Kyu – ismételte, miközben a lámpakapcsoló után tapogatózott. Az ujjai megérintették az éjjeliszekrény hűvös felületét, végighaladtak a vizespohár oldalán, és átsiklottak a félbehagyott könyv borítóján is, mire végre rátaláltak a kemény talapzatra. Az álom utolsó darabkái egy kimerült sóhaj kíséretében távoztak a fejéből, és mikor végre világosságot adott a felizzó villanykörte, pislogva támaszkodott a könyökére, hogy megnézze a digitális óra kijelzőjén a piros számokat. Hajnali két óra múlt tíz perccel.

Cory képtelen volt elhinni, hogy újra megtörtént. A hatodik éjszaka egymást követően. Egyszerűen lehetetlenség így kipihennie magát. Csalódottan zuhant vissza a párnára, és lehunyta fáradtságtól égő szemeit, de a sötétség helyét azonnal egy fekete szempár követelte magának, és egy kibírhatatlanul édes mosoly, amit a fejében egy hang is követett.

Megpróbálta kiűzni a képet az agyából, de az makacsul állta a sarat, még akkor is, mikor újra kinyitotta a szemét. Pillanatok teltek el, mire Kyu arcának helyét a plafon vette át, amit, ha már így alaposabban is tanulmányozott, időszerű lett volna már újra festeni.

Hetek óta vergődött éjszakánként, bár korábban legfeljebb két egymást követő éjjel riadt fel álmából, de ahogy teltek a napok, egyre rosszabb lett a helyzet. Beszívta az alsó ajkait, és felült, bár nehezére esett elengedni az alvás utolsó esélyét is. A pohárból kortyolt néhányat, aztán visszatette a helyére.

Miután lezuhanyozott, és felvette az otthoni kényelmes rövidnadrágját és topját, leült az ágyra, és ölébe vette a fényképalbumot. Egy darabig csak bámulta, anélkül, hogy fellapozta volna. A szépen díszített borítót egy mintás keretbe foglalt fénykép alkotta. Egy kép, amit akkor sem tudott volna elfelejteni, ha soha többé nem láthatja.

Kyu vidám mosolya felidézte benne a fiú gyengédségét, a ragyogó szemek eszébe juttatták a mindig fürkésző, kíváncsi tekintetet, a karakteres szájat nézve pedig szinte érezte ajkain a lágy, édes csókok ízét.

Csak minden bátorságát összeszedve volt képes végre feltárni az albumban rejlő csodálatos emlékfoszlányokat. Valahányszor rápillantott valamelyik fotóra, számtalan érzés öntötte el a szívét. Megtörtént dolgok özönlöttek az elméjébe, párbeszédek, nevetés, fájó és izgalmas pillanatok lenyomatai, örömtől átitatott foszlányok, és könnyekkel elmosott szívszaggató jelenetek, melyeknek egyszer régen részese volt, és amiket még az idő vasfoga sem tudott porrá őrölni.

Érezte, hogy az arccsontján langyos cseppek sietnek az álla felé, elszánt mozdulattal távolította el őket, de úgysem számított. Nem szabadulhat tőlük! Tudta, hogy hiába is harcolna ellenük.

A telefon az éjjeliszekrény távolabbi sarkán állt. Csak akkor nyúlt érte, amikor az album már a szatén ágyneműn pihent, lefordítva, hogy ne láthassa azt a borzalmasan gyönyörű arcot. Nem akart tovább kínlódni, nem akart örökké a múltban élni, de a mellkasa most is szaggatott, a torkában ott növekedett a makacs gombóc, és a kezei szüntelenül remegtek, ahogy kereste a gombokat.

Négy csöngés, aztán egy újabb, amit egy álmos, morcos hang követett. Cory megborzongott, ahogy a férfi orgánuma betöltötte a fejében kavargó tornádó helyét. Ennyi is elég volt, egyetlen szó, és máris üresség telepedett rá.

 

– Cory!

Egy kicsit várt, hogy a vonal túlsó végén helyreálljon a szaggatott légzés, csak ezután szólalt meg.

– Sajnálom, Dean!

A csend szinte fülsértő volt, a pillanat erőszakosan ragaszkodott a reszkető lányhoz, de végül elsodorta az idő.

– Megint róla álmodtál – állapította meg a férfi együtt érző hangon. – Meddig fog még tartani?

Cory az ágy szélén ült, a lábujjaival a selymes szőnyeget babrálta, elfehéredett ujjai vadul kapaszkodtak az apró készülékbe. Ez volt minden segítsége az ilyen pokoli napokon. Ez, és a hang tulajdonosa, aki mindig tettre készen állt, mindegy, mikor zaklatta.

– Mindig ugyanaz – szipogta Cory csendesen. – Ott áll a térdig érő vízben, a haja kicsit a szemébe lóg, de nem takarja el, mosolyog, de csak éppen hogy. Még nem nevet. Csak néz a nagy szemeivel, egyszerre várakozóan és hívogatóan. Látszik rajta, hogy boldog, hogy elégedett, hogy ez a pillanat békességgel árasztja el a szívét. Olyan, mint egy jelenés. Mintha a tenger része volna, egy tündér, vagy egy vízi világ csodálatos hercege.

– Elég legyen, Cory! Nem teheted ezt magaddal! Felejtsd végre el azt a kölyköt, és lépj tovább.

– Fehér inget visel – folytatta a lány, mintha meg sem hallotta volna beszélgető partnere türelmetlen, sürgető szavait. – És az a nadrág… Az egyik kedvence volt.

– Cory, az a fiú elment, és soha többé nem tér vissza. Nem jön érted, nem visz magával. Az a fiú meg…

– Tudtad, hogy éppen akkor született, amikor a szüleink összeházasodtak? Ugyanazon a napon… A világ túlsó felén…

– Cory! – Ezúttal elnyújtotta a nevet, mintegy sajnálkozva. A lány hangosabban vette a levegőt, és a férfi hallotta, ahogy szipogni kezd. Sírni fog, és minden bizonnyal már nem alszik vissza. Újabb átvirrasztott éjszaka.

Amíg a számára oly fontos személy lassan melankolikusból kétségbeesetté változott, Dean átkozta a napot, amikor Kyu besétált az életükbe. Már akkoriban sem kedvelte. Kifejezetten feszélyezte az a semmirekellő kölyök. Folyton csak problémát okozott. Cory képtelen volt távol tartani magát tőle, pedig a fiú eleinte nem mutatott iránta különösebb érdeklődést. Az egyetlen, ami felkeltette a figyelmét, a víz volt. A tengerbe szeretett bele, és ez a szerelem teljesen kitöltötte a szívét. Egy ideig legalábbis így volt.

Dean lehunyta a szemét, nem akart visszaemlékezni azokra az időkre. Cory minden nap sírt. Zokogott, mert az az átkozott Kyu rá sem nézett, aztán azért, mert bár szemlátomást észrevette, nem szólt hozzá. Miután végre megtört a jég, és beszélgetni kezdtek, az a vak kölyök nem látta a fától az erdőt. Nem látta, milyen mélységes rajongással néz rá a lány. Tudomást sem vett az izgatott szemekről, a kíváncsi kérdésekről, a titkait kutató faggatózásról.

Dean azt kívánta, bár így maradt volna minden. Bárcsak Kyu sosem változott volna meg. Bárcsak úgy telt volna el az a gyűlöletes nyár, hogy megőrzi a távolságtartó magatartását, de nem így történt. Hogy melyik volt az a perc, amikor a kezdődő barátság valami erősebbé és fontosabbá változott, talán már sohasem tudja meg. Örök rejtély marad, miért kezdett mást érezni a húga iránt.

Kyu nem tartozott a közvetlen, barátkozós fiatalok közé. Leginkább egyedül múlatta az időt. Csak ült a parton, és bámulta a hullámokat, vagy a szörfdeszkáján dacolt velük, élvezve a napsütést, és a víz lágy simogatását.

Dean egyszer sem látta a fiút korabeliekkel cseverészni. Nem járt el röplabdázni, mint a többiek, nem jelent meg a szórakozóhelyek hangoskodó vendégei között, nem vett részt a nyári versenyeken, még a vizes pólós és bikinis szépségversenyen sem. Csak ücsörgött a parton, és úgy bámulta a tengert, mintha valami csodálatos dolgot rejtene. Dean mindig úgy gondolta, hogy valami nem stimmel ezzel a fura sráccal.

Cory azonban le sem vette róla a szemét. Nem izgatta, hogy semmibe veszik, noha sokat szomorkodott miatta. Nem bánta, hogy a rajongása tárgya rá sem hederít, és mikor végre beszélgetni kezdtek, kitartóan közeledett felé, egészen addig, míg el nem nyerte az annyira áhított figyelmet.

Kyu, bár különös fiú volt, jól bánt Coryval. Virágot vett neki, elvitte vacsorázni. Minden este együtt sétáltak a parton, eleinte csak meg-megérintve egymás vállát, összeütközve, mintha a szerelem megrészegítette volna őket, aztán már kézen fogva, ahogy az igazi párok szokták. Dean dühös volt, amikor először látta a srác ajkait a húgáéra tapadni. Akkor meg akarta verni. Soha életében senkit nem akart annyira a földbe döngölni, mint ezt a különcöt.

Most, hogy a húga csendes szipogása hangos sírógörcsben teljesedett ki, végtelenül elszégyellte magát. Cory tényleg szerette azt a külföldi fiút. Visszavonhatatlanul és végérvényesen belehabarodott. Kyu jelentette számára az egyetlen valódi szerelmet. Dean átkozta a sorsot, hogy nem lépett közbe, amikor még lehetett.

– Ha meghalok, azt akarom, hogy a hamvaimat a tengerbe szórják – suttogta Cory halkan. – Ezt mondta egyszer. Hogy szeretné, hogy a hullámok szolgáljanak a sírjaként. Azt akarta, hogy a végtelen víz ölelje magához, ha már… ha…

– Cory! Ennek semmi értelme! Egy napon majd te is rájössz.

– Ha erősen koncentrálok, még hallom a hangját – motyogta a lány valamivel nyugodtabb hangon. Túl voltak a hisztériás fázison, és most eljött a beletörődés. A forgatókönyv sosem változott.

– Ő volt a legrosszabb dolog, ami valaha történt veled – jegyezte meg a férfi szomorkásan.

– Ő volt a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem. – Bár Dean nem láthatta az arckifejezését, tudta, hogy mosolyog.

– A holnap esti gépen leszek.

– Várni foglak – sóhajtotta Cory még mindig kesernyés, de legalább már békés hangon.

– Nincsenek véletlenek, hugi – tette még hozzá Dean elgondolkozva.

– Igazad van. A hullámok szándékosan sodorták hozzám!

Dean kiábrándultan nyögött fel. A lány mindent úgy értelmezett, ahogy akart, noha tudnia kellett, mit akart ezzel mondani.

– Többé nem tér vissza – tette nyilvánvalóvá, ami szerinte eddig is az volt. Cory szusszant egyet.

– Azt hiszem, igazad lehet.

Nem tetszett neki ez az engedelmesség. Ha Kyuról volt szó, nem jellemezte a húgát. Kyu miatt mindig lázadt. Minden szavával védte.

– Itt hagyott téged! – jegyezte meg óvatosan Dean. Nem érkezett válasz. – Cory! – csattant a férfi feszülten, mire a vonal túlsó végén halk nevetést hallott.

– Köszönöm!

– Mit köszönsz? – kérdezte Dean értetlenül. A verejtékcseppek egy pillanat alatt kiültek a homlokára, ahogy a feszültség végigkúszott a gerince vonalán. Zavarba hozta Cory hangsúlyozása.

– Hogy felnyitottad a szememet.

– Miről beszélsz, Cory?

– Semmi sem történik véletlenül, Dean. Nem hagyott itt engem! Minden éjjel velem volt, ott állt a térdig érő vízben, és csak nézett a nagy szemeivel, egyszerre várakozóan és hívogatóan. Olyan volt, mint egy jelenés. Mintha a tenger része volna…

– Cory, ez…

– Rám vár! Minden éjjel várakozik!

– Cory!

Hiába kiabált, a lányt nem érték el a szavai.

– Cory, az Isten szerelmére!

– Nem várathatom tovább, Dean!

– Cory, a fenébe is, Kyu halott! – Hallotta a halk morajlást, mintha a távolból jött volna. A vonal recsegni kezdett.

– Mennem kell, Dean!

– Cory! Holnap megbeszéljük.

– Átadom neki az üdvözleted!

– Cory!

– Légy jó, Dean!

– Cory!!!

* * *

A parton állt, lábai alatt a homok egészen felforrósodott a nap folyamán, és még most, a csillagok óvó tekintetétől figyelve is melegnek érezte az apró szemcséket. Ujjai belemélyedtek a lágy környezetbe, a hullámok ki-kinyúltak, hogy elérhessék a bokáját. Hűvös érintésük egyszerre volt üdítő és megnyugtató.

Ahogy bámulta a hold karcsú testét a víz fodrozódó felszínén, lassan megtört az ezüstös fény. Feljebb emelte a fejét, hogy tekintete rátaláljon a habok által körülvett testre. A fiú ott állt a térdig érő vízben, a haja kicsit a szemébe lógott, de nem takarta el. Mosolygott, de csak éppen hogy. Csak nézett a nagy szemeivel. Látszott rajta, hogy boldog, hogy elégedett, hogy ez a pillanat békességgel árasztja el a szívét. Olyan volt, mint egy jelenés. Mintha a tenger része lett volna, egy tündér, vagy egy vízi világ csodálatos hercege. Mozdulatlanul meredt a parton álló férfira, miközben karját egy keskeny, törékeny vállon pihentette.

Dean tudta, hogy nem maradhat már túl sokáig. Felemelte a karját, és intett a vízben állóknak. A fiú nem mozdult.

– Hiányzol – motyogta maga elé a férfi a könnyeit törölgetve. – Vigyázz rá, Kyu!

Már látta a fényt. Alattomosan osont végig a víz felszínén, már majdnem elérve az ott állókat. Dean maradni akart, de tudta, hogy mennie kell. Azzal nyugtatta magát, hogy nemsokára újra láthatja őket: a tenger hercegét, és az ő gyönyörű, mosolygós hercegnőjét…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 5.5/10 (2 votes cast)
A jelenés, 5.5 out of 10 based on 2 ratings