Zene

   A fiú és a lány perdül, fordul, lejti örök táncát…

   Lehunyta a szemét, hogy egész lényével befogadja a dallamot, mely hallójáratain keresztül siklott elméjébe, majd lassan, komótosan szivárgott be minden porcikájába. Elengedte magát, miközben egyik lábát kinyújtotta, majd újra a táncos fiú karcsú alakjára esett pillantása. Könny áztatta arcán fájdalom tükröződött, amit mintha még ki is emelt volna a plafonról lógó egyetlen villanykörte halovány, erőtlen fénye.

   Tíz év telt el azóta, hogy utoljára tette be a lábát a padlás koszos falai közé, mégis ugyanazt a szorongást érezte, amit akkor. A pillangók hevesen verdestek a gyomrában, míg a hatalmas, egyre növekvő gombóc erőszakosan tört a torka felé.

   Ismét lehunyta szemét, és átengedte elméjét az emlékek sokaságának, melyek elárasztották, és poros, fakó lepellel vonták be a gondolatait. A múlt úgy kúszott elő az árnyékból, mint egy kiéhezett szörnyeteg, és követelőzve falta fel reszkető testét.

   A fiú és a lány tovább forgott, mintha semmi sem számítana. Mintha az idő megdermedt volna, és csupán az egykor megnyugtató, most azonban félelmetes, baljós dallam lebegne a láthatatlan burok fölött, bevonva borzongató fenyegetettséggel.

   Felderengett előtte az édesanyja arca, látta maga előtt világoszöld, tágra nyílt szemeit, elváló, halovány ajkait, és döbbent kifejezését, mely élete utolsó pillanataiban fagyott arcára. Kinyújtotta karját, és erőtlenül nyúlt a nem létező ábránd felé.

   Tíz év, és még mindig ugyanazt érzi. A félelem mit sem változott. Az idő megállíthatatlan vagonja tovább robogott, de őt nem vitte magával. A fiút és a lányt bámulva visszarepült egy egykoron szép múlt felé, melynek az a szörnyű éjszaka vetett véget, amit azóta is minden álmában újra és újra átélt.

   A dallam egyre halkabban érintette meg tudatát, mintha távolodott volna, akárcsak a szürreális valóság, ami már nem is emlékeztette arra, amit az elmúlt tíz esztendő során megismert. A Föld egyszerre Pokollá változott, a Mennyország sötét ködbe burkolózott, és bár az a férfi a kórházban, miután visszahozták a halálból, azt ígérte, a végén, mikor lejár az idő, fényes alagút várja majd, most mégis csak az ijesztő sötétség lopódzott elő a molyrágta függöny mögül.

   A férfi. Még most is látta, ha lehunyta a szemét. Öreg volt, talán már nyolcvan is elmúlt, mégis gyermeki ártatlanságot sugárzott a szeme. Mindig ott ült az a hamiskás mosoly az arcán, ami akkor is jellemezte, mikor megismerték egymást. Közel egy éven át ápolta a szanatórium komor falai között, és mikor utoljára engedte el a kezét, az öreg magával ragadta a lelkének egy darabját is, és úgy távozott el az égbe. Mert biztos volt benne, csakis felfelé szállhatott a lelke.

   A nevére nem emlékezett. Nem azért, mert olyan régen volt mindez, hanem azért, mert most már jótékony felhő telepedett az agyára, beborítva azt egyfajta eufóriás fátyollal, amin át a világ kevésbé látszott már valóságosnak.

   A fiú még mindig körbe járt, kecsesen tartva a habos ruhába bújtatott lányt, kinek orcáin ott ült az elégedettség széles mosolya, de szemeiből nem áradt az élet hamisítatlan csillogása. Épp olyan halott volt, mint azok a testek a hullaházban.

   Gyűlölt odamenni, mert mindig attól félt, hogy a halottak magukkal rántják egy másik helyre, oda, ahová már nem ér el a fény. Nem akart oda menni, de hiába meregette a szemét, nem látta a fényességet maga előtt. Homály és irracionális aggodalom, csak ez maradt neki. Ez, és az édesanyja utolsó sikolyának emléke. Nem ezzel akart elbúcsúzni, nem ilyen szánalmas módon, és főleg nem ezen a helyen. Soha nem hitte volna, hogy egy koszos, elfeledett padlás szolgál majd végső nyughelyéül. Ide már nem jutnak be a nap meleg sugarai, sem a város mindig izgatott zajongása. Nem, itt nem él senki, nem fogják megtalálni. Nem fogják tudni, hogy átkelt a hídon, és nem is érdekel majd senkit, hová tűnt az a szürke kisegér a templom melletti parkból.

   A fiú fáradhatatlanul rótta a köröket, a lány ugyanolyan arckifejezéssel fürkészte örökké komor vonásait, melyeket nem csúfított el az idő vaskarma.

   Tíz év. Ki hitte volna, hogy mindössze ennyivel kési le a találkozást. Persze előbb is követhette volna Jennát a fénybe, de úgy érezte, még tennivalója van, még feladat áll előtte, amit el kell végeznie. Gyermeket nemzeni, családot alapítani, és minél több életet megmenteni… Ez volt az, ami a leginkább hajtotta.

   Miután elküldték a szanatóriumból, mert az öreget átsegítette arra a helyre, ahová mindig vágyott, nem találta a helyét. A végrendelet talán megváltoztatta volna a dolgokat, de megtámadták, elvették tőle minden pénzét, és a jogászok és ügyvédek egy percig sem törődtek azzal, hogy mihez kezd ezután. Bár rá hagyta az öregember a vagyonát, egy centet sem látott belőle. Nem volt munkája, se pénze, és a becsületétől is megfosztották.

   Megnyalta kicserepesedett ajkait, és felpillantott a középső gerendán szunnyadó méretes lepkére. Egyszínű, barna jószág volt, mozdulatlan, akár egy kéreg darabka, szinte beleveszve a fa éles, erőteljes erezetébe, de a fény éppen mellette érte a plafont, így hatalmas árnyát felfestette az üres, romos falra. Azt bámulta, a jókora árnyékot, és közben arról győzködte magát, hogy mindent megtett. Megpróbálta, amit lehetett. Talán most hibát követett el, de előtte az utolsó lehetőséget is megragadta…

   Félt, hogy téved. Hogy lett volna még valami, ami megváltoztathatná a dolgokat. Talán most elsiette a döntést, talán túl sokáig töprengett, és már nem vette észre a nyilvánvaló dolgokat, mert csak a problémát akarta látni. A problémát, ami mindig ott volt, mióta Jenna meghalt. Tíz éve rágta be magát az életébe, és azóta minden erejével kapaszkodott, mint egy gyűlöletes kullancs, ami alig várja, hogy magába szívhassa minden vérét. De a probléma gonosz fenevadja nem a vérét akarta, hanem a hitét, és most már tudta, meg is kapta, amit akart. Képtelen volt ellenállni neki, pedig Jenna mindig azt mondta, ne essen kísértésbe!

   Nem volt ereje, hogy véget vessen a már-már őrjítő dallamnak. Pedig úgy szerette az édesanyja, ó, hányszor dúdolta neki esténként. Hányszor ringatta ez a dallam álomba, hányszor segített az álmainak, hogy bejussanak hatalmas, sötétbarna szemeit takaró szemhéjai alá. Most mégis fenyegetőnek érezte. Szinte ordított felé: Fog be a füled! Ne hallgass rám! Menekülj!

   Hetek óta sodorta a tehetetlenség árja egyik utcáról a másikra, egyik kert elől a másik felé, de az emberek átnéztek rajta, mintha ott sem lenne. Furcsa, legtöbbjüket ismerte, ápolta rokonaikat, ismerőseiket, szeretteiket, most mégis úgy tettek, mintha szellemként kísértene csupán a kisváros vidám utcáin. Mert ezek az utcák bizony kacagástól voltak hangosak. Az ember csak a boldogság elsöprő melódiáját hallhatta rajtuk, és ő hamisan csengett ebben az elzárt, vidám, de elutasító szólamban.

   A fiút nem zavarták ezek a gondolatok. Még mindig körbe járt, erősen tartva a habosruhás, mosolygó lányt.

   Már csak a férfi tekintetével kellett szembenéznie. Az utolsó feladat, számot adni a lelki erejéről neki, aki átverte, megalázta és kihasználta, neki, aki most ott állt előtte, bár áttetsző sziluettjén áthatolt a villanykörte gyér fénye. Sötét haja most átlátszó volt, szemei gúnyosan fürkészték, pedig írisze nem látszott, csak nagy, szinte fekete szembogara. És a szája… ugyanaz a megtévesztő, behízelgő mosoly. Hogy hihetett neki? Hogy gondolhatta, hogy képes szeretni őt, a kivert kutyát, a szerencsétlen kóbor kölyköt az utcasarokról. Milyen nevetséges, hogy beleesett ádáz csapdájába. Hiszen híres és gazdag. Nála szebbet és csillogóbbat még nem látott. A gyémántok fénye fakó kis pislákolás lehetett csak az övéhez képest.

   A velejéig gonosz, gyűlölettől és megvetéstől duzzadó szív, mely a férfi mellkasában lakozott, bizonyára színtelen volt, vagy olyan, mint azok a csillagok, melyek felrobbannak, majd mindent elnyelnek, feneketlen, sötét mélységükkel bekebelezve az őket körülvevő világot.

   Le akarta törölni a könnyeit, de nem tudta felemelni a kezét. Már csak színes háromszögek és karikák pattogtak a szemei előtt. Bár elnyíltak ajkai, a torkára feszülő kötél miatt nem jutott oxigén a tüdejébe. Érezte, hogy az előtte álló hallucináció valódi teste nekifeszül hátulról, miközben még szorosabbra húzza nyakán a hurkot.

   Ironikus, hogy ugyanúgy nem nézhet gyilkosa szemébe, mint egykoron Jenna. Akkor nem láthatta a tettes arcát, mert álarcot viselt. Tíz éven át nem is sejtette, ki volt az, aki megölte őt, pedig már mindent elvett tőle. Most már pontosan tudta, milyen rútul becsapta a sors, miként vigyorgott kárörvendően rá, miközben ő maga észre sem vette. A hallucináció továbbra is ott lebegett előtte, és elégedetten bámult rá. Újra eszébe jutott, mitől olyan jókedvű az áttetsző szörnyeteg. Mindent elvett tőle. Mindent: a szüzességét erőszakkal (bár csak most tudta meg, hogy ő volt az álarc mögött), a szerelmét ármánnyal, az édesanyját gyilkossággal, az életét pedig egy vastag, durva kötéllel.

   A fiú még mindig rótta végtelen köreit. Mit sem sejtve a történtekről, szorosan fogta a lányt, nem érintve annak habos ruháját, mely szilárdan állt, hiszen fából faragták.

   A fiú és a lány csak perdül, fordul, lejti örök táncát… míg a gyilkos le nem csukja a zenedobozt, ahogy tíz évvel ezelőtt tette, mikor ugyanezen a helyen, ugyanígy segítette át a másik, idegen világba a lány édesanyját.

   Még egyszer, utoljára végigmérte az élettelen, mozdulatlan testet, melyet nemrégen még szenvedélyesen ölelt, miközben tulajdonosa fülébe hazug szerelmét suttogta. Tíz éven át várta ezt a percet, és most mégis mindössze egy pillanatig töltötte el elégedettséggel.

   Felkapta a zenedobozt, melyet egykor édesanyja minden este felnyitott… Arra gondolt, bárcsak neki dúdolta volna a fülbemászó dallamot, de a másik családját választotta. Megfeledkezve egyetlen fiáról, a barna, hosszú hajú, pirospozsgás kislánynak adta a szívét, a zenedobozzal egyetemben.

   Tudta, most már valahányszor meghallja majd a halálos melódiát, könnyedén képes lesz felidézni anya és lánya tetemét. Az anyja, és húga tetemét…

   Odahaza végignyúlt az ágyon, kezébe vette az utolsó képet, mely édesapjáról készült a baleset előtt, majd felnyitotta a kis dobozt. Elmerengett azon, milyen volt először simogatnia a lányt tíz évvel ezelőtt, miközben az tehetetlenül vonaglott alatta, és milyen volt tíz évvel később, mikor már szenvedélyesen ölelte őt, nem tudva, hogy tulajdon bátyjával osztozik a kéjen. Az anyja sosem beszélt neki róla, soha nem mondta el, hogy elhagyta őt azért, hogy új családot alapítson.

   Boldog volt, mert végre megpihenhetett bosszúszomjas lelke. Már semmi sem számított, mert az idő jelentősége megszűnt létezni. Egyetlen dolog maradt csupán, mely értelmet ad a létének. Az érzés, mely elönti, valahányszor felnyitja a zenedoboz tetejét.

A fiú és a lány pedig csak perdül, fordul, lejti örök táncát…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (4 votes cast)
A fiú és a lány perdül, fordul, lejti örök táncát… , 10.0 out of 10 based on 4 ratings