Egy hazugság vértanúi

   Hazugság. Egy egyszerű szó, mégis lényeges dolgokat takargat. Nevezhetjük sokféleképpen, mint például füllentés, blöff, vagy ahogy a fiatalok többsége emlegeti: kamu. Mégis, a jelentése nem változik, hiába próbáljuk enyhíteni más elnevezésekkel, ugyanolyan súllyal nehezedik a lelkünkre, kiváltképp, ha mindez emberek életébe kerül.

   Sosem gondoltam volna, hogy idáig fajul a gyávaság generálta kétségbeesés. Hazudtam, és ezzel aláírtam egy barátom halálos ítéletét. De joggal nevezhetem-e magam barátnak? A barát nem azért kapja e címet, mert jóban-rosszban a másik mellett áll? De már késő minden bűnbánat.

   A tükörképem megvető fintorral tekint vissza rám, és eszembe sem ötlik, hogy ez is én vagyok, hiszen az ismertnek hitt vonások idegenek számomra. Ökölbe szorított kézzel a kád mellé ereszkedem, fel sem veszem a pillanatnyi fájdalmat, ami a tenyerembe mar. Az emlékek, mint megáradt folyó árasztják el elmémet, és hozzák felszínre a nem kívánt képeket.

   Derickkel ittasan indultunk el kedvenc szórakozóhelyünkről, hogy véget vessünk a hosszúra nyúlt éjszakának. Hazafelé egy fiatal, alig bimbózó szépség illegette magát előttünk, és mi ajkunkat nyalva mentünk bele a játékba. Persze, mikor a város kietlenebbik része felé vettük az irányt, a kacagása már cseppet sem volt őszinte. Láttam felgyulladni szemében a rettegést, és ez meghozta a kedvemet. Azóta folyton arra gondolok, hogy az alkohol nem hoz be új jellemvonásokat az ember személyiségébe, csupán felerősíti a már meglévőket. A leányzó, akinek még csak a nevét sem tudtam, már ellenkezett, amikor a dohos pince lejáratánál megálltunk.

- Ugyan már, csak játszunk egy kicsit – győzködtem akadozó nyelvvel, és a karjánál fogva magam után vonszoltam a csúszós lépcsőkön.

- Haza akarok menni – nyögte már-már nyafogós hangon, amivel az egekig emelte a vérnyomásomat. Mindig is gyűlöltem, ha egy nő nyavalyog valamiért, vagy ha felingerli a férfit, majd otthagyja parlagon. Esetünkben mindkettő megtörtént, hiszen a hosszú szőke hajú lány már elpártolt abbéli szándékától, hogy megismerkedjen velünk.

   Derick vonakodva figyelte ténykedésemet, talán már érezte, hogy amit teszek, túlmegy minden határon.

   A pince hűvös levegője szinte arcul csapott, de kijózanító hatása mégis elmaradt. Pedig ha akkor észhez tértem volna…

   Próbáltam beszélgetést kezdeményezni az ifjú hölggyel, de ő csak azt hajtogatta, hogy haza akar menni, és hogy az apja neves ember, és még a gatyánkból is kifoszt majd, ha a fülébe jut, mit csinálunk vele. Elöntött a düh, és gondolkodás nélkül kezet emeltem rá, mire a lány felsikoltott fájdalmában, és igyekezett az ajtó felé hátrálni. Ekkor elfogott a kétségbeesés: mi van, ha tényleg igazat mondott? Nem engedhetem el.

   Visszarántottam a feljáróból, és a földön heverő sodronykötéllel a falon futó csőhálózat egy kanyarulatához kötöztem a viaskodó nő karjait, míg ő a lábával próbált ellenállni, sikertelenül.

- Eric, talán ezt nem kellene – próbált hatni rám Derick, de közbevágtam.

- Kussoljál! – üvöltöttem barátomra, majd visszafordultam a lányhoz, aki eddig gyűjtögetett nyálát az arcomba köpte.

   Ismét elsodort az indulat, és hatalmas erejű pofonokkal adóztam vakmerőségének. Derick tehetetlenül állt, és kétségbeesetten fel-alá járkált a hűvös helyiségben. Szemeimre ködként borult a harag, fel sem tűnt, hogy az eszméletvesztésig ütöttem foglyomat. Élénkpiros vére láttán isteni hatalom érzése töltött el, mintha uralkodhatnék élet és halál felett. A kezemben tartottam őt, és azt tehettem vele, amit csak akarok.

   Megvártam, míg magához tér, mindeközben Derick igyekezett a lelkemre beszélni, hasztalanul. A vita hevében alig-alig hallottam meg a lány nyekergős, erőtlen hangját.

- A barátaim már biztosan keresnek engem, nem ússzátok meg!

- Értsd meg, Eric, ez bűncselekmény! Fel fog minket jelenteni! Térj már észhez, könyörgöm! – érvelt továbbra is Derick, fel sem rezzenve a lány szavaira, de bennem egyre inkább tudatosult, ha elengedem a kiscsajt, végünk.

   Az utcáról halk beszédfoszlányok, és léptek zaja szűrődött a koszos helyiségbe. Egy pillanatra mindannyian megdermedtünk, majd a lány veszett sikoltozásba kezdett. Mire észbe kaptam, már megszabadult a kezére rögzített kötéstől, és sietve szedte a lépcsőfokokat, hogy mielőbb a szabadban, ezáltal biztonságban tudhassa magát. Gondolkodás nélkül lendültem utána, elkaptam és kirántottam alóla a lábát. Koponyája a kemény lépcsőnek ütközve hangosat reccsent, majd halálos csend ereszkedett a bűzhödt pincére.

- A francba! – nyögte Derick. – A jó büdös francba!

   Meredten néztem a természetellenes szögbe fordult nyakat, a szőke tincsek mellett szivárgó vért, miközben imádkoztam, hogy a lány életben legyen, holott tudtam, erre gyakorlatilag semmi esély nincs.

   A pince lejárójában idegen arcok jelentek meg.

- Úr Isten! – nyögte egy barna hajú, húsz év körüli fiú a halott testre nézve. – Jenifer!

   A következő pillanatban teljes erejéből kiabálni kezdett.

- Erre jöjjenek! Itt van!

   Tudtam, hogy nincs vesztegetni való időnk, ezért a fiatal lányon keresztüllépve rohantam fel a lépcsőn, és feltaszítottam az utamba álló srácot. Rohantam, ahogy a lábam bírta. Megrökönyödött hangok, jajveszékelés szegődött a nyomomba. Megfordultam, és még pont elcsíptem, ahogy Dericket közrefogják, a hideg aszfaltra fektetik, és a hátára térdelnek, meggátolva minden menekülési kísérletét. Belenéztem barátom segélykérő, őzbarna szemeibe, majd ismét futásnak eredtem.

   Mikor hazaértem, bevágtam magam mögött az ajtót, és nekitámaszkodtam. Egy ideig hallgatóztam, hátha követtek, de néma csend uralkodott a lépcsőházban. Derickre gondoltam, és arra, vajon mit fognak vele csinálni. Segítenem kellett volna neki, de az életösztön felülkerekedett döntésemen, ezért magára hagytam. Az éjszaka hátralévő részében képtelen voltam elaludni. Az este történtek képei váltakoztak elmém kivetítőjén. Alig kelt fel a nap, kopogtattak, és én gyanútlanul tártam ki az ajtót a rendőrség emberei előtt.

- Eric Whitaker?

- Igen! – válaszoltam határozottan.

- Letartóztatom! – jelentette ki a velem szemben álló férfi, majd rám vetette magát, hátrabilincselte a kezeimet, és mit sem törődve alulöltözöttségemmel, kivezetett a lakásból.

   Mint az őrsön kiderült, Derick nem vallott se mellettem, se ellenem. Egyszerűen nem volt hajlandó beszámolni semmiről. Hallgatott, és ezt rosszul tette. Az élni akarás arra késztetett, hogy szemérmetlenül hazudjak, mintha csak könyvből olvasnám. Pár nappal később már a tanúk emelvényén ültem, mellettem tömött sorokban az esküdtek szúrós szemmel méregettek. Jenifer Kingston esete nagy port kavart, sejtésem szerint tragikus végkimenetele miatt. Több újság szóvivője is jelen volt, hogy minden kiejtett szavamat kiforgathassa. Éreztem, ahogy a verejtékcseppek vízesésként zúdulnak végig a hátamon. Bár minden szavamat előre megterveztem, rettegtem, hogy az ügyvédek agyafúrt kérdéseikkel keresztre feszítenek.

- Eric Withaker! Esküszik, hogy csakis az igazat, a színtiszta igazat mondja majd a törvény előtt? – Jobb kezemet a szívemre, bal kezemet a Bibliára helyeztem.

- Esküszöm, hogy csakis az igazat, a színtiszta igazat vallom!

   A vád képviselője elém sétált, szemeiből merő ellenszenv áradt. Olyan formában tette fel mind gyanakvóbb kérdéseit, hogy úgy éreztem, átlát rajtam, akár a szitán, de továbbra is megingathatatlanul állítottam:

- Ártatlan vagyok! Fabio Derick megkínozta, végül megkísérelte elhallgattatni a lányt, durván viselkedett vele, mindezt csak egy játéknak fogta fel. Ez a játék Jenifer Kingston életébe került – hazudtam szemrebbenés nélkül, mire az ügyvéd feladta.

- Nincs több kérdésem, bíró úr!

- A védelem kíván hozzáfűzni valamit a tanú vallomásához? – kérdezte fáradtan Rowland bíró, mire a Dericket védő ügyvéd enerváltan felállt, majd feltett pár – már elhangzott – kérdést, és közölte:

- A védelemnek nincs több kérdése, bíró úr!

- Ez esetben a tárgyalást berekesztem, az esküdtszék visszavonul, hogy meghozza az ítéletet.

   Elkövettem azt a hibát, hogy Fabióra néztem. Szemében nem láttam mást, csak csalódottságot, kimondatlan kérdéseket és… és könnyeket. Sem haragot, sem megvetést nem tükrözött az arca. Nem ellenkezett, nem üvöltött fel, hogy minden szavam szemenszedett hazugság! Nem tett semmit, csak magába roskadva ült, és engem figyelt.

   Az esküdtszék hamar visszajött a tanácskozásból, és immáron a helyemet elfoglalva hallgattam határozott, kemény szavaikat.

- Az esküdtek egyöntetű döntése: a vádlott bűnös! Súlyos tettéért halálbüntetéssel felel.

   Megrendülten bámultam magam elé, úgy éreztem, mintha vaskos láncokkal a székhez rögzítettek volna. Karjaim, lábaim elnehezültek, fülem zúgni, agyam lüktetni kezdett. Fáradt elmém megoldást keresett. Megoldást arra, amit én magam rontottam el.

   Derick felállt, pillantásával megkeresett engem, és szótlanul búcsút intett. Szemeiből a megbocsátás melegsége áradt. Bénultan tűrtem tekintetét, próbáltam megfogalmazni magamban azt, ami, mióta meghozták az ítéletet, kavargott bennem, majd mégis némán néztem, ahogy kivezetik a teremből.

- Nem! – üvöltöttem fel immár a jelenben, majd a fehér márványlapon terjedő vörös tócsát figyeltem. Kiömlő vérem már eláztatta az alattam heverő lábtörlőt, csuklómon méretes vágás éktelenkedett, kezemből elhajítottam a pengét. Nem próbáltam meg felállni, és a telefonhoz vánszorogni, segítséget kérve. Jenifernek és Dericknek sem segített senki, mindkettőjüket én taszítottam a halál jeges markába, ezért most a fabatkát sem érő életemet is úgy igazságos, ha én magam veszem el. Értelmetlen volt a haláluk, ha ugyanarra a sorsra kárhoztattam magam, mégsem bírtam a lelkiismeretem bűzös mocsarából szabadulni. Dericknek nem kellett volna meghalnia az én bűneimért.

   Még utoljára felrémlik előttem Jenifer rettegéstől ködös pillantása, Fabio elnéző tekintete, majd lassan magába nyel a homály. Erőtlenül számolom utolsó szívdobbanásaimat.

- Egy… Jenifer halála… kettő… bocsáss meg, Derick… három…

Szerző: Judy