Kristen

   Jack mellkasán ébredtem. Kedvesem még mindig aludt, s én nem akartam felkelteni. Halkan kisomfordáltam a hálóból, és a fürdőbe lopakodtam. Felkaptam az elhajított tesztet, és úgy döntöttem, igénybe veszem. Jack akkor toppant be a kis helységbe, mikor már az eredményre vártam.

- És akkor most várni kell egy hetet? – kérdezte.

   Értetlenül bámultam rá.

- Egy hetet? Mégis mire? Megvárod, míg a saját lábán elsétál?! Férfiak… – mosolyogtam rá fejemet ingatva.

- Hát, én nem értek hozzá – vont vállat. Egyszerűen imádnivaló volt a naivitása.

   A teszttel kisétáltam a konyhába, ahol megcsapta az orromat a frissen főtt kávé illata. Leültem az asztal mellett elhelyezett kis székre, és míg ittam a fekete csodát, elgondolkoztam, Jack mennyire figyelmes… minden apró részletet megjegyez velem kapcsolatban. Nem is értem, hogy képes ennyi mindenre odafigyelni egyszerre. Elég bonyolult egyéniség vagyok, nem könnyű szót érteni velem, de úgy tűnik, ő ebben is tökéletes, mint eddig bármiben – a teszt kérdését leszámítva. „Egy hetet… – méláztam. – Mégis honnan vette azt, hogy ennyit kell várni az eredményre? Rejtély számomra…” Vetettem a tesztre egy pillantást, és leesett az állam.

   Jack belépett a konyhába, majd meglátva az ábrázatomat, vigyorogva kérdezett.

- No, mi az? Máris elsétált?

- Pozitív…

- És, az azt jelenti, hogy a sétáló teszt boldog?

- Nem… azt jelenti, hogy apa leszel – mondtam feszülten.

   Bár tudatom határán ott motoszkált a gondolat, mégis váratlanul ért, hogy várandós vagyok. Jack arcára is komolyság kúszott. Rettegtem a reakciójától. Vajon most mit fog mondani? Tudtam, hogy eddig ő sem foglalkozott vele különösebben, csupán számításba vette ezt a lehetőséget is.

- És most? – kérdezte.

- Mit szeretnél, mi legyen? – kérdeztem én is tanácstalanul.

   Jack elgondolkodott, ami teljes kétségbeesésbe taszított. Talán mégsem olyan biztos az érzéseiben, mint ahogy mondja, vagy ahogy én hittem? Vagy csak egyszerűen fiatalnak érzi magát ahhoz, hogy apa legyen? Nem tudtam eldönteni az arckifejezéséből, de nagyon aggasztott, amit láttam, ezért úgy gondoltam, az a legjobb, ha nyíltan beszélek félelmeimről.

- Nézd, Jack! Ha nem akarod ezt a gyereket, akkor most mondd meg, ne akkor riadj vissza a felelősségtől, és hagyj magamra, amikor már késő bármin is változtatni…

   Jack hangosan felsóhajtott.

- Nem erről van szó, Kris! Csak félek, hogy még nem vagyok elég komoly ahhoz, hogy apa váljék belőlem. Attól félek, hogy te nem leszel megelégedve velem…

   Felpattantam a székről, Jack mellé léptem, és szorosan átöleltem.

- Ettől sose félj! Megadom neked, magunknak a választás lehetőségét. Ha jól sejtem, még van egy hetünk, hogy eldöntsük, mit akarunk igazán. Nem kell most válaszolnod – mondtam, mikor szólásra nyitotta a száját. – Rágd meg, és vagy lenyeled, vagy kiköpöd. Bárhogy is dönts, megbeszéljük, és közösen cselekszünk, rendben? – néztem meleg, nyugodtságot árasztó, zöld szemeibe.

   Nem válaszolt, csak merev nyakkal biccentett. Láttam rajta, hogy elgondolkozott minden egyes szavamon, ami valószínűleg szöget ütött a fejébe. Együtt tudtam érezni vele… ez egy nagyon fontos döntés, nem szabad elhamarkodottan ítéletet hozni.

   Felhörpintettem a már félig kihűlt kávém maradékát, összepakoltunk, és visszaindultunk a kórházba. Útközben azon agyaltam, vajon hogy fog dönteni Jack. Arcáról kételyt, és némi vonakodást olvashattam le, ha ránéztem. Félelem költözött a szívembe. Nem akartam pánikolni, ezért inkább próbáltam kizárni a tudatomból gondterhelt arcát. Figyelmem középpontjába helyeztem a mellettem virító kirakatokat, amik full-trendi ruhákat, cipőket és egyéb kiegészítőket akartak rám tukmálni. Legtöbbjét ízléstelennek, sőt, egyenesen ocsmánynak tartottam, úgyhogy más érdekesség után néztem, kevés sikerrel. Ismét gondolataimba mélyedtem. Vajon Andrew mit fog szólni, hogy nem hallgattam rá? Meg fog egyáltalán bocsátani? Vagy egyenesen felelőtlen libának fog tartani, és többé tudomást sem vesz rólam? Nem akartam őt elveszíteni. Ugyanolyan fontos volt nekem, mint Jack, csak más szemszögből. Jack a szerelmem, Andrew pedig a családom, az egyetlen ember, aki eddigi életemben ígéretéhez hűen nem hagyott magamra.

   A folyosóra lépve nagy sürgés-forgás fogadott. Az orvosok mind Andrew szobájának ajtajában nyomakodtak. Szívembe markolt az ádáz félelem, s őrültként rontottam az orvosok közé, hogy beléphessek a szobába. Kétségbeesetten hadarva követeltem, hogy mondják el mi történt. Az a kedves, mosolygós orvos, Dr. Matt Sanders – aki engem is megfoltozott – volt az egyetlen, aki válaszra méltatott, de a szobába még ő sem engedett be.

- Jó napot, Hölgyem! Ne riadjon meg, semmi komoly baj nem történt – nyugtatott félrehúzva az ajtóból a könyökömnél fogva. – A helyzet az, hogy a barátja jól ránk ijesztett. Az összes gép a szobában egyszerre rikácsolt fel, s mi őrültként rontottunk a kórterembe. Már épp készültünk volna az újraélesztésre, amikor panaszos hangon felnyögött, hogy még holtában sem hagyják nyugton az embert. – Kedvesen elmosolyodott, miközben gyönyörű fekete szemeit az enyémekbe mélyesztette. – A gépek azonban továbbra is kitartóan jelezték, hogy a beteg szíve leállt. Egy pillanatig lefagyva néztük az ágyon fekvő kedvesét, mire felfogtuk, hogy a gépek meghibásodtak, s Mr. Mortimernek semmi baja.

   A mellettem álló Jack arca megnyúlt a hallottak folyamán, de egy szót sem szólt. Kitágult szemekkel néztem az orvosra, és eltartott egy ideig, míg tudatomig hatoltak nyugtató szavai.

- Köszönöm, Mr. Sanders – mondtam kissé fellélegezve –, de a kedves betegük nem a párom.

   Jack feszült tartása engedni látszott. Úgy tűnt, felettébb zavarta a feltevés, hogy Andrew szerepét az övével keverték össze.

- Valóban? Ez esetben, kérem szíves elnézését, Miss Taylor!

- Kristen! – kértem, hisz jobb szerettem, ha a keresztnevemen szólítanak.

- Köszönöm – felelt udvariasan a fiatal orvos, még mindig mosolyogva. – Hogy van a karja? Azt hiszem, nem ártana vetnem rá egy pillantást, ugyanis elég viseltesnek tűnik a kötés. Kérem, fáradjon utánam.

   Kissé elpirulva lehajtottam a fejem, mikor eszembe jutott, mitől lett „viseltes” a kötés a karomon. Követtem a vizsgálóba, míg Jack árnyékként jött utánunk, egészen az ajtóig, ahol Matt udvariasan közölte, hogy csak a kezelendő betegek léphetnek be. Jack mogorván nézett az orvosra, majd bosszúsan támaszkodott a falnak „itt megvárlak” sóhajtással.

- Szóval? Hogy érzi magát? – kérdezte, miközben segített felülni a vizsgálóasztalra, hogy leszedje a kötést a karomról.

- Oh, mesésen! Szikrákat szór a szemem a fájdalomtól, és minden mozdulatomra kijön egy-egy tömésem a fogcsikorgatástól.

   Dr. Sanders derűsen felnevetett. Nem értettem, mi volt olyan vicces abban, amit mondtam.

- Szóval elmúlt a fájdalomcsillapító hatása – állapította meg. – Nem mertem túl nagy adagot adni, hiszen olyan törékenynek tűnt…

   Pillantása vonzotta a tekintetemet, már-már csábítónak hatott, s egyben melegséget árasztott sötét írisze. Vonzó férfi volt, jóformán baba szépségű arccal, ezt kár is tagadnom. Fekete haja fénylett a neonfényben, arról árulkodva, hogy sokat törődik a megjelenésével. Vastag, csókolni való ajkai szüntelen mosolyra húzódtak, ahogy most is, mikor észrevette leplezetlen kíváncsiságomat iránta. Elpirultam, és gyorsan kaptam el kutató tekintetem róla.

- Jöhet a nagyobb adag! Bőven rám férne… – motyogtam szemlesütve.

- És ha sétálgatás közben elalszik? – viccelődött. – Inkább maradjunk a kisebb adagnál, de ha úgy gondolja, az irodámban is nyugodtan lepihenhet. Úgyis álló nap rohanok, nincs időm ott dolgozni, sokszor még kávézni sincs egy fél percem sem. És gondolom, nem akarja magára hagyni a barátját, Andrew-t.

   Na, nekem ez túl gyors volt. Alig ismerem egy napja, a nevét is csak most véstem az agyamba, s már felajánlja nekem, hogy aludjak az irodájában? Hát mégis, mit képzel ez magáról?! Ez most valóban felhívás keringőre? Még jó, hogy nem a telefonszámomat kérte el… igaz, lelkem másik felének imponált figyelmessége, de ezt mégis soknak tartottam.

- Kész is van! Már csak egy injekció, és mehet is a fogászatra – mosolygott Dr. Sanders.

- He? – kérdeztem vissza kulturáltan.

- A tömések – mutatott vakítóan fehér fogaira, elhúzva ajkait.

   Rámosolyogtam.

- Már ki is ment a fejemből…

- Ennek örülök – mondta csábító mosollyal. Komolyan kezdtem aggódni, hogy bűnbe esek kisfiús vonásait szemlélve. – Akkor készen is volnánk.

- Köszönöm – mondtam lepattanva a vizsgálóasztalról. Hirtelen elsötétült előttem a világ, és egyensúlyomat vesztve éreztem, ahogy zuhanni kezdek. Dr. Sanders villámgyorsan utánam kapott.

- Hoppá, csak óvatosan! Jól van? Máris hat a fájdalomcsillapító? – kérdezte ugratva engem, mégis aggodalom bujkált a hangjában.

- Igen, jól vagyok! Ez csak az általános szerencsétlenkedésem végeredménye.

- Itt szerintem valami másról van szó – gyanakodott továbbra is Matt. – Meg kéne, hogy vizsgáljam.

   Na, már csak az kéne! Még hogy ő, engem? Frászt! Még a végén kiderül, hogy többfunkciós orvos az osztályon! Sebész, fül-orr-gégész, nőgyógyász? Kellett nekem ma felkelni…

- Semmi szükség rá! Jól vagyok – kerültem meg, majd sietve indultam az ajtó felé, és viharos sebességgel feltéptem azt. Dr. Sanders utánam loholt, mire Jack fenyegetően kihúzta magát. A fiatal orvos megfogta a kezem, és én önkéntelenül felé fordultam, háttal állva kedvesemnek.

- Kristen! Engedje, hogy megvizsgáljam! Aggaszt a hirtelen rosszulléte! Lehet, hogy vérfertőzés. Lehet, hogy sokáig volt bent a golyó, és összeszedett valamit! Bármi lehet, ezért meg kell, hogy vizsgáljam!

- Doktor Úr, higgye el, semmi bajom! – bizonygattam, de ő fejcsóválva adta a tudtomra, hogy nem hisz nekem. Fáradtan felsóhajtottam. – Terhes vagyok… – mondtam, mire elképedve bámult rám.

- Oh… már mindent értek! – morogta a fogait összeszorítva.

- Hát, én ebben nem lennék olyan biztos! – Feltételeztem a reakciójából, hogy tökéletesen félreértette a szavaimat.

- Az a féreg, aki képes otthagyni egy védtelen nőt, miután ilyen állapotba kényszerítette, menekülve a felelősség alól, az az én szememben nem ember! – mondta dühtől remegve, ökölbe szorított kézzel.

   Sehogy nem értettem, hogy jön ő mindehhez, azt meg pláne nem, honnan veszi ezt az emeletes baromságot! Semmi köze az állapotomhoz. És mégis, mitől gurult be ennyire? Oké, hogy megveti az ilyen embereket, de… nem értem! Jack felcsuklott mögöttem. Kíváncsi lettem volna az arckifejezésére, de nem mertem megfordulni. Úgy döntöttem, megmagyarázom a helyzetet, tisztázva ezzel magamat, és Jacket egyaránt.

- Azt hiszem… – kezdtem volna a magyarázatba, de a szavamba vágott.

- Ez esetben viszont kötelező a pihenés! Fáradtnak tűnik, és beesettek a szemei. Hatalmas trauma érhette. Értesüléseim szerint szerencsés túlélője az Overdale téren történteknek, és ha ez igaz, a megrázkódtatások árthatnak a babának.

- Értem, de…

- Most nem csak önről van szó, hanem a magzatról is, kérem, ezt értse meg! Szeretném, ha megfontolná az ajánlatomat, és lepihenne az irodámban. Legalább pár órára, és utána talán még a vizsgálatba is beleegyezik… ön is nyugodtabb, ha tudja, hogy minden rendben van, nem igaz?

   Már ott voltam, hogy most aztán kikelek magamból, hogy semmi köze az életemhez, mikor Jack torkot köszörült a hátam mögött, jelezve, hogy bizony ő is jelen van. Ahelyett, hogy megszólaltam volna, fülig pirultam lányos zavaromban. Hirtelen haragom elszállt, és fogalmam sem volt, mit mondhatnék minderre, ezért inkább csak tétován bólintottam.

   Dr. Sanders övén felcsipogott a személyi hívó.

- Oh, bocsánat! Ilyen az orvosok élete! De ne feledje, amit kértem, és a vizsgálatról sem mondok le. Később még felkeresem ez ügyben.

- Rendben – motyogtam, miközben azon törtem a fejem, hogy ebből hogy fogok kimászni.

   Dr. Sanders elsietett, Jack pedig szinte azonnal maga felé fordított.

- Elmondanád, hogy mi volt ez a kis jelenet? Mit akar tőled ez a kis ficsúr? És mégis, milyen jogon ajánlgatja neked az irodai kanapéját? Van valami köztetek, amiről nem tudok? – zúdította rám alapjáraton is felháborító kérdéseit.

   Kezdett elegem lenni a férfiakból. Hangos sóhaj kíséretében forgattam a szemeimet, majd válasz nélkül hátrahagytam kedvesemet, és Andrew szobája felé indultam.

* * *

   Andrew még mindig mozdulatlanul feküdt. Az egyetlen dolog, ami jelezte, hogy életben van, a mellette csipogó készülék volt. Órák teltek el úgy, hogy csak néztem, és idegesített a tehetetlenség. Remegett a szívem, hogy így kellett látnom őt, és ezért csak magamat okolhattam. Kérdésemre, hogy meddig nem mehetek még a közelébe, nem tudtak pontos választ adni.

   A napok csak teltek, önkínzó tudatlanságban, és változás még mindig semmi. Jackson néha megjelent a közelemben, de szinte fel sem fogtam a jelenlétét, amiért talán meg is haragudott rám. Bár szorított minket az idő, a terhességemről még mindig nem beszéltünk. Úgy éreztem, kerül engem, s kutató pillantásom elől is folyton menekült. De most még ez sem érdekelt. Egyedül Andrew járt a fejemben, ő töltötte ki minden apró gondolatomat. Az orvosok nem kecsegtettek semmi jóval, és még Dr. Sanders sem tudott bíztató választ adni. Senki nem mondott semmit. Kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök.

   Egy nap, mikor szokásomhoz híven beálltam az üveglap mögé, Andrew-t nem találtam a helyén, az ágya üres volt. Rögtön elkaptam a folyosón sétálgató első nővért, hogy hova tűnt szeretett bátyám. Nem lehet, hogy nem értesítettek! Miért nem mondanak semmit, hogy mi történt? Emberek nem tűnhetnek csak úgy el egy osztályról, pláne nem az intenzívről…

   A nővér kedvesen rám mosolygott, és tájékoztatott, hogy Andrew magához tért, és az állapota is rohamosan javulni kezdett, így átszállították őt az egyik betegszobába. Megkérdeztem, merre találom, és útnak indultam.

   A szobába lépve hatalmas meglepetés ért. Andrew-t az ágyon ülve találtam Clau társaságában. Egymás kezét fogva, csendesen beszélgettek. Minden kedves, bátorító szó szélvészként távozott a fejemből, ahogy megpillantottam őket.

- Hát ti? – csúszott ki a számon a meglepettségtől a kérdés.

   Barátom sápadtsága ellenére is képes volt elpirulni.

- Ez egy elég bonyolult helyzet, hugi! – mondta gyenge, álmosnak tűnő hangon.

- Nos, időnk az van bőven, úgyhogy akár el is magyarázhatnád! Mi folyik köztetek? Hogy van képed… mondd, mégis hogy teheted ezt Lisával? Nem térek magamhoz! Te nem ilyen ember vagy… hogy vagy képes megcsalni őt?

- Kris… – kezdte halkan Andrew.

- Ki az a Lisa? – kérdezett közbe Clau.

- Andrew menyasszonya, aki gyanútlanul hazavárja a bátyámat! – néztem megvetően az említettre.

   Clau kikapta a kezét Andrew ujjai közül, aki fáradtan hátrahajtotta a fejét, és szomorúan felsóhajtott.

- Leülnél? – kérdezte csukott szemmel. – Ez a történet elég hosszú lesz.

- Köszönöm! Nekem állva is tökéletes! – morogtam ridegen, karba tett kézzel.

- Hát jó! – nézett rám végtelenül szomorú szemeivel. – Emlékszel, hogy milyen fanatikusan akartam elkapni Pacitót? Tipped sincs, hogy miért vált ez a rögeszmémmé?

- Persze, hogy emlékszem! Csak azt nem értem, hogy jön ez ide…

- Mindjárt megérted! A fanatizmusom nem volt alaptalan. Nem a munka megszállottja voltam, hanem a bosszúé… – hallgatott el, lehajtva a fejét.

   Úgy éreztem, vészterhesen hosszúra nyúlik Andy hatásszünete, ezért ingerülten visszakérdeztem.

- A bosszúé? Nem értek semmit! Mi a fészkes fenéről beszélsz? A lényeget Andrew, ha kérhetem!

   Jackson borús arccal lépett a szobába végszavamra. Kíváncsian felvonta a szemöldökét, hogy mégis mitől vagyok ennyire feldúlt. Kérdőn nézett Andyre, aki változatlanul lehajtott fejjel, magába roskadtan ült az ágyon.

- Akarod, hogy kimenjek? – kérdezte Clau csendesen.

- Nem! – vágta rá gyorsan fogadott testvérem. – Szeretném, ha ezt te is hallanád. Szóval, Kristen, a helyzet az, hogy… áh… kezdem az elején – habogott.

- Hálás lennék! – morogtam még mindig ellenségesen.

- Egy nap berendeltek a munkahelyemre, vagy a gyakorlati helyemre, ha úgy tetszik. Azt mondták, információkat kaptunk Pacito hollétéről. Elisabethet Jackre bíztam, hogy vigyázzon rá. Mi elindultunk Pacito lehetséges búvóhelye felé, de odaérve már nem találtuk ott. Azért, mert… – Andrew hangja elcsuklott a visszafojtott sírástól.

   Jack megértve a helyzetet, és látva barátja kínját, gyorsan átvette a szót.

- Andrew akkori lakásán voltunk. Az ablakban álltam, így láttam, ahogy a fekete Mercedes megáll a ház előtt. Rögtön tudtam, hogy értem jöttek. Lisáért indultam, és csapot-papot otthagyva a hátsó ajtó felé rángattam. Elisabeth tisztában volt azzal, hogy miért kell menekülnünk, Andrew mindent elmondott neki az üggyel kapcsolatban. Az ajtón kiszökve futásnak eredtünk, azonban Pacito egyik embere meglátott minket, így a nyomunkba szegődtek. Tudtam, hogyha Lisával együtt kapnak el, őt is megölik, ezért szétváltunk abban a hitben, hogy engem fognak követni. Nem akartam Lisát is belerángatni az én átkomba. Azonban a tervem nem jött be. Lisát elkapták… és…

   Andrew könnyes szemekkel, szomorúan nézett rám, majd alig hallhatóan maga elé suttogta a szavakat.

- Visszatérve a városba hírt kaptunk a támadásról. Amikor bemondták a címet, megrémültem. Azonnal hazarohantam, és kutatni kezdtem a házban, hátha a nyomukra bukkanok, hátha találok egy aprócska jelet, hogy tudjam, merre menjek. Lisát megtaláltam… a hátsó kertben feküdt. A ruháit széttépték, és a nyomok szerint kegyetlenül megerőszakolták, majd ezt megunva elvágták a torkát…

- Uram Isten… – ültem le a döbbenettől. Ennél többet nem tudtam magamból kipréselni. Andrew már nem tartotta vissza könnyeit, sírva fakadt. Szavai béklyóként a székhez láncoltak. Nem értettem, hogy bírja még ép ésszel. Hogy lehet az, hogy még ezek után is képes embernek maradni. Tudtam, hogy már minden hiányzó puzzle kocka a helyére került. Értettem Andrew keserűségét, ahogy akkor beszélt, mikor Lisát szóba hoztam. Amikor Adam halálának kapcsán felhoztam, hogy mit érezne, ha Lisa meghalna. „- Ha elveszíteném Elisabethet, azt hiszem, soha nem nyugodnék bele…” Akkor sem hazudott nekem, csak nem mondta el a teljes igazságot. Tényleg nem nyugodott bele, rögeszmésen üldözni kezdte Pacitót… összeállt a kép…

   Próbáltam elképzelni, min mehetett keresztül, hogy mit érezhetett, de ehhez szegényes volt a fantáziám. A világ, melyről azt hittem, értünk van, mocsokban és vérben fürdött. Bárhová néztem, akárhová fordultam, csak erőszak és kegyetlenség vett körül. Összehúztam magam, és az ölembe hajtottam a fejem. Az elmúlt hónapok szörnyűségei könyörület nélkül zúdultak az elmémbe. Véres képek váltakoztak csukott szemem mögött, és úgy éreztem, súlyuktól menten összeroppanok.

   Jack rátette a kezét a vállamra, és bár súlyát nem helyezte rám, mégis szinte biztosra vettem, hogy összenyom. Tudtam, hogy csak meg akart nyugtatni, de most még az ő érintése sem volt képes csillapítani a bennem tomboló vihart.

   Az emberiségbe vetett hitem kártyavárként omlott össze. Úgy éreztem, már nincs senki e világon, akinek ne lett volna égbekiáltó bűne. Persze, mindenki követ el hibákat, apróbb bűnöket, de ez már sok volt… gyilkosság, erőszak és szenvedés. Erre születtünk volna? A vadász és a préda… a gyilkos és az áldozat… hát ez lenne, amit túl kéne élnünk? Attól függ, mennyit érsz, hogy melyik oldalra állsz? Ennek már sosem lesz vége?

- Van még valami, amiről nem tudok? – kérdeztem monoton, gépies hangon karjaim rejtekéből. Nem voltam képes felemelni a fejem, féltem Andrew megtört szemeibe nézni, holott tudtam, támogatásra lenne szüksége. Bűnös vagyok… ő számít rám, és én cserbenhagyom. Ezáltal rossz ember lennék? Hol van a választék a jó, és a rossz között? Ki dönti el, hogy mivé válunk?

   Jack válaszolt erőtlenül az imént feltett kérdésemre.

- Azt hiszem, végre valahára bezárult a titkok köre Pacito halálával. Már csak a pénzmosodákat, és az egykori bandavezér hordáját kell felszámolnunk. Ha sikerül mindent időben elrendezni, akkor nem kerül új ember a régi helyére. Csak bizakodni tudunk. Rengeteg munka vár még ránk, de nem most… Andrew-nak lábadoznia kell, neked pedig pihenned. Sok volt ez mindnyájunknak. Pacito egykori bandája nem fog most támadni. Nincs, aki irányítsa őket. Nem kell tartanod tőlük.

- És te? Veled mi lesz most? Utána jársz a bátyád történetének? – kérdeztem tőle, előbújva testem rejtekéből, ráemelve megfáradt, a hallottaktól meggyötört pillantásomat.

   Jack nehéz sóhajt hallatott.

- Még nem tudom. Az sem biztos, hogy egyáltalán tudni akarom. Mindenesetre a pénz már jó helyen van, Pacito nem fenyeget többé. Azt hiszem, visszamerészkedek Middletownba, és helyrerakom az éttermet. Ha minden jól alakul, talán ki is nyithatok, bár még fogalmam sincs, egyedül mihez kezdek majd. Eladni nem akarom… ez az egyetlen dolog, ami apámat éltette, és ami nekem belőle maradt.

   Összeszorult a szívem a szavaitól. Itt fog engem hagyni… pont most. Mi lesz most velem? A rettegés hatalmas gombócokba rendeződve felfelé kúszott kiszáradt torkomban. A szívem alatt az ő gyermekét hordozom. Mondataiból nem tudtam másra következtetni, csak arra, hogy nem akar minket. Sírni támadt kedvem. Biztos voltam benne, hogy még ha magamra is hagy, gyermekünkről nem mondanék le. Nekem ez az egyetlen, ami tőle marad, ahogy neki az étterme. Hangtalanul nyeltem keserűségem könnyeit, mikor Andrew váratlanul feltette a kérdést.

- Bátyád? Neked van egy bátyád? – meredt Jackre.

- Nem, már nincs…

- Ezt meg hogy érted?

- Lelőtted, mielőtt bármit is megtudhattam volna…

   Andrew még az eddiginél is jobban elsápadt, majd felcsipogtak a mellette elhelyezett gépek. Pár pillanat múlva orvosok rontottak kis társaságunkra, és megvizsgálták az izgatott beteget. Egy idősebb, kopaszodó, enyhén pocakos doktor mellém lépett.

- Kérem, hagyják el a betegszobát! Az úriember nagyon izgatott, és most pihenésre van szüksége. Kap egy adag nyugtatót, és minden rendben lesz – mondta, és kitessékelt minket az ajtón.

Szerző: Judy

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (13 votes cast)
Kristen 20. fejezet, 10.0 out of 10 based on 13 ratings