Napló – Aizawa Kira

150. nap

 

  Vadul kavargó, sűrű, jéghideg pelyhek az égből. Örvénylő, erőszakos kavalkád, tomboló széltánc és egy fagyos kéz, mely dühödten mar a bokámba. Ez az álom ragadott magával, mire zihálva felébredtem. Miroku szobájában dőltem le, az igazat megvallva a rossz érzések, amikkel napok óta küzdök, már a közérzetemre is erős hatást gyakorolnak. Camey akarta, hogy aludjak egyet, de nem segített. Miroku nyilván már elment, bár nem tudom, mennyit aludhattam. A szobájában most olyan sötét van, mint a pokolban. Camey leengedte a redőnyöket, hogy ne zavarjon a fény.

  Egy időben sokszor aludtam itt. A második otthonom ez a szoba, most mégis kicsit idegennek érzem magam benne. Vajon az álmomnak is köze van ehhez a nyugtalansághoz? A bokámra kulcsolódó hideg ujjak a kétség karmaival kapaszkodtak belém? Nem tudom, mit gondoljak, és ez szinte felemészt. Hinni akarok Mirokunak! Azt akarom, hogy igaz legyen, hogy nincs semmi baj, de tudom, hogy hazudik! Miért? Mivel szolgáltam rá?

  Gondolkoztam rajta, hogy szétnézek, amíg távol van, de nem tudom rászánni magam. Akármi folyik is kettőnk között, Miroku a legjobb barátom. Nem árulhatom el, még akkor se, ha ezúttal indokolt lenne. Talán nem is haragudna. Bizonyára semmi sincs a szobájában, amit szégyellne előttem. A pornóújságok már nem számítanak nagy durranásnak a mi korunkban – szép kis gyűjteménye van belőlük -, ráadásul csak az anyukája előtt titkolta őket. Camey mindig is szentnek hitte a fiát, de Tackey pontosan tudja, hogy Miroku épp olyan kamasz volt, mint mindenki más. Ő és én semmiben sem tértünk el az átlagtól, a tehetségünket leszámítva. Ugyanazokon az aggodalmakon estünk át, ugyanúgy verekedtünk, rosszalkodtunk, lestük a csajokat az öltöző ablakából, és szívtuk a cigit a suli mögötti bokrok mögé rejtőzve. Mindez túl régen is történet ahhoz, hogy jelentsen valamit. Legalábbis, azt hiszem, már csak én kezelem ezeket az emlékeket kincsként. Miroku nyilván megfeledkezett róluk, és számára a köztünk lévő kötelék sem olyan szoros már, mint annak idején.

  Nem hiszem, hogy rejteget bármit, amit ne mutatna meg gondolkozás nélkül. A titkok a fejében lapulnak, nem a szobájában, ahol valószínűleg hetek óta nem aludt egy éjszakát sem. Vagy még régebb óta. Arra pedig kicsi az esély, hogy beújítok egy jó kis gondolatolvasó képességet, mire visszajön.

  Talán jobb lenne, ha a rám bízott feladatra koncentrálnék.

  Szerencsére a táskámban van az akta, amit kaptam. Hiába próbálom alaposabban tanulmányozni, mindig kiakaszt. Az a nyomorult fénykép… Miért olyan rajta, mint apa? Átkozottul hasonlít rá! Gyűlölöm, hogy előhívja az emlékeimet. Nem akarom felidézni azokat az időket…

  Van itt néhány újságcikk a haláláról. Jordan Casey Jun. Az újság szerint tizenhat éves volt. Sziklákat erősítettek a megkéselt testére, és behajították a folyóba az éjszaka közepén. A tetteseket hetekkel később fogták el. Nagy port kavart az ügy. Az újságok főoldalon hozták a sztorit. Még emlékszem rá. Amikor először olvastam az esetről, mérhetetlen elégedettséget éreztem. Gyűlöltem őt! Még most is gyűlölöm. Jordan Casey Jun a személyes rémálmom. A legváratlanabb helyeken és időben jelenik meg az arca a szemem előtt. Képtelen vagyok örökre száműzni az életemből.

  Bár kivághatnám az első kukába ezt a nyomorult dossziét! Megszabadulnék tőle, mint egy fertőzéstől, vagy egy ócska cipőtől. De ha ezt tenném, azzal a fiúk karrierjét is sutba vágnám. És persze a sajátomat is, ami szintén nem elhanyagolható szempont. Talán nem kéne ilyen önzőnek lennem, de a fenébe is, már éppen eléggé elcseszte az életemet ez a fantom, nem hagyom, hogy még azt is elvegye tőlem, ami még megmaradt.

  Bárcsak elmondhatnám Mirokunak ezt az egészet. Olyan jó lenne beszélni vele róla. De ez nem a megfelelő idő arra, hogy a gondjaimról fecsegjünk. Talán már nem is érdeklik a problémáim. Talán az a legnagyobb problémám, hogy nem érdeklik a problémáim.

  A francba is, ez egy RÉMÁLOM!       

 

A bébiszitter

150. nap

 

Miroku percekig szenvedett, mire a gyerekülést megfelelően rögzíteni tudta a kocsi első üléséhez. Általában hátra szerelte be, de Aoto nem szeretett úgy utazni, hogy senkit se lát, így ha más nem ült az autóban, muszáj volt előre ültetni.

A kisfiú még mindig mélyen aludt, így gond nélkül sikerült a helyére tenni. Miután végzett, visszament a bejárati ajtóhoz, ahol egy kisasztalra kikészítve várta a szennyes ruha, és a kisfiú ellátásához szükséges eszközöket tartalmazó táska. Mindkettőt a hátsó ülésre dobta, nem volt kedve a csomagtartóval bajlódni.

Indulás előtt még visszament a házba, és az anyja lelkére kötötte, hogy ne tömje tele süteménnyel Kirát. Nem akarta, hogy este még jobban kínlódjon a fiú.

A forgalom még most sem volt olyan nagy, mint várta. Nem kellett kisutcákon ténferegnie, hogy elkerülje a dugót, és a lámpákon is könnyedén túljutott. Máskor rendszeresen percekig ácsorgott egy-egy pirosnál, de ezúttal mintha az égiek megszánták volna, szinte minden jól alakult. Elsőként a mosodát vette célba, tudta, hogy az öccse még ellesz egy darabig csendben, és amúgy is útba esett.

A Kék páfrány patyolat világoskék neonja fáradtan pislákolt, noha még világos volt. A családi vállalkozás egy kínai étterem és egy lemezbolt között kapott helyet. Az étteremből kellemes illatok és halk csevej szűrődött ki, a zeneboltból pedig valami régi banda sosem befutott nótája. Miroku felismerte őket. Az apja megvette mind az egy albumukat, amit kiadtak. Csak tíz szám volt rajta. Miroku mindig úgy gondolta, hogy a bakelit leginkább frizbizésre alkalmas, de mikor az apja rajtakapta, hogy ennek megfelelően a kutyáknak dobálja, elég nagy leszúrást kapott, és persze egy hét szobafogságot, amiből semmi sem lett, mert egész héten tánc és énekórák töltötték ki minden szabad percét.

Ahogy a kirakatot bámulta, eszébe jutott, Kirával mennyit nevettek az eseten utólag. Persze a zsebpénzéből újra meg kellett vennie a lemezt, amit természetesen már sehol sem árultak. Majd egy éven át minden bakelitet árusító boltba bementek, ami az útjukba került, végül kiderült, hogy Kiráék pincéjében van belőle egy példány. Csak úgy hozhatták el, hogy az árát ki kellett fizetniük Kira anyukájának.

Elmosolyodott, végül egy nagy sóhaj kíséretében elfordult, és belépett a patyolat apró, öblítő illatú helyiségébe. Mivel Aotót az ülésen hagyta, úgy állt meg, hogy lássa a kisfiút. A pultnál egy korabeli nő tevékenykedett. Éppen egy kupac ruhát címkézett fel, majd összehajtogatta őket, és egy zsákba pakolta. Csak akkor vett tudomást az egyetlen vendégről, amikor egy részével már végzett.

– Ryuzaki! Milyen régen nem jártál nálunk! – Miroku halvány mosollyal biccentett az asszony felé.

– Mostanában nincs sok időm az édesanyám ügyeit intézni. A magaméival is elmegy az egész napom.

– Nos, a hírnévnek ára van – kacsintott rá a fiatalasszony, miközben maga elé húzta az összekészített pakkot.

– Hogy megy az üzlet? – Miroku, szemét még mindig az alvó kisemberen tartva a pultra támaszkodott. Nem erőltette meg magát, Momoko gyerekkora óta ismerte. Egy időben egy iskolába jártak, bár a lány akkoriban még közel sem volt annyira kimerült és elnyűtt, mint most. Miroku sokáig szerelmes volt belé, de hiába próbálkozott, hetente kosarat kapott. Persze nem az a típus volt, aki könnyen feladja, így csak azután hagyott fel Momoko ostomlásával, hogy a lány másik iskolába kényszerült a szülei költözése miatt. Nem sokkal később hozzáment a mosoda tulajdonosához, aki tizenhat évvel volt nála idősebb. Senki sem hitte, hogy a csodálatos lány bármit is érezhet a férfi iránt. A házasságot a szülei szervezték meg a jövendőbeli férjével. Elég jelentős összeg cserélt gazdát ahhoz, hogy látványos változást hozzon a család életébe. Új kocsi, új lakás és néhány olcsóbb ékszer vándorolt az örömszülők tulajdonába.

Miroku akkoriban olyan csalódott volt, hogy dühében összetörte a motorját, amit nem sokkal korábban kapott. Szerencsére az esést könnyebb sérülésekkel megúszta, de amíg a kórházban lábadozott, teljesen átadta magát a depressziónak. Kira azonban, mint mindig, ha szükség volt rá, hűségesen ücsörgött az ágya mellett minden délután. Miroku nem beszélt vele, ezért a fiú csendben tanult, és pusztán a jelenlétével támogatta barátját. Két hét alatt Miroku túltette magát az eseten, és az összes pénzét feláldozva vett egy új órát barátjának. Tudta, hogy Kira régóta sóvárog utána, de túl drága volt ahhoz, hogy megvehesse. Bár így Mirokunak le kellett mondania az új motorról, sőt, még az esetleges javíttatásról is, úgy érezte, remek befektetést csinált. Kira azóta is ereklyeként őrizte az órát, bár csak néha vette fel.

Momoko fáradt sóhaja mindent elárult. A kis bolt évek óta tengődött a megélhetés határait súrolgatva. Néha úgy tűnt, be kell zárniuk, aztán kicsit meglódult a forgalmuk, de végül mindig visszaesett.

– Megvagyunk – állította a lány. – Persze sokkal könnyebb lenne az életem, ha annak idején hagytam volna, hogy elcsábíts!

– Már dobtalak volna egy egzotikus szépségért – vigyorodott el Miroku huncut arckifejezést öltve magára.

– Mindig is értettél a bókoláshoz.

Egy hosszú pillanatig összeforrt a tekintetük. A régi emlékek szivárványként ragyogtak a fejük felett, de egy zord felhő viharos gyorsasággal takarta el őket.

– Ryuzaki úr! Hát ön is megfordul nálunk?

Momoko férje egyetlen pillanat alatt termett az eladótérben, mintha csak megérezte volna, hogy a fiatalok nosztalgiázása veszélyes mederbe tereli a beszélgetést. A féltékeny férfi úgy óvta a bájos, még mindig kívánatos feleségét, mintha az egyetlen nő lett volna a városban.

– Csak az anyám holmija miatt jöttem – fordult újra a kijárat felé Miroku. – Jah, állítólag van egy kifizetett ruha is.

– Mindjárt hozom – bólintott a férfi, és újra eltűnt a gyöngyfüggöny mögött, ahonnan alig néhány másodperce előkerült.

– Egyszer meghívhatnál egy koncertetekre. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára szórakozni.

– Nos, nem tudom, mikor lesz legközelebb koncertünk. – Ahogy kiejtette a mondatot, görcsbe rándult a gyomra. Nem tudom, lesz-e még valaha koncertünk! De végül nem öntötte szavakba a gondolatait. – Ha lesz, majd beugrom két jeggyel.

– Ne ide hozd! – halkította le a hangját a nő. – A húgomhoz vidd a pékségbe! Jobb, ha a férjem nem tud róla!

– Hát persze – komolyodott el Miroku együtt érzően. Mintegy végszóra megérkezett a kitisztított kosztüm is. Átvette a papírokat, és elbúcsúzott a különös házaspártól.

Amikor beült a kocsiba, egy darabig elidőzött a tekintete szuszogó kisöccsén. Olyan gyönyörű volt, mintha angyalok faragták volna az arcát. Miroku úgy vélte, a kisfiú, ha felnő, sokkal vonzóbb lesz, mint ő és Asato együttvéve. Pedig az idősebbik öccsének sem lehetett oka panaszra a külsejét illetően. Miroku nem volt benne biztos, hogy mennyi írható ezen a téren az elfogultsága számlájára, mindenesetre a kis Aoto mindig lenyűgözte emberfeletti szépségével és bájával.

Megigazgatta a kicsi övét, és tovább indult Kayo nagynénjéhez.

Az asszony a város túlfelén lakott egy takaros utcában a színháznegyed közelében. A régi típusú épületek közül erősen kitűnt a frissen felújított lakóház, amiben közel huszonöt éve bérelt lakást. Egykor még a férjével vették ki, de akkor sem hagyta ott, amikor a férfi meghalt. Özvegyasszonyként sokan keresték a kegyeit, végül mégis úgy döntött, egyedül marad a kis lakásban.

Miroku kivette a kisfiút a kocsiból a gyereküléssel együtt, és úgy indult a kapu felé. Nem használta a kaputelefont, nála volt a pótkulcs. A harmadik emeletre kellett felcipelnie az öccsét, aki már az első lépcsőfokoknál kinyitotta a szemeit. Néhány pislogás után vigyor jelent meg az arcán, és rögtön nyújtózkodni kezdett a férfi felé. Miroku egyik kezében az ülést tartotta, a másikkal a táskát fogta, így csak mosolyával tudta helyben tartani a gyermeket.

Még el sem érte az utolsó lépcsőfordulót, amikor meghallotta az ajtó nyikorgását. Egy pillanattal később megpillantotta a hatalmas perzsa macskát. Az állat a rácsnak dörgölőzve oldalgott ki a lakásból, és lustán elsétált a lépcső tetejéig, hogy megnézze, ki érkezik látogatóba. Azonnal hangos dorombolásba kezdett, amit felismerte a férfit.

Miroku átlépte a jókora állatot, és előre hajolt, hogy a nagynénje csókot nyomhasson a homlokára. Az alacsony nőnek lábujjhegyre kellett állnia a művelethez, annak ellenére is, hogy unokaöccse lehajolt valamelyest hozzá. A következő puszit a kisfiú kapta, aki most már nem a bátyja felé hadonászott a kezecskéivel, hanem az asszony felé.

– Jó újra látni téged, Miro! Nem tudtam, hogy te hozod el a kicsit.

– Én sem – vágott savanyú képet a férfi, de végül egyszerre nevették el magukat.

A macska követte az előszobán át a nappaliig, ahol két lány ücsörgött egy alacsony asztalka előtt, és éppen az egyik füzetét tanulmányozták.

– Helló, csajok! – köszöntötte őket az újonnan érkező. A vékonyabbik lány felpillantott, de nem felelt, helyette intett, majd újra a füzetre szegezte tekintetét. A kövér, szemüveges társa motyogott egy halk sziát, és biccentett is, de ugyanolyan gyorsan elfordult, mint a barátnője.

– Na szép, még egy ölelést sem kapok a húgomtól – morogta az orra alá Miroku, miközben letette a kisfiú ülését a földre, és kivette belőle a kapálódzó gyermeket. Aoto amint földet ért a lába, szaladni kezdett a két lány felé. A vékony eltolta magát kicsit az asztaltól, és elkapta az idő közben karjaiba omló fiúcskát.

– Mizuki, Mizuki – ismételgette vidáman a kicsi, aztán átnézett a nővére válla fölött, és integetni kezdett a másik lánynak is. Mizuki alaposan megölelgette a testvérét, és két hangos puszit nyomott az arcára, ami láthatóan nagyon tetszett Aotónak, mert hangosan felkacagott mind a kétszer.

– Szia, tökmag! – borzolta meg végül a haját, mielőtt elengedte volna. A gyerkőc vidáman nézett körül a szobában, tanulmányozva a környezetét.

– Szóval én ölelést sem kapok, ő meg még puszit is! Ráadásul kettőt! Ne tagadd, láttam! – támaszkodott Miroku az ajtónak. A lány szikrázó szemekkel nézett rá.

– Nincs az a pénz, hogy megpusziljam az arcod. Ki tudja, tíz perce ki nyálazott össze!

– Csak azért nem látom el a bajod, mert nem vagyunk egyedül – vigyorgott Miroku valamivel jobb hangulatban. A testvérei közelsége legtöbbször feldobta a kedvét, bár rendszerint Aotón kívül elég gyorsan képesek voltak felborzolni az idegeit.

– Ne fáraszd magad bátyó, itt senki sem veszi be, hogy menő vagy!

Miroku nem felelt, helyette a kövér lányt figyelte. Bár látta néhányszor a húgával, sosem beszélt még vele. A lány általában kerülte a tekintetét, és mindent megtett azért, hogy egy másodpercre se maradjanak kettesben. Egyidős lehetett a húgával, talán az osztályuk is közös volt, bár Miroku nem ismerte annyira, hogy ezt biztosra vegye.

– Meddig maradtok itt?

– Egész héten nálam lesznek – lépett a szobába Kayo is, kezében egy tálcával, amin öt poharat egyensúlyozott. Lényegesen karcsúbb volt a húgánál, igaz, nem is szült négy gyermeket. Csak két fia volt, de már egyik sem élt vele. Az idősebb megházasodott és Amerikába költözött, a fiatalabb egy természettel foglalkozó magazin fotósa lett, és állandóan utazott. Az asszony néha azt sem tudta pontosan, hogy éppen Afrikában vagy Ausztráliában van-e.

– Azt hittem, ezen a héten próbáljátok az iskolai darabot – fordult Mizuki felé Miroku. A lány megvonta a vállát. Olyan közömbös hangot használt, amivel általában az volt a célja, hogy bosszantsa a bátyját. Csak két éve szedte magára ezt a nagylány vagyok már és derogál veled beszélnem stílust, de egyelőre nem mindig sikerült hitelesen alakítania. Most viszont remekül tartotta magát a szerepéhez. Miroku mindig úgy gondolta, hogy egyszer híres színésznő lesz. Már egészen kiskorától vonzotta a szereplés lehetősége, mindig a középpontban akart lenni, és egyáltalán nem feszélyezte a kamera.

– Minden nap délután kettőig. Mintha szükségem volna rá! Csak a béna partnerem miatt kell az egész. Képtelen megtanulni a szövegét. Nem is értem, hogy választhatták éppen őt mellém. A pasikkal mindig csak a baj van.

– Ezt a dumát én is ismerem, csak csajokkal – mosolygott Miroku.

– Jaj, de vicces valaki! – húzta fel az orrát Mizuki, a bátyja legnagyobb örömére.

– De ha te próbálsz, és Kayo néni dolgozik, ki vigyáz majd Aotóra? – váltott témát a férfi. Aoto, amint meghallotta a nevét, elrugaszkodott a nővérétől, és átszaladt a szobán. Nevetgélve kapaszkodott meg a hegyként fölé tornyosuló férfi lábában, és máris jelezte, hogy ölben szeretne lenni.

– Hagyd Mirót, kicsim, biztos elfáradt, amíg felcipelt ide – simogatta meg Kayo a gyermek fejét, de Miroku nem bánta, hogy még kicsit tartania kell a kisfiút. Jó érzés volt a karjába venni, belenézni a sötét szemecskéibe, belélegezni a semmihez sem fogható babaillatát, és hallani a csilingelő kacaját, ami az egész napját bearanyozta.

Erősen megölelték egymást, Kayót egykori férjére emlékeztetve, aki ugyanilyen fess és vonzó volt, amikor a fiait tartotta a kezében, mikor azok egy idősek voltak a kis Aotóval. Az asszony borzasztóan szerette a húga családját, a gyerekeire sajátjaiként tekintett, de akárcsak a testvére, ő is Miroku iránt érezte a legerősebb kötődést. Talán azért, mert rá vigyázott a legtöbbet, vagy mert a fiú egész életében rajongással tekintett rá, soha nem ellenkezett, és mindig tisztelettudóan viselkedett vele. Hiába volt égetni valóan rossz kölyök, nem lehetett nem észrevenni a melegséget, amit radiátorként sugárzott mindenki felé, aki közel állt a szívéhez. Asato és Mizuki sokszor visszabeszélt, engedetlenek és örök lázadók voltak, de Miroku csiszolatlan gyémántként ragyogta be a családja életét, és minden csínytevése ellenére sem felejtette el sosem, hogyan kell viselkednie a felnőttekkel szemben. Bármilyen rosszaságot követett el, bátran vállalta a következményeket, anélkül, hogy feleselt vagy hazudozott volna.

Kayo sajnálta, hogy a sors nem őt ajándékozta meg a csodálatos gyermekkel, ahogy az is szomorúsággal töltötte el, hogy Ryuzaki Tackey a húgába szeretett bele, noha akkoriban még neki csapta a szelet. A fellángolás csak addig tartott, amíg Camey össze nem ismerkedett a férfivel. Attól a naptól kezdve Tackey már csak a kisebbik lány felé mutatott érdeklődést.

Kayo nem volt féltékeny, hálát adott az úrnak, hogy a testvére ilyen mérhetetlen boldogságot nyert az égi szerencsekeréken, de az bántotta, hogy a saját élete annyira semmilyen volt Cameyé mellett. Hiába házasodott meg, és nevelt fel két remek fiút, igazán csak akkor érezte teljesnek az életét, ha Camey családjával lehetett. Talán azért, mert a férje nem volt olyan gyengéd és kedves, mint Tackey, vagy mert a fiai sosem igényelték annyira az anyai törődést, mint Miroku és a testvérei.

Csak akkor eszmélt rá, hogy elkalandoztak a gondolatai, amikor rájött, hogy a fiatal férfi kérdő tekintettel néz rá.

– Mit is kérdeztél?

– Hogy ki fog vigyázni Aotóra, ha senki sem lesz itthon? Csak nem akarjátok azt mondani, hogy magatokkal viszitek?

– Természetesen nem – mosolygott őszinte szeretettel a szemében. Forrósággal öntötte el a szívét, hogy az unokaöccse ennyire aggódik Aotóért. Minden kétséget kizáróan ő volt a legjobb báty a világon, még annak ellenére is, hogy alig látta a testvéreit. – Egy ideje rendszeresen Henára bízzuk ezt a feladatot. Édesanyád és én is elégedettek vagyunk, és szemlátomást a kisöcséd is odavan érte.

– Ki a fene az a Hena? – csodálkozott Miroku felhúzott szemöldökkel.

– Ő, te észlény! – mutatott a barátnőjére Mizuki. Mirokunak fogalma sem volt, hogy a lányt Henának hívják. A húga általában Cordovaként utalt rá.

 Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
Heaven and Hell 19. rész, 10.0 out of 10 based on 1 rating