Napló – Jin Saeng

140. nap

Már csak 28 nap van hátra az utolsó fellépésünkig. Nem tudom, mit kéne most éreznem. A csalódottságon már túltettem magam, a fájdalom enyhült, bár az is lehet, hogy egyszerűen hozzászoktunk már. Mostanában kezd alábbhagyni a komor hangulat. Tegnap végre Ming San elengedett néhány poént, bár közel sem annyit, mint korábban. Kyle is mintha kevésbé lenne feszült. Viszont Julian elég furcsán viselkedik. Főleg Angellel szemben. Nem mondom, hogy megkedveltem a srácot, de tény, hogy mostanság egy szavunk sem lehet rá. Az igaz, hogy nem barátkozik velünk, és nem keresi a személyes kapcsolatot, de tényleg sokat melózik. Ő ér először a próbára, és ő megy el utoljára. Mire mi megérkezünk a suliból, ő már az új gitárt nyúzza, vagy a tükör előtt a koreográfiát gyakorolja. Azelőtt csak kényszerből csinált ilyet, most viszont folyton új ötletekkel áll elő. A koreográfus szerencsére nyitott, és szinte mindig elfogadja a javaslatokat. Mi meg csak pislogunk, hogy naponta változnak a dolgok. Ez a helyzet a szövegekkel és a zenékkel is. Mintha megszállottjává vált volna annak, hogy tökéletesítsen mindent.

Amikor a fellépésünk napján azt mondta, hogy minden az ő hibája, nem értettem vele egyet. Ma sem értek. Viszont úgy látszik, ő komolyan elhiszi. Egyszerűen megváltozott a hozzáállása. Keményen dolgozik, hogy a legtöbbet hozza ki a csapatból. Talán tényleg meg akarja menteni a Heaven and Hellt, bár sosem beszél róla.

Egyébként Ming Santól hallottam, hogy a srác kitűnő tanuló az egyetemen. Mondjuk nem lep meg, mert ha épp nem velünk vagy a dalainkkal foglalkozik, állandóan tankönyvek vannak a kezében. Tegnap például elmaradt a próba, mert esszét kellett írnia. Ha már így alakult, mi is elmentünk vele a könyvtárba, igaz, hogy nem ahhoz az asztalhoz ült, amihez mi. Egész délután figyeltem őt. Még sosem láttam senkit ennyire fanatikusan tanulni. Vagy húsz könyv hevert előtte, és MINDET átnézte egy délután alatt. Már majdnem fél tíz volt, amikor Won Bin értünk jött, és rászólt, hogy hagyja abba.

Az a fura, hogy Angel egyszer sem tartott szünetet, amíg ott voltunk, pedig három körül értünk oda. Még csak nem is ivott, bár elég sok csokit magába tömött. Talán egy kicsit kezd megváltozni vele kapcsolatban a véleményem. Nem rajongok érte különösebben, de kezdem tisztelni a lelki erejét. Érdekes srác. Már nem tudom megvetni, mint azelőtt. Bár tény, hogy Julian helyettünk is utálja. Nem értem, mi baja vele. Tulajdonképpen, ha úgy nézem, Angel nem árt nekünk, és a tőle telhető legjobbat hozza ki magából, mégha továbbra is távolságtartó maradt is.

Mindenesetre ma este megint sikerült meglepnie minket. Hozott két új dalt. Nem tudjuk, honnan vannak, de baromi jók. Kyle szerint ez a stílus illik a legjobban hozzánk. Szerintem is, ezek valahogy mások. Úgy szeretném, ha végre bebizonyíthatnánk, hogy túl korán írtak le minket. Talán ezek a dalok hozzásegítenek bennünket egy új esélyhez. Bárhol is szerezte őket Angel, az életünket menthetik meg!

Most mindenesetre új fejezet indul a történetünkben, ugyanis ez az utolsó hónap eszeveszett tempóban telik majd. A napok túl gyorsan fogynak, és néha már úgy érzem, nincs elég időnk, hogy nem leszünk készen. Aztán egyszer csak megszáll a nyugalom. Általában akkor, amikor Angelt figyelem. Ahogy magabiztosan mutatja az új lépéseket, ahogy a tollal a kezében ül, mered a papírra, aztán előáll valami új szöveggel, vagy egy módosított dallammal. Napról napra erősödik bennem az érzés, hogy ezúttal igazán a vezetőnkké válik, és a színpadon már egy egészen más csapat debütál majd. Végre egy egységes, felkészült, profi együttes áll a közönség elé.

Nem gondoltam, hogy valaha ezt fogom mondani, de azt hiszem, Angel a legalkalmasabb ember arra, hogy az élünkre álljon. Bárcsak a munkán kívül is közénk tartozna!

Most viszont megyek zuhanyozni, mert a srácok végeztek, és szabad a fürdő. Alig várom, hogy lemossam magamról az izzasztó munka utolsó nyomait is, és bebújhassak a takaró alá. Még sosem értékeltem annyira az alvást, mint mostanság.

 

Dark Falls Daily:

Váratlan hírrel állt a sajtó elé tegnap délután a F.A.T. néven ismertté vált zenei stúdió. Bár több népszerű előadó, zenekar és színész került ki az elmúlt tíz év során a kezeik közül, mégis rászánták magukat a legnehezebb döntésre; a tulajdonosok megválnak a jövedelmező vállalkozástól.

A Famous and Talent egy évtizeden át uralta az országos szórakoztatóipart, mégis lehúzzák a rolót. Az okokat csak találgatni lehet, a pletykák szerint már nem ment olyan jól a cég, de arról is hallani, hogy a két vezető között alakultak ki kibékíthetetlen ellentétek.

Mindenesetre a F.A.T. nem szűnik meg teljesen. A szórakoztató multi céget egy befolyásos nagyvállalat, a Legends vette meg. A szóvivő szerint a F.A.T. továbbra is folytatni fogja a már megkezdett munkát, ugyanakkor a most foglalkoztatott előadók többségével megszakítják a szerződést. Jelenleg még egyik, a cég által menedzselt csapat, színész és énekes sem kapta meg a felmondó levelét, de a napokban ez is megtörténik majd. Arra a kérdésre, hogy mi az oka ennek a durva leépítésnek, a cég képviselője azt válaszolta, hogy a mostani társaság szerintük már unalmas és nem eladható. Új, friss és még ismeretlen sztárokra van szükség, akiket a megváltoztatott logó alatt futtatnak majd be. Azonban nem csak a vállalat megszokott emblémáját cseréli le az új vezetés, a kiadó ezentúl Beautys and TalentS – B.T.S. – néven fut majd tovább. A kiadó szóvivője azt ígérte, ütősebb és eladhatóbb sztárokkal fognak visszatérni, és az ifi csapatban is ígéretesebb társulatot állítanak majd össze. Ez jó hír lehet a szülők számára, ugyanis kezdetét vette egy még soha nem látott méretű válogató, ahol tíz és tizennyolc év közötti fiatalokat hallgatnak meg. Aki megfelel a követelményeknek, a jövő hónaptól tagja lehet a B.T.S. kezdő ligájának.

A rajongók ugyan csalódottak lesznek, hiszen sok kedvenc marad támogató nélkül, de várhatóan nem tart majd sokáig a gyász szezon, legalábbis, ha lehet hinni az ígéretnek, hogy az új stáb többet nyújt majd, mint a jelenlegi. Mi mindenesetre izgatottan várjuk a fejleményeket az ügyben.

 

Egy este kettesben
145. nap

A zene dübörögve pulzált a mellkasokban. A színpadot sötét füst vette körül, felhőt képezve a dobogón álló fiatal férfiak körül. Az énekes erősen szorongatta a mikrofonját, és izzadságtól csillogó arccal énekelte a tömeget megőrjítő új dalát.

Noha gyerekkora óta a zeneiparban tevékenykedett, még mindig kimondhatatlanul erős hatást gyakorolt rá a közönség kántálása. A neve folyamatosan morajlott a levegőben, mint egy isteni mantra, a sikongatások azonban nem csak neki szóltak, hanem a mögötte álló zenekarnak is.

Ahogy tekintetét végigjáratta a ragyogó arcokon, elöntötte a forróság. Ehhez az érzéshez nem lehetett hozzászokni. A szíve erősen zakatolt, a fejében ezernyi gondolat kavargott, és csak azért nem hibázta el a szöveget, mert már álmából felébresztve is kívülről fújta. Ahogy mindig, ha a rajongói elé állt, most is érezte, hogy az adrenalin szintje látványosan megemelkedett, és valami eufórikus izgalom lett úrrá rajta, amit csak a színpadon érzett, ezúttal még a szokásosnál is intenzívebben.

Persze ez a nap más volt, mint a többi. Általában jól viselte a nyomást, hiszen volt ideje hozzászokni, azonban most többről volt szó, mint egy egyszerű koncertről. Tudta, hogy az új szám jobban sikerült a többinél. Valahogy más volt, ütősebb, erősebb, vagányabb.

Nagyon vágyott rá, hogy egy új albumot készíthessen, de a kiadója megtagadta tőle a lehetőséget. A csapat, mellyel annak idején befutott, fontosabb volt a fejesek számára, mint a zenekar, akikkel szabadidejében zenélt. Pedig igazán vágyott a szóló karrierre. Nem akart szakítani a többiekkel, nem akarta elhagyni a már megszeretett társaságot, csak annyit szeretett volna, hogy engedélyezzenek neki egyetlen albumot, amit tőlük függetlenül csinál meg.

Annyi év után végre megértette, hogy nem számít, mennyire sikeres előadó, nem érdekes, milyen tehetséges és népszerű, sosem teheti azt, amit szeretne. Ő is, mint a többi sztár, csak egy árucikk, és bár meggyőződése volt, hogy önállóan is eladható lenne, a vezetőség ragaszkodott ahhoz, hogy a tőle unalomig megszokott stílusnál maradjon, a srácokkal, akiket tényleg fivéreiként szeretett.

Habár a stúdió nem volt hajlandó leszerződtetni az ideiglenes formációját, azt nem tiltották meg, hogy koncertezzenek, bár csak kis közönség előtt léphettek fel, és csakis azokban az időpontokban, amikor az énekesnek semmilyen kötelező elfoglaltsága nem akadt.

Most, hogy azokat a számokat énekelte, amiket ő maga írt, és amiket az állandó csapatával sosem adhatott volna elő, még arról is elfeledkezett, milyen kevés időt töltött próbálással. A csapat nélküle készült a fellépésekre egy beugró énekessel, akit csak a próbák miatt vettek be a csapatba, és aki sosem jelent meg az élő fellépéseken.

Miután az utolsó dalt is előadták, és tényleg kitombolták magukat a színpadon, meghajoltak, és távoztak a lezárt területre vezető lépcsőn. A zenekar tagjai vidáman ölelkeztek össze az öltöző felé, nevetgéltek, és igazán jó kedvűnek látszottak, az énekes azonban komoly maradt. Még mindig azon járt az esze, mennyire szeretne szólóénekesként is ismertté válni. Ez a banda tényleg illett hozzá, ráadásul egyedül énekelni mégis más, mint egy hattagú csapat tagjaként. Itt senki miatt nem szorult háttérbe, nem csak néhány sort kapott a szövegből, és nem kellett osztoznia a közönség figyelmén sem. Mindig is erre vágyott, erről álmodott éjszakánként, ez hajtotta és ez tartotta benne a lelket. Egy napon elkészítheti végre azt a fránya albumot, és a kritikusok leszállnak majd róla.

Ahogy megérkeztek az öltözőhöz, egy nagymellű vörös és egy hosszúcombú szőke fogadta őket. A zenekar tagjai elismerően füttyentettek, és leplezetlen csodálattal vették szemügyre a lányokat, mielőtt beléptek volna a számukra fenntartott terembe.

– Igazán menő voltál odafenn, Miroku! – lépett az énekes elé a vörös, és belekarolt a férfiba. A jóképű fiatalember önelégült mosollyal fogadta az elismerő szavakat, miközben csókot lehelt mindkét lány arcára.

– Nem értem, miért nem hagyhatod ott végre azt a béna csapatot, hogy az igazán neked való bandával turnézhass – túrt a férfi hajába a szőke. Miroku szemében azonnal haragos szikra gyúlt, de a hangja nem árulkodott arról, mennyire bántja a lány megjegyzése.

– Nos, lányok, örülök, hogy bejött a koncert, de ne fikázzátok az együttesemet, mert nem leszünk jóban!

A két szépség egymásra nézett, és felnevetett, bár a férfi komolyan gondolta, amit mondott. Ennek ellenére nem forszírozta tovább a kérdést, helyette az öltözőbe vezette a két nehéz bombázót, ahol a többiek már az üdítőket iszogatva készülődtek.

Miután búcsút vett két ideiglenes partnerétől, Miroku elhelyezkedett a Honda hátsó ülésén, és unottan ásított egyet. A kezét most sem tette a szája elé, a világért sem fárasztotta volna magát ilyesmivel, habár tisztában volt vele, Hirotót mennyire zavarja, ha közönségesen viselkedik.

A sok éves ismeretség, és a kezdetektől kialakult barátság kettejük között elég volt ahhoz, hogy Hiro mindenben támogassa társát, annak ellenére is, hogy tudta, a férfi legszívesebben maga mögött hagyná a csapatot, amiben énekeltek. Hiro félt, hogy egy napon bekövetkezik az elkerülhetetlen, mégis úgy döntött, mindent megtesz azért, hogy elősegítse Miroku álmait, mégha túl is mutatnak a közös érdekeiken.

– Elég jók voltatok – állított kicsit a visszapillantó tükrön, hogy jobban lássa Miroku álmos arcát. A férfi éppen a körmét piszkálgatta, és annyira közönyös kifejezést öltött magára, hogy Hiro egyenesen bámulatosnak találta. Ha valamihez jól értett, az az érzelmei leplezése volt, leszámítva a dühöt, mert az általában túl erősnek bizonyult az önuralmával szemben. Hiroto azonban már jól kezelte az efféle helyzeteket, és úgy ismerte társa minden rezdülését, mintha egész életükben egy fedél alatt éltek volna.

– Jah, nem volt rossz – szólalt meg némi késedelemmel az idősebb.

– Hány nézőtök volt?

– Talán száz, bár lehet, hogy kevesebb. Nem számoltam meg őket.

Az utolsó mondat már egy mosolyban végződött. Hiroto a szemét forgatta, de végül figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– Mikor lesz ismét fellépésetek?

– Nem tudom. Ha rajtam múlna, holnap vagy holnapután újra megismételném a koncertet, de azt hiszem, egy darabig jegelnem kell a dolgot. Elég sok a meló, nincs most idő ilyesmire.

Hiroto szomorúan harapdálta az alsó ajkát. Nem szerette, ha Miroku lehangolt, mert olyankor könnyen átbillent a kibírhatatlan házsártos üzemmódba, amivel mindkét lakótársát a sírba vitte. Másfelől, amikor rossz kedve volt, nem lehetett egyszerűen felvidítani, ráadásul Kira jobb volt ebben, mint ő. Kira mindenben jobb volt. Ha ő nem lett volna velük, Hiro és Miroku talán már nem is lettek volna barátok.

– Megállhatnánk valahol kajálni valamit. Kajak hortyog a gyomrom – zavarta meg a csendet Miroku, miközben a körmeit hanyagolva végre kinézett az ablakon.

Az áthatolhatatlan sötétséget csak az egymástól túl távol elhelyezett utcai lámpák fénye törte meg, de ahhoz nem volt elég, hogy látni lehessen a kocsiból a kirakatokat. A lámpák alatti fénykörök gyérnek tűntek ilyen távolságból, talán azért, mert túl magasra szerelték őket, és alig érte el a fényük az aszfaltot.

– Korog – motyogta halkan Hiroto. Miroku szórakozottan emelte pillantását a visszapillantóra, amiben egy pillanatig találkozott a tekintetük.

– Mi van?

– A gyomrod. Nem hortyog, hanem korog.

– Aha – vonta meg a vállát a férfi, és újra az éjszakába bámult.

A hőség már alábbhagyott valamelyest, de most is túl meleg volt. A vékony póló hozzátapadt verejtékcseppekkel borított izmos, vékony testéhez, és ott ültek a halántékán is. Ez az időjárás még jobban felerősítette a kimerültség érzését, amit a koncert utáni zuhany sem tudott teljesen kimosni a testéből.

Ahogy kiértek a főútra, az üzletek, és ezzel a neonreklámok is megfogyatkoztak, a lámpákból egyre kevesebbet lehetett látni, mígnem már csak a reflektor világított, dacolva a konok sötétséggel. Az egyenesen hátborzongató, hirtelen előttük termő köd azonnal bekebelezte a kocsit, ahogy belehajtottak. Talán azért érezték mind a ketten nyomasztónak, mert rajtuk kívül egyetlen autót sem lehetett látni.

A belvárost elhagyva egy külső kerületbe értek, ahol már évek óta nem lakott senki a hajléktalanokon kívül. Régi gyárépületek, üres raktárak sorakoztak itt, a lepusztult, elhagyatott irodaépületekben kóbor kutyák, és nincstelenek húzták meg magukat, az út menti fákat már senki sem gondozta, ezért túlnyomórészt elszáradtak és kopár, siralmas képet adtak a városrésznek.

Miroku és Hiroto nem tartotta olyan kiábrándítónak ezt a környezetet, mint egy kertvárosban élő, vagy belvárosban lakó ember, talán azért, mert hasonló közegből indultak mind a ketten, és számukra a szegénység közel sem volt olyan idegen, mint szerették volna.

– Ha akarod, Maggie-nél megállhatunk egy sushira vagy kimchi levesre, bár ha kibírod hazáig, csinálok neked egy rántottát, esetleg tojástekercset.

– Melegszenyót kérek – adta le a rendelést felélénkülve Miroku, miközben felhúzta magát az ülésben, és előre dőlt. Egyik kezét Hiroto vállán pihentette, a másikkal az ülést markolta. – Jó sok hagymával, meg valami csípős szendvicskrémmel. Csinálhatnál hozzá abból az új teából, amit a múlt héten küldött az anyád. Nem vagyok nagy tea fan, de az valami oltári! Komolyan mondom, még a szőr is feláll a karomon, ha eszembe jut, milyen érzés, amikor végigsimogatja a szájpadlásomat, aztán lassan legördül a torkomon, maga után hagyva azt az utánozhatatlan aromát, amit még egy óra múlva is érzek. Az olyan…

– Hagyd abba, mert a végén én is megkívánom, és akkor egész éjjel hallgathatod a nyögdécselésemet.

Hiroto sosem ivott lefekvés előtt teát, mert gyerekkora óta képtelen volt aludni tőle. Miroku elmosolyodott.

– Tejet is kérek bele, attól olyan krémes lesz. És tegyél bele jóóó sok cukrot, mert…

– Már csak néhány perc, és ott vagyunk Maggie-nél – jegyezte meg durcásan Hiroto. Miroku felnevetett.

– Oké, oké, befogtam! Bocsi…

Ismét kibámult az ablakon. Most már közel jártak a környékhez, ahol a három hálószobás lakást bérelték. Nem valami giccses hely, ami azt illeti, olcsó és középszerű, de itt legalább nem szívesen járkáltak drága kamerával a paparazzók, és a kamaszlányok sem ólálkodtak kedvenceik körül. A sok betörést szerencsére visszaszorította a rendőrség az elmúlt évek során, a közbiztonság azonban korántsem volt jó. Ennek ellenére egyik fiú sem adta volna fel szívesen ezt a helyet. Ha jobb környékre költöznek, talán a béke szigetét hagyják hátra, és véget érnek a csendes hétköznapok. Szerették ezt a nyugalmat, azt, hogy az utcán nem mutogattak rájuk ujjal, a legtöbben fel sem ismerték őket, ha mégis, akkor is megszokták a jelenlétüket.

Miroku megkönnyebbült, amikor meglátta az ismerős épületeket. A lakótelepen négyszintes házak sorakoztak, a földszinten üzletekkel, amiknek egy része bezárt, mert képtelen volt megélni egy ilyen környéken. A kiadó üzlethelyiségeket kézzel festett táblák hirdették, bár néhol egyszerűen bedeszkázták az üveget, mint az egykori színház ablakait, vagy a régi moziét, ami már akkor is zárva tartott, amikor a három barát beköltözött közös otthonába.

Amint elhajtottak a kis élelmiszerbolt előtt, Miroku gyomra hangos követelőzésbe kezdett. Hiroto somolyogva próbálta megőrizni a komolyságát, nem sok sikerrel.

– Ne röhögj, mondtam, hogy hortyog a gyomrom – morgolódott a másik.

– Korog – javította ki újfent a társa.

– Tök mindegy! Éhes vagyok!

Az utolsó fél percben csendben ültek, bár Miroku továbbra is morajló hangokat adott, Hiroto azonban minden erejét összeszedve nem visított fel hangosan a nevetéstől, bár egészen leizzadt az erőlködéstől.

Könnyedén találtak parkolóhelyet a ház előtt, mert az itt lakók többségének nem telt autóra. Szerencsére Hiro ütött-kopott, ócska tragacsa nem lógott ki a többi járgány közül. Ez volt az egyik oka annak, hogy a férfi akkor sem cserélte le, amikor már megengedhette volna magának. Egy ilyen helyen a giccses új kocsiknak gyorsan lába kél, márpedig az autó létszükség volt a három barát számára.

Nem sokkal fél kettő előtt beléptek a hangulatos lakásba. A levegőben a párkányon sorakozó fűszernövények illata terjengett, főleg a mentáé és a citromfűé. Amióta Kira anyja megvette őket, nem kellett semmilyen illatosítóra költeniük. Persze csakis Hirotónak köszönhették, hogy nem pusztult ki mind már a legelején, mert Kira és Miroku az életben nem locsolta meg egyiket sem.

– Vidd le a szemetet, addig megcsinálom a kaját – szólt a fiatalabb, és már indult is a konyha felé.

– Jaj, ne már! Majd holnap leviszem – panaszkodott a másik túl hangosan és kínlódva.

– Ha nekem kell levinnem, már nem lesz kedvem utána még kaját is csinálni – motiválta Hiroto a nyafogó férfit.

Miroku puffogva nyitotta ki a szekrényt, és kivette a telepakolt zsákot. Olyan csinnadrattával masírozott el az ajtóig, mintha a szeméttelepig kellett volna cipelnie a csomagot.

– Lusta dög – motyogta maga elé Hiroto, mikor a másik már nem hallhatta.

Szemügyre vette a hűtő tartalmát, aztán hozzálátott, hogy elkészítse Miroku kedvenc melegszendvicsét. A férfit ezen a téren könnyű volt boldoggá tenni, mert általában mindig ugyanazok az ételek hozták lázba, noha sok kedvence volt.

Hamar elkészült a vacsora, és együtt ültek le a nappaliban kinyitott kanapéra, ami két ember számára kényelmes fekhelyet biztosított, bár ha összecsukták, szófaként is remekül helytállt. Ennek ellenére legtöbbször nyitva hagyták, és mind a hárman végignyúltak rajta. Ilyenkor túl közel voltak egymáshoz, kevés mozgásterük maradt, mégis számtalanszor aludtak el így, reggel egymás hegyén-hátán ébredve. Hiro volt az egyetlen, aki nagyjából nyugodtan aludt, a másik kettővel azonban rémálom volt megosztani az ágyat. Valamiért mégis szívesen pihentek így, talán mert lusták voltak bevánszorogni a saját szobájukba, vagy azért, mert gyerekként sokszor kellett közös matracon osztozniuk, mivel mindannyian szegény családban nőttek fel, ahol, ha vendég aludt a háznál, annak bizony valakivel közösködnie kellett. Márpedig a három fiú előszeretettel töltötte egymásnál az éjszakát, aminek a szülők főleg azért örültek, mert amíg valamelyik barátjánál lógott a gyerek, csend és nyugalom volt odahaza.

– Te nem vagy éhes? – kérdezte Miroku tele szájjal. Hiro grimaszolva húzta el a fejét, mikor egy darab kenyeret tolt az arcába. – Egyél, különben mindig ilyen vézna maradsz.

– Bagoly mondja verébnek, gebe!

– Tudod, ki a gebe, pálcikaember!

– Igen, tudom. Te!

– Gyerekes vagy – sóhajtotta Miroku, és végül bekapta a kínálgatott falatot.

– Te meg tahó.

– Nem vagyok!

– Ha nem lennél, nem kritizálnál folyton. Különben is, mindig úgy csinálsz, mintha valami anorexiás nyomorék lennék.

– Nem én mondtam! – vigyorodott el még mindig teli szájjal.

– Szemét – húzta fel az orrát a másik, és hátrább csúszott a falig, magára hagyva társát a szendvicsekkel.

Ami azt illeti, valóban Hiroto volt a legsoványabb hármójuk közül, igaz, ő evett a legkevesebbet. Ugyanakkor a másik kettő is vékony volt, a sok tánctól és ugrálástól minden fölös kiló távolmaradt tőlük, pedig annyit ettek, mintha egy héten egyszer jutottak volna rendes ételhez. Hiroto sokszor már attól hányingert kapott, hogy nézte, mi mindent töm magába a másik kettő egy-egy este. Merthogy lefekvés előtt mindig ettek még valamit. Hiroto azonban próbált egészségesen élni, így hat után csak akkor vacsorázott, ha hivatalos helyen volt, hivatalos személyekkel, esetleg akkor, ha a srácok vitték el valami menő helyre, ahol nem volt szíve visszautasítani az ételt.

– Megint nem szólsz hozzám?

– Fogd be, és tömd a fejed! – duzzogott a fiatalabb sértődötten. Miroku elfordult, hogy a másik ne lássa a kárörvendő mosolyt az arcán. Hiro eközben magához vette a távirányítót, működésbe hozta a régi, nagyképernyős televíziót, és kapcsolgatni kezdte az adókat, bár ez általában Miroku szokása volt. Rendszerint Hiroto idegbajt kapott az állandóan váltakozó műsoroktól, de most morcos volt, és szükségét látta elterelni a figyelmét valamivel, mielőtt még összeverekednének.

Ahogy léptetett a csatornák között, egyszerre megállt az ujja a gombon, és meglepetten bámulta a képernyőt. Miroku teli szájjal szólalt meg.

– Ezt már láttam. A múltkor néztük, gondolom ismétlés. Valami verseny új, még ismeretlen csapatoknak. A legtöbb kalap szart sem ért, de az első három bejövős volt.

Hiroto kíváncsian hallgatta barátját, de mivel még tartott a tüntetése, nem felelt. Tudta, hogy Miroku úgysem vesz semmit a szívére. Őt nehéz volt megbántani, és ilyesmiken nem nagyon idegesítette fel magát. Az egész inkább csak Hiro lelkének számított, mert így úgy érezhette, hogy nem a társa irányítja a dolgokat, noha valahol mélyen tudta, hogy kettejük közül mindig is Ryuzaki volt a domináns.

– Érdekelne, hogy vajon mit érnek a dobogósok a győzelmükkel. Lehet, hogy így felfedezi őket valaki? A legtöbbnek még kiadója és menedzsere sincs. Persze nem tartom kizártnak, hogy ennyi kevés ahhoz, hogy bárki figyelmét felkeltsék. Talán több versenyen is elindulnak, próbálják mindenhol felhívni magukra a figyelmet, remélve, hogy valaki…

– Nem fognád már be? Semmit sem hallok az egészből – vágott közbe ingerülten a fiatalabb. Miroku elmosolyodott, mert legalább elérte, hogy megszólaljon, mégha ingerülten is.

A csapatok egymás után énekelték a dalokat, némelyik egész jó volt, de akadt olyan is, ami kifejezetten idegesítette a két barátot, akik csendbe burkolózva követték nyomon az eseményeket.

– Végül majd ők nyerik meg – szólalt meg hosszú hallgatást követően Miroku, mire Hiroto hozzávágott egy párnát. – Most meg mi van? – fordult felé, és ezúttal már ő is kicsit sértett hangot használt.

– Mi a fenének kellett elmondanod, ki fog nyerni? Miért nem hagytál izgulni?

– Honnan a bánatból kellett volna tudnom, hogy ennyire érdekel? Talán ha nem játszanád a némát, akkor rájöttem volna, hogy drukkolsz valakinek, és befogom a szám.

– Anélkül is nyugodtan kikapcsolhatnád magad.

– Tényleg ilyen kis hisztérika leszel, mert akkor inkább elhúzok aludni – mordult fel Miroku élesen.

– Ne felejtsd el előtte elmosni magad után a tányérod és a poharad.

– Ma nem kedvellek – sziszegte még maga elé Miroku, aztán felállt, és a tálcájával együtt kiment a konyhába. Hiroto kicsit rosszul érezte magát, amiért megint vitát kezdeményezett, de néha tényleg kiborította Miroku viselkedése. Hiányzott neki Kira, és biztos volt benne, hogy ezzel nincs egyedül.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (3 votes cast)
Heaven and Hell 13. rész, 10.0 out of 10 based on 3 ratings