Napló – Julian Rise

116. nap

Egész éjjel forgolódtam a matracomon. Egyfolytában Ming San járt az eszemben, és az, hogy milyen érzés lehet Angel szobatársának lenni. Az a fiú tényleg furcsa. Nem csak úgy képletesen, vagy ilyesmi. Igazán! Például vegyük a tegnap estét: micsoda hisztit csapott már, mert kicsit énekeltünk. Nem tud aludni? Hát hol vagyunk, az óvodában? Nehogy már mindenkinek néma csöndben kelljen lennie, mert a méltóságos úr aluszkálni szeretne. Nevetséges!!!

Ming San nagyvonalúsága nem újdonság senki számára, de úgy vettem észre, a többieket is megdöbbentette, hogy önszántából besétált az oroszlán barlangjába. Az a szőke démon annyira ijesztő, hogy azon sem lepődnék meg különösebben, ha Ming Sant holtan találnánk a szobájukban, és az angyali nevet viselő szörnyeteg éppen a szívét nyaldosná. Még a hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy kettesben vannak…

Annyira nem értem, miért döntött így Ming San. Amikor kiderült, hogy beköltözünk, nagyon boldognak éreztem magam, hogy végre egy szobában alszunk majd. Azt terveztem, hogy majd sokáig fenn maradunk, dumálunk, történeteket mesélünk, meg csupa olyan dolgot csinálunk, amit a korunkbeli fiúk szoktak villanyoltás után. Erre most retteghetek, hogy minden rendben van-e vele. Folyton attól félek, hogy Angel majd kiakasztja, és Ming San összeomlik, mint egy kártyavár. Ezt nem kéne hagyni, igazán. Ugyanakkor Kyle hallani sem akar arról, hogy beleavatkozzunk. Azt mondta, ha Ming San cserélni akar majd, ő szívesen átmegy Angel szobájába. Viszont én nem hiszem, hogy Ming San ilyen megalázó dolgot tenne. Ha már egyszer bevállalta ezt a hülyeséget, végig is szeretné csinálni, akármennyire megviseli majd.

Egyébként, ha már itt tartunk, azt sem értem, hogy Won Bin miért nem akart Angellel aludni. Egy házban laknak pillanatnyilag, legalábbis az utolsó fellépésünk óta. Akkor meg nem mindegy, most őszintén?

Nem alakulnak a legjobban a dolgok. Ráadásul, bár mindent megteszünk, a csapat még azelőtt megkapta a halálos ítéletét, hogy hivatalosan megszülethetett volna. Ez nagyon fájó pont mindannyiunk életében. Egyetlen fellépés döntött a sorsunkról. Ez tényleg igazságtalan…

Nem tudom, mit tehetnénk még. Nem akarok elválni tőlük, nem akarok újra átlagos srác lenni. Azért vagyok itt, mert nem vagyok olyan, mint a többi fiú a suliban. Jó hangom van, és lehet, hogy nem vagyok olyan észvesztően vonzó, mint Angel vagy Ming San, de jó srác vagyok, helyes és kedves. Miért nem érdemlek meg egy esélyt? Annyira nyomasztó ez a helyzet! Utálom!!!

 

Tisztul a kép 

130. nap

Ahogy teltek a napok, a fiúk úgy érezték, hogy egyre inkább elveszítik az irányítást az idő felett. Angel munkatempója kezdett túl kimerítővé válni mindenki számára. A fiú, ha nem instrukciókat osztogatott, vagy gyakorolt a többiekkel, a sarokban ülve tanult. Az sem zavarta, hogy a társai énekelnek és táncolnak, zajonganak és nyavalyognak. Nem figyelt rájuk, és nem törődött azzal sem, ha a háta mögött róla beszéltek, sokszor ügyelve rá, hogy meghallja a bíráló megjegyzéseket.

Mivel a kapcsolata nem változott a többiekkel, távolságtartó maradt, noha a munkából kivette a részét. Még akkor sem akarta magát kihúzni a tennivalók alól, amikor olyasmit kellett csinálnia, amire nyilvánvalóan nem volt szüksége. Ellenben a többiekkel, a dalok szövegeit egyszeri olvasásra megjegyezte, a kottát sem kellett hosszasan tanulmányoznia – bár rendszeresen belejavítgatott a számokba -, és a koreográfiát is gyorsabban elsajátította, mint a csapat többi tagja.

Csak az állandó kemény munka és örökös gyakorlás állt a figyelem középpontjában. A csapat tagjai kénytelenek voltak lemondani a közös szórakozásról, mert Angel nem tűrte el a szünnapokat. A hétvégéken ugyanúgy kellett teljesíteniük, mint hétköznap, így ha nem volt iskola, akkor dolgoztak a koreográfián, vagy az énektudásukon. Lassan kezdték megérteni, hogy milyen elhivatottság hajtja a vezetőjüket, aki látszólag most is közömbösen viseltetett a dolgok iránt, mégis, valahogy mindenhol ott volt, mindig a legjobbkor szólt közbe, és mindig a leghasznosabb tanácsokat adta a többieknek.

– Hogy lehet, hogy egyidős velünk, és mégis ennyire benne van a dolgokban? – Jin Saeng a körmeit nézegetve sóhajtott fel. Társai körülötte ültek a kertben, szenvedve a hőségtől és fáradtságtól.

Hétfő volt, a hét legrosszabb napja, ráadásul tovább kellett maradniuk a próbateremben, és a nagy melegben ez a szokásosnál is jobban megterhelte őket. Noha már lement a nap, és csak az egyik faágra akasztott petróleumlámpa szolgáltatta a fényt, az idő nem akart lehűlni. Úgy érezték, a kimerültség és az elviselhetetlen hőség teljesen kiszipolyozta az energiájukat.

Kyle terpeszben ült a műanyag fotelban, a fejét hátrafelé lógatva, és keserves hangon nyögött fel.

– Nem tudom, de most meg tudnám fojtani egy pohár vízben. Ez a mai próba kínszenvedés volt. Teljesen berekedtem, nem beszélve arról, mennyire fáj a bokám, mióta meghúztam.

– Mondtam, hogy jobban tennéd, ha jegelnéd – vetette közbe egy félliteres üveg kólát kortyolgatva Julian.

A lámpa körül repkedő rovarok hangos morajlása közepette alig lehetett hallani a házból kiszűrődő komolyzene hangját. Won Bin majd egy órája bömböltette a Mozart CD-t, amit Angeltől kapott kölcsön. Habár a fiúk nem utasították el az efféle zenei műveket, most egyikük sem volt rá kíváncsi. Csendre és nyugalomra áhítoztak, de a ház olyan volt, mintha egy egész vonószenekar tanyázna benne.

– Szerintetek mit csinálnak odafent? – váltott témát Jin Saeng, még mindig a körmével foglalatoskodva. Julian szomorúan pillantott a nyitott erkélyajtó felé.

– Miért nem jött ki velünk? Mostanában állandóan a szobájában gubbaszt. Nem gondoljátok, hogy ez rossz jel? Ráadásul azzal a szőke démonnal…

Kyle felemelte a fejét, és rosszalló pillantást vetett barátjára. Ugyan maga sem kedvelte különösebben a vezetőt, igyekezett ugyanolyan közömbösen viselkedni vele szemben, ahogy a fiú is tette. Talán azért zavarta Julian még mindig leplezetlen ellenszenve, mert megfogadta, hogy a második hónap végéig félreteszi az előítéleteit, és ad egy sanszot Angelnek, bár nem hitte, hogy bármi is megváltozhat ennyi idő alatt. Julian lehangoltan bámulta, mintha tőle várna magyarázatot. Valójában azt remélte, Kyle valahogy szót ért majd Ming Sannal, de a fiú nagyon megváltozott azóta, hogy a házba költöztek.

– Tényleg sok időt töltenek együtt. Viszont, ha engem kérdezel, Angel a könyveit bújja, Ming San viszont nem tudom, mit csinálhat. Mindenesetre valahányszor bementem hozzá, folyton egy füzetet lapozgatott. Ha jól láttam, kották vannak benne, de ha meglát, rögtön a párnája alá rejti. Nem értem, mire ez a nagy titokzatoskodás.

– Nem lehet, hogy a naplója az? – kérdezte Jin Saeng kissé felélénkülve. Julian a hajába túrt, és bizonytalanul csóválni kezdte a fejét.

– Már én is láttam nála azt a füzetet. A naplója fekete, ez viszont kék. A lapok meg egészen sárgák, mintha régi lenne.

– Nos, nem tudom, milyen füzetről van szó, de az biztos, hogy Ming San zárkózottabb lett, mióta itt vagyunk. Vajon ez Angel hatása? Vagy csak a sok munka eredménye? Talán nála így ütközik ki a fáradtság, vagy egyszerűen a csapat végnapjait viseli rosszabbul, mint mi. Sok lehetőség van, ha belegondoltok – tanakodott félhangosan Jin Saeng.

– Azt hiszem, ő másképpen áll a dolgokhoz, mint mi – jegyezte meg csendesen Kyle. Ezúttal feljebb csúszott a fotelben, és egyenesen a többiekre nézett, miközben beszélt. – Van egy olyan érzésem, hogy ő mindenáron szeretné kedvelni Angelt. Azt hiszem, meg van róla győződve, hogy a srác megérdemli a törődést és odafigyelést. Ha jól értelmezem a helyzetet, köztük van egyfajta kapcsolat, amit még nem értek, de egyre inkább érzem a jelenlétét. A próbákon is, Angel valahogy másképpen beszél vele, mint velünk, és ha hibázik, mintha szigorúbban venné, ha Ming Sannal történik.

Julian még sosem gondolkozott el ezen, de most, hogy Kyle rávilágított, mintha tényleg így lenne. Vajon ennek köze van ahhoz, hogy Ming San önszántából lett a kibírhatatlan vezető szobatársa? Vagy éppen a szobatársi viszony változtatta meg a köztük lévő kapcsolatot? Annyi kérdés kavargott a fejében, hogy szinte beleszédült.

 

Napló – Aizawa Kira
134. nap

Június közepe, elviselhetetlen hőség, dübörgő esőcseppek az ablakon, amik nem hoznak enyhülést, vádló tekintetek, kínzó gondolatok. Mindez egy pénteki napba sűrítve, bekebelezve az összes bennem rejlő erőt, és kitaszítva meztelenül a világ elé. Mert így éreztem magam azok után, hogy végül engedtem a nyomásnak.

A szállodai szobám ablakpárkányán ülök, és folyamatosan a képét bámulom. Pokolian hasonlít rá! De tényleg. Főleg azok a sötéten csillogó szemek, meg a keskeny áll vonala, és persze az a különleges, egyéni vonalú orr. Pff…

Amióta itt van nálam ez a dosszié, nem tudok másra gondolni, csak őrá. Kiborító! Azt hittem, hogy az érzéseim már lecsillapodtak, hogy a bennem tomboló háború már elcsendesedett, hogy kihalt a szívemből a harag és a gyűlölet, de ez a mérhetetlen hasonlóság!

Emlékszem, amikor kisfiú voltam, minden este apám fényképét nézegettem. Nem is ismertem őt igazából. Egyetlen emlékem sincs róla, ami valóságos lenne. Persze maradtak homályos pillanatképek, mint amikor felvillan a képernyőn valami, de azonnal el is tűnik. Látom a képzeletbeli vásznon, de nem elég ideig ahhoz, hogy alaposabban is tanulmányozhassam.

Az a kép apáról még mindig megvan. Még most is a tárcámban hordom, de nem azért, mintha szeretném őt. Soha nem éreztem iránta szeretetet.

Megint csak a hazugság, amivel áltatom magam. A hazugság, ami túlságosan behálózta már a lelkemet. Egy fenét nem éreztem iránta szeretetet! Annyi ideig vártam haza. Olyan sokáig hittem, hogy egy napon besétál az ajtón, kezében egy csomó ajándékkal, és mosolyogva magához ölel, ahogy egy apától ez elvárható lenne. De ő nem jött. Hiába teltek az évek, az ajtón sosem lépett be a férfi, aki után áhítoztam.

Anya még most is azt mondja, hogy hülye vagyok, meg az álmaim és vágyaim rabja. Pedig mennyire nagyon téved! Ez nem egy álom volt, és tudom, hogy ha képes lennék neki elmagyarázni, talán megértené, mit éreztem akkoriban. Ez egy kívánság volt! Egy óhaj a részemről, és én tényleg elhittem, hogy teljesülhet, ha elég kitartóan ragaszkodom hozzá.

Most, hogy belegondolok, igazából tényleg egy idióta vagyok… Egy fiú, aki nem képes túllépni az apja árnyékán, egy kölyök, aki a zene világában keresett menedéket, de a valóságban soha nem talált lelki békére. Még most sem tudok rá megvetés nélkül gondolni. Önző volnék?! És ha igen, ki nem szarja le?!

Ryujival néha elbeszélgettünk ezekről a dolgokról. Nem tudom, mennyit fog fel az egészből, és mennyi az, aminél csak úgy tesz, mintha átérezné a dolgokat, de vele tényleg el lehet dumálni mindenről. A csapattagokkal például fura lenne az ilyesfajta lelkizés, bár nem is értem, miért. Bármit el tudok nekik mondani, még azt is, amit jóformán senki mással nem lennék képes megbeszélni, de ez a családi mizéria, úgy érzem, túlmutat a barátságunkon. Persze azért Miroku és Hiro mindig kéznél vannak, ha lelkiszemetesre van szükségem, de ezzel őket sem terhelem szívesen, noha náluk jobban senki sem érti meg, mi zajlik bennem, ha az apámról elmélkedem.

Amúgy holnap lesz az utolsó fellépésünk, aztán irány haza! Legalább ennek örülök. Nemrég még azt hittem, hogy minden vágyam ez a turné, de most hiányzik az ágyam, alig várom, hogy megdögönyözhessem Nakamarut, és nagyon szeretnék végre találkozni a húgommal és az öcsémmel. Norie biztosan nagyon izgatott már a koncertek miatt. Egyfolytában kérdezget majd arról, milyen volt, mit éreztem, és persze a srácokról… Főleg Jun iránt érdeklődik, bár azt hiszem, Asamit sem kéne nagyon promótálnom nála. Ami viszont Kenzou-t illeti, úgy vélem, őt csak az hozná lázba, ha elvinném magammal egy válogatásra. Minden vágya az, hogy híresebb legyen, mint amilyen szerinte én leszek. És még én vagyok az álmodozó! 😀

 

Lassú víz
136. nap

Asami elmélázva ült az ülésen, sötét szemei a tájat pásztázták, de a gondolatai mélységében nem látta a folyamatosan változó út menti képet. Egyre csak a maguk mögött hagyott turnén járt az esze, a hibákon és jól sikerült pillanatokon mélázott, közben hallgatva a saját számaikat. Ez mindig megnyugtatta. Nem csak a zene, hanem a saját hangjuk: Shinji lázadó, dacos orgánuma, Jun magas, tiszta szólói, Yasu mindig vad és szenvedélyes harciassága, Fuji melankólikus szólamai, és persze Kira hol dühös, hol letargikus tipródása. Valahogy ez az öt fiú már olyan mértékben tartozott hozzá, hogy csak attól is képes volt átzökkenni egy saját, nyugalmas világba, hogy énekelni hallotta őket.

Mialatt Asami teljesen elmerült önnön gondolataiban, a mellette ülő Yasu a telefonján játszott. Mindig ezt csinálta, ha utaztak. Legjobban az ügyességi és logikai játékok vonzották, de ezen a téren valójában mindenevő volt. Néha, ha már túlzásba vitte a dolgot, a többiek piszkálni kezdték, hogy képtelen felnőni, de igazából ők is szívesen csatlakoztak hozzá egy-egy kihívás erejéig, bár ritkán tudtak nyerni ellene.

Fuji és Shinji kártyáztak, és hangosan kacarásztak. Nem számított szokatlannak, hogy tőlük zeng a kisbusz. Az sem érdekelte őket, hogy Jun éppen aludni próbált. Napok óta fejfájással küszködött, és hiába vett be bármit, semmi sem enyhítette a kínt a koponyájában. A fejére húzott pulóver eltakarta előle a fényt, de a hangoskodók ellen nem tudott hogyan védekezni. Még jobban összehúzta magát, és már alig hallhatóan nyögdécselni is kezdett, mire Kira belebokszolt egyet az előtte ülők ülésébe.

– Halkabban srácok! Jun nincs jól – jegyezte meg együtt érző hangon, aztán tovább olvasta a könyvet, amit Mirokutól kapott kölcsön. Meglepte, hogy barátja milyen komoly témájú regényeket olvas, már csak azért is, mert még sosem látott a kezében könyvet. Ennek ellenére a hónapban már a negyedik regényt falta azok közül, amiket a fiú ajánlott neki.

Miroku és Hiroto gyerekkora óta a legjobb barátai voltak. Nem is emlékezett rá, milyen volt az élete akkor, amikor nem ismerte őket. Sok mindenen mentek keresztül együtt, és mióta felnőttek lettek, még szorosabbá vált a kapcsolatuk. Ha éppen nem a csapattal utazgatott, a két sráccal közösen bérelt lakásban húzta meg magát, ami mostanra valóságos menedékké vált az életében. Ha a rajongók szeme elől akart eltűnni, vagy egyszerűen nem vágyott a fotósokra és riporterekre, ki sem tette a lábát a lakásból. Még ha a fiúk távol is voltak, a négy ismerős fal között igazán jól érezte magát. A béke szigete, Miroku mindig így utalt rá. Kezdetben nem értette, miért, de amikor egyre ismertebb lett a csapat, rájött, mekkora igazság van ebben.

Miközben lapozott egyet, eszébe jutott az utolsó nap, amit együtt töltöttek. Hiroto mindenáron meg akarta tanulni Kiráék új koreográfiáját, de túl sokat ivott előtte, és ha éppen nem borított fel valamit – vagy ki Mirokut -, akkor a lépéseket nem bírta megjegyezni. Kira a hasát fogta a nevetéstől, Miroku azonban egyre paprikásabb lett. A végén már párnával dobálta az amúgy is labilis lakótársát, emiatt azt is összetörték, ami Hiroto bénázása ellenére még épen maradt. Két képkeret, egy drága görög váza, és egy Hiroto édesanyjától kapott kerámia szobor látta kárát az estének. Utóbbi miatt egyikük sem szívta a fogát. Örültek, hogy végre megszabadultak tőle. Miroku borzasztóan utálta a kis szobrocskát, és ezt minden áldott nap szóvá is tette, míg Kira csak némán mérgelődött miatta, mert nem akarta megbántani Hirotót, aki titkon ugyanúgy rühellte a törékeny ajándékot, mint a többiek. Mirokut persze nem érdekelte, mit érez Hiroto. Ő általában sosem foglalkozott azzal, mennyire tipor mások lelkébe. Ami a szívén, az a száján. Kira csak ritkán haragudott emiatt, legtöbbször kifejezetten bírta Miroku legjellemzőbb tulajdonságát.

Mivel Fuji és Shinji még mindig túl zajos volt, végül elővette a táskájából az Ipodot, amit Mirokutól kért kölcsön, és keresett rajta egy nyugisabb albumot, aztán a nyöszörgő Jun fülébe nyomta a fülhallgatót. Jun egyetlen pillantást vetett csak rá, de ebben több volt, mint hála. Kira úgy érezte, valósággal megsimogatta a fiú tekintete, a szűnni nem akaró szaggató fájdalom ellenére is, amit a fejében érzett. Viszonzásul finoman megszorította a fiú combját, és fejét a vállára hajtotta, hogy valamennyit ő is halljon a zenéből. Bár még nyitva tartotta a könyvet, néhány perc múlva már nem látta a betűket. A szemei lassan lecsukódtak, és álmában már haza is ért a lelkesen farkát csóváló Nakamaruhoz, és a két lökött jó baráthoz, akik már kibírhatatlanul hiányoztak neki.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
Heaven and Hell 12. rész, 10.0 out of 10 based on 1 rating