Mindenki eladó
115. nap

Kira fáradtan vette vállára a táskáját, és elindult a parkolóházhoz vezető keskeny folyosón a többiek után. A hat fiú csendesebb volt a szokottnál, alig álltak már a lábukon, és egyébként is kitombolták magukat a színpadon.

Amint kinyílt előttük az ajtó, és kiléptek a gyéren megvilágított parkolóba, megpillantották Ryujit, a menedzserüket. A férfi öltönyt viselt, és a tőle megszokott eleganciával állt az egyik sötét személyautónak támaszkodva, kezében egy újságot szorongatva. Elmerengve emelte fel a tekintetét, majd azonnal ellökte magát az autótól, hogy védencei elé siessen.

– Jók voltatok, srácok! A sofőr már vár titeket, ne maradjatok fenn sokáig, holnap korán kell kelni – magyarázta, és megveregette a hozzá legközelebb álló, festett hajú fiú vállát. Shinji elvigyorodott a dicséret hallatán, és nevetgélve szalutált a menedzsernek.

– Aludj jól, Ryuji! – intett Kira a férfi felé, de mielőtt kikerülhette volna, Ryuji elé lépett.

– Te maradj, rád még vár egy feladat! – pillantott le a nála lényegesen alacsonyabb fiúra, aki meglepetten torpant meg, mielőtt még beleütközött volna.

– Hé, Kira, gyere már! – kiabálták a többiek a kisbusztól.

– Srácok, őt majd én viszem a szállásra – fordult feléjük a menedzser, egyik kezével megragadva a szóban forgó fiú ruháját. – Gyere, már így is késésben vagyunk!

– Késésben? – bukdácsolt értetlenül Kira, próbálva tartani a férfi gyors, hosszú lépteinek tempóját. Néhányszor csak azért nem esett hasra, mert Ryuji erősen szorította a bőrkabátját.

A menedzser sötét Hyundai-ához érve kitárta az anyósülés ajtaját, és szabályosan odalökte a fiút az autóhoz. Kira zavarodottan pislogott, és már éppen tiltakozni akart, de a férfi lenyomta a fejét, és betuszkolta a kocsiba, majd rácsukta az ajtót. Gyorsan megkerülte a járművet, és beült a volán mögé.

– Kapcsold be az öved! – morogta utasának. Kira még mindig értetlenül meredt rá, ezért megismételte az utasítást, valamivel parancsolóbb hangon. – Kösd be magad!

– Mi ez az egész? Fáradt vagyok, nem akarok sehová menni…

– Ez most nem kívánságműsor, Aizawa! Határozott utasítást kaptam, hogy vigyelek el valahová, és ott várjalak meg.

– De én…

– Kösd már be magad, az Istenért!

Ezúttal olyan erélyes volt a hangja, hogy a makacskodó fiú végül engedelmeskedett, de nem hallgatott el.

– Miért nem mehetek vissza a többiekkel?

Ryuji kedvelte a srácot, azóta őt bírta a legjobban, amióta megalakult a csapat. Bár mindig túl nagy szája volt, és nehezen lehetett irányítani, volt benne valami ősi erő és szenvedély, ami kiemelte a többiek közül. Most azonban pont ez a fékezhetetlen energia idegesítette a férfit. Ő sem vágyott az éjszakai kocsikázásra, és neki sem tetszett, hogy utasításoknak kell engedelmeskednie, ráadásul a legkevésbé sem volt kedve a kotnyeles kölyökkel szócsatát vívni, mikor megtiltották neki, hogy többet mondjon annál, mint amit már eddig is közölt vele. Kira azonban nem adta fel egykönnyen, és Ryuji attól tartott, hogy egész úton az idegein táncol majd a végeláthatatlan kérdéseivel.

– Már megmondtam, el kell mennünk valahová. Ha ott végeztél, elviszlek a szállásra.

– De én fáradt vagyok! – nyafogott a fiú letörölve az ásítás nyomán kibuggyanó könnyeit. – Kérlek, nem mehetnénk holnap erre a helyre? Annyira szeretnék aludni!

– Nem mehetünk! Tedd meg a kedvemért, hogy csendben maradsz, és nem rinyálsz egész úton. Pihenj, amíg odaérünk.

Kira sértődötten fordult az ablak felé, és egy szót sem szólt többet a férfihez.

Ryuji ugyanolyan kimerültnek érezte magát, mint a sötétségbe bámuló duzzogó énekes, mégis kénytelen volt eleget tenni a felsőbb utasításnak. Persze Kirát sosem érdekelték a szabályok és kötelezettségek. Ha előírták, mit tegyen, előszeretettel csinálta az ellenkezőjét, aztán értetlenül vonogatta a vállát, ha megfedték érte. Mert mindig ez történt. Ryuji hiába próbálta terelgetni, jobb belátásra bírni, ez a makacs kölyök olyan volt, mint egy konok macska. Nem tűrte, hogy irányítsák, nem viselte jól, hogy korlátokat szabtak számára, és folyton folyvást megkeserítette a menedzsere életét. Mégis, valahogy pont ez volt a legvonzóbb tulajdonsága. Bár csökönyössége nem ismert határokat, és rendszeresen háborgott mindenért, a férfi őszintén csodálta a kitartását, erejét, önbizalmát és vezetői képességeit. A tehetségéhez még a felsőbb vezetőségnek sem férhetett kétsége, és bár sokszor szóba került, hogy valami módon muszáj lenne betörni, végül mindig belátták, hogy ő a csapat szíve és lelke, és ha elnyomják benne a lázadó vezért, talán az egész csapatot halálra ítélik. Így hát elviselték a sok panaszkodást és engedetlenséget, noha Ryuji tudta, hogy idővel Kirának is le kell higgadnia, mert a vezetőség türelme sem tűnt végtelennek, és olyan sok fiatal csapat várt kínálkozó lehetőségre, hogy könnyedén lemondtak egy problémás formációról, akkor is, ha népszerűvé vált a rajongók körében. Ryuji remélte, hogy Kirának és a csapatnak nem ilyen jövőt szán a sors. Kár lett volna hagyni elkallódni a tehetségüket és eredetiségüket.

Fél óra múlva megérkeztek a hatalmas villa elé. Ryuji leparkolt az épület előtti parkban a szökőkút mellett, és kiszállt a kocsiból. Amikor kinyitotta a fiú felőli ajtót, a kölyök csak azért nem zuhant ki az aszfaltra, mert az öv visszatartotta. Ryuji majd fél percig ébresztgette, mire kábán felnyitotta a szemét és álomittasan pislogott, amíg vissza nem nyerte az öntudatát.

– Hol vagyunk?

– Ide kellett hozzalak. Szállj ki, és gyere velem!

– Csak még egy kicsit hagyj aludni – dünnyögte a fiú, és már hunyta is le a szemét. Ryuji kiszabadította az öv fogságából, és kirángatta az autóból. Kira nem ellenkezett, még akkor sem, amikor a menedzsere felkarolta, és szabályosan felvonszolta az épület előtti számtalan lépcsőfokon.

A villa hivalkodó eleganciája és szépsége nyilvánvalóvá tette tulajdonosa gazdagságát és igényességét. Az épületet halvány sárgára festették, a nyílászárók fehérek voltak, és lényegesen nagyobbak a megszokottnál. A hatalmas ajtó egyenesen nyomasztóan hatott, mégis illett a környezetébe. A régi típusú, oroszlánfejet ábrázoló kopogtató már csak díszként szolgált, a falra szerelt csengő biztosította, hogy az épület minden zugában hallják, ha látogató érkezik.

Ryuji kétszer nyomta meg a csengőt, mire egy feketeruhás, elegáns inas kinyitotta az ajtót. Kira álmosan vette szemügyre az idegent, és tátva felejtett szájjal konstatálta magában, hogy egy lakáj áll előtte. Még sosem találkozott senkivel, akinek inasa lett volna.

Miután Ryuji bemutatkozott, és bemutatta a fiút is, a komornyik bevezette őket egy fogadó szobába, ahol Ryuji a kanapéra ültette kimerült pártfogoltját, mielőtt magára hagyta. Az inas barátságtalanul méregette a jövevényt, majd követte a távozó férfit. Látszólag nem szívesen hagyta Kirát egyedül a helyiségben, de alig, hogy kilépett, a kölyök feje előre billent, és már aludt is, úgy, ahogy volt, ültében.

Amikor feleszmélt, még mindig egyedül volt. A kényelmes szófa enyhe dohányszagot árasztott, de a levegőben kellemes virágillat terjengett. A szoba, ahol hagyták, tágas és stílusos, régies, de újállapotú bútorokkal, ízléses kárpitokkal, nehéz, sötét függönyökkel és hatalmas ablakokkal, amiken keresztül most csak a sötétség lopózott be.

Kira nem érzett annyi kíváncsiságot magában, hogy felkeljen. Egy darabig nézelődött, aztán egyre nagyobbakat pislogott, míg újra csukva nem maradt a szeme.

Mikor ismét felnyíltak a szemhéjai, egy idős, ismerős arccal találta szembe magát. A hetvenes évei közepén járó lakáj mogorván nézett szembe az álmos vendéggel, majd hátrább lépett, és sokadszor is megköszörülte a torkát, noha látta, hogy már felébredt.

– Az Úr már várja, fiatalember!

– Az Úr? – motyogta zavartan Kira, de azért feltápászkodott a kanapéról.

– Kérem, tartsa szem előtt, kivel beszél, legyen udvarias és tisztelettudó, a saját érdekében!

Kira kiérezte a férfi hangjából az ellenszenvet, de nem különösebben törődött vele. Ásítozva követte az inast az emeletre, kétszer is megbotolva a lépcsőn. Mire felértek, hálát adott az égnek, hogy nem szegte a nyakát.

Miközben haladtak a tágas folyosón, tekintete a falakat díszítő festményekre és fekete-fehér fotókra szegeződött. A festmények egy része csatajeleneteket és életképeket ábrázolt, a többi portré volt, csupa híres festő nevével ellátva. Bár nem sokat értett a művészethez, így is bőven talált ismerős neveket. A fotók azonban ugyanazzal a számára idegen monogrammal voltak jelölve: JCJ.

Egy pillanatig elidőzött egy komor hangulatú kép előtt. A gyárkéményekből gomolygó sötét, baljóslatú füst teljesen megigézte. Olyan emlékeket ébresztett benne, melyekre évek óta nem gondolt vissza. Borzongva meredt maga elé, miközben szeme előtt megelevenedett a kép. Egyszerre ott találta magát a gyár udvarán, a hatalmas őrkutyával szemben, ami lelkesen szagolgatta a levegőt. A tömény füst úgy nyújtózott az ég felé, mintha el akarná tüntetni a napot, az épületben dolgozó gépek hangja alig hallhatóan szűrődött ki, furcsa, ijesztő morajlással száműzve a csendet. Kira lassan emelte fel a fejét, hogy lássa a kémények tetejét, mígnem már majdnem hanyatt esett, annyira magasra kellett felnéznie. Ujjai elfehéredve fonódtak a kerítésre, görcsösen szorongatva azt. A hatalmas kutya bátorítóan nyalogatta a kezét, de ő észre sem vette. Egyszerre nyűgözte le, és rémítette halálra a monumentális épület, a maga egyszerű, jellegtelen külsejével, a zord, szürke falaival és a füstköpő magas, karcsú kéményekkel.

Csak akkor tért vissza a jelenbe, amikor az inas mögé lépve finomat taszított rajta, hogy indulásra bírja. Kira utálkozva sóhajtott fel, de azért elfordította tekintetét a fotótól, és kelletlenül tovább sétált.

Végül egy különleges, magas, duplaszárnyú ajtó előtt álltak meg. A komornyik szembefordult a vendéggel, és szigorú hangon szólalt meg. Kirát most már kifejezetten feszélyezte ez a fajta nyilvánvaló ellenségeskedés.

– Várjon itt, fiatalember, amíg bejelentem! Ne nyúljon semmihez, ha lehet!

Amint a férfi kitárta az ajtót, a fiú megpróbált benézni, de túl sötét volt odabent, így semmit sem látott. Az ajtó hangtalanul záródott be előtte, és hirtelen nyomasztó csend vette körül. Egy másodpercig tanácstalanul álldogált, aztán eszébe jutottak az inas utolsó szavai. Gyorsan minden képet összefogdosott, amit elért. Csak akkor ugrott vissza a korábbi helyére, amikor a kilincs megmozdult. Ártatlan arccal emelte fel a fejét, eljátszva, hogy eddig mozdulatlanul várakozott. A komornyik gyanakodva vette szemügyre, de méltatlankodás helyett kitárta előtte az ajtót.

– Az Úr már várja!

Ahogy belépett, szinte magába szippantotta a sötétség. Semmit sem látott a helyiségből, leszámítva a döbbenetes kolosszusként fölé tornyosuló könyvespolcokat, melyek, mintha csak ragadozó sárkányok lennének, amik a hozzá hasonló fiatal fiúkra vadásznak. Bár sosem tartotta magát gyávának, most hátrált egy lépést, amíg háta neki nem ütközött az azóta bezárult ajtónak. Halk nyögése szinte robbant a néma csendben.

Idegesen törölte le a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeket, és lassan körbejáratta tekintetét a szoba többi, homályban maradt részén. Amikor a szeme sarkából mozgást észlelt, sikoltva hőkölt hátra, újra nekiverve a hátát az ajtónak.

– Ryujinak igaza volt, túl hangos vagy – jött az egyik sarokból a mély, sejtelmes hang. Kira összeszedte magát, és ellépett az ajtótól a hang irányába.

– Ki maga? – kérdezte zavarodottan, megfeledkezve az udvariassággal és tisztelettel kapcsolatos intelemről.

– Nem az a fontos, ki vagyok, hanem az, hogy miért kérettelek ide – tért ki a válasz elől az idegen. Kira újabb lépést tett az alak felé – most már egyáltalán nem félt, és a szíve sem kalapált úgy, mint néhány pillanattal korábban -, akinek a körvonalai lassan kirajzolódtak a szeme előtt, ahogy kezdett hozzászokni a sötétséghez.

– Elég szokatlan módja ez a rajongás kifejezésének – állapította meg valamivel éberebben, mint korábban.

– A rajongás kifejezésének? – a hang most gúnyossá és leereszkedővé vált. – Kicsit sokat képzelsz magadról, fiú!

– Maga hívatott ide, akkor ne beszéljen velem ilyen hangon! – csattant Kira, de azonnal meg is bánta. Nem tudta, ki a férfi, sem azt, hogy miért rángatták ide az éjszaka közepén. Ha egyetlen szava elég volt ahhoz, hogy Ryuji idehozza egy koncert után, minden magyarázat nélkül, nyilván nem akárki a fickó. Arról nem is beszélve, milyen befolyásos lehet, ha ilyen villában él.

– Hallottam róla, hogy meggondolatlan és ostobán merész vagy, de kételkedtem benne, hogy valóban van elég bátorságod ahhoz, hogy mindig kimond, amit gondolsz. Úgy tűnik, alábecsültelek.

Kira érezte, hogy a hideg végigszalad a hátán, felállítva az apró pehelyszőröket a bőrén. Bár nem ijesztette meg a férfi, mindenképpen visszavonulásra késztette, ezért valamivel visszafogottabb hangon szólalt meg.

– Nyilván nem azért hívott ide, hogy a tulajdonságaimról csevegjen velem. Nem tudom, ki maga, és azt sem, Ryuji miért ad többet a kérésére, mint az enyémre, de pokolian fáradt vagyok, szóval, ha akar tőlem valamit, tegye meg, hogy előáll vele, mielőtt álltomban elalszom.

A férfi felnevetett, és végre kilépett az egyik könyvespolcnál elhelyezett kisasztalon álló lámpából áradó fénykörbe, mely mindössze a polcok előtti területet világította meg valamelyest.

Az idegen magas, izmos ember volt, sötét haja kiemelte szigorú szemeit, a szája vékony és feszes, mintha dühös lenne valamiért, de a tekintete inkább vidáman csillogott, mint fenyegetően.

– Ülj le, Aizawa!

– Inkább állnék – motyogta Kira feszülten.

– Kérlek! Ne légy udvariatlan – mosolygott a férfi félig-meddig barátságosan, Kira azonban észrevette a követelőző lángocskát a szemében. Jobbnak látta engedelmeskedni, már csak azért is, mert szeretett volna mielőbb szabadulni.

Miután a vendége leült az egyik kárpitozott fotelbe, a házigazda is helyet foglalt egy szemben álló karosszékben. A lábát keresztbe rakta, mégis elegáns maradt a testtartása. Sötét öltönye még így is tökéletesen állt rajta, megőrizve a tekintélyét képező kissé felsőbbrendű karakterét.

– Kérsz valamit inni?

– Térjünk inkább a tárgyra, ha nem gond – csóválta a fejét a fiú. Most is érezte, hogy túl arrogáns, de már olyan fáradt volt, hogy nem uralta sem a hangját, sem a szavait.

– Általában a magadfajta nagyszájú kölyköket hamar megtanítom rá, hol a helyük, de téged kedvellek. Igazán tetszik a nyíltságod és nyersséged, ugyanakkor nem árt, ha tudod, hogy véges a türelmem. Jobban tennéd, ha kevésbé lennél türelmetlen, és sokkal több tiszteletet mutatnál az irányomban.

Kira nem szólt semmit. A fáradtsága valamelyest alábbhagyott, helyét a mélyről jövő, erőteljes megvetés vette át. Mindig is bosszantották azok az emberek, akik úgy hiszik, a pénzük feljogosítja őket arra, hogy lenézzenek másokat. Azonban azzal is tisztában volt, hogy bár sikeres előadó, a karrierje az ilyen gazdag, érzéketlen tökfejek kezében van. Bármikor eltaposhatják, akár egy férget. Emiatt nem szólt semmit, inkább csak várt, hogy végre megtudja, minek köszönhető a nem túl kellemes meghívás.

– Azért kérettelek ide, mert szükségem van a segítségedre. Azt akarom, hogy tegyél meg nekem valamit, ami számomra nagyon fontos.

Meglepetten fúrta tekintetét az idegenébe, leplezetlen csodálkozással és zavarodottsággal.

– Miért pont én? Nem is ismer engem – értetlenkedett még mindig állva a férfi pillantását.

– A válasz egyszerű. Te vagy az egyetlen ember, aki olyan mértékig tud hatni az eseményekre, amilyen mértékben én szeretném. Bár te úgy gondolod, hogy nem ismerlek téged, valójában többet tudok rólad, mint a saját anyád. Tudok minden kis stiklidről, arról, hogy mivel tartottad fenn magad, mielőtt az együttes tagja lettél, tudom, hogy kikkel lógtál, és hová jártál szórakozni, és azt is tudom, hogy mi az a titok, ami tönkreteheti az ígéretes karrieredet. Hidd el, Aizawa, éppen elég információ van rólad a birtokomban ahhoz, hogy egy életre elkaszáljalak, mint előadót, ha úgy tartja kedvem.

Kira nagyot nyelt. Valamiért nem kételkedett abban, hogy az idegen igazat mond. Túl magabiztosnak látszott ahhoz, hogy blöfföljön. Nem is mert belegondolni abba, honnan tudhat ezekről a dolgokról. Most azonban nem is ez volt a legfontosabb kérdés, ami felvetődött benne.

– Mit akar tőlem? – kérdezte minden köntörfalazás nélkül. Biztos volt benne, hogy a férfi sem szereti kerülgetni a témát.

– Ezt már szeretem. Térjünk a lényegre! – csapott a térdére a házigazda, és kivett a szépen megmunkált kisasztal alsó polcáról egy dossziét. Miután odadobta a fiúnak, elégedetten felsóhajtott. – Akkor beszélgessünk egy kicsit róla! – mutatott az aktára, amit a vendége éppen kinyitott.

Kira elképedve bámulta az első laphoz hozzátűzött fényképet. Egy pillanatig lélegezni is elfelejtett a megdöbbenéstől, aztán nagyon lassan felnézett, becsukta a műanyag borítású, keményfedelű dossziét, és lerakta a mellette álló kárpitozott, világos színű antik fotelre.

– Mi közöm nekem hozzá? – kérdezte feszülten. A férfi elmosolyodott.

– Még mindig nem hiszel nekem? Már megmondtam, mindent tudok rólad! Mindent! – hangsúlyozta az utolsó szót szinte már fenyegetően. Kira lehunyta a szemét egy percre, kezével a homlokát masszírozta és töprengett. Az idegen csendesen figyelte, elég időt hagyva neki arra, hogy átgondolja a dolgokat.

– Még mindig nem értem, mit akar tőlem.

– Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy mostantól nem lesznek az együttesednek anyagi gondjai? Mit szólnál hozzá, ha holnaptól minden megváltozna, ha hirtelen a legnívósabb helyeken léphetnétek fel, ha végre normális turnéra indulhatnátok, ha a legjobb dalszövegírókat és zeneszerzőket szerződtethetnétek, és olyan albumokat nyomhatnátok a piacra, amikért megvesznek a rajongók? Mit szólnál hozzá, ha a te csapatod lenne hirtelen minden zenei lista élén, és mostantól jó kritikákat írnának rólatok? Nem szeretnél több tévészereplést, fotózást, rajongói találkozót?

– Meg akar vesztegetni? – kérdezte a fiú elképedve. A férfi felnevetett.

– Mondtam én olyat, hogy mindezt nem érdemlitek meg? Ugyan már, Aizawa! Pontosan tudod te, mennyire ütős kis csapat vagytok. Csakhogy ebben a szakmában ez nem elég! Kell valaki, aki megad számotokra minden szükséges eszközt ahhoz, hogy elérjétek, amire egyébként képesek lennétek. Nem állítom, hogy tehetségtelen srácokból nem lehet sztárt csinálni, de én mindössze azt ajánlom neked, hogy segítek megnyitni előttetek az eddig zárva maradt kapukat. Az, hogy mit kezdetek ezzel a lehetőséggel, már rajtatok múlik! Hogy végül beléptek, vagy sem, engem nem érdekel.

Egy darabig Kira nem válaszolt, csak ült, és mozdulatlanul bámult maga elé. Az idegen most sem sürgette. Türelmesen várt, amíg össze nem szedte a gondolatait.

– Tegyük fel, hogy nem érdekel az ajánlata – jegyezte meg óvatosan. A férfi ismét mosolyra húzta kemény ívű száját, amitől egyszerre lett fenyegető és nyájas az arckifejezése.

– Mielőtt döntenél, jó, ha tisztában vagy valamivel. Ez a dolog visszafelé is működik. Vannak ajtók, amik könnyedén becsukódhatnak, hiába is vannak most nyitva…

Kira szűkölni kezdett a fotelben. Mielőtt megszólalt, minden erejével igyekezett nyugalmat erőltetni a hangjára.

– Szóval, ha visszautasítom az ajánlatát…

– Nos, én csak azt mondom, hogy sok ügyes újságíró van, Aizawa. Előfordulhat, hogy előásnak néhány kínos titkot a múltból, esetleg az sem kizárt, hogy egy kiadó már nem tart igényt arra a csapatra, amit korábban támogatott. Könnyen megy az ilyesmi. A dolgok gyorsan változnak, és a magadfajta feltörekvő fiatalok hamar találják magukat az utcán, munka és remények nélkül…

Újra lehunyta a szemét. Nem érdekelte a férfi ajánlata, nem akart neki segíteni semmiben, de nem gondolhatott csak magára. Öt másik fiú jövőjéről volt most szó. Öt fiúéról, akiket nagyon szeretett.

Az idegen felállt, odasétált a fotelhoz, és lehajolt. Becsúsztatta az ujját Kira álla alá, és megemelte a fejét. A fiú, bár valósággal undorodott az érintésétől, beletörődötten engedelmeskedett.

– Minden döntés következményekkel jár, Aizawa. De ugyanakkor tudom, hogy nem könnyű választ adnod. Vidd el az aktát, abban minden benne van. Gondold át az ajánlatomat, és hívj fel, ha már tudod, mit szeretnél. Adok rá egy hetet, hogy elhatározd magad.

Kira végül elhúzta a fejét, de nem felelt. Fogalma sem volt, mit mondhatna ezek után…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (2 votes cast)
Heaven and Hell 11. rész, 10.0 out of 10 based on 2 ratings