Kristen

Zene

     Egész éjjel a falat bámultam, már-már megüresedett tekintettel… pillantásom semmilyen érzelemről nem árulkodott. Bár a keserűség könnyei égették a szemeimet, nem akartam megtörni és megadni magam a fájdalomnak.

 Ennyivel tartoztam az elmúlt évek csalódásaiért a lánynak, aki egykor voltam.
 
     Az éjszaka közepén megcsörrent a telefonom, de még arra sem voltam hajlandó, hogy megmozduljak, csak néztem a csörömpölő készüléket. Miután bekapcsolt a rögzítő, Jack hangját hallottam meg. Kétségbeesetten elmondta, hogy vissza kell mennie Middletownba, mert az imént értesítették, hogy az apja rosszul lett. Körülbelül egy hétig távol lesz, de siet vissza, ahogy csak tud, hogy ismét velem lehessen.
 
     Amint megszűnt a kapcsolat, elsírtam magam. Már sejtettem, hogy egy percet sem fogok aludni. Miért? Miért hazudott nekem? Mi vihette rá? Akárhogy törtem az agyam, nem tudtam rájönni a lényegre. Abban viszont biztos voltam, hogy többé látni sem akarom Jacksont, akármennyire is fáj a gondolat, hogy már soha nem csókol meg, hogy nem ölel át. Nem hazudhattam magamnak, ahogyan azt ő tette velem!
 
     Most már bizonyossá vált számomra, hogy Andrew vele beszélt telefonon, amikor betért a Santa Feebe. Még mindig nem értettem, hogy miről vitatkoztak, azonban úgy tűnt, fogadott bátyám is benne van a dologban. Tisztában volt vele, hogy Jack hazudik nekem… az átkozott! Valami nagyot sajdult a szívem helyén. Talán létfontosságú szervem szilánkjai, amik ezer apró darabra hullottak, mikor rájöttem, hogy átvertek. Mérhetetlenül nagyot csalódtam egykori barátomban.
 
    A munkahelyemen sem tudtam százszázalékosan elvégezni a rám bízott feladatokat. Kétszer főztem le úgy a kávét, hogy nem raktam alá csészét. Mindenki keresztülnézett rajtam, s úgy éreztem magam, akár egy kísértet… halovány árnyéka voltam csupán egykori önmagamnak.
 
   Adam telefonnal a fülén lépett a pultba, és hallótávolságon belül fejezte be a beszélgetést.
 
- Én is szeretlek, Nyussz! Puszi a tipegőkre! Akkor jövő héten tárt karokkal várlak a reptéren. Pussz-Nyussz! – suttogta a kagylóba, majd a készüléket félretéve hozzám intézte szavait. – Mi a baj, életem? Olyan sápadt vagy!
 
- Két napja nem alszom, de hagyjuk is ezt! – válaszoltam gyorsan. – Clauval beszéltél?
 
- Igen – felelte földöntúli mosollyal az arcán. – A tervezettnél előbb jön haza! Már alig várom, hogy újra kényeztethessem!
 
- Szerencsés vagy! – csuklott el a hangom, és elfordultam, hogy ne lássa az arcomon végbement változást.
 
- Na, jó! Elmondanád, hogy mi bánt? Tudod, hogy velem minden gondodat megoszthatod! – Lerakta a tálcát és maga felé fordítva felemelte az állam, hogy a szemembe nézhessen.
 
     Elkaptam a fejem és kirobbant belőlem minden fájdalmam. Nem tudtam neki hazudni, és azt hiszem, talán nem is akartam!
 
- Tizennyolc éven keresztül megbíztam egy emberben, aki most úgy átvágott, hogy még a szeme sem rebbent. Egy olyan emberről beszélünk, aki mellett felnőttem, akit bátyámként szerettem, aki mindig megvédett, és most rá kellett jönnöm, hogy mindez nem ért fabatkát sem! Talán hazugság volt az egész! És mindennek a tetejébe beleszerettem egy patkányba, aki Andrewhoz hasonlóan átvert, és végighazudta minden együtt töltött percünket.
 
     Képtelen voltam tovább visszatartani a könnyeimet. A vendégek megrökönyödve bámultak ránk. Adam villámgyorsan kapcsolt, behúzott a személyzeti szobába, majd a mellkasára vont és átölelt, így ringatva engem.
 
- Jól van, kicsi lány – mondta, miután kezdtem végre megnyugodni. – Jobban vagy már?
 
- Köszönöm szépen… ez azt hiszem, már nagyon kellett – utaltam gyengéd ölelésére. – Sosem voltam még ennyire elkeseredve. Nem tudom, hogy kiben bízhatok és kiben nem! Már magamban sem vagyok teljesen biztos – szipogtam.
 
- Bennem megbízhatsz, soha nem csaptalak be, amióta csak ismerlek. Tudom, ezt most nehéz elhinni, hiszen azoknak is hittél, akik szemét módon átvertek. Azt mondom, most menj szépen haza és pihend ki magad! Rád fér, ahogy elnézem az arcod! Aztán ha aludtál, másképp látsz majd mindent. Miután felkel az ember, tisztábban látja a dolgokat. Higgy nekem!
 
- Nem akarok hazamenni! Nem akarok, mert tudom, hogy csak forogna az agyam! És amúgy is van ott olyan dolog, ami rá emlékeztet!
 
- Rá? Mégis kire? – kérdezte Adam kíváncsian.
 
- Hát Jacksonra… a tetűládára, akibe beleszerettem…
 
- Oh, így már érthető – mondta, majd kisvártatva engedékenyen hozzáfűzte. – Jó, rendben! Maradj, de addig ki ne gyere az öltözőből, amíg meg nem nyugodtál… oké?
 
     Rábólintottam akaratára, majd sietve elhagyta a szobát, s én egyedül maradtam a könnyeimmel.
 

*      *      *

 Zene


      A nap túl gyorsan eltelt, s én fájdalmasan ébredtem rá, hogy haza kell mennem, pedig bármit megtettem volna, ha azt mondják, „maradj”. De Meggie nem volt könyörületes – nem mintha ez újdonság lett volna -, és hazaküldött minket. Így is ferdén nézett rám, amikor közöltem, hogy bevállalom a délutános műszakot. Adam nem hagyott magamra, azt hajtogatta, nem szeretné, ha teljesen befordulnék, ezért itt maradt velem, hogy boldogítson. Hálás voltam neki. Azt hiszem, ő volt az egyetlen ember, akiben most tényleg megbízhattam… legalábbis ezt akartam hinni.
 
     Már elmúlt kilenc óra, mikor bezártunk. Adam a másik irányban lakott, ezért az ajtóban elváltak útjaink. Az utca furcsán kihalt volt, pedig még annyira nem is járt későre. „A vihar előtti csend” – futott át az agyamon, holott csillagok ragyogtak az égen.
 
     Lassan botorkáltam hazafelé, gondolataimba mélyülten. Fogalmam sincs, min járhatott az eszem. Kívülről láttam magam, ahogy üveges tekintettel sétálok az üres utcán. Ijesztő látványt nyújthattam… csak mentem, lehajtott fejjel, fel sem pillantva. A toronyóra hatalmas kondulása ébresztett tudatomra. Felnéztem és elállt a lélegzetem, az ugyanis éjfélt mutatott. „Jó messzire jöttem” – gondoltam, amikor csikorgó gumikkal megállt mellettem egy sötét színű Mercedes, és lendületből kivágódott az ajtaja, majd négy fekete öltönyös gorilla ugrott ki rajta. Sikoltani sem maradt időm, bár nem mintha itt, a senki földjén akárki is meghallotta volna segélykiáltásomat. Rongybabaként ráncigáltak, a falhoz taszították a testem, s én nagyot nyekkenve a földre zuhantam. Egy legalább két méter magas, napszemüveges férfi kegyetlenül felrántott, és visszakézből pofon vágott. Koppant a fejem a betonfalon, mire melegség öntötte el a halántékomat, azonban nem hagytak elájulni… iszonyatos erővel gyomron vágtak.
 
     Ismét a földre roskadtam és öklendezni kezdtem. Minden, amit aznap ettem, hörögve távozott belőlem. Hangosan ziháltam, a fejem rettenetesen fájt, vérem a szemembe folyt, elhomályosítva ezzel a látásom.
 
- Elég lesz! – hallottam egy nyugodt, lágy férfihangot.  – Kaparjátok fel onnan! – mondta, és a gorillák engedelmeskedve neki a talpamra állítottak.
 
     Amikor felnéztem, kellemes arcra siklott a pillantásom, már amennyit láttam a szemembe folyt véren keresztül. Bőrének napbarnított árnyalata a fekete öltönyhöz mérten is látszott, sötét haját elegánsan, a divatnak megfelelően hordta. Jó megjelenése ellenére is ellenszenvet váltott ki belőlem. Mi mást érezhettem volna, amikor így törtek rám?
 
- Hello, kislány! – köszönt nyugodt, szinte csevegő hangnemben. – Mit keresel erre ilyen késői órán, pláne egyedül?
 
- Ki maga? – kérdeztem vissza a fájdalomtól még mindig szakadozottan.
 
- Ó, de faragatlan vagyok… még be sem mutatkoztam! Talán az a legjobb, ha azt a nevemet mondom, amit mindenki ismer, és amitől mindenki retteg! – mosolyodott el. Tényleg volt valami rémisztő a mosolyában. A térdeim remegni kezdtek a félelemtől. – Hívj csak Pacitonak! De hagyjuk a magázódást, nem vagyok én sokkal idősebb nálad, Kristen!
 
- Oké, tegeződjünk! Dögölj meg! – kiáltottam.
 
     Hatalmasat kaptam az oldalamba. Térdeim már nem bírták el a testsúlyomat, ezért ismét a földre rogytam. Nem hagyták, hogy megpihenjek, könyörtelenül talpra pofoztak.
 
- Ó, Kristen, ezt nem vártam tőled! Nem vagy te ilyen neveletlen, igaz-e?
 
- Honnan tudod a nevemet? – nyögtem.
 
- Mindent tudok rólad! Tudom, hol nőttél fel, tudom, hol laksz, hogy hol dolgozol, kik a barátaid. Még a nyomorult dögöd nevét is tudom. Jut is eszembe – kapott a homlokához Pacito –, majdnem elfelejtettem a jövetelem célját.
 
- Mit akarsz tőlem? – fakadtam sírva.
 
     Hirtelen mozdult, védekezni sem volt időm… nem is tudtam volna. A falhoz nyomott, keményen a lábaim közé nyúlt, s belemarkolt az ágyékomba.
 
- Mindig felizgatott, ha egy nő sírva fakadt! Sírj, Kristen, sírj! Attól teljesen beindulok! – mondta, és beleharapott a fülcimpámba.
 
     Undorodva rántottam félre a fejemet. A sírás a torkomon akadt.
 
- Eressz el… könyörgöm, engedj el! – szűrtem át fogaimon a szavakat.
 
    Csalódottan, de mégis elégedetten engedett el és hátrább lépett. Már cseppet sem volt udvarias, keményen, szinte pattogva beszélt.
 
- Mondd meg a nyomorult pasidnak, hogy hiába menekül. Kinyírok mindenkit, aki közel áll hozzá, ha ez kell, hogy megkapjam, amit akarok! Téged még életben hagylak, de egyedül csak azért, hogy átadhasd neki az üzenetemet!
 
- Mégis kiről beszélsz? Én… – kezdtem volna, de a szavamba vágott.
 
- Ha jót akarsz magadnak, akkor gyorsan rájössz, hogy kiről van szó! Tudod te azt nagyon jól, kicsi Kristen! A rendőrséget meg eszedbe ne jusson értesíteni, mert mielőtt még letennéd a kagylót, meghalsz!  – fenyegetett, majd hirtelen hangnemet váltott. – Hogy lásd, kivel van dolgod, lesz egy ingyen fuvarod hazáig – mondta, s vérfagyasztóan elmosolyodott. A gorilláira nézett és parancsoló hangon szólalt meg. – Vigyétek a kocsiba!
 
- Ne, kérem… kérem, ne bántsanak! Hagyjanak békén, könyörgöm!
 
    Hiábavaló volt minden esdeklő szavam, a verőlegények követték főnökük utasításait. Kaptam egy erős ütést a tarkómra, amitől rögtön elernyedt a testem, de az eszméletemet nem vesztettem el. Talán ha elájulok, nem vertek volna félholtra a kocsiban. Bárhogy is próbáltam védekezni, erősebbek voltak nálam. A kétségbeesés úrrá lett rajtam, nem bírtam visszatartani megáradó könnyeimet. Sírva könyörögtem, de ők csak tovább ütlegeltek. Ekkor a gorillák vezérének szemében felcsillant az az ördögi fény, amit már az üres utcában is felfedezni véltem a vonásain, és nekem esett. Ketten fogtak le, miközben Pacito megszaggatta a ruhámat, erőszakkal széttárta a combjaimat és vetkőzni kezdett. Sikítottam, ahogy a torkomon kifért, vergődtem, de senki nem segített rajtam. Azt kívántam, bár úgy érne el a vasöklök egyike, hogy véget vessen nyomorú életemnek, és ezzel szánalmas sorsomnak is egyaránt. Ekkor – mintha Isten intő szavára – megszólalt a sofőr.
 
- Megérkeztünk, Uram! -  Pacito csalódottan kapcsolta vissza az övét. Inge begombolása közben odavetette embereinek:
 
- Dobjátok ki!
 
     Feltárult az ajtó, és én a kemény aszfaltnak ütköztem. A Mercedes belsejéből hangos röhögés szűrődött ki, s ugyanúgy, mint ahogy jöttek, csikorgó kerekekkel indítottak a járda mellől.
 

*      *      *

 
Zene
 
     Tíz percbe is beletelhetett, mire sikerült támolyogva lábra állnom. A zokogás úgy rázta a testem, mint egy viharos estén a szél a behúzott spalettákat. Beestem a lépcsőházba, s felvonszoltam magam az első emeleti lakásomhoz. Átfutott az agyamon, hogy a mindig éber Mrs. Hastings ilyenkor miért nem képes kirontani az ajtón… hívhatná a mentőket, vagy bánom is én, hogy kit… 
     Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót és zártam be magam mögött. Minden apró reteszt eltoltam, nem mintha ez bárkit is fel tudna tartani, ha meg akarna ölni engem. Amint egy kicsit is biztonságban éreztem magam, összecsuklottam. Óráknak tűnő hosszú percek után, mikor már kezdtem megnyugodni, próbáltam felállni, de testem nem követte a számára kiadott utasításokat, ezért térden tettem meg az utat a telefonig, és tárcsáztam az első számot, ami az eszembe jutott. A kis szerkezet annyira nehéznek tűnt, hogy alig bírtam a fülemhez szorítani a kagylót. „Bíp… bíp… bíp…” – hallgattam, ahogy zúg a vonal és könyörögtem, hogy jöjjön létre a kapcsolat. A búgó hang végre megszakadt, felvették a telefont.
 
- Igen? – hallottam meg az ismerős, álmos hangot.
 
- Édes Istenem… Adam… könyörgöm, segíts! – zokogtam fel, de ennél többet nem bírtam mondani.
 
Barátom hangja hirtelen éberré vált.
 
- Kristen? Kristen! Úr Isten, mi a baj? Kristen, válaszolj!
 
Az előttem álló asztal képe lassan homályosodni kezdett… megszűnt minden fájdalom, s én az öntudatlanság sötétjébe merültem.
 
Szerző: Judy

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (14 votes cast)
Kristen 9. fejezet, 10.0 out of 10 based on 14 ratings