Már a kocsiban ültünk. Nicolas betett egy CD-t, amin kellemes, hangulatos számok voltak, de lehalkította, hogy halljuk egymás szavát. Sokáig mégsem szólaltunk meg. Az utat figyeltem, de a gondolataim Edward körül forogtak. Vajon hogyan felejthettem el mindent? Hogy lehet az, hogy fel sem ismertem? Pedig láttam róla képeket a honlapon, és mégis, olyan idegennek tűnt, amikor először találkoztunk. Legalábbis számomra először.

Bár az út menti fákat néztem, nem fogtam fel őket, ahogy a járókelők alakja sem jutott el a tudatomig. Visszavonultam a saját kis világomba, és semmi sem juthatott el hozzám Edward komor arcán kívül.

– Szóval ezért olyan közvetlen velem? – kérdeztem hosszú hallgatás után. Nicolas egy pillanatig nem értette, hogy miről beszélek, de amikor rájött, bólintott.

– Fontos vagy neki.

– Miért nem mondta ezt el? Úgy értem, például az étteremben, amikor kettesben voltunk.

– Nem tudom. Mondtam már, nem szívesen beszél az érzéseiről.

– Ez különös – töprengtem hangosan.

– Micsoda?

– Nekem elég sok mindent elmesélt.

Nick először csodálkozott, egészen összeráncolta a homlokát, aztán felsóhajtott.

– Bízik benned. Jobban, mint bárkiben. Ti ketten…

– Mi ketten? – kérdeztem, amikor Nick elhallgatott. Egy darabig nem felelt, mintha azon tűnődne, miként mondja el, amit akar.

– Ti ketten nagyon jól megvoltatok. Többet volt veled akkoriban, mint velem. Mindig azt mondta nekem, hogy bármit megadna azért, hogy az ő húga légy.

Szívesen folytattam volna a beszélgetést, de közben megérkeztünk Edwardék házához. Már a kapuban állt, úgy tűnt, hogy kissé aggódik, amiért késtünk. Dante vigyorogva csóvált a lábánál, és felugatott, amikor felismert minket. Edward is megkönnyebbült.

– Már azt hittem, hogy baj van – vallotta be feszülten.

– Nincs baj, csak még mutatni akartam egy képet Jasminnek – mosolygott Nicolas.

– Milyen képet? – kíváncsiskodott Edward, miközben valamelyest megnyugodott a hangja.

Matatni kezdtem a táskámban, aztán Edward felé nyújtottam a fotót. Elvette, de amint ránézett, azonnal megfagyott az arca. Mint egy jégszikla. A tekintete elhomályosult, és nem is vette észre, hogy elfelejtett lélegezni.

– Nem is emlékeztem már erre a képre – mondta zavartan egy fél perces szünet után.

– Én igen. Régóta terveztem már, hogy meglepem vele Jasmint. De örülök, hogy eddig vártam, mert most, hogy újra együtt vagyunk, valahogy nagyobb hatása van.

– Bescannelhetem? – kérdezte kissé reszketve Edward.

– Ne tőlem kérdezd, ez Jasminé – mosolygott Nick. Edward szinte esdeklően pillantott rám, bólintottam, bár nem értettem mi ütött belé. Furán viselkedett.

Bementünk a házba, bár Dante nem könnyítette meg az ajtóig az utat. Folyton körülöttünk lebzselt. Egyszer Nick rá is lépett, de még ez sem vehette el a kedvét attól, hogy somfordáljon körülöttünk.

Lestát, csak úgy, mint délelőtt, most is a kutyaház feletti odújából bújt ki, és hangosan üdvözölt minket egy elnyújtott „MÁU”-val.

A nappaliban már tudtam, hogy Edward tényleg nagyon várt minket. Az asztalon három pohár várakozott, mellette két féle dobozos üdítő, egy tucat nasi tálakba rakva és egy társas játék, amire egy pakli kártyát is kikészített. A tévé lehalkítva szólt a háttérben.

– Nem haragszotok? – kérdezte Edward görcsösen szorongatva a képet.

– Menj csak – mosolygott rá bátorítóan Nicolas.

Felment az emeletre, miközben Nick belemarkolt a sósmogyoróba.

– Tényleg nagyon várt minket – jegyeztem meg lenyűgözve, ugyanakkor kicsit zavarodottan.

– Igen. Ő mindig ilyen.

– Azt hiszem, hogy értem, miért kedveled annyira – sóhajtottam idegesen.

Nick csak mosolygott, és újra nekiesett a mogyorónak.

Tíz perc telt el, mire Edward megjelent. Vörösek voltak a szemei, mintha sírt volna, és ezt a feltételezésemet támasztotta alá az a tény is, hogy vizes volt az arca. Visszaadta a képet, miközben nagyot nyelt. Ezúttal nem velünk szemben ült le, hanem Nick mellett.

– Mit néztél? – kérdezte tőle Nicky.

– Semmit – felelte szégyellősen és a távirányítóért nyúlt. Nick azonban gyorsabb volt. Megnyomta a videó „play” gombját, és a képernyő hirtelen megmerevedett egy pillanatra, akárcsak Edward arca. Újra a vezérlőért nyúlt, de Nick elhúzta előle. Felhangosította a tévét, miközben Edward remegni kezdett.

A következő pillanatban apa konyháját pillantottam meg. Egy torta állt az étkezőasztalon. Én előtte ültem, láthatóan izgatottan. Fülig ért a szám. Anya éppen letett a torta mellé egy rakás becsomagolt, masnival díszített dobozt. Apát sehol nem láttam. Nick mögöttem állt, a vállamon pihentetve kezeit, és épp annyira izgatott képet vágott, mint én. Nyolc gyertyát számoltam a tortán.

Edward valamivel távolabb ácsorgott tőlünk, mintha nem akarna zavarni. Szégyenlősen meredt rám, de folyton lesütötte a tekintetét.

– Felkészültél? – hangzott fel anya jellegzetes hangja. Hangosan felkacagtam, miközben vad bólogatásba kezdtem. – Gyere Edward, te se bújj el ott hátul – húzta közelebb anyu, és úgy karolta át, mintha Edward valóban a család része lenne.

– Kapcsold ki! – nyögte Riley erőtlen hangon. Nick ránézett.

Közben a videó tovább pörgött, és én ragyogó arccal fújtam el a gyertyákat. Anya beletúrt a karcsú, magas Edward hajába, akinek még kamaszosan vékony teste volt, közel sem olyan izmos, mint most. Lehajtotta a fejét, miközben mindenki egyszerre kiáltott fel, hogy boldog szülinapot. Edward csak tátogott, kissé ideges arccal.

Nick meglepetten nézte a videót, mintha ő sem emlékezne rá. Én meg úgy éreztem, mintha valaki más szülinapját nézném. Alig ismertem magamra, és a többiekre. Közben a kamera Edward arcára közelített, aki észre sem vette, milyen tekintettel bámul rám. Nick kimerevítette a képet.

Edward vérvörös arccal ugrott fel a fotelből, és kiviharzott a szobából. Egy pillanatig még elnéztem a szende kisfiút a képernyőn, aztán Nickre pillantottam.

– Ezt nem kellett volna! – sziszegtem és Riley után siettem.

A teraszon értem utol. Egy doboz cigarettával bajlódott. Annyira remegett a keze, hogy nem tudott kivenni belőle egy szálat. Elvettem tőle a dobozt. Meglepetten hőkölt hátra, aztán elkapta a tekintetét. Kihúztam egy szálat, és felé nyújtottam. Anélkül vette el, hogy rám nézett volna.

– Jól vagy? – kérdeztem megértő hangon.

– Be kéne menned, megfázol – közölte kitérően.

Tudtam, hogy egyedül akar lenni, de képtelen voltam magára hagyni. Bár az emlékeim cserbenhagytak, és a múltból még foszlányokat sem igazán tudtam felidézni, Edward mégis kezdett fontossá válni számomra. Egykor az életem része volt, és ahogy teltek az órák, egyre jobban vágytam rá, hogy újra az legyen. A barátja szerettem volna lenni, támaszt akartam nyújtani neki és arra vágytam, hogy az enyém legyen az a váll, amin kisírhatja magát, ha arra van szüksége.

– Ami a videón volt… – kezdtem halk, barátságos hangon.

– Sajnálom – nyögte, de továbbra is kerülte a tekintetemet. A korlátra támaszkodott, és a kertre meredt. Az eső lassan szemerkélt, friss illatot hozva magával.

Dante gazdája mellett állt, és szomorúan nézett fel rá, mint aki megérezte a feszültséget, ami Edward lelkében dúlt.

– Nincs mit sajnálnod – biztosítottam, miközben rosszul éreztem magam, hogy semmi sem jut eszembe, amivel oldhatnám a hangulatot. Végül úgy döntöttem, hogy akkor mással próbálkozom. – Edward… – nagy levegőt vettem, mert muszáj volt összeszednem a bátorságom, mielőtt felteszem neki a kérdést, ami tudtam, hogy mélyen érinti majd.

Lehunyta a szemét, levegőt sem vett, csak állt, remegő kezében a cigarettával, amit még meg sem gyújtott. A másik kezével a zsebében matatott, lázasan, türelmetlenül. Tudtam, hogy egy öngyújtó után kutat.

– A testvérem voltál? – kérdeztem végül.

Megdermedt. Akár egy szikla, úgy állt mellettem, miközben én is a korlátra támaszkodtam, és kissé előre dőltem, hogy láthassam gondterhelt arcát, ami most kemény volt, ugyanakkor megtört is.

Nem felelt, bár nem is hittem, hogy fog. Tovább fürkésztem sápadt arcát, amit narancsszínűre festett a tető alatti kültéri lámpa fénye. Fáztam, pedig pulóver volt rajtam, rajta azonban csak egy ing. Átöltözött utolsó találkozásunk óta. Most, hogy csak a vékony ruhadarab takarta testét, jobban látszottak izmai, és a válla is szélesebbnek tűnt.

– Mit jelentettem én neked, Edward? Mit gondoltál rólam, mielőtt anya elvitt innen? Mit éreztél irántam? – zúdítottam rá a kérdéseimet, bár gyanítottam, hogy nem felel majd.

Ha lehet, még jobban elfordult tőlem. Tekintetét a kerítésre szegezte, mely elválasztotta a kertet az utcától, és egyfajta biztonságérzettel töltötte el az embert. Mint egy bástya, úgy magasodott az utcai lámpák fölé, sötéten, vészjóslóan, mégis ebből a szögből megnyugtatóan. Néhol volt benne néhány rés, hogy ki lehessen látni az utcára, de egyébként tömör betonból volt. Az a hely, ahol Dante először dugta ki az orrát, amikor délelőtt Edwardnál jártunk, pont a kapu mellett volt. Utóbbi átlagos vaskapu volt, fekete, faragott rácsokkal és sima, egyenes keresztpánttal a tetején.

– Talán tényleg jobb, ha magadra hagylak – sóhajtottam csalódottan, pedig vele akartam maradni, egészen addig, amíg meg nem nyugszik.

Végre megtalálta a gyújtóját az egyik farzsebében. Elindultam az ajtó felé, de utánam szólt.

– Nem értenéd – suttogta alig hallhatóan.

Megfordultam. Még mindig nem engem nézett, de fél testtel felém fordult. Most jobban láttam az arcát, erősebben világította meg a meleg fénysugár. Valahogy vonzóbbnak tűnt ebből a szögből, ezzel a sárgás árnyalattal, mely a bőrét megszínezte. Sokkal szebbnek láttam, mint eddig.

– Akkor másképpen kérdezem – sóhajtottam megállva. Nekitámaszkodtam egy tartóoszlopnak, úgy tíz lépésre attól a helytől, ahol Edward állt. – Mit gondolsz most, hogy itt vagyok?

Meggyújtotta a cigarettát, bár annyira remegett a keze, hogy többször is próbálkozott, mire sikerült. Az enyhe szellő kifogott rajta és elfújta a lángot, mielőtt a cigaretta sisteregni kezdhetett volna. Végül mégis vöröses parázs jelent meg a papírba sodort dohány végén. Csak ezután nézett fel. Riadt volt a tekintete és szégyenlős.

– A testvéred voltam, de többet jelentettél nekem ennél – motyogta alig érthetően.

– Hogy érted azt, hogy többet? – faggattam, miközben éreztem, hogy egy gombóc kúszik fel kiszáradt torkomon.

Rekedt hangon szólalt meg, a tekintete elfátyolosodott.

– Te voltál nekem minden. Nem tudtad, nem is érthetted meg, kicsi voltál még, de… – elcsuklott a hangja. – Amikor ma megláttalak Nick oldalán… Tudtam, hogy visszajössz és azt hittem, hogy felkészültem rá, de nem – lehajtotta a fejét. – Erre nem lehetett felkészülni, ahogy arra sem, hogy még csak nem is leszek neked ismerős. Reméltem, hogy talán most, hogy végre újra itt vagy, talán most közelebb érzel majd magadhoz, hogy végre mi ketten… – újra elhallgatott. Sápadt arca még fehérebb lett. A hangja elcsuklott. Idegesen pillantott fel. – Csak azt akartam, hogy bízz bennem.

– Megbízom benned, Edward – bólintottam.

– Nem is ismersz – nevetett keserűen. – Legalábbis már csak egy idegen vagyok neked és én… csak adj egy kis időt, hogy ezt feldolgozzam.

Remegett a hangja és éreztem, hogy mennyire küzd, hogy visszafojtsa a könnyeit. Délelőtt észre sem vettem, hogy milyen hatást gyakorolt rá a találkozásunk, de talán csak azért volt akkor erősebb, mert nem szembesültem azzal, ahogy egykor nézett rám. De most már számára is nyilvánvaló volt, hogy észrevettem azt, amit nyilván nem akart tudomásomra hozni azok után, hogy még csak fel sem ismertem. Utáltam magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam, mégha akaratlanul is. Rossz volt ilyen elesettnek látni.

Bólintottam egyet, aztán bementem a házba. Időt akart, és én úgy éreztem, hogy valóban szüksége is van rá. Egyedül kellett lennie, hogy összeszedje magát, hogy legyőzze a késztetést, hogy sírni kezdjen, és végre újra a szemembe merjen nézni. Biztos voltam benne, hogy ez az egy esemény is megváltoztatott mindent. Az, hogy láttam a videót, hogy tudomást szereztem arról, hogy milyen sokat jelentettem neki, túl sok volt ahhoz, hogy ne változzon meg minden. Nem kellett volna látnom, de a szívem mélyén végtelenül jól esett az, ahogy akkor figyelt engem. Csak nyolc éves voltam, egy kislány, egy éretlen, naiv, tudatlan gyermek, és mégis úgy nézett rám, mint egy nőre, pedig ő maga is jócskán kamasz volt még. Egyidős lehetett Nickkel, ami azt jelentette, hogy alig tizenhárom éves lehetett, amikor a videó készült.

A nappaliba lépve a képernyőre meredtem. Már nem ott tartott a film, ahol korábban. Egy állatkertben voltunk. Csak úgy, mint az előző felvételen, Edward most is velünk tartott. Félrehúzódva állt és az állatok helyett hol a földet, hol engem figyelt. Egy csapat kecske karámja előtt álltunk és én benyúltam, hogy megsimogassam azt a kisgidát, ami a legközelebb volt hozzám. Apa tartott meg, miközben Nicolas hangosan kacarászott ügyetlenségemen, ahogy egyre előrébb nyújtóztam, hogy elérjem az állatot.

– Hogy van? – nézett rám bűntudattal teli tekintettel Nicky.

– Miért csináltad? A barátod, miért kellett ilyen helyzetbe hoznod őt?

– Szóval kiborult, igaz? – kérdezte Nick csalódott hangon.

– Igen, képzeld, nagyon kiborult – közöltem dühösen.

– Beszélek vele – állt fel feszülten.

– Talán hagynod kéne – vélekedtem a fejemet csóválva. Úgy véltem, hogy szegény elég maga alatt van anélkül is, hogy a bátyám tovább táncolna az idegein. Végül is minden az ő hibája miatt történt. Ő okozta ezt az egész galibát, amit Edward kétségtelenül túlreagált.

– Nem ismered őt – közölte határozottan. – Ha valami rossz ötlet ebben a helyzetben, az az, hogy egyedül maradjon. Csak még jobban felzaklatja magát.

– Remélem örülsz, hogy elcseszted az estét – sziszegtem mérgesen.

– Semmi sincs elcseszve, oké? Tíz perc és itt leszünk – közölte határozottan.

– Kapcsold ki. Nem akarom tovább nézni. Ez csak rá tartozik – mutattam a videóra.

– Ez a te múltad is Jasmin! – csodálkozott Nick.

– Talán az volt, de… Már semmit sem jelentenek nekem ezek a képek. Nem emlékszem rájuk. Mintha nem is magamat látnám.

Eközben már a tigriseknél jártunk. Edward végre lelkes képet vágott. Egy nagy, fehér állatot figyelt, akinek átlagos kölykei voltak. Éppen szoptatta őket. A kicsik apró, tömzsi töltött zoknik, bájos, kicsit magas nyivákolással. Mókásnak tűntek, még így, felvételen keresztül is. Mégsem akartam tovább nézni a felvételt, mert úgy éreztem, mintha Edward privát emlékei között kutakodnék. Olyan volt, mint amikor egy idegen naplóját olvasod. Nem volt jogom Edward emlékeibe lesni.

Nick egy pillanatig csak bámult rám, értetlenül, de végül odament a lejátszóhoz, kikapcsolta, kivette a kazettát, és becsúsztatta a lejátszó fölötti tokba. Odalépett a polchoz, ahol az egyetlen üres helyre tolta be.

Miután magamra maradtam, elhelyezkedtem az egyik fotelban és azon töprengtem, apa mit szól majd, ha hirtelen haza állítunk. Vajon hogy magyarázzuk meg neki, hogy mégsem maradtunk Edwardnál? Minél tovább töprengtem ezen, annál kevésbé találtam elfogadható, hihető magyarázatot.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (9 votes cast)
Edward Riley 7. rész, 10.0 out of 10 based on 9 ratings