Villanyoltás
114. nap

Az égen ezernyi csillag ragyogott, a hold büszkén mosolygott a ház előtt lobogó tűzre, és a körülötte ülő kamaszokra, akik kimerülten, de vidáman nevetgéltek, Won Bin legnagyobb megelégedésére.

A férfi lassan forgatta a nyársat, közben kíváncsian hallgatta a fiúk céltalan csacsogását. Rémtörténeteket meséltek, vicceket soroltak, felidézték a régi élményeiket és az álmaikról diskuráltak, közben észre sem véve, hogy Won Bin milyen szeretettel figyeli őket.

Minél több időt töltött el közöttük, annál jobban sajnálta, hogy nincs családja. Mindig is ellenezte a házasságot, nem akart gyerekeket, mert úgy hitte, türelmetlen és elfoglalt ahhoz, hogy jó apjuk lehessen. Azonban sosem szembesült vele még ilyen erőteljesen, hogy mit hagyott ki az életéből, amikor szakított az utolsó barátnőjével. A lány mindenáron közös jövőt akart vele, de Won Bin megrémült a felelősségtől, amit egy ilyen lépés jelent. Azóta évek teltek el, a lány férjhez ment, két kisgyermek édesanyja, Won Bin pedig nem mert újra utat engedni a szerelemnek.

Elnézve a kacarászó fiúkat, látva a boldogságot, amit egymás közelében éreznek, kihallva hangjukból az örömöt, amit a közös program okoz számukra, kínzó fájdalom hasított a szívébe. Bármit megadott volna érte, hogy az apjuk lehessen. Nem érezte furcsának ezt a gondolatot, habár a korát tekintve túl fiatal lett volna ahhoz, hogy ilyen idős gyerekei legyenek. De ez most nem is arról szólt, hogy lehetséges volna-e egyáltalán. Ő volt a felnőtt a zajos kiskölykök között, és bár mindig is kedvelte a társaságukat, most valóban idősnek érezte magát közöttük. Nem azért, mert nem értette a vicceiket, nem azért, mert a témáik untatták volna, vagy mert már nem tudott azonosulni a csajozós, bulizós anekdotákkal. Egyszerűen nem emlékezett már rá, mikor élt utoljára ennyire gondtalan és felszabadult életet. A srácok minden nehézségről és szomorúságról megfeledkeztek, és csak kacarásztak, szórakoztak és élvezték a tábortüzet.

Amikor Kyle gitárja előkerült, a hangulat a tetőfokára hágott. Mivel az épülethez kisebb birtok is tartozott, nem kellett a szomszédok miatt aggódni, így a fiúk torkuk szakadtából énekelhették a mókás, mulatságos dalokat, amiket néha át is költöttek, csak úgy egymás szórakoztatása végett. Won Bin észrevette, mennyire természetesnek érzi ezt a helyzetet. Mintha minden estéje így telne, mintha ezek a kölykök hozzá tartoznának, a részeivé váltak volna, és már semmi sem választhatná el tőlük. Nem akarta, hogy megszűnjön a csapat, nem akarta az elválást, és főleg nem akarta őket magukra hagyni.

Kyle éppen egy ismert slágert énekelt Ming Sannal, Jin Saeng a tüzet piszkálta egy fadarabbal, Julian pedig mosolyogva csatlakozott be a refrénnél, de a dal többi szövegét nem tudta fejből, így olyankor csak vigyorgott.

Won Bin töprengve nézte a táncoló lángnyelvek által narancsosra festett arcokat, fürkészőn bámulta a csillogó tekinteteket, és elszántan hozta meg a legrizikósabb döntést, amit valaha kikényszerített magából. Újrakezdi velük! Két hónap hosszú idő, és ha mindent beleadnak, ezek a fiúk igenis képesek a csodára! Nem engedi, hogy elválasszák őket egymástól, nem engedi, hogy a tehetségük elkallódjon, és az évek múlásával kihasználatlanul maradjon. Bár helyettük nem festhet szivárványt az égre, mégis ott állhat mögöttük, és támogathatja őket a létező minden módon. Most, hogy szemlátomást Angel is hajlandó valamelyest az együttműködésre, ez az öt gyerek valóra válthatja végre az álmait. Csak motiválni és segíteni kell őket. Ez a feladat az, amit szívesen vállal magára, hiszen ez a munkája, ezért lehet velük. Most már tudta, hogy ezt kell tennie! Végre ráébredt, hogy ez egy kitűnő lehetőség arra, hogy bebizonyítsa önmagának és a világnak egyaránt, hogy zseniális menedzser, kiváló szakember, és mindenre képes öt tényleg tehetséges fiú segítségével.

A kiváló hangulatot ezúttal is Angel felbukkanása száműzte, a többiek legnagyobb sajnálatára. A vezető olyan arccal közeledett feléjük, mint egy feldúlt sárkány. Amikor megállt előttük, azt várták, mikor kezd füst gomolyogni az orrából.

– Elmúlt éjfél, ha nem vettétek volna észre! Amellett, hogy rohadtul nem fogjátok magatokat kialudni, engem sem hagytok pihenni. Örülök, hogy ilyen remekül szórakoztok, de holnap suli, és nem szeretnék elaludni az órákon. Engem nem érdekel, ha egész éjjel fent akartok maradni, de két dolgot tisztázzunk: ellenben veletek, én szeretnék pihenni kicsit, szóval vegyetek vissza a hangerőből. Másfelől, holnap iskola után folytatjuk a próbát, és ha bárki ásítozni kezd közben, vagy nem hozza a maximumos fordulatszámot, holnaptól nyolckor takarodó lesz.

– Nem vagy az apánk, hogy megmondd, meddig maradhatunk fenn! – háborgott azonnal Julian. Angel olyan szemekkel nézett rá, mintha azon tűnődne, milyen módon végezzen vele. Juliannak kissé inába szállt a bátorsága, bár próbálta leplezni az ijedtséget, ami a felháborodását váltotta fel.

– Akkor itt az ideje, hogy valamit helyre tegyünk! Holnap délutánig döntsétek el, hogy akartok-e velem dolgozni, vagy sem. Nekem nincs időm szarakodásra. Vagy elfogadjátok a szabályaimat és utasításaimat, vagy részemről visszaköltözöm Won Binhez, és elválnak az útjaink. Rajtatok múlik, szeretnétek-e a segítségemet, de ha igen, az együtt jár azzal is, hogy nem harcoltok velem minden baromság miatt. Csak akkor tudok vezetőként helytállni, ha hagyjátok, hogy vezesselek titeket. Eddig az volt a bajotok, hogy nem vettem ki a részem a dolgokból. Hát most itt vagyok, és részemről megadok nektek minden segítséget, ami tőlem telik, de nektek kell eldöntenetek, hogy igényt tartotok-e rá. Viszont, ha nem, azt holnap mondjátok meg, mert nem szándékozom feleslegesen fecsérelni az időmet. Remélem, elég világos voltam! Most pedig szeretnék aludni, úgyhogy lehetőleg halkítsátok le magatokat! Ami pedig téged illet, Won Bin, tényleg nekem kell rendet tenni köztük? Nem te vagy a felnőtt? Nem azért költöztél te is ide, hogy felügyeld a munkát? Tényleg azt hiszed, hogy négy középiskolás diáknak éjfélkor még dorbézolnia kell vasárnap? Szerinted mi lesz, ha két hónap alatt lerontják a jegyeiket?

– Igazad van, öcsi. Sajnálom! – szabadkozott Won Bin, aki bele sem gondolt abba, amit Angel a fejéhez vágott. Valóban neki kellett volna elküldeni a srácokat aludni, csak hát annyira élvezte a társaságukat. – Szedelődzködjünk, srácok, és térjünk nyugovóra. Kyle, szedd össze a szemetet, Jin Saeng, kérlek, oltsd el a tüzet. A kútban van bőven víz, Julian, segíts neki. Ming San, megtennéd, hogy beviszed a poharakat? Csak hagyd őket a mosogatóban, majd én elrendezem. Gyorsan zuhanyozzatok le, aztán nyomás feküdni, mert reggel korán kell kelnünk. Ha nem akartok gyalog menni a suliba, időben el kell indulnunk, hogy legalább valamelyik járműig el tudjalak benneteket vinni. Ha megbeszéltek valami ütemtervet, szívesen elviszek valakit a suliba, de egy reggel legfeljebb egy helyre futja, a többieknek ki kell szállni valahol. Nekem jó úgy is, ha minden nap mást viszek be, de ezt tényleg ti beszéljétek meg.

Mire befejezte, Ming San már összeszedte a poharakat, és sietősen elindult az épület felé. Jin Saeng és Julian még kacarászott, mert véletlenül kiborították az első vödör vizet. Kyle kidobálta a szanaszét szóródott flakonokat, papírtányérokat és nasis zacskókat, aztán a gitárjával felszerelkezve Ming San után ment, aki már az ajtót nyitotta.

Miután Ming San a poharakat bepakolta a mosogatógépbe, gyorsan felrohant az emeletre. A táskája még mindig a többiek szobájában volt. A vállára vette, és óvatos léptekkel átvágott a folyosón. Amikor az ajtófélfához ért, meglátta a vezetőt. A fiú ugyanabban a sötétkék nadrágban volt, amiben néhány perce, amikor leszúrta őket odalent, de a piros pólót már nem viselte. Félmeztelenül kutatott a táskájában, a földön térdelve, észre sem véve a látogatót.

– Bejöhetek? – kérdezte Ming San csendesen. Angel morcosan pillantott fel, először feszült értetlenséggel, aztán nyilvánvalóan ráébredve, miért álldogál társa táskával a kezében az ajtóban.

– Remek! Ezek szerint újfent szobatársak leszünk – morogta maga elé, és végre kihúzta a nadrághoz tartozó hosszúujjú felsőt a táskából.

– Sajnálom, odaát nincs elég hely, és Won Bin sem akar senkivel osztozni…

Angel belebújt a felsőbe, de Ming San így is látta, milyen izmos az alkatához képest. Azon tűnődött, a futáson kívül van-e bármi más, amivel edzésben tartja
magát. Csak egyszer látta felüléseket csinálni, akkor is közben felmondta magának az aktuális anyagot, amit éppen tanult az iskolában.

– Ne álldogálj ott, egy perc múlva villanyoltás, és rohadtul nem fog érdekelni, hogy te akkor akarsz majd nekiállni átöltözni. Szedd össze a holmidat, és menj zuhanyozni, és visszafele ne olts villanyt, ha egy mód van rá. Holnap nehéz napom lesz, szeretnék legalább valamennyit aludni előtte.

– Halk leszek – ígérte Ming San, és gyorsan beljebb lépett, mielőtt Angel meggondolja magát. A holmiját a jobb oldali matracra rakta – úgy tűnt, Angel az ajtó bal oldalán szeret aludni, mert Won Binnél is ugyanott volt a matraca -, és gyorsan kivett mindent a táskából, amire a zuhanyozásnál szüksége lehet. Nem volt benne biztos, hogy szabad valamelyik fürdőszoba, de semmiképpen sem akart útban lenni, vagy más módon kihúzni a gyufát a vezetőnél. Mikor végzett, kezében a neszesszerével, törölközőjével és ruhájával, elindult az ajtóhoz, de mielőtt kinyitotta volna, Angel utána szólt.

– Itt az elemlámpám. Visszafele használd. Csak takard el a fényt, hogy ne világíts vele túl erősen az arcomra – dobta az említett fekete elemlámpát a fiú kezébe.

Ming San meglepődött a figyelmességen, de csak biccentett egyet, és gyorsan elhagyta a szobát. Mivel már minden fürdőszoba foglalt volt, a halban ücsörgött, és fel-le kapcsolgatta a lámpát. Miközben ezzel a pótcselekvéssel igyekezett elterelni a figyelmét, azon tűnődött, hogyan lehetséges, hogy valaki egyik percben undok és utálatos, a másikban pedig jószívű és segítőkész. Nem tudott eligazodni a vezetőn, noha még mindig erős hálát érzett iránta.

Kyle szórakozottan lépett ki a fürdőszobából. A derekára tekert fehér törölköző csupa víz volt, akárcsak a fekete kéztörlő, amit a fejére csavart, hogy felfogja vele a hajából csöpögő cseppeket. Nem akarta megszárítani, mert félt, hogy túl hangos lesz a hajszárító, vagy feltart valakit, aki még nem jutott be egyik fürdőszobába sem.

A halba érve azonnal megpillantotta Ming Sant. A fiú még mindig az elemlámpát kapcsolgatta.

– Már szabad a zuhanyzó, mehetsz – szólt oda neki. Ming San bólintott egyet, de nem mozdult. Kyle egy pillanatig habozott, aztán végül odalépett hozzá, és kíváncsian szemügyre vette.

– Valami baj van, Ming San?

– Hogy? Vagyis nem… Miért lenne? – hebegte a fiú meglepetten, de az arcára kiült tűzpiros rózsák elárulták, hogy szavai nem teljesen tükrözik lelki állapotát. A színlelt döbbenet nem győzte meg Kyle-t.

– Angel miatt vagy ilyen? Talán megbántott valamivel?

– Nem, dehogy… Tényleg jól vagyok – hadarta újra, és felállt, bizonyára azért, hogy megszökjön a további beszélgetés elől. Kyle azonban elkapta a csuklóját, és gyengéden közelebb húzta magához. Alig pár centi választotta el őket egymástól, amitől Ming San meglehetősen összezavarodott.

– Ha meggondoltad magad, cserélhetünk szobát. Én nem félek tőle! Aludj te a fiúkkal, Julian úgyis szomorú amiatt, hogy nem lehet veled.

– Rendes vagy, de jó nekem így.

Kyle még mindig nem engedte el a kezét. Mindentudó tekintetét a társán tartotta, és próbálta megfejteni a viselkedésének okát.

– Nem kell feláldoznod magad. Nem a te feladatod – mondta szelíden.

– De nem is a tiéd, Kyle! Amúgy meg… Tudom, hogy ti most is az ellenséget látjátok benne, de én… – elhallgatott, és lehajtotta a fejét. – Mondok valamit, ha megígéred, hogy köztünk marad.

Kyle bizonytalanul bólintott.

– A fellépésen, a verseny napján… Aznap… Szóval akkor… – Egy pillanatig elhallgatott, és az ajkát harapdálta. Kyle várakozóan fürkészte az arcát, de nem sürgette.
– Én nem… Vagyis én…

– Mi történt akkor? – kérdezte végül összevont szemöldökkel.

– Ha nem ránt vissza, óriásit estem volna a szám közben. Ő… nem is gondolkozott, csak reflexből visszahúzott. Tenne ilyet valaki, ha tényleg olyan nagyképű és beképzelt lenne, mint amilyennek mutatja magát?

– Talán csak azért csinálta, mert nem akart beégni – jegyezte meg kétkedve Kyle.

– Aznap már korábban is megpróbált erőt adni nekem. Egyszer megbontotta a koreográfiát, és megérintette a vállamat. És a tekintete… Más volt, érted? Tudom, hogy mindig zord és undok, és annyi jóérzés sincs benne, mint egy döglégyben, de valami azt súgja, hogy ez csak egy teknős páncélja. Azt hiszem, okkal húzódik vissza ennyire.

– Miféle oka lehetne arra, hogy ilyen kiállhatatlan legyen?

– Nem tudom, Kyle, és tényleg jó lenne, ha erről nem beszélnél a többieknek. Szerinte nem történt semmi, és csak eltúlzom, de én azt gondolom, hogy aznap csak azért tette, amit tett, mert segíteni akart. Hiszem, hogy ez önzetlen dolog volt, mégha most tagadja is…

Kyle elengedte Ming San csuklóját, de azért még felsóhajtott.

– Vele értek egyet. Szerintem is eltúlzod a dolgot, de szíved joga adni neki egy esélyt. Azért mindenesetre légy óvatos vele. Én azt hiszem, van még sötétebb oldala is annál, amit eddig láttunk.

– Most sem bízol benne. Még a mai nap után sem – csóválta a fejét csalódottan Ming San.

– Az én bizalmam nem ilyen olcsó. Azonban úgy döntöttem, nem leszek vele olyan ellenséges. Most valóban közös a cél előttük. Két hónap pedig elég arra, hogy kicsit többet is lássunk abból, milyen ember is valójában. Ha tényleg jó srác, ahogy te akarod hinni, az ki fog derülni. Ha viszont olyan, amilyennek én gondolom, nem fog fájni, ha lejár a közös időnk. De most menj zuhanyozni, holnap tényleg korán kell kelnünk, és nagyon késő van már. Aludj jól, Ming San, és ha bármikor úgy érzed, hogy mégis sok neked vele lenni, szólj, és cserélek veled.

– Kösz – motyogta Ming San, bár tudta, hogy nem fog élni a lehetőséggel. Nem akarta szavakba önteni, mennyire mélyen érinti, hogy Kyle ennyire nem bízik a vezetőben. Mindenáron meg akarta magát győzni arról, hogy csak félre ismerik a fiút, és valójában nem is olyan, amilyennek beállítja magát.

A következő tizenöt percet az igényes, bár egyszerű fürdőszobában töltötte. A zuhanyzó elég széles volt ahhoz, hogy kényelmesen elférjen benne, anélkül, hogy beverné a karját, vagy beleütközne a falába egy-egy óvatlan mozdulatnál.

A falra szerelt szekrényben mindannyiuk cucca elfért volna, ha úgy döntenek, hogy kipakolnak, de ahogy a többiek, Ming San is elhatározta, hogy inkább a táskájában tartja majd a nesszeszerét. Egy darabig nézegette magát az egészalakos tükörben, tanulmányozva a mostanában egyre jobban látszódó hasizmait, végül ráébredt, hogy mennyi időt pazarolt el a fürdőszobában, és összeszedte a cuccait, majd leoltva a villanyt távozott, nyitva hagyva maga mögött az ajtót.

Vizes hajjal, álmosan botorkált végig a folyosón, halkan lopakodva, nehogy felébresszen valakit. Már nyitotta az ajtót, amikor sziszegést hallott a háta mögül. Julian gyorsan odasietett hozzá. A földszintről jött, valószínűleg a lenti fürdőszobából, legalábbis a köntös és a kezében lóbált törölköző erre engedett következtetni. Ming San gyorsan visszahúzta az ajtót, nem akarta, hogy Angel netán meghallja, hogy a folyosón beszélgetnek. Mindenáron jóban akart lenni a fiúval, akkor is, ha az valamiért folyamatosan ellenállt, valahányszor közeledni próbált felé.

– Most végeztél? – suttogta Julian szomorkásan.

– Igen. Csoda, hogy nem aludtam el zuhanyzás közben. Irtó fáradt vagyok.

– Én is – bólintott a fiú a törölközőjét morzsolgatva, aztán lassan felnézett. A tekintete tele volt bizonytalansággal.

– Túlságosan rámenős vagyok, ugye?

Ming San értetlenül húzta fel a szemöldökét.

– Hogy érted?

– Ezért választottad inkább őt. Ő békén hagy, nem jár folyton a nyomodban, nem erőlteti rád a társaságát, mint én.

Meglepte, hogy a barátjának ilyen gondolatai támadtak. Soha nem érezte úgy, hogy Julian túlságosan erőltetné a barátságukat.

– Ne beszélj hülyeségeket, Julian. Szeretek veled lenni, és nem gondolom azt, hogy nyomulnál. Valakinek vele kell aludnia, és azt hiszem, én vagyok a legtürelmesebb vele szemben. Ezért vállaltam, hogy leszek a szobatársa, nem azért, hogy megszabaduljak tőled. Ez nem változtat semmin közöttünk. Ugyanúgy együtt megyünk majd mindenhová, mint eddig. Mióta megismertelek, te vagy a legjobb barátom, Julian. Ha nem akarnám, hogy együtt legyünk, egyszerűen nem csinálnék veled közös programokat. Ne agyalj ilyen butaságokon, okés?

Julian nem tűnt elégedettnek, de azért bólintott. Ming San biccentett felé, és jó éjszakát kívánt, ám mielőtt beléphetett volna a szobába, Julian gyorsan megragadta a pólóját.

– Vigyázz magadra, jó? Ne hagyd, hogy megbántson, vagy ilyesmi.

– Úgy lesz. Aludj jól, Julian! – mosolygott Ming San barátságosan.

– Te is, Ming San.

Amint becsukta az ajtót, feszülten támasztotta neki a hátát. Miért érzi mindenki úgy, hogy Angel egy szörnyeteg? Miért óvják tőle ennyire? Igaz, hogy olykor nehéz elviselni, de közel sem olyan kibírhatatlan, amilyennek beállítják.

Bekapcsolta a lámpát, és óvatosan a vezetőre irányította, de közben valamelyest eltakarta, nehogy felébressze. Ahogy a lágy fény aranyos világossággal borította be az arcát, a fiú felsóhajtott, és halkan nyögött egyet. Ming San észre sem vette, milyen megbabonázottan bámulja, amíg át nem fordult a másik oldalára.

– Tudom, hogy nem az vagy, akinek mutatod magad – suttogta, mielőtt elhelyezkedett a matracon. Még hosszú percekig meredt a sötétségbe, kezében a lámpát szorongatva, és a gondolatai egyfolytában a vezető körül kavarogtak. Miért viselkedik úgy, mintha gyűlölné mindannyiukat? Miért olyan közömbös és durcás mindig? Mit tegyen, hogy végre a bizalmába fogadja?

A válaszok túl sokáig várattak magukra, így kénytelen volt engedni a kimerültség erőszakos támadásának.

 

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
Heaven and Hell 10. rész, 10.0 out of 10 based on 1 rating