egy-csepp-ver

   A szerző (Macipáncica) saját bevallása szerint ez egy hirtelen felindulásból elkövetett szerzemény. Hát nem tudom, ha ilyet ír valaki hirtelen felindulásból, milyen lenne, ha még gondolkozna is rajta :P Most komolyan, ez az írás nagyon jó, iszonyatosan tetszett (simán lenyomja a Twilight Extrát, minden túlzás nélkül), fejet kell hajtanom a szerző előtt. :D Mindenképpen olvassátok el, mert tényleg nagy élmény… Remélhetőleg nem ez az utolsó, amivel Marcipáncica megörvendeztet minket. :D

   Elmosódott a kép, éreztem, ahogy a vér mély morajló hangja egyre lassabban és lassabban pulzál a fülemben … ha eddig féltem is, most boldog voltam. Tudtam, hogy erre vágyom, bárhogyan is lesz ezután, vagy nem lesz… nem érdekelt mi lesz velem, nem érdekelt semmi más csak ez a pillanat, amikor a gyötrelem helyét szép lassan átvette a hosszú, megnyugvással teli csönd…

   Idegesen babráltam a telefonomat. Nem igazán tudtam, hogy miért, hiszen nem vártam hívást. Hívást nem. Csak egyszerűen vártam, nem mertem még magamnak sem megfogalmazni, hogy mire. A mondat, ami „ha”-val kezdődött, és melyben minden ki nem mondott félelmem benne lapult, erőszakosan tört előre a fejemben. Küzdöttem ellene, nem akartam elképzelni sem, hogy mi lesz, ha ma nem jön el. Előző éjjel is itt volt, velem volt, átölelt – finoman, gyengéden, mintha óvni, védelmezni akarna – önmagától, önmagamtól…? És most hiányzik. Ittléte óta elviselhetetlenné vált a szoba. Jó lenne most beszélni valakivel, de egyedül vagyok, Charlie sincs itthon, és a magány már-már elviselhetetlenné vált. Lassan végigpásztáztam a falakat, elidőztem a képeken. Próbáltam minden apró részletet az emlékezetembe vésni. Azt játszottam, hogyha lekötöm a gondolataimat valamivel – valamivel, ami legalább nyomokban hasznosnak tűnhet – akkor kevésbé fájó a hiánya. Csinálni kéne valamit. Az iskolai tananyag és minden más tennivaló megvan. Mégis mit? Hirtelen eszembe jutott a mai áldozat. Krónikus ügyetlenségem legújabb tragikus vesztesége, a felhasadt farmerom. Hirtelen ez a jelentéktelen apróság hatalmas komoly célnak tűnt. Feladat, melyet el kell végezni, mely nélkül még lassabban vánszorog az idő. Gyors elhatározással ugrottam fel az ágyról, és az új hirtelen ötlettől vezérelve, ideges kezem máris a szekrényem alsó részében motozott. Itt kell lennie valahol. Kutattam, felforgattam mindent. Mire is van szükségem? Lássuk: tű, cérna… valami olló. Igen, olló mindenképpen. Merre lehet? Nem, nincs annyi idő! Most kell varrni, mert ha még egy percet is a kereséssel kell eltöltenem, megőrülök!! Igazából gyűlölök varrni, bármi más jobb, mint a varrás, és normál esetben egy gomb leszakadása is komoly kihívásokat állít fel elém, de most ez az utálat hirtelen megnyugtatónak tűnt számomra. Menekvésnek. Fogtam a ruhadarabot, és visszakászálódtam az ágyamra, a halk zene, ami eddig olyan idegesítőnek tűnt, kezdett lassan elviselhetővé válni. Most még a lassú melankolikus dallamok sem zavartak valahogy annyira. Letelepedtem a farmerral, a szürke cérnával, tűvel a kezemben és nekiláttam a feladatnak

   Először azt hittem csak valami zavaros elme szülte hallucináció. De nem, ő állt ott, az ablak mellett, lezseren a falnak támaszkodva. A kislámpa halvány fénye kiemelte markáns arcélét, szemei szinte izzottak a visszacsillanó narancsos fényben. Arcán most is az a meghatározhatatlan halvány mosoly bujkált, amit már annyiszor megfigyeltem, de megfejteni nem tudtam még soha. Nézett. Engem nézett. Ki tudja mióta állt már ott így, türelmesen, csöndben, elnéző mosollyal az arcán, magában talán azon szórakozva, milyen ügyetlenül küzdök mondvacsinált feladatommal.

- Mi történt? - kérdezett halkan, kedélyesen, mintegy magának mormolva.

- Semmiség, csak megtámadott egy faág… gally… vagy valami ilyesmi… - mondtam, és éreztem, ahogy a vér az arcomba tolul, és hirtelen nagyon szégyelltem magam az ügyetlenségem miatt. Nem mertem az arcába nézni, csak idegesen babráltam az ölemben a kis hegyes tűvel. Valamit mondanom kell neki, gyorsan, valamit, ami kevésbé bután hangzik. Kapkodva kutattam a fejemben valami kis csekély hazugság után, de a belsőmben szétáradt megkönnyebbülés – amit felbukkanása okozott –, teljesen leblokkolt minden logikus gondolkozást.

   Lassan mellém sétált, az ágy szélére telepedett és éreztem, ahogy végigsimít a hajamon. Ránéztem. Mosolya elbűvölt, és hirtelen már nem is érdekelt a kis hazugság. Hiszen ismer, tudja, hogy milyen vagyok. Az ő tökéletessége mellett az én ügyetlenségem banálissága már néha szinte fájt, de mintha nem vett volna erről tudomást. Vagy talán szórakoztatta is? Az arcáról legalábbis ezt véltem leolvasni.

- Én csacsi Bellám – dünnyögte. – Nem tudok mindig melletted lenni, hogy megvédjelek.

- Nem kell, hogy megvédj, nem történt semmi… csak… – elhallgattam.

   Nem tudom miért, de a megkönnyebbülésem egyre jobban feszítette a belsőmet, sírni akartam. Odahajolni hozzá, átölelni, magamhoz húzni, és csak szorítani erősen, olyan erősen hogy fájjon, de nem lehet. Ő nem hagyná… félt engem, és talán kicsit én is félek. Láttam a szemén, hogy különösen csillog, a megszokott aranysárga írisz mély mahagóni színbe váltott, ahogy engem figyelt. Arca komollyá vált, kicsit hátrébb húzódott tőlem és lehajtotta a fejét.

- Hát ma is eljöttél – próbáltam oldani a feszültségét.

- Igen, hisz megígértem - sóhajtott. – De, talán ma nem lett volna szabad, nem maradhatok veled sokáig.

- Értem - szomorúan bólintottam. – Hiányoztál… – suttogtam, és csöppet előre hajoltam, hogy kezemmel végigsimíthassak tökéletes márvány arcán. Rám nézett, csendesen mosolygott. Lassan lehunyta a szemét, és gyengéden megfogta a kezem.

   Végtelenül nyugodt arcán, gyötrelmes kifejezés futott át.

- BELLA NE!

   A kiáltás megrémített. Első pillanatban nem értettem semmit, csak a hirtelen felpattanó szemhéját láttam, és a sötéten parázsló vádló tekintetet. A szeme az enyémbe szegeződött, és hidegen csillogott.

- Miért tetted ezt? - kiáltotta dühödten.

   Értetlenül bámultam rá, sosem láttam még ilyennek. Megijedtem. Hirtelen zsibbadtnak éreztem a tagjaimat, és talán ösztönből húztam el a kezem az arcától. A sokk teljesen lebénított. A hófehér sima bőrön, vörös kis csík maradt a kezem nyomán. Baljós sejtelemmel kutattam, hogy mi történt. Nem, az nem lehet, hogy… Rögtön megtaláltam, amit kerestem. A tű acélos fénye megcsillant az ágyon előttem, és más is volt még mellette. Egy kis elmosódott folt… egy elmosódott, piros folt. A másodperc töredéke volt csak a felismerés, de a gyomrom fájdalmasan összerándult. Az ujjaimra pillantottam, és émelyegve láttam, hogy egy vékony kis karist vöröslik a középső ujjamtól egészen a tenyeremig. A hideg verejték és a fülem zúgása csak megerősített abban a felismerésen, amit már sejtettem. Megkarcoltam magam. Pont itt, és pont a legrosszabbkor. Felpillantottam, és megdermedtem attól, amit láttam. Nem nézett rám, összegörnyedve hajolt a gyűrött ágytakaró fölé, sűrű dús haja alig egy méterre tőlem. Az alkarján természetellenesen dagadtak ki az erek, és megfeszültek az izmok ahogy görcsösen behajlította az ujjait.

- Bella… menj el innen… - morogta fájdalmasan mély, ziháló hangon.

   Pánikba estem. A torkomat a feltörni készülő hisztérikus sírás fojtogatta, a gyomromban morajló remegés egyre erősödött, és abban a pillanatban meg sem tudtam mozdulni.

- Nem érted?? Takarodj! Tűnj innen! - A hangja még mélyebb volt, és valami állatias morajlással tört fel a torkából. Szinte önkívületi állapotban kúsztam az ágy szélére. Lassan mozogtam, túl lassan. Remegő lábakkal pásztáztam a padlót, szinte hallottam az ízületek kattogását ahogy megfeszített tagjaimmal leléptem az ágyról. nem akartam zajt csapni. Most olyan távolinak tűnt az ajtó, de miben is reménykedtem hiszen egy ilyen vékony szerkezet nem jelenthet igazi védelmet előle. Ha bántani akar, úgysem menekülhetek. Ha bántani akar… Az eddig elfojtott fájdalom szép lassan utat tört magának, a fájdalom, ami szinte tapinthatóan gyötörte Őt. Tudtam, hogy gyűlöli, ami történik, hogy legszívesebben eltűnne innen, hogy nem akar bántani, hogy mindent megtesz, ami az erejéből telik azért, hogy ne következzen be a legrosszabb, amitől tartani lehet. A szaggatott hangok, melyek zihálva törtek elő tüdejéből megbabonáznak. Még mindig nem mozdult, veszélyes dühösen morgó vadállatként kuporgott az ágy sarkán. Az izmok dühödten rángnak a ruhája alatt, a fény sejtelmes táncot jár az összegörnyedt tagokon. A kezdetben mérges, szinte önkívületi állapotból feltörő morgások elhalkultak, ahogy a fejét lassú mozdulattal felemelte. A szája vékony vonallá keskenyedett, ahogy minden erejével felülkerekedett lassan az ösztönökön.

   Az éjsötét tekintet a szemembe fúródott. Nem volt semmi vadállati a szemeiben, a narancsos lámpafényben csak dühvel keveredő szomorúság tükröződött rajtuk. Újabb erős fájdalom hasított a szívembe, gyűlöltem így látni őt. Hogy miattam szenved, és miattam kényszerült volna letérni az általa választott helyes útról. Vele akartam lenni, vágytam az érintését, a mámorító csókját, bármit megtettem volna csak hogy ebben a pillanatban mellette lehessek és megvigasztalhassam. Ahogy néztük egymást, a mellkasomból forróság kúszott lassan felfelé, a nyakamban az áradó vér hangosan pulzált, gyorsuló ritmusa a fülemben morajlott. A parázsló szempár tüze lassan elhalványodott, gyönyörű kisimult arca megadóan fordult el felőlem.

    El kell…ez… ez nem történhet meg soha többé – suttogta.

   Megrettentem az érzéstől hogy elveszíthetem.

- Edward. Kérlek, ne mondd ezt, tudod, hogy…

- Nem, Bella – szakított félbe. – Nem fogom ezt… magamnak… megbocsátani - szaggatottan mondta, minden szó közt fájdalmas levegővétellel -, mégis csak egy szörnyeteg vagyok… hiába próbálok ember lenni.

   Nem hagyhattam, hogy önmagát hibáztassa.

- Ne haragudj rám, ez nem a te hibád… én… én voltam megint… , jajj, Edward, annyira rettenetesen sajnálom!

   A könnyek, amiket eddig még sikerült visszatartanom, a szavakkal együtt buggyantak ki a szememből. Gyorsan határozottan mozgott, felkelt az ágyamról és az ablak felé hátrált. A szívem ijedten kalapált a mellkasomban. Nem akarom hogy elmenjen, ha elmegy talán sosem jön vissza. Ismertem már őt ennyire. Nem mérlegeltem, nem gondolkodtam abban a pillanatban csak ösztönből cselekedtem. Tudtam hogy gyorsabb mint én, ezért csak a meglepetés erejében reménykedhettem. Ha nem jön rá az első pillanatokban hogy mire készülök, akkor nyertem. És nem veszítem el. Persze csak ha megbocsát… nem lehet az, hogy nem bocsát meg, meg kell bocsásson azért amit most tenni készülök. Az ágyhoz ugrottam, szemem sarkából láttam hogy meghökkenve figyeli a mozdulataimat. Még mindig itt van, a szobában… sietnem kell… a tű ott volt ahol legutóbb láttam. Nem volt idő megtervezni semmit, csak remélhettem hogy a baj-vonzó képességem most is működik. Szinte megkönnyebbültem az éles fájdalomtól. Az összerándulás amit a hasító élesség okozott, émelygéssé alakult mikor a tudatomig is elért hogy mit tettem. Nem volt már annyira jó ötlet ez az egész. Dermedten emeltem magam elé a kezemet. A tű szinte alig látszott ki a húsból, mereven állt ki a tenyeremből. Szinte lassított felvételként láttam ahogy kihúzom, és élettelenül hullik magam elé mindkét kezem. Felfelé fordított kézfejemen lassan vékony érként folydogált lefelé a vér. Már éreztem a szagát, gyomromat az émelygés környékezte, fülem pattogott, szemem előtt zöldes foltok úszkáltak. Ránéztem. Elmosódottan észleltem az arcát, és az arra kiülő döbbenetet. Arckifejezése pillanatok alatt változott dühössé mikor rájött hogy mit tettem. Akkor már tudtam, hogy végzetes hibát követtem el. Hogy gondolhattam hogy ezért valaha is meg tud nekem bocsátani? Hogy lehettem ennyire önző és gyerekes? Az ösztönök, amiket annyira gyűlöl, amik ellen olyan régóta küzd, és amiket ennyire számító és aljas módon én hoztam elő belőle, győzedelmeskedni fognak rajta. Ennél nagyobb bűnt el sem követhettem volna ellene. Tehetetlenül omlottam össze, minden elveszett. El fog menni, és én üldöztem el. Nem azért, mert ügyetlen voltam, hanem mert gonosz és önző. Nem érdemlek bocsánatot, és életem végéig vezekelhetek a tettemért.

- Mit akarsz Bella? - morogta. – Hát nem volt épp elég az előbbi?

   Felnéztem, patakzó könnyeim elhomályosították gyönyörű, tökéletes arcát.

- Őrültséget tettem… kérlek, ne haragudj rám. Kérlek, mondd, hogy meg tudsz nekem valaha bocsátani!! Kérlek Ed…

- Nem! – szakított félbe –, hát nem látod mit tettél? Hogy mivel játszol? - hangja már közelebbről jött. Hideg csengése sejtelmes mély morajlássá erősödött a fülemben.

- Én csak…. én csak olyan szeretnék lenni, mint Te vagy! Hogy ne kelljen örökké aggódnod miattam, hogy szabadon szerethesselek, hogy…  - a mondat zokogássá változott, képtelen voltam befejezni, csak néztem a szemeit megbabonázva… és nem jött ki több szó a torkomon. Az arca centiméterekre volt az enyémtől. Fehér, márvány bőre,és vonásai tökéletessége még ebben a pillanatban is csodálattal töltött el. Sosem láttam még ennyire szépnek őt, ebben a pillanatban amikor közelsége nagyobb veszélyt jelentett rám bárminél, állatiasan tökéletes lénye teljesen elkábított. Hogyan lehetne valaki szörnyeteg, aki ennyire gyönyörű? Lassan, szinte önkívületi állapotban emeltem kezeim az arcához. Lehunyta szemét, és hosszas mély lélegzettel szívta magába a szagomat. Éreztem, ahogy kezei bilincsként zárulnak az alkaromra, és arcát beletemeti a tenyerembe.

- Szeretlek… – nyögtem. Fejét megemelve rám nézett, azzal a mélysötét szinte már bordósan parázsló tekintetével.

- Ennyire? – morogta elfúló hangon.

- Sokkal jobban – zokogtam. Ajka elé emelte sajgó tenyerem, nyelvének hideg érintésétől kellemes borzongás futott keresztül testemen. Szívem egyre sebesebben zakatolt, ki akart szakadni a mellkasomból. Ajka már a csuklómnál időzött, és lassan kúszott fölfelé. Forróság áradt szét dermedt tagjaimban, képtelen voltam megmozdulni. Erősen, határozottan fogott… talán ha kérném még elengedne… talán… De nem kértem, csak behunytam szemem és átadtam magam a furcsa kábulatnak. Remegve, szinte áhítva vártam mikor hasít belém éles foga, de csak bizsergető érintése vándorolt tovább a karomon. Lassan ledöntött az ágyra, és cirógatni kezdte az arcom. Éreztem hogy egész testével fölém magasodik, lassan hunyorogva nyitottam néztem rá. A szemét láttam meg először. Már nem aranybarna, de nem is fekete volt. Az egész írisze vörösen izzott ahogy engem figyelt. Bőre márványos fehérsége még jobban kiemelte a parázsló szemeket, melyben a vágy és a bűntudat keveredett valamivel,… valamivel, amihez foghatót még sosem láttam eddigi életemben. Halk nyögés hagyta el ajkamat, mikor ez a sátáni tekintet az enyémbe fúródott. Képtelen voltam elszakítani tőle a tekintetem, megdelejezett már nem vágytam semmi másra csak arra, hogy szétszaggasson, hogy kíméletlenül megsemmisítsen, hogy bármit megtegyen amit csak akar. Halk morgás tört föl a tüdejéből, és addigi gyengéd mozdulatait feledve, hirtelen a nyakamhoz kapott. Acélos szorítást éreztem a vállamon, és a fejemet is képtelen voltam többé mozdítani. A fájdalom meglepően gyenge volt, eleinte csak mintha valami kellemetlen érzést észleltem volna a nyakamon. Az első kínzó fájdalomhullám maga volt az elképzelhetetlen megsemmisítő gyötrelem. Testem abban a pillanatban őrülten küzdeni akart az életben maradásért, dühödten elfúló hörgéssel hánykolódtam erős szorítása alatt. Sikoltani akartam, kiabálni, aztán az elviselhetetlen fájdalom ezt az érzést is elnyomta, nem mozdultam többet, csak feküdtem és meredten bámultam a plafont. Úgy éreztem zuhanok, a szemem előtt sötét homályos ábrák jelentek meg. Sírni akartam, de nem jött több könny a szememből.

   Elmosódott a kép, éreztem ahogy a vér mélyen morajló hangja egyre lassabban és lassabban pulzál a fülemben, majd hiányzó helyét a csöndesen búgó andalító dallamok töltik be … ha eddig féltem is, a fájdalom már azt is megsemmisítette. Csak zuhantam a sötétségbe, és megszűnt minden körülöttem. Egy idő után a fájdalmat sem éreztem. Boldog voltam. Tudtam, hogy erre vágytam, bárhogyan is lesz ezután… vagy bárhogyan is nem lesz… semmi nem volt már fontos többé csak ez a tökéletes pillanat, mikor csókja nyomán a gyötrelem helyét szép lassan átvette a hosszú, megnyugvással teli csönd…

Szerző: Marcipáncica

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.8/10 (17 votes cast)
Egy csepp vér, 9.8 out of 10 based on 17 ratings