Kora délután volt már, mikor Leopold megállt a rendőrség épülete előtt. Leláncolta a motort, a bukósisakját egy biciklizár segítségével a kormányhoz erősítette, és elindult a bejárat felé.

Bent egy tágas csarnok fogadta. A portás néhány méterrel előtte ült egy kisebb pult mögött. Idős, kövér ember volt, kék egyenruháján megfeszülve ültek a gombok, tokája felgyűrődött a ránehezedő áll nyomása alatt. Épp egy magazint olvasott, de mikor észrevette Leot, szája gonosz vigyorba szaladt.

– Na, nézd csak, kit lökött be a szél! Csak nem a helyi pizza bajnok személyesen?

Leo elmosolyodott, és a pult felé indult.

– Jó napot, Arthur! Sajnálom, de most nem hoztam el a szokásos nasiját. Ugye azért beenged?

A férfi arcán árnyék suhant át, és visszatért a magazinjához.

– Mit akarsz itt? – vetette oda a kérdést Leonak.

– Az unokahúgomért jöttem. Azt mondták, délelőtt kiszabták rá az óvadékot, szóval most már elvihetem.

– Miért nem hagyod inkább itt egy kis időre? Legalább lenne néhány olyan napunk, amikor nem kell felnyalnunk utána a szart.

– Nem szeretném, hogy elkényeztessék.

Arthur felnézett az újságból, és tekintetét Leo arcába fúrta.

– Nehogy azt hidd, hogy szórakozom. Az a kis taknyos annyi zűrt kavart nekünk az elmúlt egy hónapban, hogy a többi lecsukatott szemét lassan tanulni kezd tőle.

Leopold nem felelt, csak lehajtotta a fejét, és elmosolyodott.

– Szerinted ez vicces? – emelte fel rekedtes hangját Arthur. – Vicces, hogy hülyét csinál a rendőrségből? Talán még büszke is vagy rá, mi?

– Nézze, Arthur, egyszerűbb lenne, ha idehívná Lomex kapitányt, ő majd…

– Te csak ne mondd meg nekem, hogy hogyan végezzem a munkámat! Az unokahúgod is pont ilyen! Jó kis példaképe lehetsz, mondhatom! Mindig is a hozzátok hasonlók voltak az én legnagyobb ellenségeim!

– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Leopold. ¬¬– Én eddig azt hittem, hogy a gravitáció.

– Vigyázz a szádra, kölyök! – Arthur fenyegetően előredőlt. – Azt hiszed, csak azért, mert portás vagyok, így beszélhetsz velem? Könnyen el tudom intézni, hogy egy napra bent tartsanak. Megnézném, akkor mennyire vigyorognál.

– Egy napot kibírok vigyorgás nélkül.

Arthur már épp felállt volna, mikor egy éles női hang csapta meg mindkettőjük fülét.

– Leopold, miért nem szóltál, hogy itt vagy?

Miranda Lomex, a helyi kapitány közeledett feléjük. Hosszú barna haját copfba kötötte, szeplős orrán vékony keretes szemüveget hordott.

– Épp azon dolgoztam – válaszolta Leo.

– Köszönöm, Arthur! Innen átveszem.

A férfi még egy utolsó dühös pillantást vetett Leora, majd újra beletemetkezett a magazinjába.

– Tudod, egyszer egy kevésbé látványos belépőt is elfogadnék tőled – jegyezte meg Miranda, miközben felfelé haladtak a lépcsőn.

– Nem én tehetek róla, hogy még nem küldtétek nyugdíjba ezt a vadbarmot.

– Így is kevés az emberünk. Mindenkire szükségünk van.

– Jó, de egy új portásra azért még csak futná. Mert bármi jobb lenne, mint ez az idegbeteg hidrogénvarangy.

Mikor felértek a harmadik emeletre, Miranda megkérdezte:

– Az unokahúgodért jöttél, ugye?

– Igen. Reggel azt mondtad a telefonban, hogy megvan az óvadék összege, szóval most már elvihetem.

– Így van. – Miranda kinyitotta az irodája ajtaját, és intett Leopoldnak, hogy menjen előre.

– Milyen kedves – morogta a férfi, és belépett az irodába.

Egy lakályos, légkondicionált helyiségben találta magát. Miranda beült az asztala mögé, Leo pedig az asztallal szemben álló székre.

– Kérsz egy kávét? – kérdezte a nő.

– Még mindig azt a kiváló, morzsára őrölt, szén-dioxiddal dúsított, desztillált, tömegtermelt fekete kávét isszátok?

– Ezt nemnek veszem.

Miranda kinyitotta az egyik fiókot, elővett egy nyomtatványt, és belekezdett a kitöltésébe. Leo körbehordozta a szemét az irodában, tekintete egy-két másodpercre megpihent a kiakasztott okleveleken és kitüntetéseken.

– Ne haragudj – mondta aztán –, de nem siethetnénk egy kicsit?

– Mi olyan sürgős?

– Nem szeretném sokáig lent hagyni a motoromat felügyelet nélkül.

– Csak nem félsz attól, hogy pont a rendőrség elől fogják ellopni?

– Én két éve a Fehér Ház elől loptam el.

Miranda félrerakta a nyomtatványt, előredőlt, és összekulcsolta a kezét az asztalon.

– Az unokahúgod Nora Parker, ugye?

– Tudod, hogy ő az. Pontosan miért is hoztátok be?

– Feljelentés érkezett ellene, miszerint ellopott egy mobiltelefont.

– Micsoda? – vonta össze a szemöldökét Leo. – Nora soha nem lopna el semmit! Ismered őt!

– Pedig ő maga is bevallotta.

– Ki tette a feljelentést?

– Az miért fontos?

– Csak mondd el!

Miranda felsóhajtott, és újra kinyitotta a fiókot. Elővette a megfelelő jegyzőkönyvet, és kikereste a kérdéses nevet.

– Jean Lanzmann.

– Aha, szóval egy francia.

– És akkor mi van, ha francia?

– A franciák olyanok, mint az arabok, csak azt hiszik, hogy jobban értenek a borokhoz. Nehogy azt mondd, hogy elhiszed neki, amit mond!

– Mint azt már mondtam, Nora is bevallotta. Ahogy azt is, hogy több közterületen is graffitiket rajzolt a falra.

Leo halkan felnevetett.

– Ne szórakozz már! Melyik gyerek nem szokott firkálni?

– Ez nem csak firkálás. Ez közterület rongálás.

Leo rezdületlen arccal nézte őt néhány másodpercig, majd hirtelen megszólalt.

– Ma reggel egy csöves lehugyozta a lábtörlőmet. Az nem közterület rongálás?

Miranda megint felsóhajtott, és jelentőségteljesen széttárta a kezét.

– Én mindig mondtam neked, hogy rossz környéken laksz. El kéne költöznöd.

– Hogyne, igazad van, csak a Mercedesem éppen szervizben van, szóval a Cabrióval kéne odamennem a költöztetőhöz, és ki tudja, hogy akkor mit gondolnának rólam.

– Jó, ne vesztegessük egymás idejét! Ha most rögtön el szeretnéd vinni az unokahúgod, tedd le az óvadékot.

– Jó, és az mennyi?

– Kétezer dollár.

Hosszú csend telepedett rájuk. Leopold meredten nézett Mirandára, aki láthatóan kezdte kellemetlenül érezni magát.

– Kétezer dollár? – kérdezte aztán.

– Nem én szabtam meg ezt az árat – felelte a nő. – Ne gondold, hogy nem segítenék szívesen, de nem tehetem. Az állásomba is kerülhet. Szóval, ha ennyit most nem tudsz…

Leopold elővette a tárcáját, és egy köteg százdollárost vett ki belőle. Magán érezte Miranda döbbent pillantását, de nem foglalkozott vele.

– Ezt gondolom, nem a pizzázásból szedted össze – mondta kis idő múlva a nő.

Leopold kiszámolt húsz darab százdollárost, a kevéske maradékot visszatette a tárcájába.

– Milyen pénz ez, Leo? – kérdezte szigorú hangra váltva Miranda.

– Amit a hamvasztásomra raktam félre – felelte a férfi, majd felállt, és az ajtóhoz ment. – Gondolom, nem neked kell odaadnom.

– Nem, odalent fogják elkérni.

– Remek.

Leopold kinyitotta az ajtót, és már ki is ment volna, de Miranda utána szólt.

– Ugye nem keveredtél bele semmibe? Nem hiányzik, hogy az unokahúgodon kívül téged is pátyolgatnunk kelljen.

Leo visszafordult, egyenesen Miranda szemébe nézett.

– Miért van az, hogy valahányszor kimegyek egy ajtón, mindig az az első gondolatom, hogy jobban jártam volna, ha be se jövök rajta?

Miranda összehúzta a szemét, és már épp válaszolni akart, de Leopold még előtte kiment az irodából, és becsukta maga mögött az ajtót.

Szerző: DerekStoller

A fejezet letöltése ekönyv olvasókra:

PDF
EPUB
MOBI

Az ekönyveket csak a bejelentkezett VIP tagok tudják letölteni. Legyél te is VIP tag!

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.0/10 (2 votes cast)
A pizzás 2, 9.0 out of 10 based on 2 ratings