Az első részlet és a másik kettő nem azonos narrátorral van. A történet két szemszöggel, a vámpírokéval és vadászokéval íródik. Az első egy vámpír szemszöge, a második és harmadik pedig egy vadászé. Egyébként több narrátoron keresztül íródik a történet. Ez igaz egyébként a korábban (tegnap) feltettre is.

   Ehhez a történethez már több lehetséges címötlet is felmerült, jelenleg a “Ha kihúnynak a fények” éppen az aktuális, de biztos, hogy ez még változni fog. A sztori nagyrészt éjszaka játszódik majd, és a cím is erre hívatott utalni, de még mindig erősen nem érzem tökéletesnek.

   Amikor először ébredtem fel a halálom után, mindenem fájt. Nem csak fizikailag. A lelkem… nem veszett el, ahogy sokan hinnék, épp ellenkezőleg! Éreztem a lelkemet! Égetett, mart, mintha savat nyeltem volna. Izzott a testem, és lüktetett a szívem. A szívem, ami minden híresztelés ellenére is szakadatlanul vert tovább: gyorsabban, mint azelőtt.

   A fény bántotta a szememet. Időbe telt megtanulnom, hogy többé nincs szükségem rá. Végre megnyílt előttem egy új világ, de gyötrelmes volt az átállás. A fájdalom sosem akart szűnni. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy soha nem is múlt el, csak megtanultam együtt élni vele, mint oly sok mással.

   Már nem emlékszem, hogy hol láttam meg a napvilágot, nem tudom, hogy mi volt a hely, ahol felnőttem és férfivá értem. Nem tudom felidézni a nő arcát, aki világra hozott, és a hangjára sem emlékszem már. Nem emlékszem, hogy mi volt a nevem, vagy arra, hogyan szólítottak.

   Ha meghalsz, egyetlen pillanat alatt elfelejted az illatokat, ízeket és a hangokat. Többé nem lesz szerencséd hozzájuk. Legalábbis, abban a formában nem, ahogy halandóként hallottad vagy érezted őket. És a látvány… arra nincsen szó…

   Már régóta nem tudom felidézni, hogy halandó szemmel milyen volt a világ. Egyetlen valódi emlékem sincs arról, hogy milyennek láttam, de azt tudom, hogy amikor először ébredtem fel halhatatlanként, minden olyan sötét volt, és mégis tiszta, szinte már szikrázó.

   Meglepett, hogy a sötétségnek mennyi árnyalata van. A köd, ami körülölelt, elképesztően szép volt. A színek megváltoztak, bár azt nem sikerült felidéznem, hogy azelőtt milyenek voltak, de azt biztosra vettem, hogy nem ilyenek. Még a sötétség ellenére is élénknek érzékeltem mindent, ami körülvett. A fák ragyogtak, a víz tündökölt, és az árnyékok ütemesen pulzáltak.

   Az első hang, amit hallottam, a teremtőm hangja volt. A férfié, aki átsegített erre a más, különleges világra. Azt hittem, hogy meghaltam, ami részben igaz is volt. Meghaltam, abban az értelemben legalábbis, hogy megszűntem embernek lenni. Valami új és ijesztő vált belőlem, bár akkor még nem értettem, hogy mi.

   Teremtőm hangja a legédesebb, legizgalmasabb hang, amit valaha hallottam. Millió közül is felismerném. Tiszta, erőteljes, mégis gyengéd és dallamos. Én ilyennek hallom, de a halandók számára pusztán csak szép. Minden halandó számára, mert mi ilyenek vagyunk. Egy ember szemével nézve az én fajtám felfoghatatlanul gyönyörű, izgalmas és vonzó. Így van ez rendjén.

   A sötét köd zavarta a szememet, legalábbis néhány napig, amíg hozzá nem szoktam a különös színekhez, melyek elképesztően elhatárolódtak egymástól. De Ő más volt. Kitűnt a kavalkádból. Fekete ruhát viselt, az akkori divat szerint szabott, elegáns, de nem feltűnő öltözéket. Haja hosszú volt, a válláig ért, szeme sárgán izzott. Sárgán – ami számomra mást jelent, mint egy halandó számára -, de sárga volt, a legszebb sárga a világon.

   A tekintetétől megrészegülten vonaglottam a földön, miközben a gyötrelmem csillapíthatatlan volt. Éreztem, ahogy testem küzd az új lét ellen. Hörögve követtem tekintetemmel. Szinte lebegve járt körbe, suhant, akár a szellő és kecses volt, könnyed és végtelenül izgató. Tudom, elég morbidnak hangzik, de tényleg izgató volt. Izgatóbb, mint bármi, amit el tudok képzelni.

   Mosolya felért egy univerzummal, annyira végtelen volt, és olyan elképesztően távoli. Sötét tekintete egyszerre borzasztott el, és hozott leírhatatlan tűzbe. Fehér bőrét rikítónak éreztem az árnyakkal teli, fénytelen helyen, mintha visszaverne minden fényt, és mégis elnyelné azt. A sötétség körötte lebegett. Nem ő volt a sötétben, a sötétség körülvette őt, mintha alkalmazkodott volna hozzá.

   Gyorsan mozgott. Nehéz volt követnem tekintetemmel, olykor nem is tudtam. Hallottam ritmikus légzését, mely betöltötte agyam minden eldugott szegletét. Hangos volt, legalábbis annak éreztem. Szinte fájtak sóhajai.

   Figyelt engem. Nézte, ahogy haláltusámból lassan újjászületek. Csodálattal tekintett rám, mintha én volnék a legszebb a világon, mely egyszerre szűnt meg számomra, és született meg velem együtt. A régi világ szertefoszlott, és egy új, sokkal izgalmasabb volt kialakulóban.

   Minden hangtól fájt a fülem. Úgy éreztem, egy hangszóró mellett fekszem, ami felnagyít minden zajt, szinte szétrobbantva gyenge dobhártyámat. A szemem rémesen égett. Bőröm alatt ezernyi tüske mocorgott, mint megannyi szorgos hangya, nyughatatlanul, fáradhatatlanul.

   Az első érzés, amit az új életemben megtapasztalhattam a színtiszta, minden mást elnyomó félelem volt. Meg akartam halni, erre pontosan emlékszem. Pedig már halott voltam…

   Lassan teltek az órák, aztán a napok, majd a hetek is. Erőtlenül hevertem a fehér takarón, melyre fektetett. A lényére szomjaztam, de a vérével itatott csak. Távoli volt, mindvégig elérhetetlennek éreztem, mégha halovány ajkaim a bőrébe martak is és sötét, semmihez sem hasonlítható vére szét is terjedt a fogaim között. Az én Istenem, ez volt, és mindmáig ezt is jelenti nekem.

***

 

   Az öreg morgott valamit az orra alatt, aztán intett a kezével, és legnagyobb sajnálatomra Stephanie éppen olyan kecsességgel távozott, mint ahogy korábban érkezett. Ismét kettesben maradtam a szótlan vénemberrel, és az idő újra megdermedt a dimenzióban, melynek foglyául estem.

   Már idegtépő volt a csend, ami körülvett, és még mindig nem vett tudomást a jelenlétemről. Most már hangosabban doboltam a térdemen, hátha ráun, és végre felém néz, de jól bírta a kiképzést, jobban, mint én. Kezdtem úgy érezni, hogy lesz, ami lesz, akkor is megszólalok, különben felkapom az első kemény tárgyat, ami a kezem ügyébe kerül, és a fejéhez vágom. Szerencsére, mintha megérezte volna szándékomat – már éppen körbenéztem, mivel dobhatnám meg -, lassan felemelte tekintetét, és szigorúan végigmért.

   – Hallgatlak, fiam! – közölte közömbös hangon. Most bántam igazán, hogy nincs nálam fegyver, hogy fejbe lőhessem – vagy legalább magamat, jobb híján.

   Fogalmam sem volt, mit kéne mondanom, ezért némaságba burkolózva duzzogtam, remélve, hogy kapok némi felvilágosítást arról, mit is vár tőlem.  

   Hosszasan vizslatott szürkés szemeivel, de még mindig nem adott támpontot. Rájöttem, hogy feleslegesen húzom az időt, tőlem várja, hogy beszélni kezdjek. Nagyot nyeltem, aztán kissé lecsúsztam a fotelben, mely új volt, és azt a fajta szagot árasztotta, amivel egy igazi bőrkedvelő nem tud betelni. Egy ideig még haboztam, miközben nagyokat lélegezve tűnődtem a monológon, ami előtt álltam.

   Sosem voltam a szavak embere, nem is hallattam túl sokat a hangom, és mindig frusztrált, ha olyankor kell beszélnem, amikor nincs mondanivalóm. Végül mégis rászántam magam, és bár mikor szóra nyílt a szám, még nem tudtam, milyen mondat hagyja el, azért mégis megpróbálkoztam összehozni valami értelmeset.

   – Türelmetlen voltam. Figyelmen kívül hagytam a mesterem utasítását, ezzel kockára téve mindkettőnk életét. Elhamarkodottan döntöttem, ami végül végzetes kimenetelű…

   – Ezt mind tudom – jegyezte meg fanyalogva, miközben kutakodni kezdett az íróasztal fiókjában. Végül egy papírzsebkendőt halászott elő, és hangos tülkölés közben sürgetően meredt rám.

   – Akkor nem tudom, mit mondhatnék még – sóhajtottam kelletlenül.

  Azt reméltem, hogy segítséget kapok, de csak a fejét csóválta, majd újra a dokumentumok fölé görnyedt. Bosszúsan fújtam egyet, elég hangosan ahhoz, hogy kifejezzem tiltakozásomat a bánásmód ellen, de rám sem hederített.

   – Jól van! Szabad a gazda! Kurvára nincs ötletem, mit akar hallani tőlem! – vicsorogtam felháborodva.

   Szigorúan mért végig, mielőtt lassan felemelte a kezét.

   – Ne káromkodj, fiam, nem kocsmában vagyunk – jegyezte meg idegtépő nyugalommal.

   Most már komolyan kezdett az agyamra menni.  Annyira szerettem volna felugrani, és jó erősen orrba verni, de bizonyára az apám nem díjazta volna, és bár dühített az öreg, nem akartam kikerülni a bűvös körből, amit csak számomra tartott fenn.

   – Elnézést kérek! – motyogtam megalázottan, tudva, hogy mekkora örömet szerzek neki azzal, hogy legyőzöttként lesütöm a szemem.

   – Mondtál valamit? – tett rá még egy lapáttal a köztünk lévő türelemharcra. Éppenséggel mondtam volna mást is, csak valószínűleg egy perc alatt sötétzárkában találtam volna magam, amire amúgy is megvolt az esélyem a történtek után.

   – Azt mondtam, nagyon sajnálom – emeltem fel a hangom.

   Ismét lassan nézett fel, és újra csóválni kezdte a fejét.

   – Nem vagyok süket, ne kiabálj! – figyelmeztetett megjátszott értetlenséggel.

   Pontosan tudta, hogy a határaimat feszegeti, és én is tisztában voltam azzal, hogy éppen ez a célja. Kihozni a sodromból, elérni, hogy türelmemet vesztve okot adjak arra, hogy leteremthessen.

   Beharaptam az alsó ajkamat, és elszámoltam úgy kétszázig, bár a közepén egy káromkodás áradat megszakította a sorozatot, így elképzelhető, hogy kifelejtettem néhány számot.

   – Rendben, nyert! Nem bírom tovább! – álltam fel idegesen, és járkálni kezdtem.

   Követett a tekintetével, de még mindig várakozott.

   – Ha az a célja, hogy az őrületbe kergessen, rohadt jól csinálja – hördültem fel idegesen.

   – Megint káromkodsz, Adrian. Pedig tudod jól, hogy nem szeretem az ilyesmit.

   Megálltam, és úgy bámultam rá, mintha kínaiul szólt volna hozzám. Most komolyan a kibaszott szókincsemről fogunk csevegni?! Nagy levegő… nagy levegő… nagy levegő

   – Ismét elnézést kérek, amiért képtelen vagyok illően kifejezni magamat – gúnyolódtam, bár igazából ez nem könnyített forrongó lelkemen. – Nézze, vénember, néhány órával ezelőtt meghalt miattam a mesterem. Ez olyasmi, ami könnyen feldühíti az embert. Ha csak arról kíván velem konzultálni, hogy milyen szavakat használok, akkor most engedelmével távozom. Nincs erre se időm, se idegzetem…

   – Ülj le, Adrian! Majd akkor távozol, ha én azt mondom, hogy elmehetsz. Addig itt maradsz, és gondolkozol azon, mit mondj nekem.

   A vérnyomásom az egekbe szökött, bizonyára a fejem olyan színt öltött, amit még egy pipacs is megirigyelhetett volna. Akaratlanul is ökölbe szorult a kezem, és az agyvérzés határán ingadozva visszafojtottam a lélegzetemet, hogy ne kezdjek torkom szakadtából üvölteni. Ezúttal ezerig számoltam, de annyiszor álltam meg szitkozódni magamban, hogy valószínűleg ötszáz számot sem soroltam fel. Perceken keresztül igyekeztem visszanyerni az önuralmam, de még akkor is ingerülten csengett a hangom, amikor megszólaltam.

   – Három szó! Mindössze ennyi a mondanivalóm: kibaszottul utálom magát!  

   Komoly arccal meredt rám, miközben úgy éreztem, hogy kezdek a rajzfilmfigurákra hasonlítani, amiknek a fülükön távozik a gőz. Olyan kifejezéstelen tekintettel nézett, hogy már-már azon kaptam magam, hogy az íjpuskám után nyúlok, ami persze most nem volt az övemen, ahol lennie kellett volna. Annyira szerettem volna lassan felemelni a fegyvert, célba venni a közömbös képét – pont a szeme közé célozni -, és meghúzni a ravaszt.

   – Én ráérek, Adrian! – figyelmeztetett komoran.

   Kész. Ez volt a végszó. Eddig tartott nem létező tűrőképességem. Bosszúsan levetettem magam a fotelbe, és némasági fogadalmat tettem. Most már azért sem fogok hozzá szólni, akkor sem, ha ősz aggastyán leszek, mire szabadulok.  

   Tisztában voltam azzal, hogy leginkább akkor győzhetnék, ha póker arcot öltenék, de képtelen voltam leplezni haragomat és csalódottságomat. Már meg sem próbáltam a számokhoz menekülni – ami általában megfűszerezve némi káromkodással segített abban, hogy visszanyerjem az önuralmam -, ehelyett kényszerítettem magamat, hogy Stephanie nyári ruhás alakját képzeljem lelki szemeim elé. De bárhogy is erőlködtem, csak Adrian Skyt láttam magam előtt, kezében egy gépfegyverrel, amint cafatokra lövi nem csak az öreget, de az egész rohadt irodát is.

   Jó egy órán át játszottuk ezt, ezalatt nagyjából hetvenféle módját választottam ki annak, miként fogom átrugdalni a vénembert a túlvilágra, végül félretolta az aktahalmot, és újra méltóztatott tudomást venni rólam.

   – Valójában azért kérettelek ide, hogy ezt átadd apádnak – nyújtott felém egy egydollárost. – Tegnap fogadtunk, hogy kit választanak majd társadul, és apád nyert.

   Tátva felejtett szájjal bambultam a bankjegyre, miközben arról győzködtem magam, hogy ez csak egy rémálom. Az nem lehet, hogy…

   – Mindez egy kurva egydolláros miatt? Most komolyan ezért szívatott három órán át? – fakadtam ki a döbbenettől félig kábán.

   – Megint káromkodsz, Adrian. Egy olyan jóvágású fiatalemberhez, mint te, nem illik az ilyen primitív megnyilvánulás.

   – Kivégeznek érte, ha most a falba verem a fejét? – kérdeztem levegő után kapkodva.

   – Bizonyára nem örülnének neki, főleg most nem, hogy…

   – Ezt nem hiszem el! – vágtam a szavába felháborodottan. – Ez volt a legaljasabb húzása, mióta ismerem – hunytam le a szememet. – Ez minden eddigi szemétségét felülmúlta.

   – Úgy gondolod? – kérdezte csevegős stílusban.

– Mondja meg az apámnak, hogy a szobámban leszek! Ha szüksége van rám, akkor a csilláron lógva megtalál – morogtam duzzogva, és olyan hévvel távoztam, hogy a fal is megrepedt, mikor bevágtam az ajtót.

***

 

   Körülnéztem, hogy meggyőződjek arról, nincsenek járókelők az utcán – ami ilyen késői órán már elvárható volt részemről -, majd felugrottam a kétméteres kerítésre. Megkapaszkodtam a tetején, és felhúztam magam. A hatalmas kertben sötétség honolt, de köszönhetően kiváló látásomnak, rögtön észrevettem a kamerákat. Négy volt belőlük, és folyamatosan pásztázták a területet. Lehúztam a fejem, és ötig számoltam, ennyi ideig tartott, hogy elforduljon a kerítést éppen szemmel tartó készülék. Amint úgy éreztem, eljött az idő, átlendültem a falon, és halk puffanással földet értem.

   Nem egyenesedtem fel, behúzódtam a sövény mögé, ami végigkísérte a tömör kerítést a kert teljes hosszában. Kilestem egy pillanatig, hogy egy másik kamera mozgását is tanulmányozhassam. Kilencig kellett számolnom, hogy elforduljon, ekkor, mint akit puskából lőttek ki, átsuhantam egy távolabbi bokorig, és lehasaltam. Azonnal éreztem, hogy a növény tüskéi felhasítják a bőrömet. Felnyögtem, de nem mozdultam, amíg biztonságos nem volt anélkül, hogy észrevennének az őrök. Ezután csak néhány pillanatra térdeltem fel, kiszedtem a tüskéket a mellkasomból, karomból és hasamból, majd eltörtem néhány ágat, hogy ne akaszkodjanak megint belém.

   Láttam a ház falára szerelt két lámpát, de egyik sem égett. Ha felkapcsolnák őket, nem rejtene el a bokor sem a kíváncsi szemek elől. Vigyáznom kellett, mert nem akartam, hogy az őrök felfedezzenek. Elárulnának, semmi kétség, vagy csak túl nagy ügyet csinálnának a jelenlétemből. Jobb, ha csak a ház tulajdonosa tud a látogatásomról.

   Másfelől, az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy történetesen anyaszült meztelen voltam. Ha így kapnának el, a végén még közszeméremsértéssel vádolnának, amiben lenne is némi igazság, mégha nem is önszántamból rohangáltam ruhátlanul. Mindenesetre kínos lett volna, és nem kívántam megvárni, hogy kiderüljön, milyen következményekkel is járna a lebukásom.

   Amikor újra szabad volt előttem az út, és nem kellett attól tartanom, hogy kiszúr a kamera, ismét mozgásba lendültem. Félig-meddig guggolva jutottam el a ház oldalában álló sufniig, amit mintha csak nekem építettek volna oda. A néhány négyzetméteres fatákolmány pont az épület tetejével egyvonalban helyezkedett el. Felmásztam rá, aztán egy ugrással a ház tetejének cserepein termettem. Szerencsére döntött tetős volt az épület, így könnyedén tudtam feljebb kapaszkodni. Amikor középtájt jártam, lehasaltam, erősen szorítottam a cserepek szélét, és lassan, óvatosan lecsúsztam rajtuk. A lábam a levegőben lógott, és éppen arra készültem, hogy belendítsem magam az erkélyre, amikor hirtelen világosság vett körül. Rémülten himbálóztam még néhányat, és elrugaszkodtam. Hangtalanul érkeztem az erkélyre, és azonnal hasra vágtam magamat. Ha most nem vette észre senki az éjszakában holdként virító hátsómat, akkor soha…

   Egészen a lodzsa szélére óvakodtam, és már jól hallottam a lentről felszálló csilingelő nevetést, amihez egy mélyebb hahotázás is társult. Megkockáztattam, hogy kissé előre hajoljak, muszáj volt szemügyre vennem a hangok tulajdonosait. Egy középkorú, elegáns nőt pillantottam meg. Amolyan dáma féleség lehetett, bundában – már a látványtól is megfagytam -, magassarkú csizmában és fekete, mintás harisnyában. Még fentről is jól látszott a nyakában lógó vastag gyöngysor, és a csuklóján tülekedő karkötőtömeg. El sem tudtam képzelni, hogy képes ennyi szartól felemelni a kezét.

   A mellette álló pasas szintén gazdagnak tűnt. Sötét öltönyére egy majdnem földig érő kabátot húzott, lábán menő, drága cipő, csuklóján egy arany Rolex – tuti nem a hamisítványok közül való. Bár már megkopott a haja, és alóla kilátszott halovány fejbőre is, még így is jóvágású fickónak tűnt, akinek nyilván a bőre alatt is pénz van.

   Mindig is utáltam az ilyen fazonokat. Azt hiszik, a vagyonuk mindenre felhatalmazza őket, és előszeretettel kérkednek anyagi hátterükkel a náluk szegényebbek előtt. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne vessem rá magam, és döngöljem a drága öltönyével együtt a földbe, de ez most nem lett volna túl szerencsés lépés, úgyhogy inkább arról győzködtem magam, hogy vannak ennél rosszabbak is, és a társadalom bár szennyes és mocskos az ilyesfajta seggfejektől, de ezek rendszerint ártalmatlanok a mi feladatkörünket tekintve.

   – Nos, Alfonz, igazán felemelő este volt. Még mindig magánál tálalják a legjobb kaviárt – nyújtotta csontos kezét a házigazda felé az asszony.

   – És persze a borokhoz sem ért jobban senki, mint ön, Alfonz. Köszönjük a meghívást, reméljük, legközelebb mi láthatjuk vendégül – tette hozzá a pasi recsegős, évtizedek óta dohánnyal mélyített hangján.

   – Megtiszteltek a látogatásukkal, Edgar. Szívesen látom önöket máskor is – hajtott fejet a vénember, mintha csak egy császárral, és annak nejével diskurálna. Erős hányingerem ellenére nem adtam hangot nem tetszésemnek. Mégis kik ezek a madárijesztők, hogy így hajbókol nekik?

   – Mikor látogat meg minket, kedves Alfonz? – vette vissza a szót a boszorka.

   – Ha nem bánják, két hét múlva benéznék. Hétvégén ráérek – felelte az öreg.

   – Akkor ezt megbeszéltük. Ideje indulnunk, drágám – karolt a nőjébe a pasas, és elindultak a kapu felé. A vénember elkísérte őket, és a kapuban még búcsúzkodtak néhány percig. Ezt az időt használtam ki arra, hogy szemrevételezzem a szobát, ahová a teraszajtó vezetett. Még nem mehettem be, ha felállnék, valószínűleg kiszúrnák fedetlen hátsómat, így várnom kellett, de legalább előre megnézhettem, hová is fogok behatolni, ha már elhúzott a két idióta.

   Eltelt még néhány perc, mire az öreg visszabandukolt a házig, de mielőtt bement volna, még slukkolt néhányat a hűvös levegőből. Biztos voltam benne, hogy ha még sokat szórakozik, lefagy a tököm, amire úgy véltem, még szükségem lesz néhányszor életemben.

Szerző: Audry

Melyik történetet olvasnád szívesebben (esetleg előbb) könyvben?

View Results

Loading ... Loading ...

   Még annyit jegyeznék meg végezetül, hogy a tegnap feltett történet sokkal komolyabb hangvételű lesz, mint ez, igaz, azért ebben is lesznek keményebb részek, de lényegében ez könnyedebb. Az már témáját illetően is összetettebb, és hangvételre is ez lesz a lightosabb. Gondoltam, ezt még azért leírom, hátha ez is segít dönteni.

   Ha még van valami kérdésetek, nyugodtan írjátok meg. Túl sokat nem akarok elárulni egyikről sem, de ha úgy érzitek, hogy valamit még feltétlenül szeretnétek tudni, akkor kérdezzetek nyugodtan. Maximum nem válaszolok. :)

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.7/10 (7 votes cast)
Meglepetés második bejegyzés, 9.7 out of 10 based on 7 ratings