Ezúttal már ketten mentek az ajtóhoz. Won Bin megmutatta a meghívóját, aztán egy percig vitatkozott az őrrel, végül a nagydarab ajtónálló engedett a huzavonának, és félre lépett. Ming San sietősen bújt be Won Bin mögött, mielőtt a kidobó ember meggondolhatná magát, és már el is indult a folyosón, bár sejtelme sem volt, hová tart. A férfi követte, és csak akkor húzta vissza, amikor Ming San rossz felé akart fordulni az egyetlen elágazásnál.

– Erre megyünk. Két dolog, mielőtt belépünk oda – állította szembe magával a türelmetlenül nyakát nyújtogató kamaszt. Ming San nem szívesen ácsorgott ennyire közel a célhoz, de próbált uralkodni a kíváncsiságán. – Az egyik az, hogy ezt nem mondhatod el senkinek! Ha rájön, hogy eljárt a szád, minimum kifiléz. A másik, hogy te leszel az egyetlen, aki alulöltözött, ezért hátul maradunk. Nem adsz hangot, nem hívod fel magunkra a figyelmet. Néma csendben figyelsz, és még csak meg sem nyikkansz. Ha bármi van, kijövünk, és kint beszélünk. Nem szeretném, ha miattad megszólnának. Ez egy elit rendezvény…

– Jól van, jól van, megértettem – hadarta a fiú, és már indult is az ajtó felé. Won Bin bosszankodva fújt egyet.

– Pokolian dühös lesz rám, amiért ezt megengedtem…

Miután kinyílt az ajtó, Ming San belépett a hatalmas terembe, de azonnal meg is torpant. A helyiség közepén egy hosszú, vékony színpad nyújtózott, amin érdekes ruhákban sétált három modell. A legmagasabb szőke volt, a fiút egy botsáskára emlékeztette, még a mozgása is, nem beszélve a hosszú, túl vékony végtagjairól. A ruha csak még jobban kiemelte ezt a sáskaszerű alakot, de az arca szép volt, bár kicsit túl mesterkélt Ming San ízlésének, ráadásul amúgy sem rajongott a nyugati nőkért. A másik kettőnek hullámos haja volt, az egyik vörös, üde arccal és elképesztően ruganyos mozgással, a másik fekete, kicsit görbeorrú és valahogy nyegle. Valójában egyik sem tetszett különösebben a fiúnak, de hamar meg is feledkezett róluk, amikor a negyedik nő is a dobogóra lépett.

Won Bin egészen közel húzta magához a kölyköt, hogy valamelyest takarja a divatbemutató közönsége elől. Nem mintha szégyellte volna, de az öltözéke nagy feltűnést keltene, ha valakinek szemet szúrna.

Ming San tátott szájjal bámulta a sötét bőrű, kecses mozgású modellt, egészen megbabonázta a látvány. A habos esküvői ruha lágyan ringatózott a csodálatos csípőn, ahogy lassan, megfontoltan haladt viselője. A nő ugyan a közönség felé nézett, de mintha nem látta volna őket, a tekintete tüzes volt és szigorú, akárcsak babaszerű vonásai. Az arcáról valami távoli kegyetlenség áradt, mintha a gonosz mostoha lépett volna elő a Hófehérkéből.

Ming San nem vette észre, hogy az alsó ajkát harapdálja, ahogy azt sem, hogy kilépett Won Bin mögül. Elkápráztatta a látvány, a drága, csodálatos ruha és az ördögi szépség, aki éppen előttük állt meg, bár a közönség elválasztotta a színpadot Ming Santól és Won Bintől. De így is olyan volt, mintha karnyújtásnyira állna tőlük, noha méterek húzódtak a dobogó, és az ajtó között, aminek támaszkodtak.

Ming San nem is hallotta a zenét, a látvány minden idegsejtjét lekötötte. Bénultan meredt a szépségre, még a száját is nyitva felejtve. Won Bin akaratlanul is elmosolyodott. Arra gondolt, vajon mi járhat most a kölyök fejében.

Csak akkor tért valamelyest magához a kábulatból, amikor a díva mellé egy vékony, szőke fiatalember lépett, belekarolva és magához húzva. Ming San felhördült, néhányan feléjük kapták a fejüket, Won Bin pedig haragosan ragadta meg a karját, és rángatta vissza maga mögé. Bár nem tiltakozott, szemét egy pillanatra sem vette le a bestiát ölelő hófehérbe öltözött fiúról.

– Angel?! – hebegte sápadt arccal, miközben Won Bin zavartan intett elnézést a hangoskodó kölyök miatt őket bámuló emberek felé.

Angel magabiztosan mosolygott a sötétbőrű szépségre. A tekintete épp olyan szenvedélyes volt, mint a nőé, és ugyanaz a vadság ragyogott az arcán.

Ming San érzékei egy pillanat alatt tisztultak ki, és végre meghallotta a közelben aléltan vihorászó korabeli lányok hangját. Nem értett mindent abból, amit mondtak, de arra rájött, hogy Angelről beszélnek. Csakhogy Prince néven emlegették.

– Ezt nem értem – suttogta a menedzser felé. – Prince?

– Snow Prince – egészítette ki Won Bin, miközben bólintott. – Három éve ezzel a névvel kezdte a pályafutását a szakmában.

– A szakmában? – visszhangozta Ming San meglepetten.

– Keresett modell, bár most a vizsgák miatt nem nagyon vállal munkát. Ez azonban egy fontos este, amire nem mondhatott nemet. Elméletileg ma nem neki kéne itt lennie, de korábban ő is részt vett a bemutatón más országokban. Most csak azért jött el, mert a srác, aki átvette tőle a showt, megbetegedett. Délután hívtak fel, hogy jó volna, ha be tudna ugrani. Nem nagyon akart, azt mondta, fáradt a vizsga miatt, de végül nem volt nehéz meggyőzni. A koreográfiát ismeri, és már dolgozott együtt a partnerével. Úgy négy hónapja, utoljára Rómában szerepelt a bemutatón. Azóta csak néhány jelentéktelen melót vállalt. Fotózások, egy két kisebb reklám.

– Reklám? – ismételte még mindig csapattársát bámulva Ming San. – Miféle reklám?

– Amire felkérik. Telefon, krém, fehérnemű, sőt, egyszer még kocsit is reklámozott.

– Kocsit? Oh, Jézus! – Ming San arca egyszerre kipirult, a szemei felcsillantak, és akkorák lettek, mintha magát a Szűz Máriát látná éppen megjelenni a színpad közepén. – Hát ezért volt olyan ismerős! Láttam azt a reklámot, úgy két éve. A Déli-sarkon… vagy az Északin… Megsimogat egy fóka bébit, aztán egy jegesmedvét, utána a pingvinek között hóangyalt csinál, utána egy eszkimó jégkunyhó előtt hóembert épít…

– Jó kis reklám volt. Élvezte a forgatást, pedig általában semmi sem rázza fel. Ezért is ragadt rá a snow jelző, mert mindig olyan hűvös és távolságtartó. De a szakmában ezt jól el lehet adni. A megközelíthetetlen szívtipró. Az elérhetetlen herceg…

– Miért nem mondta el? – kérdezte suttogva Ming San. Angel közben elhagyta a színpadot, és négy fűszoknyás bennszülöttnek öltözött lány jelent meg helyette, akik ugráltak és táncoltak a színpadon, miközben ütemes dobszó kísérte minden mozdulatukat.

– Mert örült, hogy egyikőtök sem ismerte fel. Nem azért csinálja ezt, mert élvezi.

– Akkor miért? – faggatózott Ming San kicsit hangosabban. Won Bin szemei egy pillanatra nagyobbak lettek, amitől a fiú rájött, hogy már túl hangosan beszél. Némán grimaszolt egyet, de továbbra is kíváncsi maradt a tekintete.

– Nézd, kölyök, erről nem beszélhetek veled. Ez az ő dolga, és ő nem akarná, hogy tudd. Ne kérdezd erről, és egyáltalán ne is próbálj róla megtudni semmit. Hidd el, ha észreveszi, hogy túlságosan érdeklődsz iránta, olyan lesz, mint egy sündisznó, elbújik a tüskéi mögé, és soha többé nem tudod majd kipiszkálni onnan.

– De én… – Elhallgatott, mert megint meglátta a vezetőt, aki ezúttal sötét, csíkos öltönyt viselt, és úgy ragyogott, akár a Vénusz. Most, hogy a dobogón állt, valahogy sokkal karizmatikusabbnak látszott, ráadásul a megszokott közönyösségének sem látta nyomát. Mintha nem is az a fiú lenne, akivel minden éjjel megosztja a szobáját.

Ming San nem szívesen látta be magának, hogy az első szó, ami eszébe jut most Angelről, a lélegzetelállító. Eddig egyszer sem érezte úgy, hogy olyan akar lenni, mint ő, noha irigyelte az adottságai miatt, de most határozottan hozzá akart hasonlítani. Angel egyszerre volt elérhetetlen, és mégis döbbenetesen valóságos. Ming San nagyot nyelt, és idegesen szorította ökölbe a kezét. Nem haragot vagy dühöt érzett, hanem izgatottságot és feszültséget. Tudnia kell mindent! Akármi is történjék, ki kell derítenie a vezető titkait! Ez a késztetés minden korábbinál erősebb volt.

 

 

Napló – Angel

145. nap

 

  Nem tudnám megmondani, hányadszor álltam a színpadon, de az biztos, hogy napról-napra nagyobb biztonságban érzem magam a deszkákon. Vannak, akik mindenüket odaadnák azért, hogy csak egyszer kiállhassanak az emberek elé, én azonban nem élvezem túlságosan a dolgot. Ez is része a kötelező rutinnak, mint a tanulás, vagy a Won Binnek való engedelmesség. Nem szeretem, de meg kell tennem, mert ezt várják el tőlem.

  Sokat gondolkoztam azon, hogy néhány évvel ezelőtt még mennyivel misztikusabbnak tűnt számomra mindaz, ami most már nem jelent semmilyen titokzatosságot. Mikor még magam is csak nézőként szemlélhettem a dobogón állókat, úgy hittem, nem lehet jobb érzés a világon, mint érezni magadon a tömeg vágyakozó, sóvárgó tekintetét. Arra gondoltam, ez valami fantasztikus dolog, valami csodálatosan izgalmas és megunhatatlan… Hát nem az… Most már tudom!

  Még emlékszem az első alkalomra, amikor közönség elé állítottak. Mindenem remegett, és biztos voltam benne, hogy ha nem esek hasra, akkor valami mással vívom ki a jelenlévők gúnyolódását. De nem így lett. Nem bőgtem le, sőt, néhányan úgy vélték, a színpadra születtem. Ha mindez igaz, ha a sors valóban a reflektorfénybe szánt, akkor miért nem élvezem igazán?

  Ez egy tényleg nehéz kérdés. Mert ha most azt állítanám, hogy nem szeretek szerepelni, kicsit hazudnék, azt hiszem. Amikor a lábam felteszem az első lépcsőfokra, hirtelen minden megváltozik. Olyan, mintha mindig a sötétségben élnék, de a színpadon ott várna a fény, elöntve a melegével és kedves ígéreteivel. Aztán, mikor visszaérek a sötétbe, azon tűnődöm, hogy vajon tényleg szükségem van-e a fényre? Mi van, ha én szeretem a sötétet? Mi van, ha az a ragadozó vagyok, ami éjjel van elemében? Persze ez most elég bugyuta példa, mert nincsenek túl jó emlékeim az alkonyat utáni órákról… A sötétség amúgy is megrémiszt, még ennyi év után is…

  Van viszont valami, amit nem bírok magamban tartani. Ma, amikor a dobogót elhagyva az öltözőbe mentem, döbbenetes látvány fogadott. Won Bin, és az a kis minden-lében kanál Ming San ott álltak az ajtó előtt, sugdolózva, mint két tini liba. Hogy mennyit futott százon a vérnyomásom? Nem tudom, de tuti rekordot döntöttem az agyvérzés futam végső szakaszában.

  Egyetlen dolog idegesít jobban annál, hogy négy számomra cseppet sem kedves fiúval kell együtt dolgoznom: az az egy, aki mindig ott van, amikor a legkevésbé sem vágyom a társaságára. Ez a fiú tutira ki akar engem készíteni! Más okot nem tudok elképzelni arra, hogy folyton zaklasson. Nem értem, miért táncol mindig az idegeimen. Ha a színpadon lenne ennyire virgonc, nem buktuk volna el a fellépést a versenyen. Akkor persze botladozott!

  Az az igazság, hogy Won Binre sokkal mérgesebb voltam, mint a kis kotnyelesre. Hogy gondolhatta, hogy elhozza a divatbemutatóra? Pontosan tudja, mennyire nem szándékozom megosztani az életem minden részletét ezekkel a srácokkal, erre pont a legrosszabbat sózza a nyakamba?! Nem elég, hogy közös a szobám vele, hogy megígértette velem, hogy tanítom, még az egyetlen szabad estémen sem száll le rólam? Lassan többet látom ezt a bajkeverőt, mint amennyit anyámat láttam egész életemben! Hihetetlen! Kezdem egyre jobban utálni Ming Sant. Eleinte csak irritált kicsit, de nem jobban, mint a többi. Aztán már kifejezetten feszélyezett a közelsége, most pedig a szőr is vigyázzban áll a karomon, ha meglátom.

  Won Bin persze azt mondta, hogy ő nem hívta a srácot, meg hogy ne húzzam fel magam, mert annyit nem ér az egész, de ő is tudja, hogy nincs igaza! Mindenkinek van egy határvonala, amin mindenki mást kívül akar tudni. Hát Ming San nem csak átlépte ezt a határvonalat, de egyenesen el is törölte, mintha soha nem lett volna! Mondanom sem kell, hogy most mosolyszünet van közöttünk. Megmondtam neki, hogy ha jót akar magának, néhány napig inkább rám se nézzen. Persze most is látom a fején, hogy folyamatosan azon kattog az agya, mivel békítsen meg. De vajon mi a fenéért nem bír egyszerűen beletörődni abba, hogy ki nem állhatom? Miért kell neki erőltetni ezt a köztünk lévő idegtépő szenvedést?

  A családom szerint remekül ki tudom fejezni az érzelmeimet. Eddig én is hittem benne, de most kétségek gyötörnek. Lehet, hogy a homlokomra kéne tetováltatnom, hogy hagyjatok végre békén?! Ezt a lehetőséget meg fogom fontolni, ha a helyzet nem változik!    

 Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 8.4/10 (5 votes cast)
Heaven and Hell 14. rész, 8.4 out of 10 based on 5 ratings