Ezt a történetet szeretném Fatinak ajánlani, tizennyolcadik születésnapja alkalmából. Sokat gondolkoztunk, mit kaphatnál tőlünk, ami személyes lenne, amit sajátodnak érezhetnél, és aminek még örülnél is. Végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy ha már egy történetes oldal hozott minket össze, a legjobb ajándék számodra ezen csodálatos alkalomra mi más lehetne, mint egy történet! Szóval sok szeretettel adjuk neked azt, amiről úgy gondoljuk, a legtöbb, ami általunk adható… 😀

   Ward kényelmesen elhelyezkedett a kárpitos fotelban, mintha csak érezte volna maga alatt a mintás huzatot, az erős rugókat vagy a fából készült, faragott karfát. Mint minden áldott nap, most is azért jött, hogy Liliane bűbájos arcocskáján pihentesse a szemét, hogy a belőle áradó tökéletes tisztaságban fürdőzzön, hogy végtelen jósága átáramoljon áttetsző testén.

   Ward soha nem látott a kislányhoz fogható csodát, pedig Isten szolgálója volt, mint minden angyal. Az idők kezdete óta őrködött gazdája legdicsőbb műve felett, rajta tartva figyelő tekintetét mindenen, mi részét képezte az Úr játszóterének. Mert Ward csak így gondolt a világegyetem eme furcsa kis zugára. A Föld egyszerre volt zajos a nevetéstől, és zengett a sírás hangjától, éppen úgy, mint egy igazi játszótér.

   Liliane más volt, mint a többi korabeli kislány. Bár már elmúlt hat éves, még mindig makulátlanul tiszta volt a lelke, soha nem ártott senkinek, nem bántotta a többi gyermeket, nem vette el a játékukat, nem csúfolta őket, és nem fordított hátat annak, akit a többiek kivetettek maguk közül. Liliane mindenkivel megosztotta, amilye volt. Ha valaki sírva fakadt a közelében, azonnal odasietett hozzá, hogy szeretetével itassa fel a keserű könnyeket. Egyszerűen olyan volt, mintha egy eltévedt szent talált volna otthont vékonyka testében.

   Ward a maga boldonos módján bolondult a lányért, és ha csak tehette, leste őt, figyelte, őrizte és csodálta. Mert hát igenis volt mit csodálni rajta. Nem csak azért, mert gyönyörű volt, nem csak azért, mert arcocskáján ott ragyogott szíve minden melegsége, azért is, mert bár még maga is gyermek volt, máris úgy dédelgette Lindsey babát, mintha igazából az anyukája volna.

   Lindsey baba egy évvel korábban várta a kislányt a karácsonyfa alatt. Igazán szép ajándék volt a szüleitől, bár nem is gondolták volna, hogy minden más játékot kiszorít a kislány szívéből. Csak a porcelánbaba izgatta, a maga sűrű hajával, fehér, hűvös arcával, pirosra festett apró ajkaival, hatalmas, lecsukódó szemeivel és bohókás ruhácskájával. Igen, Liliane számára ez a kedves kis ajándék több volt, mint amit a szülei adni véltek. Lindsey magában hordozta a jövő reménységét, az apró kis lény ígéretét, akit a kislány egyszer majd eláraszthat kifogyhatatlan szeretetével, akit majd rajongva dédelgethet, és akinek minden nap eldúdolhatja a kis dalocskát, amit kezdetek óta énekelgetett neki. Hogy honnan szedte a sorokat, és hogyan volt képes megjegyezni őket öt évesen, rejtély volt Ward számára, de azóta megnyugtatta ez a kis ének, mióta először meghallotta.

   Most azonban a kislány mélyen aludt, magához ölelve Lindseyt, halovány mosollyal az arcocskáján, ahogy a legtöbbször, ha arról álmodott, hogy egy napon ő is édesanya lesz.

   Ward látta kis védence álmait. Tudta, hogy Liliane lehunyt szemei előtt ugyanaz a kis filmecske pörög, ami máskor is. Erdőn, mezőn keresztül fut, széttárt karokkal fordítja kipirult orcáit a nap forró korongja felé, miközben körülötte sertepertél Lindsey, hangosan kacarászva. Aztán a kisfiú, aki nem porcelán arcát, hanem valódi, pihe-puha pofiját dörgöli melléje kucorodó édesanyja ölébe, a már megszokott dallamot hallva álomországba szenderül, és Liliane vigyázó karjai között csendesen ringatózik, míg csak világ a világ…

   Ha lett volna szíve, bizton megszakad e kép láttán, mégha minden kockáját kívülről tudta is. A sötét titok, mely a kislány fölött komor árnyékot vetett, kibírhatatlanul mardosta bensőjét.

   Az angyalok nem tudnak sírni, nincsenek könnyeik, testük csak káprázat, és tökéletes, jóságos lelkük az egyetlen, mely alakkal ruházza fel őket.

   Ward sajnálta, hogy sosem jelenhet meg a kis Liliane előtt. Annyi mindent mondott volna neki. Elmagyarázta volna a valóság olykor igazságtalannak tűnő momentumait, megérttetette volna vele, hogy bizony a jó dolgokért rosszakkal kell fizetni, hogy senki sem kaphat meg mindent, és senki sem élhet örök boldogságban. Mert a lét része éppúgy a sötétség, mint a gyógyító fény, és nappal nem lehet éjszaka nélkül, ahogy melegség sem létezhet, ha nincsen hideg.

   Isten nem ruházta fel olyan képességekkel, melyek lehetővé tették volna számára, hogy kapcsolatot teremtsen. Az egyetlen dolog, ami engedélyezve volt neki, hogy sugalljon, de semmi garancia nem volt arra, hogy megfelelően értelmezik üzenetét. Másfelől, mit is sugallhatott volna a kis bűbájnak? A szavak elég hatalommal látják el a beszélni és érteni tudót, de nélkülük csak érzéseket kelthet, melyek könnyen megtévesztőek lehetnek, ezzel nagyobb kárt okozva, mint hasznot.

   Ahogy ült a széles fotelban, és elképzelte, milyen érzés lehet, ahogy a támla nekisimul a hátának, azon töprengett, Isten milyen úton vezeti majd a leányt. Angyalként belepillanthatott a tervezett jövő könyvének lapjaiba, de csak egy-egy bekezdést láthatott, magát a teljes isteni költeményt még ő sem leshette meg. Másfelől, a sors épp oly változékony, mint a nyári időjárás, és még maga az Úr is teret enged a szabad akarat intézményének. Amennyiben pedig döntési lehetőséggel áldja meg teremtményeit, a sors kiszámíthatóságát alapjáraton elveti, mert minden ember döntései befolyásolják az egész világ menetét.

   Azonban, vannak olyan dolgok, melyek eleve elrendeltettek. Nem mindent változtathat meg az ember, mindegy, miként választ, ha keresztútra tévelyedik. A kis Liliane életének kereszteződésein sem ágazott út mindenfelé, merre járni óhajtott. Vannak helyek, melyek bizonyos emberek számára megközelíthetetlenek, és sokszor ezeken a helyeken lakik a boldogság. Ward tudta jól, milyen fájdalmas lehet kirekesztettnek lenni abból az álomból, mely egy egész életen át kíséri végig az embert.

   Mennie kellett, érezte a sürgetést, muszáj volt otthagynia, búcsút vennie tőle, és a dolgára indulnia, de olyan nehéz volt. Hiába telt el már hat év, még mindig ugyanannyira megerőltetőnek érezte… Vajon mikor térhet vissza újra? Vajon mikor jön rá a teremtő, hogy olyan helyen piheni ki fáradalmait, ahol semmi keresnivalója? De nem tehetett róla! Liliane volt az ő fénylő gyertyája, ami olyan élesen ragyogta be a sötét éjszakát, hogy lángocskájának képtelenség lett volna ellenállnia. Minden angyal számára vannak ilyen egyedi csodák, tiszta, érintetlen, ártatlan fényecskék, és ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert kínzóan húzzák, hívogatják, szólongatják áldozatukat, aki éppúgy nem tud ellenállni nekik, mint a kiscica a mozgó játékoknak.

   Vetett egy utolsó pillantást a tüneményre, majd fájó sóhajjal szertefoszlott, hogy eleget tegyen kötelezettségeinek.

   Újabb nap, újabb tilosban múlatott percek, amiket két feladat között lopva töltött el a varázslatos kiscsillag közelében. Téli este lévén odakint nagy pelyhekben hullott a hó, fehér ruhába öltöztetve a fákat, házakat és autókat.

   Liliane a szűk kis szobácskájában tartózkodott, amit a padlásból alakítottak ki, mikor nyolc éves lett. Lindsay babával a karján az ágyon ücsörgött, és fantáziája végtelen palettáján kutakodott gyermeki mesék után, melyeket hatalmas lendülettel ontott magából, mintha csak elevenen váltakozó képekről beszélt volna.

   Ward a sarokba telepedett le, egy régi takarókból felhalmozott kis kupacra, ahol a lány szívesen szunyókált délutánonként. Miközben felhúzott lábakkal meredt a kis szépségre, aki a korral nemesedett, és egyre csak nyílt, mint egy káprázatos virág, tátott szájjal hallgatta a kedves kis szónoklatot. Néha akaratlanul is mosoly költözött máskor komor vonásai helyére, és észrevétlen sóhajtozott, mint egy hősszerelmes, aki szíve hercegnőjét lesi.

   Ward maga sem tudhatta, hogy a melegség, mely elönti, valahányszor csak ennek a kis cserfes fruskának a közelében talál nyugodalmat, valójában olyan érzések hírnöke, melyekre csak emberek hivatottak. Az angyalok nem szeretnek, nem csodálnak, és nem bizseregnek…

   Kezdetben még feltűnt számára ez a sok idegen érzés, bár megfogni, megfogalmazni, megragadni képtelen volt őket. Nem is értette, mi történik vele, nem tudatosult benne, hogy emberi kiváltságok kerültek tulajdonába. Nem is lehetett tudatában annak, hogy valami fantasztikus dolog részese lett, amit szív híján nem is birtokolhatna.

   Ám a világ Isten áldott kezétől teremtődött, és ő maga sem szakadhatott el eme állandó csoda egészétől. Amíg az Úr jelen van a mindenségben, nincs olyan, hogy lehetetlen, így egy angyal is nyerhet valami egyedülállót a sors szerencsekerekén.

   Liliane egészen kimerült a nagy meséléstől. Kis kezével beletúrt Lindsay sötétbarna hajába, és ringatni kezdte.

Ha kicsi szemed lehunyod
Angyal terád mosolyog
Óvja minden léptedet
Álomföldén ő követ
Éberen jár nyomodban
Míg ringatózol karomban
Aludj hát szép kedvesem
Édes arcod hadd lesem

   Ward lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy ez a kicsi, törékeny kis teremtés őt tartja az ölében, hogy neki énekli a dalocskát, és őt ringatja boldog álomba, és ismét újszerű dolgok zajlottak le benne. Mintha örvény ragadta volna magával, forgott vele a világ, szinte érzékelte az aprócska kezeket, a gyógyító melegséget, a tökéletes békét, ami a Teremtő szerint csak illúzió, de szükséges része a játéknak.

– Ne félj, kicsi angyal, vigyázok rád – hallotta meg a lány hangját, és reszketve nyitotta ki a szemeit.

   Egy másodpercig tényleg elhitte, hogy Liliane hozzá beszél. Tényleg azt gondolta, hogy neki is jutott egy kicsiny csoda, ami láthatóvá tette őt a legédesebb teremtmény előtt. Csalódottan vette tudomásul, hogy a gyermek a játék babához szólt, hogy neki szánta ezeket a kedves szavakat. Annyira fájt Wardnak ez a kiábrándulás, hogy azonnal szertefoszlott, noha sosem távozott szívesen a lányka közeléből.

   Úgy teltek az évek, mintha napok volnának vagy rövidke percek, illanó pillanatok. Ward tudta, hogy helytelen, amit tesz – de mint Isten minden teremtménye, esendően meghajolva a bűnös kísértés előtt -, mégis újra és újra meglátogatta az édes tüneményt. Hallgatta, ahogy fennhangon tanul, ahogy énekel, ahogy verset szaval, itta minden szavát, ami elhagyta a piciny ajkait. Sóvárogva legeltette szemét a karcsú, egyre kívánatosabb alakon, a dús, egyre hosszabb hajkoronán, és a tengerkék szemeken, amik úgy ragyogtak, mint két lenyűgöző gyémánt.

   Miközben Liliane tíz éves lett, majd tizenegy, aztán egyszerre tizenhét, Ward úgy érezte, igazságtalanul gyorsan rohan az idő. A kis szépség felnőtt nővé cseperedett, de még mindig megőrizte tiszta lényét, még mindig ugyanolyan bájos és kedves volt, és az angyal ugyanannyira szomjazta közelségét.

   Liliane először fújt magára parfümöt, és Ward majd megőrült azért, hogy érezze az illatát, de neki nem adatott meg ez a képesség, hiszen nem is ugyanabban a dimenzióban létezett, ahol kiszemeltje. Leginkább akkor érezte emiatti fájdalmát, amikor Liliane keze egy fiatalember tenyerébe csúszott, amikor ajka elsőnek tapadt férfiére, amikor szeme először fürkészte azzal a hamisíthatatlan izgalommal egy másik emberét.

   Ward ökölbe szorította a tenyerét, és remegve bámulta a kamaszlány arcán a tűzrózsákat, a szépség testén kalandozó ujjakat, a kifinomult dombocskákat végigsimító kezet. Legszívesebben a két fiatal közé állt volna, hogy megóvja a tisztaságot és erényt, a végtelen jóságot és ártatlanságot, de csak tehetetlenül állt, beledermedve az időtlen űrbe, mely lényét táplálta. Először érezte úgy, hogy halhatatlansága átok, hogy Liliane nélküli létezése maga lesz a kárhozat, az eleven eltemettetése egy pokoli dimenzióban…

   Nyári nap volt. A tengerparton vidám arcok látszottak mindenhol. A vízben sikongató lányok és kacarászó fiúk lubickoltak, a homokban mindenféle alkatú és korú emberek süttették a hasukat, élvezve a rájuk vetülő jótékony sugarak kényeztetését.

   Ward ott ült közöttük, lábait felhúzva – ahogy általában -, karjaival körülölelve két lábszárát, elnyílt ajkakkal bámulva a húsz éves istennőt. Mert hát bármennyire bűn volt még gondolnia is erre, ez a tökéletes szirén nem lehetett egyike a sok átlagos halandónak. Nem tartozhatott közéjük, a gonoszságtól és gyűlölettől szikrázó lelkek közé, amik ritkán itatódtak át igazi, tiszta jóindulattal, amilyen Liliane auráját jellemezte még a rosszabb napjain is. Nem, egyszerűen nem tartotta lehetségesnek, hogy az Úr ugyanolyan céllal teremtette, mint a többieket.

   Liliane Sean mellett ült egy földre terített törölközőn. Tenyere a fiúéban pihent, hosszú combjai kinyújtva hevertek a felforrósodott homokra simulva, míg hosszú, tejcsokoládészín haja lelógott a háta közepéig, eltakarva selymes bőrét és karcsú nyakát.

   Sean két évvel volt nála idősebb, és már három éve tartozott hozzá. Része volt élete minden napjának, és egy ideje mellette tért nyugovóra, és vele libbent át álomország kapuján is.

   Ward már közelebbi ismeretséget kötött a féltékenységgel, bár nem nevezte nevén ezt a kegyetlen érzést, mert nem ruházta fel magát emberi adottságokkal. De ott fészkelt lelkében ez a gonosz kis féreg, és egyre mélyebbre ásta magát.

   Liliane szomorúan hajtotta fejét kedvese vállára, és halkan, elgyötört hangon szólalt meg.

– Olyan nagyon vágyom már rá, Sean. Tudom, hogy úgy érzed, még korai, de én mindig is ezt szerettem volna.

– Nézd, kicsi málnás cukorka, én megértem, hogy szeretnéd, és őszintén szólva magam sem bánnám, de miből élnénk? A szüleid nem támogatnak minket, és lássuk be, az én családomtól sem várhatunk túl sok jót. Ha megtennénk, ha hagynánk, hogy babánk szülessen, nélkülöznie kéne, és szegénységben élnie. Komolyan erre vágysz?

– Nem, persze, hogy nem! – tiltakozott felháborodva a lány, majd újra a fiúhoz bújt. – Csak hát úgy szeretem az illatukat, és azt, ahogy a piciny ujjacskájuk az enyémre fonódik, ahogy a kacagásuk betölti az univerzumot, és a mosolygó szemük még a ragyogó csillagokat is elhomályosítja.

   Ward harapdálni kezdte az ajkait. Olyan nagyon szerette volna megadni Liliane-nak, amire a lány vágyott. Úgy akarta, hogy boldog legyen, hogy teljesnek érezze az életét. Bármit elviselt volna azért, hogy Liliane mosolya átáradjon belé, hogy szeretete és öröme kimossa szívéből a csalódottságot, keserűséget és féltékenységet.

   Ward könnyebben viselte a szörnyű, kínzó érzést, ami minden alkalommal jelentkezett, mikor Sean megérintette az ő kis virágszálát, mint azt, hogy a lányt szomorúnak kellett látnia. Pedig mi mindent nem tudott még szegény… Ward szeretett volna megszűnni létezni, ha csak belegondolt azokba a dolgokba, amiket ő már kilesett a jövő könyvéből.

   Egy év eltelt, és Liliane türelmetlensége lassan növekedni kezdett, mint a kétely, hogy megtalálja a boldogság kiapadhatatlan kútjának vizét, ami örökké rendelkezésére áll majd. Mert ez a naiv kis díva hitt benne, hogy Isten jósága eltalál majd hozzá, ha úgy éli az életét, ahogy az egyház megköveteli tőle. Persze apró kihágásokat megengedett magának, hiszen a korral haladni kell, nincs mese. Elfogadta, hogy Sean nem éri be semmivel, és hagyta, hogy a csók szokásossá váljon az életükben, noha nem fogadtak örök hűséget Isten színe előtt – egyelőre.

   Csakhogy most már többre vágyott ennél. Nem a gyűrű és a házasság hiányzott az életéből, hanem Lindsay, a gyermek, akit a szíve alatt hord majd, mielőtt először öleli magához.

   Most, hogy egyedül volt otthon, mert Sean besegített a gyárban, erősen szorította mellére a babát, ami végig kísérte gyermekkorát, és most is fontos része volt az életének. Ahogy oly sokszor, karjában ringatva elénekelte neki az altatódalt, és közben könnyeivel küszködve csókolta homlokon, mintha ezzel életet lehelhetne a merev vonásokba.

   Ward a szokásos helyén ült, a régi katonai ládán, amiben Sean ruháit tartották, mióta csak összeköltöztek. Egy ideje megszokta a fiú jelenlétét Liliane életében, és igazából úgy érezte, ha már ő nem lehet a lánnyal, legalább ez a kedves fiú oltalmazza, ha egyszer ő maga nem teheti. Eltűrte a fájdalmat, amit a kirekesztettség jelentett, hiszen csak nézője lehetett a szépséges kicsi láng történelmének, részesévé nem válhatott, bármennyire szeretett volna.

   Ahogy elnézte Liliane elbűvölő arcán a kövér könnycseppeket mintha belülről marcangolták volna a lelkét. Együtt vérzett a szíve az övével, annak ellenére, hogy neki nem is volt. Mégis, a tudata hatalmas lüktető szervet teremtett a mellkasába, ami minden dobbanásával elviselhetetlen fájdalmat ültetett belé.

– Ne félj, kicsi angyal, vigyázok rád – ölelte az élettelen játékot Liliane, miközben sós könnyeit nyelte, és erőtlenül ringatta saját testét, a játékéval egyetemben.

   Három évvel később a helyzet semmit sem javult, sőt, ha lehet, még kibírhatatlanabb lett. Liliane egy kórházi ágyon feküdt, és vigasztalhatatlanul zokogott, olyan régóta, hogy Ward már a haját tépte kínjában és tehetetlenségében. Megölelni, oltalmazó csókokkal borítani be, szeretni, és szerelmesen nyugtatni… Mindez egy angyalnak nem adatik meg, az ember pedig túl kevés ehhez. Túlságosan ügyetlen, hogy egy anyát megmenthessen a gyermeke elvesztését okozó önvádtól. Mert ez történt, ráadásul másodszor!

   Másfél évvel ezelőtt Liliane három hónapos magzatot veszített el, most hat hónap után vetélt. Sean akárhogy próbálta, nem tudott javítani a helyzeten. Felesége meggyötörten szorította magához, Istenhez fohászkodott, könyörületességért imádkozott, miközben kétségbeesetten korholta magát, meggyőződve róla, hogy ő hibás.

   Ward tudta, hogy téved! Ennek így kellett lennie, így volt megírva. Nem befolyásolhatta az eseményeket, nem volt felettük hatalma, csak a Magasságosnak, aki viszont elfoglalt volt, és egyébként sem ért rá minden egyes báránykáját figyelemmel kísérni.

   Ha az Úr tudta volna, hogy egy angyal szívet nyert a lány által, és másodszor is meghasadt eme csoda a mellkasában, talán átírta volna a jövő könyvét, és akkor nem lett volna szükség arra, hogy Ward megkínzottan üvöltse bánatát a semmibe, ami körülvette. Hiába volt tisztában azzal, hogy Liliane ilyen nehéz próba elé állíttatik, ettől nem lett könnyebb elviselnie a szomorúságát.

   Ward akármit megtett volna azért, hogy könnyítsen a lány lelkén. Az örök kárhozat tüzét is üdvözülten fogadta volna, és a mindenség összes fájdalmát tárt karokkal vette volna magához, ha ezzel segíthet rajta.

   Liliane nem él az idők végezetéig, ahogy ő, nem lesz olyan hosszú ideje, mint neki, de az, hogy ezt a keveset a bánat itatja át, hogy csak a csalódás jut osztályrészéül, rettenetesen emésztette Wardot. Annyira szeretett volna segíteni rajta, ha más nem, a jelenlétével, de mintha egy üvegfalon át nézhette volna csak…

   Liliane huszonnyolc éves lett, de el sem fújta a gyertyákat a tortán.

– Miért nem kívánsz valamit? – kérdezte Sean reménytelenül vágyva arra, hogy felvidítsa.

– Mert a hangom nem ér fel az égig – felelte a lány, majd letörölte a könnyeit, és elhagyta a szobát. Ward nem követte, Sean keserű arcát fürkészte, és most először úgy érezte, hogy van valami kapcsolat közte, és a férfi között. Nem is különböztek annyira egymástól, mint eddig gondolta.

   Sean kitartott szerelme mellett, még most is, hogy az orvosok megmondták nekik, hogy Liliane meddő, és sosem lehet gyermekük. A legtöbb ember, ha nehezen is, de képes feldolgozni egy ilyen hírt, de Liliane más volt. Mióta csak az eszét tudta, másra sem vágyott, mint arra, hogy Lindsay világra jöjjön. Azért ezt a nevet választotta gyerekként, mert apukája azt mondta, Lindsay lehet kislány és kisfiú is, márpedig ő nem akarta, hogy rossz nem mellett tegye le a voksát, és Isten ezért azt higgye, ha másmilyen nemű babát kapna az égtől, azt nem szeretné ugyanúgy. Azt akarta, hogy Isten lássa, neki nem számít, hogy fiúcska lesz a kicsi, vagy kislány, csak az, hogy végre együtt lehessenek, és a kandalló előtt ülve mesélhessen neki arról, milyen nagyon vágyott rá.

Szerző: Audry

Ötlet: Audry és Judy (abc sorrendben)

 

Judy üzenete: 

Eljött hát ez a nap is…

Tizennyolc év. Az ember azt gondolná, mi ez, egy emberöltőhöz képest? De mikor megérjük, igenis nagy dolognak számít. Úgy hisszük, az élet innentől megváltozik, egészen más színben pompázik majd minden, a madarak nekünk trilláznak, a rügyek számunkra bontakoznak ki minden újabb tavasszal. Sokan várjuk úgy ezt a napot, mintha megváltás lenne.

Nagykorúság…

Elképzeljük tizenkét évesen, majd tizenhárom és tizennégy évesen, milyen lesz, ha már nem kezelnek minket gyerekként, ha végre komolyan vesznek minket. Ne hidd, hogy ez az éveid múltával megváltozik. Lehetsz tizennyolc, lehetsz harminckettő, a lényegen nem változtat. Anya és apa ugyanúgy a totyorgó gyermeket látja benned, a magoló kisdiákot, az első szerelemtől a felhők közt repkedő tinit. Számukra sosem nősz fel, és valljuk be, nem is érdemes. A felnőttek világa uncsi, rengeteg kötelezettség, elvárások és kemény munka. De ha mindezt játékosan fogod fel, az egész sokkal könnyebbnek tűnik. Életed hosszú útján mindig lesznek bukkanók, de tudd, sosem vagy egyedül. Valaki mindig melletted áll, segítő jobbot nyújt, legyen az szülő, testvér, barát, sőt, néha még az ellenségeink is.

Viszont csak egyszer vagy tizennyolc, élvezd hát ki, és fogadd tőlünk szeretettel ezt a kis novellát, és légy nagyon-nagyon boldog ezen a napon, mert te igazán megérdemled. Isten éltessen sokáig, Fati. :)

Audry és Hucak üzenete:

Drága Fati: Mivel Judy mindent leírt előttünk, és mert a novella elején már kifejtettem én is a novella születésének okát, most csak annyit szeretnénk írni, hogy örülünk, hogy része lettél a kis csapatnak, ha nem is napi szinten, de minden szereteteddel és odaadásoddal. Mindig jól látni, hogy vannak olyan emberek, akik számára fontos, amit csinálunk, akik örömmel fogadják, amit adni tudunk. Az külön öröm, hogy a blog életén túl is lehetőségünk nyílt arra, hogy megismerjünk Téged (ez egy nagy előnye az internetnek), mert nem csak egy nicknév vagy nekünk, nem csak egy felhasználó, egy olvasó, hanem annál sokkal több. Te véleményeddel támogadsz minket, és kifogyhatatlan lelkesedéseddel, mi pedig reményeim szerint a történeteinkkel háláljuk meg a törődésedet. Te és mindenki, aki rendszeresen felnéz az oldalra, aki osztályoz, kommentel és együtt él a történetekkel, egy közösséget alkottok, ami sokkal többről szól, mint hinnétek. Ti jelentitek számunka az oázist, bennetek van minden reménységünk, mikor írunk. Minden sor, amit monitorra vetünk, nektek születik, és általatok él tovább, és hogy kifejezzük a hálánkat ezért, ez a történet csak Neked íródott, csak Érted, csak a Te szülinapodra. Köszönjük Cycahnak, hogy időben szólt nekünk a dátumról ahhoz, hogy megszülethessen ez a szösszenet, aminek hamarosan természetesen a folytatását is feltesszük. Remélhetőleg, a végén úgy érzed majd, hogy kedves számodra, hogy ez tényleg csak a tiéd, és remélem, ha valaha még elolvasod, eszedbe fog jutni, hogy ez a történet nem is lenne, ha TE nem lennél nekünk, és ha nem számítanál nekünk olyan nagyon. 😀

Boldog születésnapot, nagylány! 

Cycah:

Csillag

Millió csillag van az égen,
Mind világít szépen,
S felizzik valamennyi
Egyszer az életben.
Köztük van a Tied is!
Felragyog Ő is egyszer,
Mikor 18 éves leszel.

Menj ki aznap este,
Nézz fel a gyönyörű égre,
S meglátod
Mily fényesen izzik ott
A Te legeslegszebb csillagod!

Benne, mint kristálytükörben
Láthatod arcod tündérmosolyát,
Szemed gyémánt csillogását.
Mert a Te csillagod
Éppen annyira ragyog,
Amennyire szemed akkor csillog
Mikor először megpillantod.

Mert ez egyedül
A Tied,
S csak általad létezhet.
Te élteted!

Ezért éltessen Téged az Isten sokáig,
Hogy a csillagod ragyoghasson
Az örökkévalóságig!

 

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (6 votes cast)
Égi egyezmény 1. rész, 10.0 out of 10 based on 6 ratings