Hisztéria – Napló egy vámpírról 37. rész

Nathan

Néha adódnak az ember életében olyan pillanatok, amiket legszívesebben elkerülne, vagy ha már ez nem lehetséges, legalább felgyorsítana, hogy mielőbb megszabaduljon tőlük. Számomra ilyen volt a Loonával alakuló este.

Nem mérlegeltem, amikor Laurának szüksége volt a segítségemre. Hogyan helyezhetném önmagamat a lány elé, akit jobban szeretek, mint bárkit a világon?! Az, hogy Laura a barátom, többet jelent nekem, mint akármi az életemben.

Tudtam, hogy egy darabig rám gondol majd, de Felix mellett hamar megfeledkezik rólam. Ebben reménykedtem, ha már egyszer a boldogsága miatt kényszerültem ilyen kínos helyzetbe. Persze ő sosem kért volna ilyesmire, és ez még Karinát is meglepte, ahogy elnéztem, de hát nem volt mit tenni. Az ember tudja, mikor kell feláldoznia magát a köz érdekében. Ennél rosszabbat is bevállaltam volna azért, hogy végre újra vidámnak és elégedettnek lássam.

Az az igazság, hogy Felix jó fej srác, és tényleg megkedveltem, bár őszintén szólva Rob közelebb áll az általam előnyben részesített típushoz. Talán csak azért, mert a vámpírfiú kifejezetten humoros, ha semmi sem feszélyezi, ráadásul, mikor kettesben töltöttük a napot, egyik pillanatról a másikra úgy kezelt, mintha ezer éve barátok volnánk. Ez tetszett, és hamarosan már én is úgy éreztem magamat, ahogy barátok között szokta az ember. Nyugalom, vidámság és valami könnyed elégedettség szállt meg, és ez az érzés ritkán talál rám mások társaságában.

Laura mellett persze természetes, és ha félreteszem az ellenszenvem Karina idióta jellemvonásaival kapcsolatban, kénytelen vagyok belátni, hogy bizonyos értelemben ő is a barátom. Aztán ott van a jó öreg Scott, a mindig csöndes, ugyanakkor irtó szerelmes srác, aki azóta epedezik Karina után, mióta csak megismertem. Persze vannak mások is.

Két országban élek, így óhatatlanul rengeteg ember gyűlt körém az évek során, és a munkám sem éppen az a magányos, egyedül végzett elfoglaltság. Újságírók, fényképészek, rendezvényszervezők, színészek, zenészek és politikusok vesznek körül, folyton zajlik az életem… De mégis, kevés ember mellett tudok olyan könnyedén feloldódni, mint a tini bálvány mellett.

Nem vallottam be Laurának, hogy jobban kedvelem Robot, mint Felixet, mert ki vagyok én, hogy beleszóljak a magánéletébe. Meg aztán, a szíve úgysem hallgatna rám. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Felix mégiscsak kevésbé ismert, így kisebb eséllyel fogja összetörni az én kis hercegnőm szívét. Nem akartam, hogy a túlságosan híres szépfiú tönkretegye az életét. Elég kellemetlen ez az alibi dolog is…

Nem szándékoztam újra ezen töprengeni. Nem értettem a miérteket, nem láttam meg a logikát a dolgokban, azonban Laura a támogatásomat kérte, én pedig minden további nélkül ott álltam mögötte, most, és mindig, ha szüksége volt rám.

Loona motorral érkezett a koncertre, emiatt két választás maradt. Vagy felülök mögé, és bármilyen fura, átölelem, hogy ne koppanjak a betonon, vagy hívunk egy taxit, és később kell visszatérnie a motorért. Szerencsétlenségemre az első verzió mellett döntöttünk. Engedékeny voltam vele, mert muszáj volt meggyőződnöm arról, hogy később tényleg tartja majd a száját, és nem hozza kínos helyzetbe Laurát, Robot és Felixet.

Mondanom sem kell, az erős, hűvös szél rendesen kikezdte az arcomat, a kezeim remegtek, ahogy átöleltem a sovány, tarajos lányt. Nem ment túl gyorsan, valószínűleg miattam, amiért igen hálás voltam. Nem féltem a motoron, épp csak jobban szerettem a kormánynál ülni, mint hátul. Lehet, hogy engedte volna, hogy én üljek elől, ha tudja, hogy van jogsim motorra, viszont én nem akartam valaki más járgányát vezetni. Meg aztán, régen nem ültem már kétkerekű volánjánál, így nem is mertem volna vállalni, hogy utassal a hátam mögött furikázzak tök sötétben.

Ahogy ígérte, könnyedén bejutottunk a népszerűnek látszó szórakozóhelyre. A biztonsági őrök jól ismerhették, mert miután váltottak vele néhány szót, gond nélkül beengedtek minket. Örültem, hogy nem kell tovább kint fagyoskodnom, mivel nem voltam eléggé melegen öltözve.

A kétszintes épület előtt álló hosszú sor már előre vetítette, mi vár ránk odabent. Elképesztő tömeg akadályozta az előre jutást. Egymás kezét fogó lányok és fiúk tülekedtek a táncparkett felé. Loona úgy verekedte át magát a korunkbeli, és nálunk sokkal fiatalabb csoportokon, mintha mindig is ebből élt volna. Gyorsan haladtunk, bár a tömegben nem láttam a padlót a lábam alatt, nem beszélve arról, hogy hányszor fogták meg a seggem útközben. Komolyan úgy éreztem magamat, mintha minden csaj az én hátsómra lett volna rákattanva. Állandóan rácsaptak, megmarkolták, vagy végigsimítottak rajta, én pedig úgy tettem, mintha nem venném észre, mert ellenkezni nem lett volna módom.

Megörültem, amikor elhelyezkedtünk egy már foglalt asztal üres székein. Számomra túlságosan zsúfolt volt a hely, sokkal levegőtlenebb, mint amit még mosolyogva tudok tolerálni, de nem nyafogtam. Néhány percig csak bámultam a táncoló fiatalságot, aztán kiabálva megtudakoltam, Loona nem szomjas-e. Egy pohár Brandyt kért, és hozzátette, hogy a pultnál írassam a számlájához. Azt mondta, tudni fogják, ki ő, és nem kell fizetnem. Bólintottam, és nehézkesen átvergődtem néhány rángatózó lányon, két nagydarab srácon, és egy tucat kiskamaszon.

Mire a pulthoz értem, szabályszerűen lihegtem. A zene bántotta a fülemet, ráadásul nem az én stílusom volt, a pultossal azonnal ellenszenves pillantást váltottunk, majd egy barom majdnem kiverte visszafelé a kezemből a sört és a Brandyt.

Kezdtem egyre rosszabbul érezni magamat. Azon tűnődtem, meddig kell maradnom, ha nem akarom megszegni a szavam, és kicsit azon is, hogy mi a fenével ütöm el addig az időt egy ilyen számomra unszimpatikus helyen.

Továbbra is igyekeztem jó képet vágni a dolgokhoz. Átadtam a piát a lánynak, és gyorsan megittam a sajátom felét. Azt terveztem, hogy leiszom magam, persze csak annyira, hogy még észnél legyek. Így talán könnyebben telik majd az idő, legalábbis ebben reménykedtem.

Loona nem nagyon gátolt a tervemben. A következő egy órában többször is berángatott a tömegbe táncolni, de egyébként hagyta, hogy azt tegyek, amit akarok.

Mivel nem jött be a zene, a táncolást sem élveztem túlzottan, noha máskor szívesen ütöm el az időt olyan helyeken, ahol kitombolhatom magam. Loona nem nyomult rám, de azért olykor hozzám dörgölőzött, amikor éppen nem az asztalnál ültünk. Hagytam, mert továbbra is szándékomban állt a kedvében járni Laura miatt, bár azt eldöntöttem, hogy ha ennél jobban rám mászik, lehűtöm kicsit.

Újabb óra telt el így, egyre inkább éreztem a fáradtságot és rossz kedvet. Már azon töprengtem, hogy rákérdezek, meddig muszáj maradnom, amikor néhány férfi keveredett az asztalunkhoz. Mivel nem igazán hallottuk egymást, rávették Loonát, hogy odakint folytassák a társalgást. Nem akartam velük menni, de Loona megfogta a kezem, és úgy vonszolt maga után, mint egy kutyát. Kénytelen voltam követni, még akkor is, ha a tömegben többször is kicsúszott a kezéből a kezem. Mindvégig mögötte haladtam, hagytam, hogy újra és újra megfogja a csuklómat.

Egy oldalsó ajtón mentünk ki, és a hely privát udvarán találtam magamat. Most láttam csak, hogy a három fószer nincs egyedül. Két lány volt velük, az egyik szőke, a másik hullámos hajú vörös. Utóbbi igen szemrevaló teremtés volt a maga százhatvan centijével, karcsú derekával, hosszú, vékony combjaival és formás melleivel. Kicsit talán túl sokáig tartotta fogva a tekintetemet, de végül lehajtottam a fejemet.

Loona egy darabig meg is feledkezett rólam. Nem figyeltem arra, miről beszélnek, eleve nem tetszettek nekem. A három ürge mindegyike nagyobb volt nálam. Tipikus motoros suttyóknak látszottak, sok tetkóval, hosszú, zsíros hajjal és bőrszerkóban. A két lány viszont nem illett hozzájuk. A vörös olyan dögösen volt felöltözve, mintha valami menő filmsztár nője lenne, a másik vadabb, de csinos bőrruhát viselt. Ő inkább valami perverz milliomos partnerének tűnt.

Csak akkor kaptam észbe, amikor a legnagyobb pasas – aki úgy nézett ki, mint egy viking harcos – megállt előttem, és egy gyors, határozott mozdulattal elkapta az államat. Elég rémült arcot vághattam, miközben szemügyre vette felemelt fejemet, de nem próbáltam elhúzódni. Fogalmam sem volt, mit várhatok ettől az alaktól, mindenesetre nem szándékoztam provokálni.

- Tényleg tipikusan a te ízlésed, Loona. Mit eszel az ilyen kis nyápic kisfiúkon?!

Nem tudtam, mit kéne tennem ezek után. Kár lett volna tagadnom, hogy megijesztett a három férfi, nyilvánvalóan meg is látszott rajtam. Loona érdeklődve bámult, de nem sietett a segítségemre, helyette megvonta a vállát, és elfordult.

- Jó partinak tűnt – morogta az orra alá. Nem tetszett, hogy múlt időben beszél. Nem mintha a rajongására vágytam volna, de tényleg feszélyeztek a pasik, akiket rám szabadított.

Mielőtt kitört volna a frász, a vörös lány mellettem termett, megragadta a karomat, és hozzám bújt. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy kitépjék a szívemet, és élve felfaljanak, amiért egyáltalán hozzám ért.

- Jaj már, Tony, totál beparáztatod szerencsétlent! Ne aggódj, cuki fiú, bár nagy mamlaszok, ártalmatlan mindegyik. Nem fognak kárt tenni a csini pofikádban!

Ezt örömmel hallottam, bár nem nyugodtam meg teljesen. A viking elengedte végre az államat, ami erősen sajogni kezdett az ujjai nyomán, aztán elmosolyodott, olyan kétértelmű, de nem igazán fenyegető mosollyal.

- Jól van, na, nem akartalak befosatni. Csak nem bírom az idegeneket a húgom körül.

- Nem gond, Tony, majd én vigyázok a kis drágára – ajánlotta a vörös lány, aki még mindig rajtam csüngött. A társaságból ő volt az egyetlen, akitől még a fura modora ellenére sem rázott ki a hideg. Nem csak azért, mert szép lány volt, a szeméből áradó kedves melegség is jó hatással volt vadul kalapáló szívemre, és felgyorsult légzésemre.

- Megígértem neki, hogy semmi olyanra nem kényszerítem, amit nem akar magától is – jegyezte meg Loona, mintha ott se lennék. Egyre kínosabbnak éreztem a szituációt, de azért hallgattam. Azon tűnődtem, vajon Laura jól érzi-e magát. Ha már ilyen helyzetbe kerültem, azt kívántam, legalább megérje…

- Oh, cuki fiú, ne félj, nem fogunk kikötözni és megkorbácsolni – kuncogott a vörös lány.

- Csak ha te is szeretnéd! – tette hozzá a szőke, és mindenki felnevetett. Elpirulva álltam, és vártam, milyen meglepetéseket tartogat még az éjszaka.

- Menjünk fel az emeletre – javasolta a melák, mire a szőke lány a még szabad karomra akaszkodott, és szabályszerűen vonszolni kezdtek befelé.

- A nevem Nora, ő pedig Keyla – magyarázta a szőke lány, a vörösre mutatva. – A nagy maci Tony, az ikrek pedig Ron és Herkules. Ne félj tőlük, ijesztő fazonok, de a szívük mélyén ártatlan kisfiúcskák. Egy órája még a kiskutyámat dögönyözték az ágyon.

- Sokat dumálsz, szivi! Inkább a szívtiprót beszéltesd – morogta a viking, én pedig azon kaptam magam, hogy hebegve válaszolgatok a kérdésekre, amik az emeletre érve egyre személyesebbek lettek.

 

Laura

Sok minden megváltozott Kellan bulija óta. A dolgok a fejük tetejére álltak, mégis, ezen az estén valahogy helyére került minden. Amíg Karina a fekete, nehéz golyót bűvölve a fehér bábukat próbálta földre kényszeríteni, ahogy a férfiakkal tette minden alkalommal, mikor lehetősége nyílt rá, Felix velem szemben ült, és engem bámult. Máskor fagyos tekintete egészen felengedett, és a lehetőségekhez képest melegséget árasztott.

Úgy nézett rám, mintha eddigi életében semmi olyat nem látott volna, amin szívesen pihentetné a szemét. Arcán a ráncok kisimultak, erős csontjaival, és békés, mégis merev vonásaival olyan volt, mint egy faragott kőszobor, ami egy görög, legyőzhetetlen istenséget ábrázol.

Noha kezdetben nem találtam jóképűnek a brit fiút, most lenyűgözött az arcfelépítése. Különleges színű szemei egyszerre tűntek kifejezéstelennek, mégis mindentudónak. Vékony, rózsaszín ajkai mintha csókot követeltek volna, de közben laza eleganciával hirdette a közömbös nemtörődömséget, lezser öltözetével, és mindig kócos hajával is megtámogatva valamelyest az összképet.

Bár egy ideje ismertük egymást, idegen mosolyszerűség uralta a kifejezést, amit magára öltött. Nem volt igazi mosoly, nem árult el semmit az érzéseivel kapcsolatban, egyszerre éreztem gunyorosnak, és huncutnak, mégis megőrizte vele a távolságtartó, ámde kíváncsi hatást. Egyszerűen letaglózott a látványa, elkápráztatott a belőle sugárzó erő és arisztokrácia, miközben felmelegített a forróság, amit kályhaként ontott felém.

Felemelte a poharat, és némán kortyolt a koktélból, aztán sokadszorra is felsóhajtott. Olyan volt, mintha mondani készülne valamit, de nem lenne képes magát rászánni. Vágytam a hangjára, szerettem volna, ha megérint, vagy legalább végre rendesen elmosolyodik, de ő csak meresztette azokat a fagyos szemeit, figyelt, fürkészett, mint egy titkokat kereső tudós, vagy szemlélődő régész. Nem voltam benne biztos, milyen elásott kincsek után kémlel a tekintetemben, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.

- Hiányoztál! – jegyezte meg végül ugyanolyan könnyed hanyagsággal. Majdnem lefolytam a székről, annyira szexi volt ez a megközelíthetetlen karakter, amit tökéletesen hozott, akár egy zseniális színész.

- Nem tudtam, hogyan állhatnék eléd ezzel az egész őrülettel – simogattam mutató ujjammal a pohár keskeny peremét. Felix tovább fixírozott.

- Nos, hazudnék, ha azt mondanám, nem döbbent meg, amibe belevágtatok. Nem vall rá, és eddig úgy hittem, rád sem. Nem is igazán értem a dolgot, de… Talán tartozom neki ennyivel azok után, hogy elraboltam a szívedet, amire bizonyára első pillanattól pályázott. Még nem vagyok biztos abban, miként fogadja majd, ha rájön.

- Félsz, hogy többé nem beszél veled? – kérdeztem együtt érzően. Bólintott, de még nem változtatott az alig mosolyos arckifejezésén.

- Soha nem adtam fel barátot nő miatt. Főleg nem olyat, mint ő.

- És ha megbánod?

Végre elszakította rólam a tekintetét, és kibámult az ablakon. A város sötétségbe borult, de néhány épület neonreklámokkal és világító táblákkal volt teleaggatva, így az utcai lámpák gyér fényét felerősítették, mutatva az utat mindkét irányba. Felix kissé elkomorodott, ábrándozva figyelte az elhaladó autókat, és a szél sodorta szemetet, ami lassan tartott a körforgalom felé, követve a hazafelé tartó embereket.

- Azt gondolod, hogy így lesz?

- Remélem, hogy nem – mosolyogtam rá, de ezúttal nem fordult felém. Lehunyta a szemét, eddig az asztalon pihenő kezét visszahúzta, és izzadt tenyerét a nadrágszárába törölte. Látszott rajta, hogy tényleg megviseli a Roberttel szembeni árulás, bár én nem bizonyosodtam meg róla, hogy igaza van a témát illetően. Robertnek számtalan alkalma lett volna rá, hogy megcsókoljon, vagy más módon közeledjen felém, mégis mindig tartott egyfajta távolságot. Ráadásul többször is említette, hogy érdeklődik valaki iránt. Vajon akkor is mert volna ilyet mondani, ha az a valaki én vagyok? Végül is, ha belegondolok, nála bátortalanabb pasival aligha találkoztam valaha is. Hihetetlennek tűnt, hogy ennyire összeszedje a bátorságát.

- Mikor akarsz neki beszélni rólunk?

Miután elmeséltem neki mindent a terveinkről, Felixszel abban állapodtunk meg, hogy titokban tartjuk a kapcsolatunkat, noha, bár nem mondtuk ki, egyértelműen megegyeztünk abban, hogy igenis lesz közöttünk valami. A szavak nélküli megállapodást az is alátámasztotta, hogy megcsókolt, mielőtt elváltunk egymástól.

A szívószálamat szopogatva töprengtem, elmélázva a szívemben kavargó érzéseken. Rengeteg új, és már ismerős érzelem hullámzott bennem, lelkem tengerén egyensúlyozva. A vihar ezúttal elmaradt, helyét egy lágy, simogató szellő vette át, amin a szerelem vitorlása ringatózott, meg-megbillenve a gyöngéd tajtékokon.

Lehetetlennek tűnt visszafojtanom mindazt, ami egyre erősödött bennem. Kinyújtott kezem akaratlanul is az övé után kutatott, amíg forró bőrét meg nem éreztem az ujjaim alatt. Azonnal reagált, teste megmerevedett, majd szinte felkapta a tenyerem, és gyengéden hozzá érintette az ajkait.

Egyszerre eszméltünk fel, ő gyorsan elfordult, én meg elrántottam a kezemet. Nyilvános helyen többé nem érintkezhettünk Robert miatt, bár most legalább annyira nehéznek tűnt visszafogni magamat, mintha valaki arra kérne egy éhezőt, hogy ne érintse meg a svédasztalon feltálalt ételeket.

- Talán jobb, ha egy ideig nem tud rólunk – tértem vissza a korábbi témára. Felix egyetértően bólintott. Egyikünk sem akarta sokáig húzni a dolgot, de pillanatnyilag alkalmatlan lett volna az idő arra, hogy kézen fogva álljunk Robert elé.

Karina a semmiből termett mellettünk, és gyorsan leült. Lecsapott Felix poharára, mert a sajátja már üres volt, és az enyémben is csak egy korty maradt. Láthatóan nem feszélyezte, hogy a jeges herceg után iszik, igaz, ő a szívószálat használta, míg Felix közvetlenül a pohárból ivott.

- Tudjátok, nem vagytok valami szórakoztatóak. Mióta idejöttünk, csak ültök, és merengtek, mint két vénember. Nagyanyámék szoktak így aszalódni a teraszon nyaranta. Valójában egy botsáska is érdekesebb, mint momentán ti ketten.

- Én is szeretlek, Karina – sóhajtottam, bár magamban beláttam, hogy igaza lehet. Furcsa módon mégis remekül éreztem magamat. Ez a semmittevés üdítő és megnyugtató volt. Felix egész lénye békét árasztott, és rám is átragadt a melankólia kellemes hangulata.

- Szóval azt szeretnéd, ha porig aláználak ennyi ember előtt bowlingban? – vetett rá egy sármos pillantást Felix. Karina arca felderült.

- Á, szóval hajlandó vagy játszani ücsörgés helyett?

- Bármire hajlandó vagyok, amivel boldoggá tehetem ezt a két gyönyörű hölgyet – hívta elő a már jól ismert mosolyát, és gyengéden átkarolta vigyorgó barátnőmet. Furcsa, erőszakos fájdalom nyilallt a szívembe. Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire féltékeny vagyok, amikor megálltak egymás mellett, és Felix segített Karinának felvenni a megfelelő pózt, hogy ne csak gurítgassa a golyókat, de el is találja a tehetetlenül ácsorgó bábúkat.

- Gondolj valakire, akit utálsz, és utána engedd el a golyót. De vigyázz, ne lökd túl erősen! – magyarázta, és mögé lépett. Ahogy Felix lába becsúszott Karina terpesze alá, és mellkasa barátnőm hátához ért, erősebben mart belém az álnok kígyó. A féltékenység lábatlan kuszó-mászója folyvást a fülembe sziszegett, eleinte az őrületbe kergetve, aztán mégis elindítva bennem egy jóleső szikrát.

Van valaki, aki annyit jelent nekem, hogy fojtogat a birtoklási vágy! Még soha senki nem váltott ki belőlem ilyen intenzív érzéseket. Valami perverz örömet okozott számomra az újdonsült féltékenységem. Bár egyrészről legszívesebben a falba vertem volna Karina fejét, amiért látványosan visszaélt Felix közvetlenségével, másfelől szinte felizgatott a gondolat, hogy ilyen erősen hat rám mindez.

Nem álltam be játszani, csak figyeltem őket, hol fanyalogva, hol szinte felajzva, és a szívem lassan teljesen felgyorsult. A mellkasomat nyomó feszültség kiterjedt minden porcikámra. A kezem remegve szorongatta a vékony poharat, a szemem folyamatosan kereste a testük összeérintkező pontjait, mígnem már jóformán szétvetett az indulat.

Hajnalban megérkeztünk a szállodához, ahol szobát béreltünk. Felix ugyan el akart búcsúzni, de a fülébe súgtam, hogy nekem egészen más terveim vannak vele. Nem lepett meg, hogy rögtön elállt a távozási szándékától.

Miközben felfelé tartottunk a liftben, azon elmélkedtem, vajon megtörténik-e közöttünk az a bizonyos újabb lépcsőfok, ami már a szűzies kapcsolatot igazi szenvedélyes viszonnyá formálja át.

Bár mindennél jobban vágytam arra, hogy Felix erős karjai körém fonódjanak, kicsit féltem is, hogy valamelyikünk csalódni fog. Azelőtt sosem kételkedtem saját vonzerőmben és képességeimben, de most kicsit olyan volt, mint amikor egy tapasztalatlan kislány készül lefeküdni egy sokat megélt nőcsábásszal. Persze nem hittem, hogy Felix nőfaló volna, és én sem voltam épp tapasztalatlan a témában, de nem tudtam száműzni a félelmet és aggodalmat a szívemből.

A lift lassan haladt felfelé. Karina lehunyt szemmel dőlt a falának, míg én újdonsült lovagom mellkasának támaszkodtam. Erős karjai szorosan zárultak körém, és minden emeletnél a fülem mögé puszilt.

Örültem, hogy a negyediken van a szobánk, mert ha még sok puszit lehelt volna a fülcimpám mögé, bizonyára neki esek a liftben, és Karina előtt tépem le róla a ruhát – amit barátnőm bizonyára nem különösebben bánt volna.

Miután a folyosón fájó búcsút vettünk egymástól, Karina Nath lakosztályába távozott, mi pedig a Karinával közös szobámba mentünk. Egy darabig elbénáztam a kulccsal, mert remegő kézzel nem találtam a zárba, de végül csak bejutottunk. A lámpa felé nyúltam, hogy világosságot teremtsek a korom sötétség helyett, de Felix visszafogta a kezem, gyengéden a hátam mögé tolta, és erősen magához ölelt. Zihálva hajtottam hátra a fejem, felkínálva neki reszkető ajkaimat, ő pedig olyan mohón fogadta el a néma felkérést, mintha egész életében erre várt volna.

Valahogy elkeveredtünk a hálószobáig – egy állólámpát levertünk, és mind a két fotelnak nekimentünk – de végül különösebb sérülések nélkül kerültünk ágyba. Felix izmos teste valósággal belepréselt a matracba, lábaival erősen nyomott lefelé, miközben izgatottan falta az ajkaimat. A kezem még mindig a hátam mögé feszítette, de nem volt durva. Noha éreztem enyhe fájdalmat, inkább csak fokozta izgalmamat, minthogy hátráltatott volna.

Szabad kezemmel a haját markoltam, ő pedig a nyakamat kezdte harapdálni. Nyelve meg-megérintette a feszes bőrt, köröket írt le nyelőcsövem vonalán, orra végigszántotta a kulcscsontom mélyedését, majd a még tétlen kezével a másik csuklómat is megragadta, és óvatosan megemelt testem alá kényszerítette.

Őrjítően felizgatott ez a gyengéd kényszer. Mivel megfosztott kezeim mozgási lehetőségétől, a lábamat emeltem fel, erősen nekivetve az ágyékának. Felnyögött, de hangja már nem emlékeztetett arra, amit ismertem. Morgás és nyögdécselés keveredett a ziháló légzéssel, falt, csókolt, harapdált, és puszilgatott, miközben hol én feszítettem az ágyékának a térdem, hol ő az enyémnek a sajátját. Csak egyetlen pillanattal később jutottam el a mennyországba, mint ő, de még nem halt el a megkönnyebbült, boldog sóhaja, ami elvegyült az én elégedett sikolyommal.

Lihegve feküdtünk, még mindig rám nehezedett, és tudtam, hogy ugyanannyira akarja, mint én, hogy tovább menjünk. Mégis haboztunk. Bár az első alkalom egyikünk számára sem jelentett annyit, mint egy még ártatlan kamasznak, ugyanúgy halogattuk. Nem akartam elsietni, és tudtam, hogy valamire ő is vár még. Bár továbbra is leszorította a karjaimat, és simogató térdem érintésétől borzongva ízlelgette az ajkaimat és a nyakamat, nem sürgette a folytatást, nem kezdte kigombolni az övét, nem rúgta le a nadrágját, még csak a kabátját sem vette le.

Felöltözve feküdtünk, kimelegedve, piszkosan és izzadtan, és mégsem vágytunk a zuhany alá, nem akartunk felkelni, nem mertük megszakítani a hosszú élményt, ami ki tudja, mennyi ideje forralta már a vérünket az ágyon fekve.

Jó lett volna magamhoz ölelni, szorítani, és érezni a szíve vad lüktetését, de képtelen voltam megmozdulni, olyan erősen lapított a matracba. Máskor talán fulladozni kezdtem volna, bizonyára kényelmetlenül érintett volna ez a kényszeres mozdulatlanság, a kiszolgáltatottság és tehetetlenség, de most tüzelt az ágyékom, és a lángokat csak táplálta a benne rejlő erő, a férfi brutalitás és gyengédség sajátos egyvelege. Sohasem szerettem, ha valaki uralkodni próbált fölöttem a hálószobában, de Felix magabiztos erőszakossága, ami csupán gyengéd fájdalmat okozott, kibírhatatlanul korbácsolta fel a vágyaimat, teljesen kibillentve a még kontrollálható öntudatomból.

Nem tudtam, mit érez, miközben tehetetlenül hánykolódok alatta, de nem lazított a szorításán, nem engedett fellélegezni, és ha túlságosan ficánkoltam, csak még jobban rám nehezedett. Nem értettem, miért olyan jó érzés, miért élvezem annyira, miközben megrémít és elborzaszt. Annyira elveszítettem az eszemet, hogy már a sírás határán kutatták ajkaim az övét, de mintha kínozni akart volna, lejjebb csúszott, és a hasamon keresett elfoglaltságot, felfedezve a köldököm környékét, a lapos domborulatokat, a meleg, fel-le emelkedő területet, ami hevesen rándult össze minden érintéstől, minden óvatos puszitól, minden játékos csóktól. Beszívta a fogai közé fogott bőrt, nyelvével végigjárta a horpaszomat, szándékosan lehelt folyamatosan küszködő hasamra, ezzel belém fojtva a lélegzetet, ami benn szorult a tüdőmben, és csak akkor tört ki, mikor már komolyan fulladoztam.

A második orgazmusom olyan erővel rengette meg a világomat, hogy azt hittem, a szívem kiugrik a helyéről. Sikoltottam volna, ha nem tapassza be a számat egy követelőző csókkal. Ezúttal csak én jutottam a csúcsra, de ez nem vette el a kedvét.

Már-már zokogva rángatóztam, gyönyör és szenvedés között vergődve, miközben fogával lejjebb segítette a nadrágomat. A kezei nélkül szabadított ki az övből, és még lejjebb húzta a nadrágomat, annyira, hogy már forró zihálását a szemérem testemen éreztem. Miközben nyelve vigyázva játszadozott, elkerülve a legérzékenyebb részét a testemnek, ujjai még mindig satuban tartották a kezemet, megakadályozva, hogy ellenkezzek, vagy segítsem a furcsa csatát, amit most már nyilvánvalóan ködös aggyal vívtunk.

Kéj és kín között kapálóztam, a nevét nyüszítve, magam elé képzelve az arcát, amit a sötétben akkor sem láttam volna, ha nem a csípőmmel lett volna egy vonalban. Utolsó erőmmel felidéztem a fagyos szemeket, a jellegzetesen brit vonásokat, a szép ívű szemöldököt, a majdnem egyenes orr gyönyörű vonalát, és azt kívántam, bárcsak most a kezembe foghatnék egy ecsetet, hogy lefessem mindazt a kavargó fergeteget, ami tornádóként forgott bennem, magával ragadva minden önuralmamat, lerombolva tudatos énemet, és kiszabadítva az ösztönös lényt, akinek létezéséről életem huszonhat éve alatt egyszer sem szereztem tudomást.

Szerző: Audry

Hisztéria - Napló egy vámpírról 37. rész, 10.0 out of 10 based on 4 ratings