Kristen

   Lemerevedtem. Jack keze ernyedten hullott le a teste mellé.

- Hogy mit mondtál? – kérdezte halálra váltan, szinte suttogva.

- Bizony Jack, drága öcsikém! Mit gondolsz, beszállsz a bizniszbe? – nevetett fel Pacito.

- És Ruben? Én… én már semmit nem értek… – mondta elkeseredett hangon.

   Fogalmam sem volt, mit tehetnék… remegtek a térdeim mind a félelemtől, mind pedig a sokkoló hírtől. Néztem Jackson fájdalmas arcát, megkínzott vonásait, s lelkem zokogott testem börtönében…

- Ugyan már! Az a kis vakarcs könnyen bevette, hogy az unokabátyja vagyok… mikor meglátott a városban, rögvest tárt karokkal indult felém. Alig bírtam visszafogni az embereimet. Végül is, nem tudhattam, mit akar, még információval is szolgálhatott. És jól is gondoltam. A nyomotokra bukkantam, úgyhogy nagy hasznát vettem a kis nyomorultnak. A folytonos szófosásából kiderült, hogy már rég nem látott engem, vagyis az unokabátyját. Tudtam, hogy összekever minket, de ez nekem csak jól jött! – kuncogott továbbra is a főgörény.

- Te nem lehetsz a bátyám! Soha nem is volt testvérem… – mondta Jack még mindig döbbenten.

- Pedig jól értetted! Én vagyok az eltitkolt bratyód! Már le sem pacsizol velem? No, mindegy! Próbáld a dolgok jó oldalát nézni! Családban marad a ribancod – nevetett fel.

   Lövés dörrent. Jack térdre rogyott, s torkából fájdalomtól átitatott szitokszavak törtek fel. Pacito ajkán elhalt a nevetés. Ragacsos melegség öntötte el a hátamat, s a szorítás engedni látszott. A térdelő Jack mögött a félig ülő helyzetbe tornázott Andrew sápadt alakját pillantottam meg. Pacito kezében egy utolsót kelepelt az automata, de a sorozat már csak a levegőt hasította szét. A gengszter holtan terült el a földön, homlokában egy golyó vájta lyukkal.

- A húgomat már nem hagyom… hozzá egy ujjal sem, te rohadék… – nyögte Andrew szinte magán kívül.

   Nem tudtam, kihez rohanjak elsőként. Fontossági sorrendet képtelen lettem volna felállítani, ezért a hozzám közelebb álló Jackhez léptem. Éreztem, ahogy a pánik lassan mérgezve józan gondolataimat eluralkodik rajtam. Zihálva kapkodtam a levegőt, igyekeztem nyugalmat erőltetni vonásaimra, és csak reménykedni mertem, hogy sikerrel járok. Azzal senkin nem segítek, ha hisztérikusan a földhöz verem magam.

- Semmi baj! – nyögte vádliját szorítva Jack. Elfehéredett ujjai közül kiszivárgott sötétvörös vére. – Csak karcolás, épp hogy súrolt. Menj, nézd meg Andrew-t! – Bólintottam, és Andyhez botladoztam. Éreztem, ahogy minden erő elszáll a lábaimból… térdre rogytam, és magamhoz szorítottam Andrew gyenge testét, megfeledkezve lőtt sebeiről. Fájdalmában azonnal felnyögött.

- Jaj, Andrew, ne haragudj! Jól vagy?

- Hívj egy mentőt, ha még holnap is meg akarod kérdezni… és én… most azt hiszem, hogy elájulok – mondta, s elterült Claudia összegubózott teste mellett. Elkapott a félsz, hogy ha nem sietek, talán Andrew soha többé nem tér magához. Kapkodni kezdtem. Tudtam, hogy el kell terelnem a gondolataimat, ezért Clauhoz fordultam.

- Jól érzed magad? – fordultam barátnőmhöz, miközben tárcsáztam a mentőket.

- Mégis, mi volt ez? – kérdezett vissza, miközben meredten nézte Andrew ájult, vértől mocskos testét.

- A válasz a kérdésedre – sóhajtottam, miközben lenyeltem a torkomban felkúszó gombócokat.

- Nem értelek! – mondta fogvacogva. – Mégis, milyen kérdésemre?

- Hogy miért kellett meghalnia Adamnek – mondtam nem kímélve már amúgy is sokkos szervezetét. Claudia rögtön elsírta magát, amint meghallotta eltemetett kedvese nevét.

   Mire a mentők megérkeztek, legalább hatvan évet öregedtem, nem beszélve arról, hogy mindemellett még az ájulás is kerülgetett. Andyt azonnal hordágyra fektették, és a mentő vijjogva száguldott el a helyszínről. Clau sírása már hisztérikus méreteket öltött, az orvosokat is csak unszolásunk miatt engedte magához. Kapott egy nyugtató injekciót, hogy fertőtleníthessék apróbb zúzódásait. Clau állapotát látva nem csodálkoztam reakcióján. Annak idején, én is így reagáltam a Pacitóval való találkozásra, csak akkor nem vettek körbe halottak. Az emlék hatására tovább romlott amúgy is sokkos állapotom. Saját testemet karolva, fájó karomat ujjaimmal szorítva ténferegtem a vérrel öntözött téren.

   Jack Claudia mellett kapott helyet a mentőben. Az ő sérülései sem voltak súlyosak, ezért helyben kezelték őket. Mikor látta, hogy figyelem őt, még véletlenül sem szisszent fel, nehogy aláássa tekintélyét. Némán tűrte, hogy az orvos összeöltse a golyó vájta mélyedést. „Még hogy csak karcolás…” – gondoltam, de szívem verdesett a mellkasomban fájdalmas arcát látva. Ha a belső hangomra hallgatok, leütöttem volna az őt kínzó orvost, de tudtam, hogy csak a javát szolgálja cselekvése, ezért nem mozdultam.

   Hogy eltereljem gondolataimat, hátat fordítottam neki, leültem a mentőautó platójára, és végignéztem a véres téren. Rögtön megbántam ezt a tettemet. Mindenhol holttestek feküdtek. Volt, akiben még pislákolt az élet halvány fénye, próbálták ébren tartani őket, amíg megérkezik az erősítés. Szörnyű látvány volt. Sokkot kaptam és öklendezni kezdtem, aminek köszönhetően rám is felfigyeltek.

- Kisasszony! Magának lőtt sebe van! Ahogy látom, még a golyó is bent van. Azonnal a Generalba szállítjuk! – mondta egy jóképű, fiatal orvos. Kedvesen visszamosolyogtam.

   Fordultamban láttam, ahogy Pacito holttestét épp bezsákolják a hullaszállítók. Undorodva, rettegéssel teli hangon felszűköltem.

- Pakito… Gordon? Mégis, hogy lehet ez?

- Fogalmam sincs – sóhajtott Jack mellém sántikálva. – De attól tartok, ezt már nem is fogjuk megtudni. Szörnyen festesz! – fordult felém aggódó pillantással. – Bemegyek veled a kórházba.

- Erre semmi szükség! – feleltem felemelt fővel, büszkén lépdelve. Én legalábbis annak éreztem, azonban Jack mosolygó arca másról árulkodott.

- Nem hagylak magadra! Megígértem – nézett mélyen a szemembe. Ennek a tekintetnek nem tudtam ellenállni, azonban mégsem sikerült teljesen elvesznem benne, mert rögtön a kezemre kapta aggódó szemeit. – Mit mondott az orvos?

- Oh, semmi veszélyeset. Csak az a kedves ólom, ami oly sietve megtalált, még itt vendégeskedik a karomban, és ki kéne már tessékelni. Úgyhogy én most tovavonulok Andy után, és feltrancsíroztatom magam.

   Nem tudom, mi vicceset mondhattam, de Jack csendesen kuncogott mondandómon, majd bűnbánó arccal nézett rám.

- Kris? Ugye nem gondoltad komolyan, amit ezelőtt az egész balhé előtt mondtál nekem?

- Mire gondolsz? – kérdeztem kábán, már akadozó nyelvvel. Forgott velem a világ, mintha ki akarna vetni magából…

- Hát… hogy látni sem akarsz és… a gyerekünkkel kapcsolatban…

- Jack, ne éld bele magad az apaság gondolatába, mert még semmi nem biztos!

- Persze, tudom, de… én szeretném, ha igaz lenne… – mondta kissé elpirulva kedvesem.

- Akkor is, ha hisztis és elviselhetetlen leszek?

   Tökéletes fogaival mosolygott vissza rám.

- Csak akkor!

   Azonban az ezt követő reakcióját nem tudtam magamban hova tenni. Hirtelen elkomorult, összeszorította állkapcsát, és elkapta rólam a tekintetét. Révedező tekintettel a gondolataiba mélyedt. Hiába fürkésztem az arcát, képtelen voltam rájönni, mire gondolhatott, de gondterheltnek tűnt, aggódtam érte. Időm sem volt megkérdezni, mi lelte. Az orvos a mentőbe cipelt, és szinte azonnal indultunk a kórházba.

* * *

   A kezelőben négy injekció után végignézhettem, ahogy a világra hozom a vállba kapott golyót. Nem volt kellemes érzés. A fogaimat csikorgattam, s szinte biztos voltam benne, hogy mire végzünk, mehetek a fogászatra, mert az összes tömést kivicsorgom a fogaimból. Szinte a nyelvemen volt a kérdés, hogy vajon mindenkit élve nyúznak meg ebben a kórházban? De mégsem vetettem fel az engem foglalkoztató gondolatokat. A fiatal, fekete hajú és gyönyörű mosolyú orvos különös gondot fordított a sérüléseimre, és oly nyugtatólag hajtogatta, hogy nemsokára vége, hogy valóban akartam hinni neki.

   Amikor végre kiszabadultam a kezelőből, azonnal Andrew-ról érdeklődtem. Négy órán keresztül nem kaptam más választ, minthogy még tart a műtét. Újabb hatvanast öregedtem. Elképzelni sem mertem, hogy nézhetek ki. Jack higgadtan támasztotta a falat a folyosón, s ahogy mesterétől, Andrew-tól tanulta, arca semmilyen érzelmet nem tükrözött. Kezdett komolyan az idegeimre menni. Hogy lehet ilyenkor nyugodtan ülni? Neki lehet, hogy csak a barátja, de nekem a családom! Andrew volt az egyetlen biztos pont az életemben, és rettegtem a gondolattól, hogy elveszítem.

   A folyosó végi ajtó állandó mozgásban volt, a doktorok véres köpenyben ki-be rohangáltak rajta anélkül, hogy egy pillantást is vetettek volna ránk. Gondterhelt arcuk semmi jót nem ígért. Amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább a megpróbáltatásokat, kinyílott a műtő ajtaja, és egy fáradt orvos sétált ki rajta. Azonnal a nyakába ugrottam, esdeklő szemekkel.

- Nyugodjon meg, Kisasszony! Dr. Robert Rinaldi vagyok, én végeztem el az operációt. Csodával határos módon a négy golyó egyike sem ért létfontosságú szervet, azonban a vérveszteség miatt komplikációk léptek fel, de köszönhetően a gyors és szakszerű beavatkozásnak, sikerült elállítanunk a vérzést. Sajnos még mindig fennáll a veszélye, hogy bármelyik percben kómába eshet, ezért állandó felügyelet alatt tartjuk. És ha most megbocsát… – mondta, és kibontakozva szorításomból elsétált.

   Bámultam a folyosó kínosan fehér kövezetét. Sehogy nem akart a fejembe férni a „komplikációk” és a „kóma” szó. Rettegtem, hogy többé nem látom Andrew-t nevetni, hogy nem nézhetek a szemébe. Főleg azok után, hogy intése ellenére elhagytam a lakást, belerángatva Jacket is. Ha nem indulok el, ha nem vagyok olyan makacs, talán nem így végződött volna minden. Az önfejűségem az oka mindennek. Folyton, kislány koromban is mindig velem volt a baj…

   Feszülten léptem a szoba üvegezett fala elé. Mivel Andrew-t az intenzívre vitték súlyos állapota miatt, a szobába nem mehettem be. Az üvegen keresztül néztem, ahogy a nővérek beállították a gépeket, és sietve távoztak, magára hagyva öntudatlan barátomat.

   Fogadott bátyám szívfacsaró látványt nyújtott. Testéből több helyen is csövek lógtak ki. Szemei alatt sötét karikák feketéllettek. Olyan hatást keltett, mintha egész testét gipszbe öntötték volna. Fájt, hogy így kellett látnom őt, mégsem tudtam elfordítani róla kétségbeesett pillantásom. Magamat okoltam azért, hogy ide került, s a látványával büntettem magam, késeket döfve saját szívembe.

   Homlokomat a hideg üvegfalnak szorítottam, s egy pillanatra sem veszítettem szem elől Andrew-t. Az egész éjszakát átsírtam. Szemeim vörösen égtek a könnyektől. A gépek két alkalommal is felvisítottak, hogy Andy szíve feladta az életért való küzdelmet. A pokol kínjait éltem át. Nővérért, orvosért, Istenért kiáltottam, hogy csináljanak valamit, ne hagyják meghalni.

   Hajnaltájt Jackson mellém lépett. Fogalmam sem volt, hol járt eddig, de nem is nagyon érdekelt. Most Andrew volt a legfontosabb, s imádkoztam, hogy túlélje az éjszakát. Egy percre sem akartam magára hagyni.

- Kris! Gyere, menjünk haza! – kérlelt csendesen Jack.

- Nem! Nem hagyom magára! Nem akarom itt hagyni!

- Nem lesz semmi baj! Majd szólunk a nővéreknek, hogy értesítsenek, ha bármi változás állna be az állapotában. Muszáj egy kicsit pihenned. Arról nem is beszélve, hogy úgy nézel ki, mint egy második világháborús menekült. A frászt hozod az emberekre. Gyere, kérlek, hallgass rám!

   Végignéztem magamon. Tényleg szörnyen festettem. A nadrágom a sok térden csúszkálástól rojtosra szakadt. Fehér ingem inkább vörösnek volt mondható a rátapadt vértől, hajam pedig ragadt a mocsoktól. Akár egy koldus… igazat kellett adnom neki.

- Rendben, menjünk! De csak zuhany, semmi több. Nem vagyok fáradt! – füllentettem, majd vetettem egy utolsó pillantást Andyre, és távoztunk.

* * *

   Ahogy beléptünk az ajtón, elemi erővel tört rám a fáradtság. Gyorsan a zuhany alá ugrottam, hátha attól majd felfrissül elgyötört testem. Szervezetemből kezdett elpárologni a fájdalomcsillapító, s karom forrón lüktetni kezdett. Azt hittem, elájulok a rám törő fájdalomhullámoktól.

   Eszembe jutott a kórházban fekvő Andrew, s visszaszorítottam könnyeimet.

- Tudod mit, Kristen? Fájjon! Fájjon, ha már megcsináltad magadnak! Csak ne szűnjön! Akkor talán legközelebb több eszed lesz! – veszekedtem magammal. A fürdőszobába lépő Jack teljesen jogosan nézett bolondnak.

   Mikor aggódó pillantása rám tévedt, kiejtette a gyógyszertárban vásárolt tesztet a kezéből. Végignézve magamon feleszméltem megannyi kék-zöld foltomra, zúzódásomra, s egyéb fájdalmaimra, amiket ez idáig még csak nem is éreztem. Jack azon mód, ahogy talált, féltő ölelésébe zárt. Bár kissé kínosan érintett, hogy így lát, mégis örültem heves érzelmeinek. Azt hiszem, erre volt most leginkább szükségem.

   Gyengéden simogatott, s érintése nyomán felforrt a vérem. A testem válaszolt minden apró rezdülésére. Őrült vágy kerített a hatalmába, mely még a fáradtságnál is erősebb volt. Kívántam őt, azonban meg kell hagyni, minden szempontból a legalkalmatlanabb pillanatban. Hangos sóhajjal toltam el magamtól, reménykedve, hogy észhez térek, ha nem érzem intenzív, vágykeltő illatát, amitől minden percben meg tudtam volna őrülni.

   Jack lehajolt az elejtett tesztért, s kiegyenesedés közben, felfelé haladtában ajkaival számolta össze foltjaimat. A tűzzel játszott, s szemébe pillantva úgy tűnt, tisztában is van ezzel. Kegyesen úgy döntött, feláldozza magát a közösen gerjesztett tűzben, s a háta mögé hajította a tesztet. Karjaiba vett, és bevitt a hálószobába, ahol aprólékosan leltárba vette sérüléseimet.

   Nem kellett attól félnem, hogy bárki meghallhat minket, így szabadjára engedtem magam. Önfeledten omlottam karjaiba, kéjtől ködös aggyal. Jack szorosan ölelt, s hittem, hogy soha nem akar elengedni. Éreztem sóhajaiból, sürgető mozdulataiból, hogy ő is úgy kíván engem, amit szavakkal elmondani sem lehet, s a mimikák és érintések sokszínűsége is kevés hozzá.

   Vadul egymásnak estünk. Szenvedélyesen szeretkeztünk, fel sem fogva a külvilágot. Fülemben zúgott a vér, ahogy sebesen áramlott a testemben. Nem bírtam, és nem is akartam visszafojtani a gyönyör hangjait. Jacket láthatóan izgalomba hozta effajta közlékenységem. Szerelmem hevesen csókolt, szinte már harapta ajkaimat. Kezemmel átkaroltam a nyakát, mire ő átfordította összefonódott testünket, s az ölébe vett, hogy könnyebben hozzám férjen. Tenyerét derekamra simította, így elősegítve a kívánt ritmust. Megőrjített minden érintése, csókja, amivel felperzselte a bőrömet. Körmeimet a mellkasába mélyesztettem az élvezettől. Tudtam, hogy ez az az érzés, amit, míg világ a világ, nem fogok megunni.

   Biztos voltam benne, hogy mellette akarom leélni hátralevő életem. Éreztem, hogy nem kell más, csak őt akarom. Az ő karjaiban akarom örök álomra hajtani a fejem. Tudtam, hogy érzelmeim soha nem fognak megszűnni, változni iránta. Csak azt kívántam, ő is így érezzen, s ennél több már nem is kell a boldogságomhoz. Hátrahajtott fejjel, csukott szemmel élveztem vad szeretkezésünk minden percét, mígnem a már ismerős robbanás bekövetkezett. Mellkasára borultam a gyönyörtől, amit számomra okozott, s testem minden porcikája remegett az érzéstől.

   Nem szóltunk semmit, hisz mindketten tudtuk… ehhez nem kellenek szavak. Hallgattam szívének gyors kalapálását, miközben Jack gyengéden simogatott. Elhelyezkedtem biztonságot jelentő karjaiban, s kisvártatva betakart az álom leple.

Szerző: Judy

Csak bejelentkezve szavazz, ha szeretnél részt venni a játékban.

Vajon Pacito igazat mondott Jacksonnak a köztük húzódó kapcsolatról?

View Results

Loading ... Loading ...

Amennyiben a hozzászólásodban sikerül kikövetkeztetned, mi lesz a következő fejezetben, vagy olyan elmélettel állsz elő, ami számomra is lenyűgöző, plusz pontokat kaphatsz a játékban. Ne felejts el jelentkezni. :)

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.6/10 (17 votes cast)
Kristen 19. fejezet, 9.6 out of 10 based on 17 ratings