Nem túl közismert tény, mellyel csak az átfogóbb biológiai tanmenetben találkozunk, hogy az emberi száj mozgatóizmait kitehetjük akkora megterhelésnek, hogy bele tudjunk erőszakolni egy villanykörtét. Ez akár még egy nagyon jó móka is lehetne a fiatalság körében.

Csak egy baj van. Hogy azt onnan már soha nem szedjük ki. Ugyanis miután sikeresen beleerőszakoltuk a körtét a szánkba, és ezzel mintegy győzelemre vittük a szellemi forradalmat, rá kell jönnünk, hogy az izmok, melyeket annyira megerőltetünk az imént, begörcsölnek, de olyannyira, hogy nemhogy kinyitni nem tudjuk a szánkat, de azért is hálát adunk, hogy nem harapjuk ketté a villanykörtét.

Tanárunk csupán csak megemlítette ezt az órán, mégis, mikor visszaértünk a kollégiumba, már egyikünk sem emlékezett arra, hogy miről is volt lényegében szó az előbbi negyvenöt perc alatt.

Úgy esett, hogy hárman voltunk a szobában. Vagyis igazából csak ketten. Jóska és jómagam. A harmadik személy a kollégiumi vezetőség végtelen bölcsességével meghozott rendelete miatt nem lehetett a lakótársunk. Mert ő bizony lány volt. Évának hívták, egy évvel volt idősebb nálunk. Ő volt a hármas fogatunk (így neveztük a háromfős csapatunkat; tudom, nem túl fantáziadús, de csak jobb, mint a gittegylet) legnagyobb esze. Higgadt, megfontolt természete miatt egy időben sikertelen próbálkozásokat tettem arra, hogy mélyebb viszonyt tápláljak vele a barátságnál. Ma már inkább úgy emlékszem vissza ezekre a kísérletekre, mint életem legkínosabb pillanataira.

Mint már említettem, mikor visszaértünk a kollégiumi szobánkba, egyikünket sem hagyta nyugodni a kérdés: tényleg nem bírnánk kihúzni azt a villanykörtét onnan? Ezen addig-addig gondolkoztunk, míg Jóska, a maga pattogós stílusában felállt, és vastag keretes szemüvegét törölgetve kijelentette:

– Hozzatok elém egy villanykörtét! Istenemre esküszöm, benyomom, de ki is húzom onnan, mint a szél!

Természetesen próbáltuk lebeszélni, de Jóska egyszerűen ilyen természetű ember volt. Ha valamit elhatározott, attól nem tántorodott el addig, míg véghez nem vitte. Lehetett szó akármekkora őrültségről, ô hűen kitartott az elgondolása mellett. És ez az ötlet bizony őrültség volt a javából.

Éva végül hozott neki egy villanykörtét egy közeli üzletből. Jóska a kezébe vette, nézegette, mustrálta, mint béka a legyet, majd hirtelen bekapta.

Ha láttátok volna, amit én! El sem tudjátok képzelni, hogy mekkorára tudja nyitni az ember a száját. Nem is fűzöm tovább a szót, mert azt a látványt, ami akkor elém tárult, úgysem lehetne írásban érzékeltetni. Nagyjából öt perces vesződés után Jóska diadalittasan nézett fel.

Benyomta.

A körte teljesen eltűnt a szájában, csak a végén lévő kis csücsök látszott ki belőle. Megkapta a megérdemelt tapsát, körülrajongtuk, ünnepeltük, mintha csak a háborúból tért volna vissza. Az önelégült kifejezés akkor tűnt el az arcáról, mikor Éva azt mondta neki:

– Na, húzd már ki, mielőtt valaki más is észrevesz!

Rángatta, erőlködött, húzta-vonta, de a körte csak nem akart engedni. És így álltunk ott délután négy órakor a szobában. Jóska, szájában egy villanykörtével, mi ketten pedig kis híján eldőlve a röhögéstől. A fiú hol panaszkodott, hol pedig fenyegető szavakat mondott felénk ilyen formán:

– Ble, blöghögjetek thi, kish sharhásiak! Odblamebgylek, ashtán felhúgom ash össhes thökheitekth mandhuláhnak, ha nhem hagyhátokh abbha!

Nagyjából öt perc telt el így, aztán kijózanodtunk mind a ketten, és kezdtük felmérni a helyzet súlyosságát.

– Felhívom az ügyeletet – vontam meg a vállam. – Mást nem tudunk tenni.

A telefonhoz léptem, és tárcsáztam a számot. Háromszor csengett, majd egy éles férfihang szólt bele.

– Hallgatom, mi a panasza?

Ez volt az a pont, amikor nem tudtam mit mondani. Képzeljétek magatokat az én helyembe! Ti mit tettetek volna? Azt mondtátok volna neki, hogy: „Csókolom, az egyik barátom benyelt egy villanykörtét, és nem tudja kivenni. Azt hiszem, ki kéne jönniük, vagy van valamiféle bevett eljárás ilyenkor, amit telefonon keresztül is el tud mondani?”. Lecsaptam a kagylót.

– Bli a fhast blővels? – kérdezte egyre fokozódó dühvel… Szerintem nem kérdés, hogy kicsoda.

– Mégsem mondhatom azt nekik, hogy egy villanykörte áll ki a szádból – érveltem halálos komolysággal. – Vagy szerinted, komolyan vennének minket?

– Akkor hívok egy taxit – javasolta Éva.

– Minek?

– Bevisszük a kórházba.

Jóska lehajtotta a fejét, és majdhogynem zokogni kezdett. Éva a telefonhoz lépett, én pedig ott álltam tanácstalanul. Támadt ugyan egy remek ötletem, de aztán eszembe jutott, hogy a fényképezőgépemet tegnap odaadtam a barátnőmnek, hogy magával vihesse az osztálykirándulására.

Fél órával később már a taxi hátsó ülésén ültünk, útban az ügyelet – vagy Jóska számára a megváltás – felé. A sofőr egy magas, sötét bőrű férfi volt, mogorva külsővel, és rekedtes hanggal. Valamiért képtelen volt megállni, hogy meg ne kérdezze:

– Azzal a szerencsétlennel meg mi történt?

Gondolom, nem kérdés, hogy melyikünkre is gondolt. Mindketten Jóskára néztünk, mintegy megkérdezvén, hogy szabad-e beszélnünk róla. Megvonta a vállát. Kisebb gondja is nagyobb volt ennél.

Éva töviről hegyire beszámolt a taxisnak arról, ami aznap történt. A férfi figyelemmel végighalhatta, majd hatalmasat röhögött.

– Hogy lehetsz ilyen hülye, kölyök!? Ki az az állat, aki komolyan azt hiszi, hogy ki tudja venni onnan azt a körtét!? Ez egy baromság, bárki megmondhatja!

Az út hátralevő részében kénytelenek voltunk a férfi hangos hahotázását hallgatni, mivel, tekintve, hogy negyven perce még mi magunk is ilyen állapotban voltunk, nem volt szívünk azt mondani, hogy ugyan fejezze már be.

Végre elértük a kórházat. Kifizettem a taxit, majd bementünk, és bizonytalanul megálltunk a recepció előtt. Nem tudtuk, hogy ezzel az esettel valóban mehetünk-e a baleseti osztályra, de az tűnt a legvalószínűbbnek. A recepciós nő (két röhögéshullám között) azt mondta, hogy menjünk fel a harmadikra, és majd szólítanak

Így is tettünk. Az égiek megszánhatták Jóskát, mivel egy percet sem kellett várnunk. Az orvos beinvitálta őt a szobába, és azonnal nekiszegezte a kérdést:

– Mi az, fiam? Csak nem biológia órád volt ma?

Nagyjából húsz percig volt bent, ez idő alatt számos nyögést hallottunk. Először hangosabbakat, aztán egyre gyengébbeket. Közben Éva beletemetkezett egy magazinba, én pedig jócskán megfosztottam egy sarokban álló virágot a leveleitől.

Végre kinyílt az ajtó, és kijött Jóska. De esküszöm nektek, még nevetségesebben nézett ki, mint korábban! Állkapcsa úgy lógott, mint egy darab rongy. Egy zsebkendőt szorított a szájához, hogy felfogja a nyálát. Az orvos elmondása szerint két izomlazító injekciót kapott, mert csak így tudták kivenni a körtét a szájából. Azt mondta, pár óra alatt elmúlik a hatása. Ez némiképp megnyugtatott mindhármunkat. Átkaroltuk a barátunkat, és elvezettük a kijárathoz. Bízvást állíthatom, hogy a Titanic első vetítésén nem fogyott el annyi papírzsebkendő, mint ezen az alig száz méteres távolságon, hiszen szinte minden tízedik másodpercben ki kellett cserélni, ha nem akartuk azt, hogy a takarítónők hetekig minket szidjanak.

Mikor azonban elhaladtunk a recepció előtt, egy ismerős arcot pillantottunk meg. A sötét bőrű taxisofőr állt ott, és kezeivel hadonászva, akár egy gorilla, magyarázta, hogy a baleseti osztályt keresi, ugyanis attól a villanykörtétől, ami a szájában volt, nehezen ment volna neki a beszéd.

Szerző: DerekStoller

 

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (8 votes cast)
Egy biosz óra következményei, 10.0 out of 10 based on 8 ratings