Adam Porter elmélyülten nézte az Izzó csillagpor címet viselő festményemet, közben hosszú, hegyes kecskeszakállát simogatva, amivel valószínűleg hatalmas intellektualitását igyekezett az orrom alá dörgölni. Nem tettem szóvá, hogy inkább az idiotizmusa az, ami számomra szembeötlő a magatartását elnézve, mert tudtam, hogy rohadt gazdag a csóka. Az a típus, aki miatt kitalálták a bőre alatt is pénz van kifejezést. Frankón megvehette volna a szüleim házát csupán a heti zsebpénzéből, pedig nem szaros viskóban éltünk.

Alig húsz évesen az ember kénytelen elviselni a balfaszok hóbortjait, ha előre akar jutni. Bár feltörekvő festőként már kezdtem egyre nagyobb ismertségre szert tenni, az olyan alakok, mint ez a nagyképű, alacsony növésű fószer, igen sokat lendíthettek a karrieremen. Igaz, hogy általában magasról leszarom mások véleményét, azért nem most jöttem le a falvédőről. Pontosan tudom, mire van szükségem az életben ahhoz, hogy elérjem a céljaimat és álmaimat. Utóbbiakból nem volt olyan eget rengetően sok, de amiket elterveztem, mindenáron véghez kívántam vinni. Egyik célom az volt, hogy olyannyira felkavarjam a port a művészvilágban, amennyire elsődleges példaképem, Dalí tette.

Salvador Dalí… Na igen… A zsenialitás mintaképe. Az ember, aki nem ismerte a megalkuvást, aki szándékosan botránkoztatta meg a jónépet, aki képes volt értekezni a fingról, és lenézett mindenkit, aki nem ő maga volt. Leszámítva talán a feleségét, Galát, akibe ki tudja, mi okból, de kurvára szerelmes volt.

Sok időt töltök a tükör előtt, és ami az egómat illeti, simán vetekedhetnék az egykori festő istenséggel, de egyelőre még nem tartottam ott, ahol ő, és nem engedhettem meg magamnak, hogy ugyanúgy viselkedjek, ahogyan ő tette, még akkor sem, ha pont a renitens magatartása az, ami miatt a leginkább rajongok érte.

Már gyerekkoromban tudtam, hogy festő akarok lenni, és már kisiskolás koromban Dalí volt az az ember, akihez minden értelemben vonzódtam – leszámítva a szexualitást. A szobám fala tele volt az általa készített festmények másolataival, és a róla készült fotókkal. Minden könyvét olvastam, minden alkotását ismertem, és mindenféle dolgokat megjegyeztem, amiket ő mondott. Szívesen idézgettem őt az iskolában, ezzel felvágva a többiek előtt, akik annyira ostobák voltak, hogy semmit sem konyítottak a művészethez.

Volt egy haverom az elemi alatt. A srác frankón képes volt elböfögni az ABC-t, de lila fogalma sem volt arról, hogy ki Tesla, Newton vagy Picasso. Bezzeg a tini nidzsa teknőcök neveit betéve tudta, bár ha arról kérdezted, kikről nevezték el őket, kurva nagyokat pislogott, mert azt hitte, ugratod. Ami a teknőcöket illeti, én mindig is Raffaellót bírtam a leginkább, nem csak azért, mert ő volt a szarkasztikus rosszfiú, aki örökösen megkérdőjelezte Leonardo vezetői mivoltát, de ráadásul névadóját, Raffaello Sanziót is sokra tartottam.

A középiskola utolsó évéig szerettem a cinquecento három leghíresebb festőjét – a teknőcök névadóit -, Raffaellót, Leonardót és Michelangelót, és bár különbséget tenni nagyságukban nem tudtam volna, Raffaello állt közülük legközelebb a szívemhez. Noha az egyetem éveiben már a szürrealizmus felé fordult a figyelmem, és a reneszánsz kevésbé vált érdekessé számomra, Raffaello Galatea diadala című képe továbbra is nagy kedvencem volt. Valamiért mindig is szerettem az angyalok ábrázolásait, és ez a vonzalmam később sem enyhült.

Az Izzó csillagpor azonban már egyértelműen Dalí iránti olthatatlan rajongásomat tükrözte. Az eladásra szánt képeim jó részére többek között ő volt nagy hatással, bár azért kevésbé földtől elrugaszkodott műveim is voltak bőven. Kifejezetten szerettem például a női aktokat – férfiakról sosem festettem akt portrét, bár néhány festményemen voltak ruha nélkül ábrázolt férfi testek, de ezek egyike sem egyetlen embert ábrázolt, hanem minimum kétszereplős kép volt. Emellett szívesen festettem sötét hangulatú erdőt, vadregényes tájakat és tüzet.

Ha viszont nem eladásra szántam a képet, akkor megmaradtam az egyszerűbb dolgoknál, tájképeknél, állat ábrázolásoknál, családias légkörű alkotásoknál. Ezeket a faházban tartottam, elzárva. Apám íratta a nevemre az erdei lakot, hogy elvonulhassak a világ szeme elől, ha magányra vágyom, vagy csak kerülni szeretném, hogy háborgassanak.

Adam Porter még mindig eltűnődve nézegette a képet. Mindig ezt csinálta, csak állt, és húzta a drága időmet. Ha tehettem volna, Stanleyre hagyom a szarakodást, de Adam ragaszkodott hozzá, hogy személyesen jelen legyek, amikor megtekinti a legújabb munkáimat.

Ugyan már díszpolgár voltam, és a városban istenként tiszteltek, mert nekem köszönhetően fellendült a turizmus, ami már éppen kezdett teljesen megszűnni errefelé, azért mégiscsak szükségem volt a gazdag seggfejekre, mert igazából ők viszik hírét a tehetségemnek világszerte. Eszem ágában sem volt ebben a patkánylyukban megrohadni. Alig vártam, hogy kitörjek végre, hogy ne csak az államban vegyék a képeimet, hanem világszerte. Főleg Európa felé ácsingóztam. Engem is megcsapott a Párizs iránti vágyódás szele, elvégre mégiscsak a francia főváros a festők egyik legkedveltebb paradicsoma. De még korai lett volna lelécelnem, meg amúgy sem akaródzott magam mögött hagyni anyám páratlan főztjét, és a már megszokott közegemet. De tudtam, hogy hamarosan már száz lóval és egy konvoj kamionnal sem tarthatnak majd vissza.

– Szóval? – türelmetlenkedtem, mert már majd egy órája bámultam Porter cseppet sem műértő szarakodását.

– Igen érdekes alkotás – jegyezte meg úgy, mintha legalábbis értene valamit a művészethez. Habár belátom, szerintem az egész művészet, mint olyan, egy nagy humbug.

Nézzük csak, miről is van szó. Itt vagyok én, egy rohadt tehetséges srác, aki kitűnő érzékkel használja a színeket, és olyan egyedi látásmóddal ábrázol mindent, ami rendkívül szokatlan a szakmában. Jelenleg, bár már nem szarért-hugyért veszik a képeimet, mégiscsak nevetséges összegeket perkálnak érte. Persze az ilyen Porter félék minél több képemet veszik meg, annál többet ér majd a többi, függetlenül attól, hogy régi, avagy új alkotásról van szó.

Ott van ugyanakkor Picasso. Teljesen mindegy, mit csinált, a halála után minden műve felbecsülhetetlen értékűvé vált. Ha egy kupac gőzölgő szart festett volna, ma arról is kijelentenék, hogy korszakalkotó remekmű. Én viszont, ha összefosnám magam, akkor sem tudnám drágábban adni a képeimet, mint amennyiért most próbálom rásózni erre a laikus pöcsre, aki annyit ért a festészethez, mint én a kukacok nemi életéhez.

Mégis felsóhajtottam, mintha dicséretnek érezném leleményes véleménynyilvánítását. Rám mosolygott, azzal a mindentudó tekintettel, ami mögött jó, ha hatvanas IQ-t sejtett az ember.

– Annak szántam – állítottam, bár ez valójában kurva nagy hazugság volt. Amikor festek, nincs bennem semmilyen tudatos szándék. Egyszerűen fogom az ecsetet, és csinálom, amit a lelki szemeim előtt látok. Egyfajta transz állapotban működök, és a legkevésbé sem érdekel közben, milyen eredménnyel zárulnak majd a fáradozásaim. Az, hogy végül általában valami kolosszálisan klassz jön ki az egészből, rohadt nagy szerencse, de nem szándékos.

– Mit gondolsz, illene ez a kép a Halott rózsa és a Közönséges asszony közé?

Mind a két alkotás a sajátom volt. A Halott rózsa egy bokrot ábrázolt, amin minden virágból vér csöpögött a talajra. A bokor körül fiatal, tizenéves kamaszok siránkoztak térdre rogyva, mintha csak egy gonosz démon jelent volna meg előttük, ami az életüket fenyegeti. A Közönséges asszony egy olcsó kurvát ábrázolt, akit egy lepukkant motelban festettem le. A lány valami drogos ribanc volt, akkor láttam először és utoljára. Miközben dolgoztam, tartottam egy kétórás szünetet, ami alatt kétszer is megdugtam. Nem volt életem legjobb numerája, de legalább nem kellett kanosan folytatnom a munkát.

Ha őszintén feleltem volna, azt mondom, hogy kibaszottul kurvára nem illik a két kép közé az Izzó csillagpor, de szükségem volt a pasas lóvéjára, főleg, mert már jó két hete nem látogattam meg a díleremet. Persze olykor nem árt szünetet tartani. Nem akartam túlságosan rákattanni az anyagra. Igaz, hogy nem terveztem, hogy sokáig fogok élni, de semmiképpen sem túladagolásban, vagy szétdrogozott, szétcseszett testtel akartam megdögleni.

– Azt hiszem, hogy ez attól függ, milyen érzéseket keltenek önben a képek. Itt a hangulat a legfőbb tényező. Ön úgy véli, hogy ha ránéz erre az alkotásra, olyasmi állapotba kerül, mint amikor azokat a képeket nézi? Mert ha igen, akkor szerintem gond nélkül elfér közöttük.

Ha csak annyit mondok, hogy naná, illik közéjük, olyan érzetet keltek, mintha rá akarnám beszélni, hogy megvegye. Persze ez volt a célom, de nem akartam, hogy érezze is. Ha úgy véli, hogy szándékosan tukmálom a képet, akkor alkudozni kezd, márpedig nekem kellett a pénz. Ritkán szorulok meg, főleg, mert a szüleim teletömnek lóvéval, ha úgy adódik, de a minap összeszólalkoztam apámmal – ami ritkán fordul elő -, és emiatt egy ideig rá nem számíthatok anyagilag. Persze vevőim folyamatosan vannak, de a festészet nem olyan műfaj, ahol az ember napi szinten kapja a pénzt.

– Tetszik, igazán tetszetős. Megveszem, kölyök. Szeretem a képeidet, és ami azt illeti, a lányom, Clarissa is odavan értük.

Nem tetszett, hogy felhozta a lányát. Abban a pillanatban, hogy kiejtette a száján, végigfutott a hideg a hátamon. Rossz előérzetem támadt.

– Stanleyvel elintézhetik a részleteket. Nekem most már mennem kéne – jegyeztem meg óvatosan. Legnagyobb meglepetésemre átkarolt. Még soha nem csinált ilyet. Ki nem állhattam, ha idegenek hozzám értek. Irtóztam az emberektől.

– Mit szólnál hozzá, ha meghívnálak vacsorára? Mondjuk holnap. A feleségem régóta szeretne veled találkozni.

– Itt mindig megtalál, ha előre bejelentkezik – nyeltem egy nagyot, mert sehogy sem fűlt hozzá a fogam, hogy együtt kajáljak egy ilyen puccos társasággal.

– Ugyan, fiam, nem utasíthatsz vissza egy ilyen nagyvonalú ajánlatot.

Sakk, matt. Ez a zsarolás nem túl kifinomult formája volt, melyben értésemre adta, hogy ha továbbra is szeretnék az egyik kedvenc festője maradni, akkor nincs választásom. Nem tehettem mást, mosolyt erőltettem az arcomra. Muszáj volt megtartanom, mert túl befolyásos ember volt ahhoz, hogy összerúgjam vele a port.

Kényszeredetten bólintottam, és hirtelen baromi érdekesnek találtam a kép nem túl drága keretét. Nem mintha bármi újat mutatott volna, de képtelen voltam a pasas szemébe nézni. Annyira vágytam a közös vacsorára, mint arra, hogy kövér, aszott mamákkal hemperegjek a szobámban. Egy pillanatig elképzeltem, milyen lenne, ha egy öreganyám forma nő a szájába venné a farkamat. Azonnal megborzongtam, és a karomon minden egyes szőrszálam felállt. Ez volt minden a testemen, ami elmondhatta magáról ezt…

 

* * *

Amikor beültem az ütött-kopott kilencvenes évjáratú Honda Accordomba, amit az apámtól kaptam a tizenhetedik születésnapomra, fanyar képpel kapcsolgattam a rádiót. Igaz, hogy a verda elég régi volt már, és néha rendetlenkedett is, azért kedveltem, és sosem kellett miatta szégyenkeznem. Persze, mint a legtöbb korombeli srác, én is Porsche után áhítoztam, és megfogadtam, hogy ha belepusztulok is, de egyszer lesz egy olyan járgányom, fekete, ultramodern, vadiúj kocsi, minden létező extrával felszerelve. A csajok összepisálják majd magukat, ha meglátnak a volán mögött feszíteni, a pasik meg eret vágnak magukon, amiért nem lehet ilyen rohadt menő autójuk.

Egyelőre azonban be kellett érnem fater régi Hondájával, de annyira nem bántam. Végül is, a legtöbb havernak a suliban még ilyenje sem volt, leszámítva pár gazdag baromarcot, akik Ferrarival és Lamborginivel jártak suliba, mert ezzel akarták nem létező farkukat kompenzálni. Én elég jól el voltam eresztve szerszám ügyileg, minden kis pöcs tudta, hogy nekem nem azért kell Porsche, hogy bármit is ellensúlyozzak vele. A bigék anélkül is odavoltak értem, és bárkit megkaptam, akire csak kivetettem a hálómat. Egyszerűen rohadtul tetszett a Porsche, és kizárólag azért akartam egyet, mert úgy éreztem, ez a verda az, ami a leginkább kifejezi az életérzést, amit magaménak vallok.

Bár reménykedtem, hogy már nem kell sokáig várnom, jelenleg a kocsi kesztyűtartójában hevert a legfontosabb álmom, egy frankó autósújság címlapján repesztgetve a szívemet. Néha elővettem és hosszasan csorgattam rá a nyálamat, és tudtam, hogy már a gondolat, hogy mindig a kocsimban van a magazin borítóján, motivál arra, hogy minél előbb összevarázsoljam magamnak az árát.

Éppen túltettem magam azon, hogy talán még akár egy évtizedet is várnom kell a csodás álomautómra – bár én biztosra vettem, hogy öt éven belül az enyém lesz -, amikor elérkeztem a város már alig lakott részére, ahonnan elkezdődtek a végtelen méretű birtokok és luxusvillák.

Végighaladtam egy rakás magamutogató épület előtt, szemügyre vettem a szépen gondozott kerteket, a növényekkel körülölelt impozáns kastélynak is beillő lakóházakat, a szökőkutakkal és medencékkel felvértezett birodalmakat, és elhatároztam, hogy tíz éven belül valami ilyen viskóban fogok élni, anyámékat meglepem egy menő vendégházzal, ott fognak majd lakni. Akkora lesz, mint a mostani kéglink tízszerese. Na jó, az talán túlzás volna… Végül is, mihez kezdenénk egy akkora hodályban?!

Megláttam a papíromra felírt címet az egyik kovácsoltvas kapun, de biztosra vettem, hogy valamit benéztem. Ez nem lehetett az a rezidencia. Egyszerűen túlságosan lélegzetelállító volt. Lefékeztem, és félreálltam az út mentén. A fehér épületnek olyan hangulatos arculata volt, hogy még a levegő is a tüdőmben rekedt. Kerekített tetejű ablakok, csapott tetők és stílusos teraszok jellemezték. Méretét tekintve erősen meghaladta a villa általam ismert fogalmát. Az épület előtt betonút futott, amit egyik oldalról magas bokrok követtek. Nem láttam garázst, sem kocsibeállót, viszont lenyűgözött az alacsony kőperem, ami egy apró kerti tavacskát szegélyezett.

Nekitámaszkodtam a Honda oldalának, és rágyújtottam. Egyszerűen muszáj volt megemésztenem a látottakat. Legszívesebben felállítottam volna egy vásznat, hogy lefessem ezt az emberfeletti csodát, amit a ragyogóan kék égen úszó fodros felhők tettek még mesebelibbé. Nem voltam benne biztos, hogy ébren vagyok. Megpróbáltam belecsípni a karomba, de mivel kibaszottul fájt, úgy döntöttem, hogy már nem alszom. A spangli felénél tartottam, amikor megjelent egy kövér, cselédruhás nő az emeletről futó lépcső legtetején. Tudtam, hogy el kell raknom a cigit, mielőtt még gyanút fog. Nem a legjobb bemutatkozás a marihuánás joint, bár amúgy tettem rá, hogy vette-e, mit nyomtam el. Végül is sima sodort cigi is lehetett volna.

– Keres válákit fiátálember? – kérdezte tört angollal, miközben szaporán szedte a lábait, és gyorsan közeledett felém.

– Azt hiszem, eltévedtem – próbáltam a kezemmel szétoszlatni a füstöt. Mire odaért hozzám, már valószínűleg nem érezhette meg a joint szagát, legfeljebb a ruhámon. Nem volt erős anyag, nem kezdtem tőle vihorászni, mint egy idióta. Csak adott egy alap hangulatot, amire most szükségem volt. Lazának akartam látszani, de túl feszült voltam. – Adam Porter rezidenciáját keresem – morogtam magam elé lehangoltan.

– Megtáláltá, úrám – mosolyodott el. Kissé foghíjas volt, de különben barátságosnak tűnt. Egykor szép nő lehetett, még azelőtt, hogy a ráncok felfalták az arcát, ami túl sápadt volt, és kissé cserzett is. A haja java már kihullott, a maradékot bedaueroltatta, de elég béna lehetett a fodrász, akihez járt. Már ha nem valamelyik másik cseléd művelte ezt vele. Az ilyen csóró alkalmazottak legtöbbször nem szórják a pénzt úgy, mint a magamfajta újgazdag seggfejek.  – Fárádjon velem – indult el előttem, ami kicsit sértő volt rám nézve. Most komolyan egy szolgáló mögött kell lépkednem? Ez valamelyest talán megalázó, bár lehet, hogy csak túl nagy az arcom, és nincs ebben semmi furcsa. Mindenesetre egyelőre nem döntöttem el, hogy kedvelem-e az öreglányt.

Amikor felcaplattunk a lépcsőn, megálltam, és megvártam, amíg szembe fordult velem.

– Nem gond, hogy a kocsimat az út közepén hagytam?

– Ne aggódj, fiam, majd Sergio félreáll vele – jelent meg az ajtóban Porter, aki ocsmány sárga melegítőben feszített, és a legkevésbé sem tűnt most olyan gazdagnak, hogy birtokolhassa ezt a nem mindennapi kérót, meg a velejáró übernagy birtokot.

Bevezetett a hatalmas hallba, ahol elkérte a kocsim kulcsát, amit az öreg cselédcsaj elvitt magával, mikor távozott. Nyár lévén nem volt kabátom, amit le kellett volna vetnem, ezért azonnal tovább terelt házigazdám a nappali felé, ami ízlésesen volt berendezve. A hatalmas ablakokkal ellátott helyiség csak két irányból volt falakkal körülvéve. Az ülőgarnitúra leginkább rattanra emlékeztetett, de sosem értettem a bútorokhoz, így megesküdni nem mertem volna rá, hogy az. A két háromszemélyes kanapé egymással szemben állt, köztük egy fonott tetejű, a bútorokkal teljesen megegyező fazonú alacsony asztalka kapott helyet, aminek egyik keskeny végén egy fotel, a másikon semmi sem volt. A falhoz tolt kanapé mindkét oldalán egy kicsit magasabb, de ugyanolyan asztal állt, rajta egy elefántot ábrázoló lábazatú, fehér búrájú kislámpával. Az átlátszó, csíkos függönyök alját összekötötték, és bár nappal volt, ventilátoros csillár világított.

A felém eső kisasztal fölött megpillantottam az egyik festményemet, aminek a Hervadó idő címet adtam. Ez az egyik kedvenc képem magamtól. Baromi jól eltaláltam a hangulatát. Egy homokóra áll a középpontjában, amiben fekete homokszemek peregnek, amiket vér itat át – a vér mindig kedvelt eleme volt a képeimnek. A homokóra egy örvénylő vízoszlopban lebeg, félig elmerülve a tajtékzó habokban. Az ég sötét és borús, villámok szelik ketté, a távolban egy szikla látszik, rajta egy lehajtott fejű, hosszú hajú női alakkal, aki talán ugrani készül… Veszettül jó kompozíció. Ha nem volna egoizmus ilyet mondani, bátran állítanám, hogy kolosszális alkotás, ami igenis nyilvánvalóan idézi Dalí zsenialitását.

Porter persze kibaszottul nem értette a képet, csak azért vette meg, mert elhatározta, hogy híres festőt csinál belőlem. Ezzel nem volt egyedül. Néhány gazdag bájgúnár mindent megtett azért, hogy híremet vigye a világban, én pedig bár hálás voltam nekik, úgy tettem, mintha meg is érdemelném a dicséretet. Természetesen ez így is volt.

– Foglalj helyet, fiam, még beletelik egy kis időbe, hogy tálalják a vacsorát. Végül is alig múlt öt óra. Korai volna máris asztalhoz ülni.

Részben nem bántam, hogy várnom kell, nem voltam még éhes, ugyanakkor szerettem volna túl lenni az egészen. Letelepedtem a fotelba, és csalódottan vettem tudomásul, hogy nincs hamutál, ami bizonyára azt jelenti, hogy senki sem dohányzik a házban. Fasza…

Porter is letette a seggét, és azonnal rendezgetni kezdte a háta mögötti párnákat. Mikor végre úgy érezte, kényelmesen ül, felém irányult a figyelme.
– Lassan értél ide?

– Nem tudom. Szeretek vezetni, elvagyok hosszabb úton is – feleltem, bár nem volt kedvem társalogni vele. Arra gondoltam, ha otthon maradtam volna, mit csinálnék éppen. Valószínűleg a legjobb úton haladnék afelé, hogy megdugjak egy csajt a szobámban. Az is lehet, hogy a skacokkal valami bárba készülődnénk. Most venném elő a ruháimat, hogy zuhanyozás után már ne kelljen keresgélnem őket. Ehelyett a világ végén ücsörgök egy kanapén, amiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy rattan-e, miközben egy idióta gazdag hörcsögfej elhalmoz egy csomó ostoba, semmitmondó kérdéssel…

– Kérsz valamit inni, Tristan?

– Egy kólát elfogadnék – sóhajtottam, mert attól tartottam, ha whiskyt kérnék délután ötkor, még alkoholistának bélyegeznének. Pedig egy kis pia sokat lendített volna a társalgás színvonalán…

– Kólát? Ez komoly? Jó, hogy már nem tejet kérsz, öcskös! – háborgott félig komolyan Porter, és hátrafésülte amúgy is lenyalt haját, nem mintha a fél kiló pacsuli nem rögzítette volna a fejéhez a következő ezer évre. – Martini, Whisky vagy esetleg valami más? Mondjuk egy Bloody Mary, vagy van néhány borkülönlegességem is, ha könnyedebbre vágysz. Bár tőlem akár Gin-tonikot is ihatsz, csak a kólázást hagyd meg a játszótérre…

Meglepetten bámultam rá, végül megköszörültem a torkomat, és miközben megszólaltam, tördelni kezdtem az ujjaimat. Ez a magatartás a legkevésbé sem volt jellemző rám, de most szarul éreztem magamat, és ezen a joint sem segített.

– Az igényes borokat kedvelem – feleltem túlságosan rekedt hangon. Porter felkapott egy kis csengőt az asztalról, korábban észre sem vettem, hogy ott van. Megrázta, és szinte azonnal megjelent egy fiatal szolgálólány, akinek olyan állat lábai voltak, hogy egy pillanatig a melleit is elhanyagoltam miattuk. Tényleg jó bőr volt, bár a fejét átszabhatták volna kicsit, de még így is szívesen megdöntöttem volna, ha módomban áll.

– Lisabeth, kedvesem, nyitva a pince ajtaja?

A lány zavartan hebegett egy nemet, mire Porter megkérte, hogy szerezzen kulcsot, és nyissa ki, mert meg szeretné nekem mutatni. Nem nagyon izgatott a dolog, persze nem is tudtam, mit várhatok az egésztől. Nekünk sosem volt borospincénk, bár apa kedveli a minőségi borokat, de amit megvesz, rendszerint záros határidőn belül meg is issza. Néha engem is rá tud venni, bár ha már közös piálást helyez kilátásba, inkább a sört részesítem előnyben, annak ellenére is, hogy tudom, a bor elegánsabb.

Nem örültem, hogy fel kell kelnem, mert igazából kényelmesen ültem, de azért felálltam, és követtem Portert, aki végigvezetett a tágas étkezőn, amit sötétbarna étkezőszett uralt. Bár már égtek a gyertyákat formázó csillárok, félhomály volt, amit a falakon elhelyezett falikarok fénye sem tudott száműzni. Igaz, ezt nem is bántam, mert baromi hangulatosnak éreztem a falakról visszaverődött fényjátékot.

Kicsit tátva is felejtettem a számat, mert az étkező egy halon keresztül egy társalgóba nyílt, ami már lényegesen mutatósabb volt a nappalinál, ahol eddig ültünk. Amíg átvágtunk a helyiségen, szememet végigjárattam a kellemes illatot árasztó bőr ülőgarnitúrán, a kovácsoltvas lábakon álló dohányzóasztalon és a bőrkanapéval szemben elhelyezett méregzöld ülőfelületű díványon. Tekintetemet megragadta a különleges, falból kiugró kandalló, ami magasabban ért véget, mint a boltíves ajtó teteje. Külön tetszett, hogy a társalgó egyik fala pergamen fehér volt, míg a másik Pompeji vörös. Elnézegettem volna még a helyet, de Porter megköszörülte a torkát, jelezve, hogy lemaradtam. Csalódottan csatlakoztam hozzá, és immár együtt lépkedtünk a konyha felé.

Kicsit érdekelt, milyen kaját szolgálnak majd fel, de nem tudtam meg, mert mielőtt még odaértünk volna a konyhához, megálltunk egy vastag, tömörfa ajtó előtt, ami egyelőre zárva volt. Egy percig Porter ecsetelte, hogy milyen klassz pincéje van, amit még az apja építtetett, és rendezett be a borok számára.

Néhányszor láttam már a tévében borospincéket. Tudtam, hogy a palackokat fekve kell tárolni, és azt is, hogy a hordókat időnként lefejtik. Mikor megérkezett a jó lábú csaj a kulccsal, és lementünk a rohadt szűk lépcsőkön, kicsit elkedvetlenedtem. Egészen érdekesnek kezdtem érezni a dolgot, de a pince nem volt olyan fain, mint amire számítottam. Bár méretét tekintve kicsinek nem mondanám, kevesebb bor sorakozott benne, mint gondoltam, ráadásul nem olyan dizájnos környezetben, mint amit a filmeken látni.

Egyszerű, nem túl szépen összerakott faoszlopok tartották a polcokat, amik nem voltak palack formájú mélyedésekkel ellátva, ahogy azt máshol láttam. Mindent összevetve nem tetszett túlzottan, de úgy tettem, mintha menő lenne. Végül is a pasas egész szép összegeket perkál nekem a képeimért, még tőlem is elvárható, hogy kicsit nyaljam a seggét, bármennyire kínosnak is tartom a dolgot.

– Tudod, fiam, minél idősebb egy bor, annál értékesebb – kezdte a hosszúnak ígérkező szónoklatát. Nem mintha mondott volna ezzel bármi újat. Oké, hogy csak húsz vagyok, és vágom, hogy nincsenek bortermelő gyökereim, de azért nem kéne komplett hülyének néznie. Mosolyt erőltettem az arcomra, és megjátszottam, hogy iszom a szavait. – Akad itt pár olyan drága bor, amit még a pénzesebb körökben is csak hosszú gondolkozás után vesznek meg. Egyik másik ára vetekszik egy jó kis autóéval. Na persze nem Ferrarira gondolok, de átlag emberek számára már nem feltétlenül megfizethető járgányokra.

– Most ugrat – húztam a számat kétkedve. Porter elmosolyodott.

– Úgy gondolod? Vegyük például ezt – húzott ki egy palackot a sok közül. Nekem olyannak tűnt, mint a többi… –  Chateau Pétrus, 1947-es évjárat. Tudod, mennyibe kerül ez a palack bor, fiam?

Fingom sem volt róla. Nyilván nem olcsó. Úgy véltem, belekerülhet néhányezer dolcsiba.

– Nem tudom, igazán, szabad a gazda…

– Több, mint huszonhatezer dollár. Persze nem minden évjáratnak van ilyen borsos ára.

– Komplett hülyének néz? Ki adna ennyit egy nyavalyás borért?

Hallottam már drága piákról, de ez azért túlzónak tűnt.

– Ki ad annyi pénzt egy menő kocsiért? Természetesen az, akinek telik rá. Ez a bor a világ hatodik legdrágább bora. Tudod, miért kerül ennyibe?

– Lövésem sincs. Talán gyémántból készült az üveg?

Nem vette a lapot, tovább folytatta.

– Azért, mert csak korlátozott mennyiségben készítik. Ez a francia bor a Bordeaux-i borvidék öt legkiválóbb borának egyike. A kézzel leszüretelt szőlőt napokon keresztül szedik, majd betontartályokban erjesztik. Húsz hónapon át új, tölgyfa hordókban tárolják, és mindössze kétezer-ötszáz palack készül belőle. A bor íze igen különleges. Rendkívül gazdag, egyedi, Bordeaux legkoncentráltabb bora, figyelemreméltó íz egyensúllyal. Majdnem teljes egészében Merlotból készül. Elegáns, arisztokratikus ital. Szeretnéd megkóstolni?

– Hogy én? – csodálkoztam, mert bármennyire is kedvelt, elég nagyvonalúnak tűnt az ajánlat. Ha tényleg annyit ér, mint állította, márpedig most már nem voltak efelől kétségeim, akkor mégis miért akarja megosztani velem? – Túl drága bor ez nekem – sóhajtottam zavartan.

– Tudod, fiam, az ember ilyen kiváló italt nem szeret egyedül kortyolgatni. Más az íze, ha van kivel megvitatni. Márpedig, úgy hiszem, hogy nálad alkalmasabb partnert keresve sem találhatnék arra, hogy megosszam ennek a sokrétű, kiváló minőségű csodának az élményét.

Bár ezúttal komolyan megtisztelve éreztem magamat, kicsit féltem tőle, hogy nem leszek képes értékelni ezt a páratlan nedűt. Porter kibontotta a palackot, és amíg félrerakta szellőzni, elővett két pocakos borospoharat. Egy darabig várakoztunk, időt adva arra, hogy elszálljon a parafa enyhén dohos illata az üvegből, ezalatt a többi borról beszélt, végül kitöltötte az italt, majd önelégült, büszke képpel pillantott fel. Amint a kezembe fogtam, azonnal megszagoltam – apám tanított rá, hogy ne igyak addig, amíg magamba nem szívtam a bor illatát. Megdöbbentett, hogy már az illataromája is milyen erősen gyümölcsös. Pazar élvezet volt belélegezni, így néhány pillanatig még ismételgettem a folyamatot. Porternek fülig ért a szája, látszott, hogy tényleg örömet okoz neki, hogy megkínálhat a kuriózummal, amit valószínűleg életemben utoljára fogok inni, mert bizonyára erre azért nem fog telni később se, akkor sem, ha befutok, mint festő.

Lassan, komótosan kortyoltam bele, és rögtön letaglózott a tökéletessége. Olyan mélységek tárultak fel az íz világában számomra, hogy döbbenten kellett ráébrednem, hogy nagyon is nagy rajongója vagyok a jó boroknak. Szinte bűnnek éreztem minden egyes kortyot, ezért hosszan a számban tartottam őket, kiélvezve minden pillanatot, amíg részese lehetek egy ilyen kimondhatatlanul grandiózus élménynek. Porter az arcomat fürkészte, de nem bántam. Aki ilyen drága piát tölt belém, nyugodtan bámulhatja a fejemet, miközben élvezkedek.

– Látom, kezded érteni, miért olyan horribilis az ára.

– Vitathatatlanul kiváló bor. Soha nem ittam még hasonlóan igényes italt sem, beleértve minden alkoholt, amihez szerencsém volt.

– Akkor talán egyszer majd egy jó kis whiskynek is bemutatlak, fiam – mosolyodott el, én pedig valahogy nem éreztem szükségét annak, hogy tiltakozzak.

Kezében az üveggel elindult a lépcső felé, én pedig aléltan követtem. Reméltem, kapok még egy pohárral ebből a kitűnő borból.

Szerző: Audry

A Tristan novellákat csak bejelentkezett, VIP hozzáféréssel rendelkező olvasóink tudják nyomon követni. Ha felkeltette az érdeklődésedet, és szeretnél többet olvasni Tristanról, igényelj te is VIP tagságot. Erről bővebben itt olvashatsz.

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (2 votes cast)
VIP - Tristan és Calrissa - A pénz beszél 1. rész 18+, 10.0 out of 10 based on 2 ratings