Kristen 1. fejezet

 
   Először is, szeretném megköszönni a lehetőséget Audrynak és a többi adminnak, hogy megoszthatom veletek ezt a történetet. Amint azt a címből is láthatjátok, ez a történet egy Kristen nevű lányról szól, aki egy árvaházban nevelkedett, s az ő életének viszontagságait mutatja be. Remélem, nektek is tetszeni fog, mint azoknak, akik eddig olvasták (nekik, ezúton is szeretnék köszönetet mondani). Kellemes olvasgatást kívánok!
Judy
 
 

Kristen

     Fél hat… a vekker eszeveszett rikácsolásba kezdett… Felkukkantottam a méretes párna halom alól, amit a fejemre tornyoztam.
  
- Oh… na neee… – nyögtem. – Hétfő… már megint!
  
    Rühelltem a hétfő reggeleket! Talán azért, mert kölyökkoromban rengeteg Garfield képregényt olvastam, s az az idegesítő két lábon járó agyszülemény is utálta e korai órákat. Bár ha a hét első napja a kedd lenne, valószínűleg azt vetném meg ennyire. Édes mindegy. A fő gondom az volt, hogy e nap az átlagos pech-sorozatot zúdította a nyakamba. Ha hétfő, akkor millió baj, megannyi szerencsétlenkedés, megborsozva némi önutálattal. Sosem voltam magammal igazán megelégedve. Lehetséges, hogy ez az árvaság miatt telepedett a tudatomra, hogy még a szüleim is sikítva menekültek tőlem, hátrahagyva egy otthonnak. Végignézve eddigi életemen, talán még meg is érteném őket.
 
    Megadva magam az ébredés kényszerének lenyomtam a kakukkolót és „nincs nap kávé nélkül” sóhajjal a konyhába csoszogtam.
 
    Nem kellett tartanom attól, hogy meglátnak éjjeli toalettemben, hiszen egyedül éltem. Mindennek már négy hosszú éve. Amikor 18 évesen kikerültem az Árvák Házából, rettenetesen féltem az egyedülléttől. Hogyne féltem volna? 18 éven keresztül négy hasonló helyzetű lánnyal voltam összezárva egy szobában. Azonban, mikor az ember nagykorú lesz, az otthonban már nincs többé helye… kilökik a nagyvilágba. „Sok szerencsét! Irány a NAGYBETŰS!” – és már csukódik is az ajtó.
 
    De én szerencsésnek mondhatom magam. Mégsem voltam teljesen egyedül. Andrewet, hűséges barátomat és egykori szobatársamat velem együtt bocsátották az élet rögös útjára. Mindenben támogattuk egymást, mint egy jó testvérpáros. Ahogy teltek a gyermekévek, úgy élesedett a nyelvem is, s Andrew mindig ott volt mellettem, hogy megvédjen a nagyobb fiúktól, akikbe rendszerint belekötöttem. Tényleg a testvéremként szerettem őt, és azt hiszem, ő is a húgaként tekintett rám.
 
    Az Árvák Háza havonta kétszer jótékonysági rendezvényeket szervezett. Az abból befolyó összegeket a házban élő gyerekek részére gyűjtögették. A pénz elég volt arra, hogy egy hónapig (még ha szűkösen is) eléljünk egy olcsóbb Motelben. Skiptonban nem volt nehéz ilyen helyet találni, szerintem ugyanis Anglia legkisebb és egyben legjelentéktelenebb városa.
 
    Ebből a pénzből távozásunkkor mi is részesültünk Andrewval. Ám miután be kellett lépnünk a felnőttek világába, nem sokáig élvezhettem védelmét és folytonos atyáskodását. Talán két hónapig laktunk együtt, s szétválasztott minket az élet. Ő elköltözött, szárnyait próbálgatta, s én nem tarthattam vissza, hogy magammal rántsam nyomorú hétköznapjaimba.
 
    Mire e gondolatmenet végére értem, lefőtt a kávé. Gyorsan felhörpintettem a fekete csodát, és elindultam a fürdőszoba felé, hogy rendbe szedjem magam munka előtt. Beléptem a kis helyiségbe, s a tükör elé álltam. Alteregómra pillantva felhördültem. 
 
- Jesszus csajszi! Te hogy nézel ki?!
 
    Porhüvelyem totálkáros benyomást keltett. Akkora táskák voltak a szemem alatt, amitől – ha nem történt volna meg 1912-ben – a Titanic hót-ziher, hogy elsüllyedt volna! Mindig sápadt-fehér arcom most beesettnek tűnt, már-már halál közeli élményt nyújtott a tükörképem.
 
    Bőröndszerű szemeimnél már csak a hajam kuszasága volt szörnyűbb. Szinte már vártam, mikor kukkant ki belőle Fakopáncs Frici, Woodpecker rajzfilmfigurája. Félhosszú, gesztenyebarna tincseim medúzaszerűen meredtek szerte és széjjel. Egy pillantást vetettem a hajkefe irányába, s inkább úgy döntöttem, halált megvető bátorsággal vetem magam a zuhany alá, és szétáztatom a bosszantó fészket a hajam helyén.
 
    Negyed óra elteltével diadalittasan pillantottam a tükörbe. 
 
- Nyertem Frici! Keress másik albérletet!
 
    Rápillantottam az órámra, és enyhe szívinfarktust kaptam, ugyanis a gonosz dög fél hetet mutatott.
 
- Az kizárt! – motyogtam. – Te a Sátán cimborája vagy, és csőbe akarsz húzni! Na, majd én megmutatom!
 
    Dübörgő léptekkel vonultam át a hálóba, és a szívinfarktus mellé az agyvérzés is betársult. A hálátlan ketyegő úgy döntött, romba dönti a már amúgy is bosszús reggelem. Az élénkpiros számok ugyanis 06:35-öt mutattak. Kénytelen voltam tudatomra ébredni.
 
- Basszus! El fogok késni! – estem komolyan pánikba. – Meggie megmérgez, felnégyel, elföldel, később exhumál és tovább szecskázza a testem!
 
    Őrült rohanásba kezdtem. A táskámba mindent belehajigáltam, amit csak értem. Magamra kaptam kedvenc koptatott farmernadrágomat, egy éjfekete inget, majd a púposodó táskámra meredtem. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Soha, senki ne próbáljon meg rendszert keresni egy női táskában! Felkaptam a kulcsokat, és nagy robajjal bevágtam magam mögött az ajtót.
 
    Lavinaként zúdultam le az első emeletről, éktelen zajt csapva. Mikor leértem a földszintre, már beutalót kaphattam volna a General Hospitalba a folytonos ideg- és szívrohamok miatt.
 
- Tudhattam volna, hogy te vagy az az elefánt, amelyik szerencsétlen módon pont az én porcelánboltomba tévedt! – ért utol a fájdalmasan ismerős, agyondohányzott hang.
 
- Önnek is szép jó reggelt, Mrs. Hastings! Jól aludt? – kezdtem az üde fecsejt, de ő meg sem hallotta.
 
- Tartozol még a havi lakbérrel, Kristen! – recsegte fenyegetően, majd a púpos táskámra siklott a tekintete. – Ugye nem próbálsz meg meglógni fizetés nélkül? Rád uszítom a behajtókat!
 
    Gondoltam, ha már ilyen kedvesen üdvözölt – HÁROMNEGYED HÉTKOR?! -, viszonzom a kedvességét. 
 
- Milyen figyelmes, hogy kérdi! Én szörnyen aludtam. Valaki álló éjjel western filmet nézett az alsó szinten, és sörétesek durrogtak a dobhártyámon – mondtam, miközben az órámra sandítottam, majd meglepődött hangon folytattam. – Hű… már ennyi az idő? Rohannom kell, majd máskor folytatjuk a bájos csevegést. Addig is, további szép napot, Mrs. Hastings! – s már kint is voltam a nyitott ajtón.
 
    „Na, a vén banya!” Dühöngtem magamban, miközben leintettem egy taxit és bemondtam a címet.
 

 
*          *          *

 
    Mire a Le Caveauhoz értem, jóindulattal sem volt hét óra. Berontottam a személyzeti szobába, ahol Adam már harcra készen várt rám.
 
- Hello Baby, de csínos vagy, hogy essek neked! – köszöntött a szokásos módon, elnyújtva magánhangzóit.
 
    No, igen. Ő volt Adam, kebelbarátom és lelki szemetesládám, ha úgy tetszik. Az a fajta srác, aki folyton kockásra mosolyogja a fejét. Képtelen voltam őt komolyan venni. Bár rengetegszer az agyamra ment, nem tudtam rá hosszútávon haragudni. Most is, mint mindig, 24 karátos mosolyt villantott felém, amitől minden normális nő nemű lény a padlóig olvadt volna. Karamellszínű szeme szikrázott az örömtől. Világosbarna haját mindig tökéletesen belőtte, az ég felé nyújtóztak kusza tincsei.
 
- Szia, Adam! Hogy, s mint? – mosolyogtam vissza rá.
 
- Hát ne csináld ezt velem husi, adjál már egy puszit! Vagy ezt is megvonod tőlem? – sandított rám a tükörből, miközben megigazította csokornyakkendőjét.
 
- Miért? Mit vontam eddig meg tőled? – kérdeztem nevetve, s adtam neki egy cuppantósat.
 
- Még semmit. Az a te szerencséd – mosolygott vissza a már jól ismert, sokkarátos vigyorával. – No, husi, kapd össze magad, várnak a vendégek!
 
- Ezerszer kértelek, hogy ne hívj így, mert lepofozom a vigyort a képedről! – dohogtam, de oda sem figyelve rám a nyitott táskámat fixírozta.
 
    Fel sem foghattam, miért bámulja meg mindenki a tatyómat… nem volt benne semmi különleges!
 
- Oké, hogy egy hapsi nem igazodik ki egy nő táskájában. Nem is fogom megérteni. Továbbmegyek: nem is akarom! – kezdte.
 
- Haha – nevettem fel belé fojtva a szót. – Ne is próbálkozz!
 
- Nem fogok, ígérem. De életem harmatgyöngye… elmondanád, hogy mit keres egy nyomorult vekker a táskádban?
 
- Hogy micsoda? – kacagtam fel a feltevésétől, majd a táskámra meredtem. Az az átkozott ébresztő még ide is utánam jött, megkeserítve az életem. Dühösen morogni kezdtem.
 
- Hogy mondod, drága? – nézett rám Adam, gyanakodva épelméjűségemben.
 
    Igyekeztem kivágni magam a kínos helyzetből. 
 
- Oh, hogy ez?! Ez csak… csak a biológiai órám! – vágtam rá, ami először az eszembe jutott.
 
- A-HA! – mondta meglepett kifejezéssel az arcán. – Eddig kétkedtem, de most már biztos vagyok benne, hogy totál hibbant vagy! De én így szeretlek! – borzolt a hajamba. – Igyekezz! Meggie forr a dühtől.
 
- Rohanok!
 
- Azért ne törd össze magad. Már csoszogni is bőven ráérsz. Úgyis a halál csaja vagy! – Heherészve csukta be maga mögött az ajtót.
 
    Gyorsan átöltözve a pultba vágtattam, majd sorra csináltam a kávékat és cappuccinokat, míg Adam kihordta a megrendelt étkeket.
 
    Összeszokott páros voltunk. Egymás sóhajaiból többszörösen összetett mondatokat is képesek voltunk megérteni. Mikor elhaladt mellettem, mindig jellemezte pár szóval az aktuálisan kiszolgált vendéget.
 
- Hogy a kis szöszkének micsoda küllői vannak!
 
    Egy normális ember a „küllő” szó hallatán rögvest egy kerékpár kerekére asszociált volna. Drága barátom azonban a hölgy lábait illette e szavakkal. Mikor felszolgálta a jellemzett szöszinek az áfonyás palacsintát, amit rendelt, szemtanúja lehettem, ahogy rávillantja 1000 wattos mosolyát. A hölgynek persze azonnal megváltozott a halmazállapota, s szinte hallani véltem, ahogy hangos locsogással szétfolyik a padlón.
 
- Elnézést, Kisasszony! Odaadná végre azt a buktát?! – rántott vissza a valóságba egy kellemes férfihang.
 
- Ó, persze! Elnézést, máris adom! – benyúltam a sütis pultba, s kiemeltem egy buktát, majd mosolyogva a fiatal férfire néztem.
 
    Rögtön elállt a lélegzetem, amint a sötétzöld szemekbe pillantottam, bár lövésem sem volt, miért vélek értetlenséget felfedezni a tekintetében. Zavartan elmosolyodott, kivillantva vakító fehérségű, tökéletes fogait.
 
- Hát ez nagyon kedves… – mosolygott még mindig értetlenül – de én a NYUGTÁT szeretném elkérni.
 
    A visszatérő Adam tapintatosan a felszolgálókendőbe vihogott és nem nyerített fel, mint ahogy általában szokta. Majd elsüllyedtem szégyenemben. Zavarom rögvest kiült az arcomra. Olyan vörös lettem, mintha több órára elaludtam volna a tűző napon.
 
- Elnézést én… jesszus bocsásson meg… én csak… azt hiszem… félreértettem – habogtam. – Tessék, Uram, kellemes napot! – nyújtottam át a számlát mélyen lehajtott fejjel.
 
- Semmi probléma, Hölgyem! – nevetett rám. – Ha legközelebb is ilyen kedves mosollyal kínálják a buktát, talán még el is fogadom… pedig utálom! – próbálta visszafojtani nevetését, de még így is hallottam a kuncogását.
 
    Ránézni sem mertem. Most kívántam igazán, hogy Meggie elföldeljen, s felejtse is el rögvest, hova ásott el. Életemben nem voltam még ennyire kínos helyzetben… pedig történt már velem egy, s más. Hogy lehetett nyugta helyett buktát érteni?!
 
- További szép napot, Kisasszony! – köszönt, majd távozott.
 
- Viszlát! – motyogtam, s félve néztem fel, s meredtem távolodó alakjára. Magas volt, ezt több méterről is látni lehetett. Szőkésbarna haja olyan látszatot keltett, mintha konnektorba nyúlt volna. Nem is hosszú, nem is rövid haja felfelé nyújtózott, mintha a felhőket akarná elérni. Soványnak tűnt, mégis kellemesen, élvezhetően izmos volt. És a feneke… „Uram Isten Kristen Taylor, csak nem a hátsóját bámulod?” Még mélyebben pirultam el… pedig azt hittem, ennél jobban már nem lehet.
 
    Adamből kifakadt az elfojtott nevetés, és eget zengető hahotába kezdett.
 
- Levegőt azért vegyél! – fintorogtam rá mérgesen.
 
- Jaj, ugyan már életem virága. Olyan savanyú vagy, mint az éretlen szőlő.
 
- Naná, mert te aztán olyan érett vagy! Igen, a felfogásodra és a viselkedésedre céloztam! – duzzogtam tovább, ám fel sem vette. Hát ma mindenki keresztülnéz rajtam?
 
- Olyan szétszórt vagy! Be kéne már hapsiznod! – kezdte a leginkább gyűlölt témával.
 
- Persze! Most, hogy így mondod… – méltatlankodtam, majd csendesen, szinte csak magamnak hozzáfűztem. – A szüleimnek sem kellettem… másnak ugyan miért kellenék?
 
    Fogalmam sincs, milyen frekvenciára van beállítva a füle, de meghallotta. Odajött hozzám, átölelt és a fülembe súgta. – A szüleidnek fogalmuk sincs arról, mekkora kincsről mondtak le önként…
 
Szerző: Judy