Nem érdekelt semmi, csak rohantam, ahogy a lábam bírta, majd megálltam egy saroknyira a házamtól, hogy kifújjam magam, és körbe kémleljek, biztonságos-e tovább mennem. A jelen helyzet kísértetiesen hasonlított arra, mikor még az én világomban is a sötétség uralkodott, és a fényismerőknek menekülniük, bujdosniuk kellett. A nép ellenünk fordult, és vadászni kezdtek ránk. Az elején úgy tűnt, hogy elvesztünk, és pusztítóink nyernek. Minden férfit elfogtak, és kivégeztek, aki a megtértek közé tartozott, a bátyámat is, aki engem vitt a fénybe. Szabályt megszett lévén a köztünk lévő erős testvéri kötelék még akkor is fenn állt, mikor megtisztult, így nekem is utat mutatott. Így egyedüliként éltem túl a vérengzést, mivel női testben gyanú felett álltam. Kezdetben, a megtérítendő világokban, az uralkodó nemnek mutattunk utat, hogy a későbbiekben ők segítsék a többiek megvilágosodását. Váratlanul ért bennünket a Föld előtti világban elszenvedett kezdeti kudarc. Ott tanultuk meg, hogy célravezetőbb, mindkét nembéliek között téríteni. A Földön már alapból ezt a módszert alkalmaztuk, azonban megnehezítette a térítést az őslakosok gyanakvó természete. Bár óvatosságra intettek bennünket a Fényistenek, mégsem voltam elég körültekintő. Hibáztam. Most pedig eljött az idő, hogy rendbe hozzam azt, amit elrontottam.

Egyre feszültebbé váltam, ahogy telt az idő. Két órája kellett egyedül hagynom a frissen megtérítettemet, hogy magam után csaljam az üldözőket. Ha mellette maradok: végünk, mégis gyötört a bűntudat, hogy az átváltozás küszöbén magányosan kellett szembe néznie önön sötétségével. Reméltem, megérti, hogy nem tehettem mást, és továbbra is bízni fog bennem. Elvégre az volt a küldetésem lényege, hogy támogassam küzdelmét és együtt legyünk úrrá a benne lakozó gonoszon.

    Alig pár napja kezdődött csak el a szorosabb ismeretségünk, de mintha már évek óta ismerném. Ahogy ott álltam a ház mellett az idő megnyúlt és végtelenné vált. Az emlékek olyan élesen jelentek meg lelki szemeim előtt, mintha a valóság lenne. Mindent világosan láttam magam előtt arról, hogy hogyan is kezdődött az Ő új élete.

    Nem könnyű ebben a világban a férfiakkal, nehéz meggyőzni őket bármiről is, mert szerintük ők mindent jobban tudnak, ami részben igaz is. Ő is ilyen volt. Nem hitte el, hogy tisztátalan, és hogy a testét démoni vér szennyezte. Váltig állította, hogy ez nem igaz, hogy ilyen nem létezik. Sokat beszélgettünk, többek között erről is, és elmondtam neki, hogyan látom én ezt a dolgot, de nem fogadta el az igazságot, hogy a sötétség igen is benne van. Ezt bizonyítani is tudtam volna, de nem engedte, pedig a vére fekete volt, olyan mint a többieké, ezt biztosan tudtam, de ez az érvem se volt elég neki. Pár találkozás után kissé gunyorosan ugyan megígérte, hogy majd ő kiűzi magából a gonoszt, de nem hittem neki, mert tudtam, hogy az én segítségem nélkül erre nem képes.

    Napok, hetek teltek el várakozással, de nem aggódtam, tudtam, hogy végül helyesen dönt majd. Igazam lett. Hat nappal ezelőtt megkeresett, elnézést kért, hogy eddig nem jelentkezett, de néhány dolgot el kellett intéznie. Aztán elmondta, hogy belátja igazam van, és szeretne megtisztulni. Ennek nagyon örültem. Megígértem, hogy végig mellette leszek, segíteni fogok neki, és vigyázok rá. Sajnos ebben a világban is óvatosnak kellett lennem, mert könnyen úgy járhattam, mint nálunk az első férfiak.

    Minden mozzanatra pontosan emlékszem. Megbeszéltünk egy találkozóhelyet, ahova el is jött, de a démon, aki benne élt, elárulta. Mások is jöttek vele. Az árulás nem ért váratlanul, én is készültem, hogy ha kell, bármi áron megvédjem őt. Tudtam, hogy komoly és megtisztelő feladatot szántak neki vezetőim, és az én feladatom, hogy elindítsam ezen az úton.

    Kihalt helyen volt a találkozó. Réges-régen elment innen mindenki, aki nem akart az árnyak fogságába kerülni. A múltban akár szép is lehetett, kedves házak, kedves emberekkel. Volt itt iskola, játszótér, városháza, hivatalok, szebbnél szebb boltok. Mára viszont már halott volt, elhagyta az élet, nem nevetgélt senki a játszótéren a gyerekekkel, senki se szalad a boltba, mert elfelejtett egy lényeges hozzávalót az ételhez. Mindent belepett a halál kósza árnya és komor béklyóba fogta. Kopár és üres utcák, elhagyott autók, házak, ezek nyújtottak most biztos menedéket nekem. A szél néha belekapott a fák csupasz ágaiba, szemetet, újságot és szertefoszlott álmokat sodorva magával. Talán még békésnek is hathatott volna az elénk táruló táj, de a halál és a sötétség figyelmeztetően lebegett a város felett arra várva, hogy mikor csaphat le gyanútlan áldozatára.

    Az utca legvégén álltam, és néztem a kocsija okozta porfelhőt, ami úgy táncolt a széllel, mintha régi ismerősök lennének. Visszaléptem a ház takarásába, amikor megláttam Őket. Bosszúság mardosta a szívemet, mert elárult, de tudtam, hogy ő soha se tenne ilyet. A benne lévő rosszra, arra a szörnyetegre haragudtam, ami minden jót bekebelez és megfertőz a hazugságaival.

    A tervemet már kigondoltam, lassú léptekkel haladtam feléjük a romok között. A házak mára már csak árnyékaik voltak önmaguknak, de engem engedelmesen elrejtettek a figyelő szemek elől.

– Marien! – jött egy kiáltás, mely úgy hasított az éjszaka csöndjébe, mint villám a koromsötét égboltba. Nem válaszoltam. Addig nem is állt szándékomba, míg meg nem szabadítom az árnyaktól. Hárman jöttek vele, kettőjükön fehér ruha volt, de ezzel nem tudtak megtéveszteni, az álruhájuk alatt velejéig romlott lelkük rejtőzött.

    Az égiektől segítséget kaptam. A fény egy katonája lett a társam a csatában. Minden térítőnek, volt egy harcosa, aki vigyázott rá, és segítette a feladatában. Lassan közelítettük meg őket, és vártuk az alkalmas pillanatot, ami hamar el is jött. Mindig együtt mozdultunk, mintha egész életünkben ezt gyakoroltuk volna. Gyorsan és pontosan cselekedtünk, nem volt idő gondolkodni, csak tettük a dolgunkat. Egy hang se hagyta el áldozataink torkát, úgy hulltak a porba egymás után.

    A harmadik egy fekete ruhás katona, aki kétséget kizáróan egy volt a jól képzett harcosokból álló árnyhadseregből, de a fény gyermekével szemben egyedül nem volt esélye. Támadásunk meglepte, de hang neki se hagyta el száját, mikor megtért a sötétségbe. Szerencsémre Ő elég messze volt már, így nem vett észre az egészből semmit. Így, hogy már biztonságban tudtam a szörnyektől, a szívem valamelyest megkönnyebbült. De tudtam, hogy a neheze még előttünk van.

    Ahogy számítottam is rá, mikor rájött, hogy már csak egyedül van, megrémült, a benne lévő démon meg őrjöngött és átkozódott. Messzebb álltam ugyan, de jól láttam a szemében az értetlenséget és a fájdalmat, de a lelke szinte könyörgött nekem a megváltásért. Pontosan ezért választottam őt, egy tiszta lelket nem lehet csak úgy a mélységbe taszítani.

    Segítőm még a közelben várakozott, mert szükségem volt rá, de nem avatkozott közbe, csak figyelt. Néhány lépéssel egészen közel mentem választottamhoz, mire Ő a karjaiba zárt, s az arcát a boldogság könnyei áztatták, hogy újra láthat.

    Teste remegett a kettősségtől. A lelke a fényt és engem választott, de a sötétség a homályt vágyta újra elérni. Ez a benne lévő harc döntésképtelenné tette, így inkább elkábítottam. Éppen csak annyira, hogy az éber lét határán lebegjen. Féltem, ha nagyobb dózist kap, olyan mélyre rántja őt a feketeség, ahonnan már én se tudnám felhozni.

    Sietnünk kellett, hogy mielőbb biztonságba helyezzük és elkezdjem a szertartást, mert biztos voltam benne, hogy keresni fogják. Úgy gondoltam, hogy ha nem visszük messze attól a helytől, mint ahol a találkánk volt, akkor ott biztosan nem fogják keresni. Igazam lett. Olyan sötétek voltak ezek a lények, hogy egy ilyen egyszerű trükkel is meg tudtam vezetni őket. A házam teljesen átlagosan nézett ki, mindig is igyekeztem a lehető legjobban beleolvadni a környezetembe.

    A szertartás nem egyszerű és hazudnék, ha azt mondanám, hogy fájdalommentes. A lélek gyötrelme kivetül a testre, és aztán azt sanyargatja kíméletlenül. Mindeközben a testben lakozó démon gyalázkodik, szitkokat szór és a sötétség erőit hívja. Ezt nem engedhettem meg, így míg a démon benne lakozott, kénytelen voltam bekötni a száját. Ez nem tetszett neki, és ezt nem csak láttam rajta, de már éreztem is. Kezdett kialakulni a köztünk lévő kötelék, így mindent érezni fogok majd, amit ő is, és így jobban tudom majd segíteni az úton. Még kába volt, de már fémszínű könnyei áztatták az arcát, amiért mérges voltam a fekete vérre, ami kínozta. Ha képes lennék gyűlölni úgy igazán, mint az emberek, akkor azt tenném ezzel az átokkal. A fertőzött vért, ami mindenkiben benne van születése óta, kicseréltük fényre, de ezt csak mi tudtuk megtenni. Ezt az Istenek tanították meg nekünk, mikor eljöttek közénk.

    Aztán elérkezett az a pillanat, hogy végleg megszabadítsam a rossztól. A hangszigetelt szoba, ahol voltunk, a ház pincéjében volt kialakítva, így kellően el volt rejtve a kíváncsi szemek elől. A berendezés minimális volt. A kandalló gyönyörű fehér fénnyel tudott égni, ez biztosította a fényt és a meleget. Az ágy, amin feküdt, egészen közel volt a tűzhöz, ami melegítette, én egy széken ültem mellette és figyeltem.

    Kezdett magához térni, így nekiálltam lekötözni a kezét és a lábát, mert tudtam, hogy hiába mondott igent korábban, most valószínű már menekülni akarna és ezt nem hagyhattam. Mikor kész voltam, elővettem egy rejtekhelyről az Ezüstpengét. Ez volt a fegyver neve, amivel szabad utat nyitottam a gonosznak az ártatlan testéből. Hozzáléptem, és vékony vágásokat ejtettem rajta, a fekete vér meg úgy menekült belőle igéim hallatán, mintha mindig is erre vágyott volna. Fényt hozó szavaim betöltötték a körülöttünk lévő teret, és ezüstös hálót font körénk. A védelem teljes volt, a tisztulás megkezdődött.

    Fogtam a kezét, mellette voltam, ezt ígértem neki, és a fényt az út végén, mint már oly sokaknak. Hangját nem hallhattam, még erős volt benne a szörny. Nyugtató szavakat suttogtam neki, remélve, hogy azok majd enyhülést hoznak neki. Elmeséltem, hogy nem ő az első, akit a fénybe viszek. Sokan voltak már előtte is, akiket már megmentettem, és még sokan várnak erre az ajándékra. Az idő lassan húzta maga után ólmos lábait, elhúzva ezzel a megtisztulás végtelennek tűnő folyamatát. De történt valami.

    A fényharcos újra megjelent, és egy üzenetet hozott: El kell hagynod őt! Alig akartam elhinni szavait, de a veszély valós volt. Szomorú voltam, hogy a legnehezebb órákat egyedül kellett végigharcolnia. A szívem sajdult bele a fájdalomba, hogy szavamat kellett szegnem. De nem tehettem mást, ha akkor nem indulok, ránk találnak, és minden eddig elért eredmény hiábavaló volt. Indulásomig a kínjai valamelyest enyhültek, így levettem szájáról a kötést. Halvány mosoly suhant át az arcán. Elmondtam, hogy el kell mennem, de hamarosan visszajövők hozzá, és akkor már minden rendben lesz. Ellenőriztem a kötést a kezén és a lábán, hogy nem lazultak-e meg, bár gyenge volt, de jobb az óvatosság. Könnyes szemében elárultság és fájdalom lakozott. Egy csókot leheltem remegő ajkaira, majd magára hagytam a fehér láng őrizetében.

    A harcos velem tartott, mint már oly sokszor. A feladat egyszerű volt, el kellett csalnunk a sötétséget, hogy újra biztonságos legyen a rejtekhelyem. Ez amolyan macska egér játék volt, de míg ők azt hitték én vagyok az egér, a helyzet valójában fordítva volt. Álruhában jártunk a megtévesztettek között, de voltak olyan pillanatok, amikor felfedtük magunkat. A mézesmadzagot mindig bevették, és úgy követtek minket, mint hű kutyák a gazdájuk lába nyomát. Valamiért viszont sokkal nehezebben tudtuk lerázni őket, mint máskor. Sokkal éberebben figyeltek. A szél hozta felénk gonoszságtól terhes gondolataikat, melyek vihart korbácsoltak lelkemben. Egyre fárasztóbbnak éreztem, hogy erőt vegyek magamon, és kizárjam ezeket a hangokat, de célom, hogy megmentsek egy értékes lelket, mindig új erőt adott.

    Az út hosszabbra nyúlt, mint terveztük és választás elé kényszerített, vagy visszamegyek hozzá, és megtalálják vagy tovább folytatjuk a megvezetésüket, de azzal halálra ítélem őt. Egyik megoldás se volt ínyemre, de az idő sürgetett, és döntenem kellett. Ami viszont nagyon nem tetszett, hogy egyre közelebb és közelebb tudtak kerülni hozzánk. Nem engedhettem meg, hogy elfogjanak, határoztam el magamban. A terv, lassan kezdett alakot ölteni a fejemben, és megvilágosodásként ért, mikor kész lett. Újra meg kell tenned! – visszhangzott a fejemben a gondolat. Ránéztem kísérőmre, aki szavak nélkül is megértette szándékomat. Meghajolt előttem, majd folytatta az utat, amit eddig közösen jártunk. Én meghúztam magam, onnan figyeltem távolodó alakját, amit idővel elnyelt a sötétség örvénylő tengere.

    Várnom kellett, hogy a megfelelő időben tudjak indulni. Nem hibázhattam, egy esélyem volt csak, és ez olyan energiákat mozgósított bennem, amikről már rég megfeledkeztem. Sokáig éltem a sötétek között és kezdtek engem is elhomályosítani, de most, ebben a pillanatban újra éreztem, hogy ki vagyok, mire vagyok képes, és mi végre vagyok a Földön. A fényt keresem és megóvom a sötétség ártó szándékaitól. Harcos vagyok, a fény gyermeke, egy térítő.

    Futottam, és nem néztem hátra, álcám biztonságában észrevehetetlen voltam a kíváncsi szemek számára. Több mint két óra telt el mióta elhagytam őt, nem volt vesztegetni való időm. Vihar tombolt körülöttem, a gonosz megérezve, hogy újabb csatát vesztett, éktelen haragjától csak úgy örvénylett a feketeség. Nem kímélt semmit és senkit, mint már annyiszor. Már csak egy saroknyira voltam a házamtól, mikor megálltam. Megpihentem egy lélegzetvételnyi időre, hogy megtudjam, senki sem követett.

    Az emlékeim pillanatok alatt visszarántottak a jelenbe, és megvilágították a feladatomat. Normál tempóban indultam tovább, mintha én is csak egy lennék a tömegben. Az ajtó zárja könnyen nyílt, nem érintették illetéktelen kezek, nem találták meg őt. Sikerült! – adtam hálát a fénynek.

– Ó kedves, itt vagyok – szaladtam azonnal ágyához, melyet már teljesen körülvett a vér. Nem sokára vége, könnyebbültem meg.

    A szemében azonban csalódottságot véltem felfedezni. Biztos az árnyak szólhattak hozzá, azok mérgezhették meg sajgó lelkét. Füléhez hajoltam, és halkan igéket mormoltam így tisztítva meg gondolatait.

– Ó én figyelmetlen! – kaptam fejemhez. Észre se vettem reszkető testét, a viszontlátás öröme teljesen elvakított. Gyorsan kendőt hoztam, és megtisztítottam. Minden négyzetcentimétert alaposan letöröltem, legvégül az arcán húzódó barázdákat is megszabadítottam a gyötrelem mocskától. Szemébe néztem, és láttam, hogy még velem van, de az idő közelgett.

– Kérlek, ne tedd ezt – kérte esdeklőn, de nem engedhettem neki, nem tehettem. A fénylő tűz felé néztem, melynek lágy zenéje simogatta elmém. Ott pattogott egy karnyújtásnyira mellettem, üdítve lelkemet akár egy szapora szívverés. Megbabonázott a fénye, hívogatott, csábított, és szinte kérte, hadd ölelhessen magához. De kérését megtagadtam, mert most, nem ez volt a sorsom. Visszafordultam az ágyhoz, a szemébe akartam nézni, látni akartam teljes valójában, de nem engedte. Az ördög lakott még benne, mely már érezte a halált.

    A tűzben izzottak a fémek, fehéren s lágyan, ez űzi el majd végleg a démont a pokol legmélyebb pontjára. Kedvesem végül mégis rám nézett. Láttam rajta a szabadság utáni vágyat és még valamit. Furcsa érzés kerített hatalmába, mikor megpróbáltam megfejteni, hogy mi is az. De mivel csupán pár pillanat volt, és már kezdett homályosodni a tekintette, így nem foglalkoztam vele. Lecsukta szemét, és álmot kergetett. Árny szólította őt, hívta magához, hallottam hazug szavait, mellyel ámított.

– Nem veszed el tőlem! – kiáltottam és lágyan cirógatni kezdtem, mire teste megmerevedett. Szemei felpattantak, s engem keresett az izzó szürke szempár.

– Miért nem hagysz elmennem már? – nyögte. Vonásai ellágyultak, arca kisimult, de már nem figyelt válaszomra.

– Ígérem, nemsoká szabad leszel, s a fájdalom nem fog kínozni többé – mosolyogtam. Testén megcsillant a verítéke, ragyogott akár a frissen hullott hó a hold fénysugaránál. Halkan csepegett a földre a fekete halál, mely lassan hagyta el a megfáradt testét. Ideje volt, hogy szabadon, béklyók nélkül szárnyalhasson, akár egy madár.

– Nézz rám kedves! – kértem. Arcát sötétség és homály kezdte befedni. Gyorsan kellett cselekednem. A tűzből kivettem egy kis kerek fémdarabot, amit a mellkasára fektettem, hogy megnyíljon a lelke, s elfogadja a tisztaságot és a fényt. Néma kiáltása zene volt fülemnek, mellyel befogadta, s eggyé vált vele. Éreztem, ahogy a szívébe zárja azt. A fehéren izzó fémpántokat, melyek lezárják a csuklóin és bokáján lévő sebeket, gyorsan egymás után rátettem a helyükre. Ordítása, már nem volt néma szerenád. Mellé álltam, és megnyitottam a lelkem, hogy a fény egy darabját, melyet magamban hordok, az ő testébe helyezzem. A mellkasán lévő fémdarab felvette új tulajának jellegzetességeit, és kialakította a végleges formáját, de még mielőtt megszilárdult volna, magába vonzotta a belőlem kiszakadó darabot. Az egyesülés megtörtént, megtisztult a szennytől. Testét itt-ott még feketén vonta be az ártás, ideje volt, hogy végleg megszabaduljon tőle. Fehér kendőt mártottam az ezüstös vízbe, azzal mostam tisztára testét, ami a gyógyulás útjára lépett. A folyamat néhány óra alatt lezajlott, de már pár perc után magához tért.

    Nem szólt semmit, csak nézett. Tökéletes pillanat volt, ilyen lehetett, mikor két angyal egymásra talál. Harmónia és béke költözött a házba, a gonosznak már soha többé nem volt itt helye. Úgy egy óra telhetett el, mikor úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy szeressük egymást. Ő is megerősödött már annyira, és én is készen álltam. Érintésem nagy hatással volt rá, fáradtságának hirtelen hűlt helye volt csupán, kiéhezve vágyott rám.

    Eloldoztam, és közben megvizsgáltam gyógyuló sebeit, minden rendben volt. A pántok is a helyükön voltak, szerencsére ezeket csak mi láttuk, a sötétek nem. Miután megszabadítottam béklyóitól, szemügyre vettem a teste minden négyzetcentiméterét, és egy belülről jövő elégedettség töltött el. Ez a helyzet tejesen új volt nekem, még sosem csináltam ilyet, nem volt rá szükségem. Hagytam, hogy megfogja a kezem, és magára húzzon. Ajkunk összeért, csókja bársonyos volt és kimért. Cirógatott, hol az ajkával, hol a kezével, éreztem, hogy a testemet forróság önti el. Lassan haladtunk, mert fontos volt az időzítés. Légzésem felgyorsult, és a szívem hihetetlen tempóban kezdett verni. A levegő fehéren izzott körülöttünk, a teste feszült a vágytól, és engem várt. Levettük minden ruhánkat, úgy folytattuk a másik felfedezését. Ő irányított, mit és hogyan tegyek, majd óvatosan ágyékához vezette lüktető testrészemet, és közben mélyen a szemembe nézett. Teljesen megzavart a tekintete, ahogy ott feküdt az ágyon, én meg fölötte vártam a folytatást. Erősen markolta a csípőmet és lassan ráültetett felálló hímvesszőjére. Fájt, és megakartam szakítani a folyamatot, de nem hagyta.

– Bízz bennem! – mondta ellentmondást nem tűrően, és folytatta. Egyre jobban feszült az egész ott lent. Most az én könnyeim csordultak ki. Minden egyes mozdulatára olyan érzésem támadt, mintha szét akarnék szakadni. Aztán megálltunk, ekkor láttam, hogy teljesen bennem van. Kapkodva szedtem a levegőt, mintha kilométereket futottam volna.

– Gyere, feküdj rám – kérte lágyan, és a mellkasára húzott. Ez megint nem esett jól, majd gyengéden a hátamra fektetett, és ő volt felül. Lassan mozogni kezdett. Kellemetlen volt, és már nem akartam ezt az egészet. Aztán a tempót egyre gyorsította, közben hol ajkaimat csókolta, hol a kezével a melleimet masszírozta. Egyre vadabbul járt ki és be bennem, és ettől elkezdett bizseregni valami a bensőmben. Az érzés egyre fokozódott, és már egy cseppet sem volt ellenemre. Éreztem őt, és tudtam, hogy valami nagyon jó vár rám. Szerelmünk beteljesülésének kapujában álltunk, én magamba fogadtam őt, és ő végtelennek tűnő melegséggel ajándékozott meg. A gyönyör hangjai, mint megannyi csillagszóró szórták szikráikat, s tiszta lelkünk magasan szárnyalt a boldogság szárnyán. Többször is élveztük a vágy magasba repítő útját, fürödtünk a boldogságban, mint egy angyalpár.

    A fény idővel halványodni látszott, a varázs lassan megszűnt körülöttünk. Sűrű sötétség borult ránk, és én nem láttam őt többé. Ránk rontottak az üldözőim, és elszakítottak minket egymástól. Elrabolták tőlem bosszúból, mert a fénybe vittem.

    Az ellenség kezére jutottam. Elvesztem. Azt suttogták, hogy csak segíteni akarnak nekem, de nem hittem nekik. Hiába festették fehérre a falakat ott, ahova vittek, hogy azt higgyem nem történt baj. De megtörtént, elvették tőlem, s nem engedték hozzám. Szárnyak nélküli angyal voltam egyedül a sötétségben. Mindenhol a förtelem katonái hemzsegtek, de tudtam nem szabad félnem. Éreztem, hogy többé már nem vagyok egyedül. Bennem élt őbelőle egy kis rész, és tudtam, hogy azt soha nem vehetik el. Hittem, hogy a gyermek a fényben fog megszületni.

    Az emlékeim homályosak, hogy hova is kerültem. Csupán egy hatalmas kerítés és egy baljós épület képe maradt meg bennem, amióta magamhoz tértem, viszont a külvilágból semmit sem láttam. A falak, amik körbezártak, a padló, mind puhák voltak, még az ajtó is.

    Fogva tartóim sokszor eljöttek hozzám, megmutatták undorító mivoltukat. Kérdezték, hogy miért tettem, de hiába mondtam, nem értették. Folyton azzal jöttek, hogy elraboltam egy hivatalos személyt, egy nyomozót, majd megkínoztam, és ha ők nem értek volna oda időben, meg is ölöm. Azonnal visszautasítottam ezeket a vádakat, és elmondtam, hogy csak a fényben élhetünk boldogságban és békében, ezért tisztítottam meg a férfi lelkét. Azt is elmeséltem, hogy a mi népünk is átesett ezen az időszakon, és azóta minden megváltozott. Utópiában élünk, szolgálva Isteneinket, akik elhozták nekünk a megvilágosodást, és azért vagyunk itt, hogy mindezt megosszuk a Föld népével. Gyűlölettel fogadták érvelésemet, és azt hajtogatták, hogy őrült vagyok. Igyekeztem nem foglalkozni velük, és csak arra a csodára gondolni, ami bennem növekedett, amiről még csak én tudtam. Azon az éjjelen, mikor a férfivel együtt voltunk, egy új élet fogant meg bennem.

    Az idő lassan telt a négy fal között, csöndes magányomat csak az árnyak látogatásai szakították meg, de soha sem értették meg indokaimat, amik a tettemet igazolták. Képtelenek voltak elfogadni, hogy egy katonájukat felszabadítottam és a fénybe vezettem. Győzködhettem volna őket naphosszat, hogy ott mindenkinek jó lenne, és hogy nekik is meg kéne tisztulniuk, de hajthatatlanok voltak. Gondolom, ezt hívják fanatizmusnak. Talán engem is annak tartanak, de úgy érzem, a két dolog között igen nagy különbség van. Ahogy a fény és a feketeség között. A látogatásaik új eredményt nem hoztak. A kérdésikre mindig ugyanaz volt a válaszom, hiába próbáltak meggyőzni a magukéról. Fogságomban egyetlen vigaszomat gyermekem jelentette, mert arra nem kaptam semmilyen választ, a férfivel mi történt mióta elszakítottak tőle. Egyedül maradtam. A fényharcost hiába hívtam volna, tudtam, nagy a túlerő, nem győzhettünk volna.

    Mikor már jobban látszódni kezdett a hasam, és rájöttek, hogy állapotos vagyok, teljesen kiakadtak. Szerencsémre a bő ruhák alatt sokáig rejtve tudtam tartani a titkom. Ezt persze azonnal jelentették, és a vallatóim már meg is jelentek. A kérdések persze most jelenlegi állapotomra vonatkoztak, de arról egy árva szót se mondtam nekik. Próbálkoztak alkut kötni velem, hogy megtarthatom majd a gyermeket, ha elárulom ki az apja. De megtagadtam kérésüket. Egy orvos rendszeresen megvizsgált, hogy minden rendben van-e a babával, és más gyógyszereket íratott fel, mert azt állandóan szednem kellett.

    Az egyik vizsgálat után, mikor már a hetedik hónapban jártam, visszafelé kísértek a cellámba az ápolók, mikor egy furcsa érzés kerített hatalmába. A remény. Teljesen megváltozott a hangulatom tőle, tudtam, hogy történni fog valami. Az egyik nap, mikor látogatók jöttek hozzám, vallatóim, egy idegen is csatlakozott hozzájuk. Nemigen éreztem a különbséget közte és a többiek között, de valami belső hang azt mondta, hogy ő más. A vallatás ugyanúgy zajlott, mint máskor, az eredmény se változott. Egyszer félrepillantottam, és az idegent néztem, szemében különös fény izzott, de mikor meglátta, hogy figyelem, elfordította a tekintetét. Ez a reakciója rettegést váltott ki belőlem. Féltem, hogy nem lesz annyi erőm, hogy megvédjem magunkat. Még a gondolattól is remegni kezdtem, és jeges veríték kúszott végig a gerincemen. Vallatóim arcán mosolyt láttam, mintha csak arra várnának, hogy legyőzzenek, és megadjam magam, de én erős voltam. Nem győzhetnek le! A testem viszont már nem engedelmeskedett parancsaimnak, és vadul rángatózni kezdett.

    Aztán hirtelen sok minden történt, a fekete ruhás alak felém indult, aggodalmas tekintettel, felfedve előttem valódi kilétét, de nem tehetett semmit, mert a többiek is követték a mozdulatát. Éles sikoly hagyta el torkomat, mint akit halálos rémület kerített hatalmába. Szédült velem a világ, képtelen voltam megállni a lábamon. A föld és a falak is hullámozni kezdtek, akár a viharos tenger. Alig tudtam elhátrálni előlük cellámban, majd a lábaim is feladták a küzdelmet. Fagyos félelem vett körül és nem engedett, olyan volt, mint valami páncél. A sötétség a képembe röhögött és letaglózott, dermesztő ölelése kétségek közé sodort. Lágyan ringatózott velem a rettegés mocsarába, gonosz dolgokat suttogva fülembe. Szólongatott, hívogatott, kereste az utat a tudatomba. A testem már megszerezte, éreztem, de engem nem fog.

    Sirattam gyermekem, hisz még meg se született és máris a sötétségbe taszítottam, mert nem voltam elég erős. Talán az istenek akarták, hogy elbukjam. Rátettem a kezem a hasamra, hogy elbúcsúzzam tőle, a földi világ legtisztább lényétől. Kerestem a szavakat, amik illettek volna ahhoz, hogy kifejezzem a legmélyebb bocsánatomat, de minden egyes szó, amit mondani akartam, bennem ragadt. Belülről rágott, mint egy aljas féreg, mert hazugnak éreztem mindet. Emésztett a fájdalom, és a tehetetlenség, hogy elbuktam.

    Egy érintés, ami a kezemet érte, hirtelen reménnyel töltött el. A idegen szemébe néztem, és ő bólintott. Ebben a pillanatban mocorogni kezdett a gyermekem, mintha csak jelzett volna. Még nincs veszve semmi! – jött a felismerés, ami kirángatott a kétségbeesés útvesztőjéből.

    Cselekednem kell, most azonnal! – határoztam el magam. Aztán többé már nem féltem, csak féltettem az egyetlen életet, amiért képes voltam most bármit megtenni. Tudtam, hogy még túl kicsi és túl fiatal a világra jövetelhez. Nem biztos, hogy életben maradna, de a fényben már igen. Ez új erőt adott, hogy küzdjek a szabadságunkért. Egy erőteljes rántással, és néhány jól célzott rúgással leráztam fogva tartóimat, és szaladni kezdtem. Kivágódtam a cellám ajtaján és a hirtelen jött szabadság szinte szárnyakat adott. Szemeim azonnal a kiutat keresték és lehetséges fegyvert, hisz védelem kellett bármi áron. A többi fogoly biztatott és hangjuk erőt adott, hogy megvalósítsam az elhatározásomat, miszerint a szabad világban fogom megszülni a gyermeket. Egy felmosórúdban találtam meg a megfelelő fegyvert.

    Remény járta át a bensőmet, mikor fényt láttam meg magam előtt. Nem voltam egyedül, segítséget kaptam. Boldog szívem olyan ritmusba kezdett verni, hogy azt hittem menten kiszakad. Futottam a szabadságom felé és a hangok körülöttem kiabálva biztattak: „Tovább, ne add fel!” Én nem adom fel soha többé, hittem, hogy a fény megvédi az övéit. Üldözőim kiabáltak és üvöltöttek, mint a sakálok, szinte éreztem a bűzös leheletüket a nyakamban, mint már oly sokszor a kihallgatásokon. Csorgatták a nyálukat, bűnre csábítottak, de én mindvégig kitartottam.

    Már csak néhány lépés volt a fény kapujáig, mikor éles szúrást éreztem a hátamban, odakaptam a kezem és rájöttem, ennyi volt.

– Neeem! – ordítottam teli torokból. Még pár lépés – mondogattam magamban, de a fényt már nem értem el. Fekete kezek kulcsolódtak a karomra, a lábamra, a derekamra és visszarántottak a sötét mélységbe. Mielőtt még elértem volna a legalját, megragadtam egy hideg tárgyat és nagyot rántottam rajta. Éles fájdalom hasított belém, de már nem érdekelt, ha ezzel elpusztítom őket, akkor minden fájdalom megéri. Hallottam, ahogy egymásnak ordítoznak, orvosért kiáltanak, meg hogy vegyék már le a szekrényt róluk. Aztán már csak a szagukat éreztem egészen közelről, majd elmerültem az örvénylő homályba, ami csak húzott egyre lejjebb és lejjebb, hogy végül a fénybe érjek.

Dr. Hardon, Kedd, 2010. június 15.

    Az ablak előtt álltam, és figyeltem a természet ébredését. Sok világban megfordultam már, de a Föld páratlan szépségű bolygó volt. Minden reggel megcsodáltam a napfelkeltét, persze csak ha az időjárás is kedvező volt. Hiába láttam már több száz reggelt az ablakomból, valahogy mindegyik más volt, és mégis ugyanaz. Furcsa ez a kettősség. Mikor a Nap elhagyta a horizont vonalát, elindultam a dolgom után. Sok tennivalóm volt a mai napra.

    Az első és legfontosabb, hogy jelentést kellett tegyek az isteneknek a térítők munkájáról. Majd megkaptam tőlük a továbbiakra vonatkozó utasításokat. Szerencsére az eredményekkel, melyekről beszámoltam, elégedettek voltak, ami nagy megkönnyebbülés. Nem jó felbosszantani őket, ha jót akarunk. Elvégre tartozásunk van feléjük, amiért megmutatták a fényt, és ezt az adósságot, mi boldogan fizetjük meg.

    A szokott útvonalon mentem munkába, mint mindig. A túlélésünk kulcsa a rend, a fegyelem és az elhivatottság volt. Az utcán a megszokott arcokkal találkoztam, akik ugyanúgy igyekeztek a munkába. Többen siettek, valószínűleg késésben voltak, de nekem még volt tizenhét percem a találkozóig. A hátralévő idő bőven elég, hogy nyugodt tempóban beérjek. Az épület, ami előttem magasodott, egyszerre tükrözte a múlt szépségeit és a modernkor kirívó magamutogatós vonalait, érdekes kettősséget kölcsönözve a látványnak. Furcsák az építészek, sose értettem, miért keverik a különböző stílusokat, de azt hiszem, ezt hívják ők alkotói szabadságnak. Sajnos élnek is vele.

    Az épületbe érve, ami a Központi Bíróság volt, kellemes hőmérséklet fogadott, jobb mint a kinti nyári meleg. A biztonsági kapunál mindig ugyanaz volt az eljárás, ellenőriztek mindenkit, hiába ismerték már több éve, soha nem tettek kivételt, ez volt a szabály.

– Jó reggelt – köszöntöttem őket.

– Jó reggelt – jött a válasz, majd mikor mindent rendben találtak, máris a következő személlyel foglalkoztak. Összeszedtem a holmim az átvilágító pultról, majd a lifthez mentem. Egyből a nyolcadikra indultam, nem láttam értelmét benéznem az irodámba, ma szabadnapom volt. A lift csengetett egyet, majd kinyílt az ajtaja. Emberek szálltak ki és újabbak jöttek a helyükre. Ez minden emeletnél megismétlődött, majd a nyolcadikon én is kiszálltam. A folyosó végén volt a Bírónő irodája, ahova hivatalos voltam. Az ügy, mely miatt összehívta az érintett jogi képviselőket, igen kényes volt. Anno nagy port kavart, hetekig foglalkoztak vele az újságok és a televízió. Aztán a hirtelen támadt érdeklődés ugyanolyan gyorsan el is múlt, szerencsére. Az ajtón belépve egy kis előszoba szerűségben egy titkárnő, Miss. McMoon fogadott.

– Jó reggelt Dr. Hardon! – köszöntött.

– Korán jöttem? – érdeklődtem, mert még volt pár perc a megbeszélt időpontig.

– Nem, már mindenki itt van, csak önre várnak – tájékoztatott.

– Köszönöm. – Ezzel magára hagytam, majd kopogás után beléptem a szobába. Nem volt túl díszes, inkább szolidság jellemezte. A falakon kétoldalt végig könyvespolc tele könyvekkel. A szoba másik két oldalát hatalmas ablakok tették világossá, és a sarokban foglalt helyet egy egyszerű, de annál zsúfoltabb íróasztal, erre már mondható, hogy tipikus. Még nem jártam olyan ügyvéd, ügyész vagy Bíró irodájában, ahol nem lett volna tele az íróasztal a különböző akták halmaival.

– Jó reggelt, Bírónő! – köszöntöttem, majd biccentettem egyet Dr. Beljronnak, az ügy másik jogi képviselőjének. Őt bízták meg a nyomozó érdekeinek a képviseletével. Mi tagadás, jól végezte a munkáját, de fiatal kora miatt kevesebb tapasztalata volt, mint kollégáinak. Ezt a hiányosságot igyekezett egy olyan modorral ellensúlyozni, amiért jobb helyen simán eltennék láb alól, hogy emberi szófordulattal éljek.

– Jó reggelt. Ideje, hogy lezárjuk ezt az ügyet végre – vágott egyből a dolgok sűrűjébe. Sose szerette a mellébeszélést, hallott eleget belőle a tárgyalóteremben.

– Dr. Beljron, úgy vélem elég, ha csak néhány mondatban ismerteti az ügyet. Eleget foglalkoztunk már vele.

– Természetesen, Bírónő. Az ügyiratszám 547198634/2009, Miss Marien Whitesole huszonhat éves Los Angeles-i lakos. Vád: három rendbeli gyilkosság és egy rendbeli gyilkossági kísérlet. Ezek a bűnvádi eljárás során bizonyítást nyertek. Továbbá több rendbeli könnyű és súlyos testi sértés, valamint a hatóság elleni erőszakban szintén bűnösnek találták. Ezen felül több gyilkossággal és gyilkossági kísérlettel is összefüggésbe hoztuk, de ezek nem nyertek bizonyítást. A törvényszéki orvosszakértő megállapította, hogy a vádlott zavart tudatállapotú, súlyos téveszméi és paranoid képzelgései vannak, önmagára és a környezetére egyaránt veszélyt jelent. Kezelését tizenkét hónapja kezdték meg a városi pszichiátriai intézetben, ahonnan öt hónapja szökést kísérelt meg, aminek következtében életveszélyes sérüléseket szenvedett. Három nappal később megállapították az agyi funkciók leállását, beállt az agyhalál. A sérülései súlyossága miatt az orvosai úgy döntöttek, jobb, ha a gyermeket a világra segítik, így jobb ellátást tudnak biztosítani Miss Whitesole-nak. Egy héttel később belehalt a sérüléseibe. Holttestét 2010. Április 22-én helyezték örök nyugalomba a város hármas számú temetőjében. A gyermekről a továbbiakban a Kerületi Gyámhivatal gondoskodik, figyelembe véve a Bíróság kérését, hogy kizárólag titkos örökbefogadással lehet elhelyezni nevelőszülőkhöz.

– Köszönöm. Dr. Hardon, van hozzáfűzni valója az ügyhöz, mint a védelem képviselője? – fordult hozzám.

– Nem, bírónő.

– Akkor az ügyet ezennel lezártnak tekintem. Köszönöm mindkettőjük munkáját, elmehetnek – és ezzel utunkra engedett. A kölyök elővette nyálas stílusát a köszönéshez, majd távozott. Sosem értettem ezt a jellegű viselkedési formát, ahogy még jó néhányat az emberi viselkedésben. Már éppen készültem távozni, miután eltettem az iratokat, mikor a Bírónő, csak úgy a semmiből elindított egy beszélgetést, mindenféle bevezető nélkül.

– Tudja Frank, örülök, hogy végre vége ennek az ügynek – állt fel az íróasztalától, és odasétált az ablakhoz. Semmiben se különbözött egy átlagembertől. Középmagas, átlagos adottságokkal, de a fejében sokkalta több volt, mint azt bárki elsőre gondolná. Szerettem az eszes embereket, de óvatosan is kellett velük bánni, hogy a titkunk megmaradjon.

– Már éppen ideje volt, eleget csámcsogott rajta a sajtó és a média – hagytam helyben a meglátását.

– Sokat gondolkoztam, és van pár dolog, ami még mindig homályos, annak ellenére, hogy szakértői papírok tucatjait olvastam az esetről.

– Sok kérdés maradt megválaszolatlan, ehhez nem fér kétség – mentem bele a beszélgetésbe.

– Példának okáért, miért csak akkor vették észre, hogy terhes, mikor már elég szembetűnő volt? Ha jól tudom már a bekerülésekor végezni kellett volna terhességi vizsgálatot, sőt ezt havonta ismételni is szokták.

– Igen, ez tényleg jó kérdés. Gondolom a Pszichiátria belső vizsgálata majd kideríti, ki a felelős a mulasztásért, és megfelelő szankcióval él majd vele szemben.

– Van egy olyan sejtésem, hogy jó sokáig fog tartani az a vizsgálat – mondta halkan, gondolom csak úgy magának megjegyzésképpen. Majd miután kinézelődte magát, felém fordult.

– Nem tudja, hogy miért mondogatta folyton, hogy a vér fekete? – nézett rám. Na, igen. Jó kérdés.

– Én úgy tudom színvak volt, a születése óta. Csak a fekete és fehér színeket és azok árnyalatait látta – néztem vele farkasszemet, ezzel is nyomatékosítva az információ súlyát.

– Oh. Értem, és köszönöm, hogy elmondta – ez volt a végszó. Elköszöntem, majd kiléptem az irodájából és elindultam, hogy befejezzem végleg ezt az ügyet. Mikor eszembe jutottak a szavai, kifele menet az épületből, mosolyogtam magamban. Az, hogy köszöni rendben van, de, hogy érti? – ezt egy kicsit túlzásnak éreztem. Igaz, hogy az első tárgyaláson nem esett szó arról, miért látja a vért feketének, és az, hogy most elmondtam, szerintem csak még több kérdést vett fel ezzel az egész üggyel kapcsolatban, nem pedig megmagyaráz. Legalábbis én így láttam.

    A találkozó, ahova mentem, egy Sam Gordon nevű nyomozóval volt, legalábbis régen még állományban volt. Azóta kilépett és eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Egykori társai úgy gondolták, jobb is, ha így kezdi újra az életét, mint ha itt maradna, és állandóan a múltjáról faggatnák. Az újságok az első oldalon hozták le hihetetlen történetét, hogy hét hónap után csoda történt. Mert hányan is tértek magukhoz az agyhalálból? Segítek: eddig soha senki. Ez a fény ajándéka volt számára, és most, eljött az idő, hogy meghálálja azt, amit kapott.

    Házat egy csendes kertvárosban talált magának, az utcában még ketten laktak közülünk, óvatosságból. Tanulva a legutóbbi esetből, még körültekintőbben kellett tennünk a dolgunkat. Kopogtattam az ajtaján, mire hamar ajtót nyitott. Egy ideig csak figyelte az arcomat majd elmosolyodott, szélesre tárta az ajtót és behívott.

– Már vártam magát – nézett rám.

– Hoztam valakit önnek – a fényharcos, aki eddig láthatatlanul kísért, kilépett az álcázásból, és fényesen ragyogott a szobában, a karjában egy csecsemővel, aki úgy aludt, akár egy angyal.

– Marien az, igaz? – bámulta csodálattal az új jövevényt. Tehát felismerte, ez jó hír. Eddig a pillanatig csak reménykedhettünk, hogy akkor régen, kellően erős köteléket tudott kialakítani testvérünk ezzel a férfival, hogy ezzel is biztosítsa saját és népünk jövőjét, és nem utolsó sorban, hogy életre keltse a védelmezők egyikét.

– Igen, ő az. Eljött az idő, hogy most már maga vigyázzon rá. A harcos, addig a közelben marad, amíg Marien készen nem áll arra, hogy újra ellássa a feladatát.

– Értem. Kérdezhetek valamit? – fordult felém.

– Természetesen.

– Marien tudta, hogy ez fog történni vele, igaz? Ezért teremtette újra magát. – kérdezte immáron kezében tartva a jövőnk zálogát.

– Hogy mit tudott és mit nem, az még számomra is rejtély – mosolyogtam rá. Majd sarkon fordultam, és otthagytam a gyermekkel a karjában, hogy folytathassam a saját utamat a fény szolgálatában.

Vége

Szerző: Syro

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (1 vote cast)
Feketén fehéren, 10.0 out of 10 based on 1 rating