Ámulatba ejtett a tömeg, ami egyetlen pillanat alatt árasztotta el az olvasóterem kivilágított, feldíszített területét. Minden a helyén volt, ahogy korábban terveztük, mégis végtelenül izgatottnak éreztem magamat. Amerre a szem ellátott, férfiak, nők, fiúk és lányok tülekedtek, néhányan meglepően elegáns ruhákban, mások farmerben és kockás ingben, tornacipőben vagy bakancsban. Egy dologban azonban minden jelenlévő hasonlított, sugárzott belőlük a lelkesedés.

Az óra éppen tízet mutatott, és szerencsére pontosan kezdhettük a teljes napos programot. Az emberek máris rávettették magukat a szigetekre épített könyvkupacokra, a különböző promóciós anyagokra és a régebbi olvasói találkozókról készült fényképgyűjteményre is. Rileyt máris elnyelte az amőbaként gomolygó emberáradat, míg én Sammyvel és Greggel a bejáratnál maradtam, és köszöntöttem az éppen belépőket.

Amíg mi mosolyogva fogadtuk az érdeklődőket, odabent máris elszabadult a pokol. A felsorakoztatott székek lassan kezdtek elfogyni, többen is tanácstalanul tébláboltak egyik másik széknél, azon keseregve, hogy bár többen érkeztek, csak egy helyet találtak maguknak. Páran máris inkább úgy döntöttek, hogy a polcok mentén sorakoznak fel, miközben a szervezők, vagyis a hozzánk és a könyvtárhoz tartozó személyzet – akik erre a napra szintén Edward irányítása alá kerültek – próbáltak rendet tenni, és megelőzni az esetleges vitákat és szóváltásokat.

Máris örültem, hogy nem kell köztük lennem, mert minél többen hömpölyögtek be az ajtón, annál nagyobb lett a hangzavar is, és annál nehezebben sikerült lenyugtatni a kötekedő és zavart keltő egyéneket, akik kifogásolták a szűk helyet, a kevés széket, a teremben érezhető fülledt meleget, de még a szervezők modorát is – utóbbit teljesen igazságtalanul.

Már-már kezdtük azt hinni, hogy kitör a káosz, és még azelőtt rombolás és pusztítás lesz az rendezvényből, mielőtt egyáltalán kezdetét venné, mikor hangos, öblös puffogás vetett véget a keletkező hangzavarnak és riadalomnak, és egy emberként pillantott mindenki a felállított szószék felé, amin Edward ácsorgott, kezében a mikrofonnal.

– Hölgyeim és uraim, először is szeretnénk megköszönni, hogy megtiszteltek minket jelenlétükkel a mai csodálatos napon, ami remélhetőleg olyan különleges és szép emlék marad majd mindannyiunk számára, amire évek múltán is mosolyogva emlékszünk majd vissza. Mint az bizonyára mindenki számára nyilvánvaló, azért gyűltünk itt össze, hogy együtt ünnepelhessük meg a „Csodák sincsenek a homokban” című kiváló regény megjelenését és szárnyalását, hiszen alig egy hét alatt máris rekord példányszámban kelt el országszerte, a nemzetközi menetelését pedig még meg sem kezdte. Mint bizonyára észrevették, kicsit alábecsültük az érdeklődők számát, emiatt szeretném az elnézésüket kérni. Hogy senki se érezze magát kellemetlenül, változtatunk kicsit a menetrenden, és ketté szedjük majd a programokat, így ugyan tovább fog tartani, de nem kell lemaradniuk semmiről, ha már arra szánták a mai napot, hogy velünk együtt élvezhessék Richard Dumper úr csodálatos személyének kisugárzását. Csak annyi időre kérjük a türelmüket, míg az egy órás interjú lezajlik, ezalatt átrendezzük kicsit a termet, és plusz székeket is kerítünk. Az interjú után két turnusban lehet majd meghallgatni a…

Amíg Riley beszélt, olyan csend honolt a tágas teremben, mintha egy hatalmas robbanás minden hangot elnyelt volna az övén kívül. Pisszenést sem lehetett hallani, még a korábbi rendbontóktól sem. Persze nem lepett meg, hogy Edward ilyen erős hatást gyakorol mindenkire. Volt a megjelenésében valami lebilincselő, a hangja kellemesen bizsergette az ember bőrét, mintha tollal simogatnák, és olyan lágy könnyedséggel beszélt, hogy még a legzordabb arcokra is nyugodt kifejezés került.

Simon kiment, és bezárta a könyvtár ajtaját, ennél több látogatót úgysem bírtunk volna el. Felírta egy papírlapra, hogy megtelt a terem, és már nem lehet belépni, majd kiragasztotta az ajtóra, csak ezután tért vissza hozzánk.

Amíg tartott az interjú, nem volt más dolgunk, mint tanulmányozni a rengeteg embert, akik gyorsan elfelejtették a kezdeti kellemetlenségeket, és mosolyogva, érdeklődve hallgatták az évtized egyik legvitatottabb írójának érdekfeszítő beszámolóját a regény keletkezésének történetéről és arról, miként vált egy hétköznapi történet botrány könyvvé, és hogyan lett egy addig elismert íróból céltábla és negatív hős. Mindannak ellenére azonban, hogy a „Csodák sincsenek a homokban” felkavarta az állóvizet, és döbbenetes visszhangot vert mind a kritikusok, mind az olvasók körében, máris látni lehetett, hogy egy kultuszt teremtő trilógia első részéről van szó, ami nem is áll majd meg a nemzetközi listák éléig.

Valójában Richard Dumper egyike volt a kedvenc íróimnak, és az, hogy itt lehettem, és végighallgathattam, ráadásul szervezőként támogathattam is a munkáját, büszkeséggel és örömmel töltött el. Biztos voltam benne, hogy Riley sem érez másképpen, főleg, mert ő volt az első, aki megvette a regényt, és Dumper már azelőtt dedikálta neki, hogy egyáltalán megnyitottuk volna a kapukat az érdeklődők előtt. Most velem szemben állt, és átszellemülten hallgatta az író szavait, miközben egy tollat forgatott az ujjai között, hogy lefoglalja tettre kész kezeit.

A feladatokat már kiosztotta, és most arra várt, hogy megérkezzenek az utólag rendelt székek az egyik közeli iskolából. Mialatt várakoztunk, képtelen voltam elszakítani róla a tekintetemet. A leendő férjem volt, a gyermekeim jövendőbeli apja, és az az ember, aki mellettem áll majd, amikor életem legnehezebb pillanataival kell megbirkóznom. Nehéz volt elhinnem, hogy alig pár hónap alatt ilyen mértékben változott meg az életem. Nemrég még szürke, magányos kisegér voltam egy távoli városban, várva a szőke hercegre, akiről nem hittem, hogy el fog jönni értem azok után, ami köztem és Henry között történt. Most pedig életem legcsodálatosabb napja alig karnyújtásnyira volt tőlem, és már előre láttam magunkat a csillagos ég alatt összeforrni az első hitvesi csókunkban a családunk és barátaink előtt. Ha tudtam volna, hogy milyen szörnyűséges események várnak még ránk, bizonyára egy pillanatra sem engedtem volna el Riley kezét.

* * *

  Bár semmi sem haladt a terv szerint, mégis úgy tűnt, hogy végül sikerrel zárjuk a napot. Ahogy múlt az idő, úgy nőtt bennünk is a megkönnyebbülés, látva, hogy csak mosolygó és elégedett arcok vesznek körül minket. Mintha minden a lehető legjobban sikerült volna. A szendvicsek hamar elfogytak, akárcsak a könyvek, melyekből, mint kiderült, keveset raktunk ki, de nem aggódtunk, volt még bőven belőlük a céges kisbuszban. Richard Dumper fáradhatatlanul válaszolt a kérdésekre, osztotta az autogrammokat és mesélte a vicces kis anekdotáit, olyan örömmel és lelkesedéssel, ami mindenkit meggyőzött arról, hogy ő bizony erre a szerepre született.

Mindannyiunkat meglepett, milyen sokáig elhúzódott a rajongói találkozó. Már este nyolc is elmúlt, mire végre kitereltük az utolsó embert is a könyvtárból. Számunkra csak most kezdődött az igazi munka. Rendbe kellett tennünk a helyet, hogy másnap már megnyithasson a könyvmolyok számára, akik ezt az egy nap kihagyást is nehezen viselték.

Éppen a szendvicsek után maradt használt tányérokat, és az üdítős poharakat dobáltam egy kartondobozba, mikor hirtelen Edward kiviharzott a teremből. Utána akartam indulni, hogy megkérdezzem, mi történt. Bár előző nap még panaszkodott, hogy rosszul érinti az újrakezdés, hogy idegennek és idegesnek érzi magát a többiek között, de most egész nap azt hittem, minden rendben van. Mióta csak betettük a lábunkat az olvasóterembe, pörgött, mint egy búgócsiga, megállás nélkül irányította a többieket, észrevétlenül elvegyült az emberek között, próbálva kiszűrni a véleményüket, esetleg kijavítani a beszélgetésekből elcsípett rendezői hibákat – bár nem hinném, hogy egy is volt. De most olyan gyorsan és váratlanul távozott, hogy igazán aggódni kezdtem.

Feszülten raktam le a kezemből az utolsó papírtányért is, és elindultam az ajtó felé, de mielőtt még elérhettem volna, megjelent Riley, az oldalán a vigyorgó bátyámmal, aki amint észrevett, idióta módon integetni kezdett. Azon töprengtem, mi a jobb, ha elsüllyedek szégyenemben, amiért ez a kalimpáló majom a családom tagja, vagy ha odasietek, és megfékezem a további számomra kínos hülyeségét, mielőtt tovább éget a többiek előtt. Szerencsére egyikre sem volt szükség, mert Riley még időben elterelte a pakolászó fiúk felé, akik, mint világossá vált előttem, nagyon is jól ismerték ezt a lökött sztársofőrt.

Egy óra múlva Nicolas mellettem állt, és elgondolkozva húzogatta az egyik nyomorult, agyonhasznált partvist. Úgy festett, mint egy betépett utcaseprő, de én tudtam, hogy sosem nyúlna droghoz, még akkor sem, ha világrengető tragédia történne vele. Nem volt az a cuccozós fajta, és nem is illett hozzá az ilyesmi. Amúgy is, elég flúgos volt szerek nélkül is, csak pazarlás lett volna részéről még tovább fokozni az agymenést.

– Min morfondírozol? – kérdeztem, miközben közelebb húztam magamhoz a felmosóvödröt, amit Sammy rakott le elém alig egy perce.

– Csak rajtad, és a szerelmes szívtiprón – válaszolta még mindig a távolba révedve. Ahogy a lámpák tompa fénye megvilágította az arcát, még nyilvánvalóbb volt a kettőnk közti különbség. Akárhányszor találkoztam vele életemben, mindig eszembe juttatta, milyen bőkezűen adakozott számára a sors, és milyen smucig volt velem, aki a lába nyomába sem érhettem. Gyönyörű volt a sárgás fényben, még egy testvér szemével nézve is. Én legfeljebb egy elhasznált rongynak tűnhettem mellette, de ő ebből mit sem észlelt.

– Mi töprengeni való van rajtunk? – faggattam tovább, de a tekintetem nem vettem le a tökéletes vonásairól. Az állát és a szemét apától örökölte, az orrát és a száját anyától, viszont arra nem tudtam rájönni, kinek lehetett a családban ennyire erősszálú, szinte koromfekete haja. Apáé árnyalatokkal világosabb volt, anyái pedig majdhogynem szőke.

– Szerinted akkor is ilyen cukormáz csorogna rólatok, ha másképp alakulnak a dolgok? Ha mondjuk ottmarad a koncerten, és az a szörnyű dolog nem történik meg? Anélkül is szirupos lenne a kapcsolatotok? Vagy akkor normális pár lennétek? – Kelletlenül fújtam egyet, miközben a vállába bokszoltam. Fájdalmasan nyögött fel, és értetlenül masszírozta az öklöm helyét. – Aú, ezt miért kaptam?

– Mert úgy beszélsz rólunk, mintha abnormálisak lennénk – világosítottam fel, mire összevonta a szemöldökét.

– Ja, vagy úgy. Szóval szerinted nem vagytok azok?

Greg felnevetett mögöttünk. Méltatlankodva sandítottam hátra, mire még mindig vigyorogva elém tolt egy vödör tisztítószert.

– Bocs, ezt a vezér küldi – viccelődött, majd rákacsintott Nickre, mint valami szövetségesre. Összeszűkült szemekkel néztem rá, ami azonnal az arcára fagyasztotta a bárgyú vigyorát. Végül elsomfordált, én pedig újra a bátyámra összpontosíthattam a mérgemet.

– Mi bajod a kapcsolatunkkal?

– Még kérded? – csodálkozott őszinte meglepetéssel a hangjában. – Nos, nézzük csak – fordult teljes testtel felém, és megtámaszkodott a partvis nyelén, miközben a bal kezének ujjaival kezdett számolni. – Először is, állandóan nyáladzotok, folyton össze vagytok nőve, hangosabban turbékoltok, mint a galambok a házunk padlásán, és egyikőtök sem bír ki két percet anélkül, hogy rá ne nézzen a másikra. Én tényleg nem értem, mi lett a „jó fej” Rileyval. Olyan, mint egy elvarázsolt békakirályfi, aki folyton azt lesi, mikor smárolod már le, hogy visszaváltozhasson undorítóan giccses úri fiúvá.

– Rendes tőled, hogy ilyen véleménnyel vagy a legjobb barátodról – jegyeztem meg kicsit duzzogva, miközben gyorsan vetettem egy pillantást a békafimre, aki egy asztalon ült, és gondterhelten tanulmányozta a papírköteget, ami mellette hevert az asztalon.

– Azelőtt bírtam a srácot, de most csak rólad tud dumálni. Jasmin így, Jasmin úgy… Tényleg, lassan szerintem változtass nevet, mert kezdek irtózni a Jasmintől.

Tudtam, hogy csak félig beszél komolyan, és persze nem kellett volna a szívemre vennem, de az ember mégis azt várja el a bátyjától, hogy osztozzon az örömében. Azt azért be kellett látnom, hogy Edward csúnyán elhanyagolta mostanság, és az is tény, hogy többet emlegette a nevem a kelleténél, de hát ilyenek a szerelmesek, vagy nem?

– Utálatos vagy – közöltem végül durcásan, és kivettem a kezéből a partvist, hogy a munka is haladjon, ne csak a szánk járjon.

– Nem tudod valahogy visszacsinálni őt? Legalább részben. Mondjuk félig lehetne régi Riley, félig meg ez a nyáltól csöpögő izé, amit csináltál belőle.

– Utállak – morogtam, mire elkapta a derekam, és odahúzott magához. Egészen közel került az arcom az övéhez. Zavarodottan igyekeztem kiszabadítani magamat, de mélyen a szemembe nézett, és szinte könyörgő hangon folytatta.

– Hiányzik nekem, érted? Mióta az eszemet tudom, mindent vele beszéltem meg, most viszont meg sem hallgat. Nem is tud másra fókuszálni, csak rád. Velem is történik ám ez az, és nélküle magamban kell tartanom mindent, amitől úgy érzem, hogy meggajdulok. Légyszi, Jas, csak egy kicsit segíts! Csak beszélj vele, említsd meg neki, hogy én is a világon vagyok, és hogy két romantikus összebújás között rám is fordíthatna egy kis figyelmet. Komolyan, kezdem úgy érezni, hogy megcsal veled. Tudom, hogy idiótán hangzik, de…

– Igazad van, Nicky. Kicsit talán elszaladt velünk a ló mostanság. Beszélek vele, rendben: De csak ha nem gúnyolódsz többet a kapcsolatunkon. Főleg nem előtte.

– Jól van, jó leszek – ígérte visszavéve tőlem a partvist.

Gyorsan felsöpörte a terem hátralévő részét, én pedig felmostam. A díszletet már leszedték a fiúk, a megmaradt könyveket kivitték a kisbuszhoz, a plakátokat és életnagyságú képeket eltüntették, és lassan a székek és asztalok is a helyükre kerültek.

Tizenegy óra előtt két perccel Edward lekapcsolta az utolsó lámpát is, és követett minket az udvarra, ahol már csak öten várakoztunk. Sammy, Greg, Tim Turner és Nicky álltak körülöttem. Tim egy cigarettát forgatott az ujjai között, elgondolkozottan bámulva a parazsat, a többiek a bejáratot figyelték. Edward kimerült arccal lépett ki a lépcső fölötti reflektor fényébe. Sűrű haja a szemébe lógott, ahogy megállt. Még most is elkápráztatott az eleganciája és vonzereje. Fáradtan és karikás szemekkel is szívdöglesztően nézett ki, még akkor is, ha alig állt a lábán, miközben letámolygott közénk.

– Hosszú nap volt – sóhajtotta elnyomva egy ásítást, miközben megállt közöttünk. Tim csendesen tanulmányozta az arcát.

– De legalább túl vagyunk rajta – fűzte hozzá ugyanolyan nyúzottan, ahogyan kedvesem beszélt.

– Inkább arra gondolj, hogy most már koncentrálhatunk az édesanyád esküvőjére. Alig várom, hogy lássam az arcát, amikor rájön, milyen szuper partit szerveztünk nekik.

– Te mindig tudod, mivel dobd fel az ember kedvét, Sammy – intézett felé egy fáradt mosolyt Riley.

– Fura lesz nekik játszani. Úgy értem, mikor az első számot énekeljük majd, még két egyszerű srác leszünk, viszont mire befejezzük az utolsó dalt is, már tesókként állhatunk egymás mellett. Elég bizarr, nem?

– Én mindig is a tesómként tekintettem rád, Nicky. Nekem nem lesz ebben semmi újdonság.

– Persze, én is úgy gondolok rád… De ezentúl hivatalos lesz.

– Ez tényleg bizarr – szúrtam közbe. Igaz, nem először gondoltam bele, hogy tulajdonképpen a mostohabátyámhoz fogok hozzámenni, de azért minél többször jutott eszembe, annál hülyébben éreztem magam miatta.

– Tényleg, Ed. Akár fel is vehetnéd apám nevét. Edward Anderson. És akkor Jasnek nem kéne nevet váltania. Mrs. Anderson. Ez nagyon muris.

Természetesen csak Nicky nevetett az elképesztően borzalmas poénján, bár mintha Tim arcán is átsuhant volna egy mosolykezdemény, Sammy azonban hátba verte, és helyettünk is felháborodott.

– Miért vagy mindig ekkora paraszt, Nicolas? Éppen elég kínos ez nekik a te szellemileg visszamaradott poénjaid nélkül is.

– Most komolyan karót nyeltetek? Amíg nem láttalak titeket, mindannyian humortalanító eljáráson estetek át, vagy mi?

– Ha Jasmin jobban érezné magát attól, hogy Anderson marad, nem lenne nagy áldozat elhagynom miatta a nevem – szólt közbe Riley olyan komolyan, hogy még engem is meglepett. Egyszerre kaptuk felé a tekintetünket. – Nem érdekel, milyen nevet írok alá az anyakönyvvezető előtt. Csak az számít, hogy a nevem egyezzen az övével, csak a „mrs” előtag nélkül. Akár a teljes nevem is megváltoztatom, ha ez tesz téged boldoggá. Csak egy szavadba kerül, és holnaptól William leszek, vagy Larry, vagy Trevor. Nekem ez a legkevésbé sem lényeges. Ráadásul lássuk be, a családnevem nem sok szép emléket ébreszt egyikünk szívében sem.

– Hát én ezt nem bírom ki – fakadt ki Nicolas csalódottan kilépve az általunk alkotott körből. – Tudod, Ed, vagy William, vagy Larry, vagy Trevor, vagy akárki… Jobban szerettelek, amíg nem voltál Romeó, és nem akartad elhagyni a neved a kis Júliádért.

– Nick, megegyeztünk! – pirítottam rá, de Edward belém fojtotta a szót.

– Sajnálom, hogy ennyire lefoglalnak a saját érzéseim. Egész életemben mellettem álltál, mindig törődtél velem, bármilyen elfuserált kölyök voltam is. Hálátlan vagyok, amiért hirtelen csak magammal törődök.

– Erre semmi szükség, Edw…

– De van, Jas! Tényleg megérdemli, hogy a bocsánatáért esedezzek! Te nem tudod, mennyit tett értem, és most totál úgy viselkedem, mint egy elkényeztetett úri fiú. A barát nem csak akkor barát, amikor kényelmes, és nem csak addig számít, amíg nem jön helyette más. Bocsáss meg, Nicky!

Az utolsó szavakat már nem hozzám intézte. Nicolas elképedve állt tőlünk néhány lépés távolságra, és a hangját kereste.

– Mi a szar volt ez? – kérdezte végül némi éllel.

– Hogy érted?

– Komolyan azt gondolod, hogy a bocsánatkérésedre utazok? – Nem értettem mitől lett olyan sértett és csalódott.

– Azt hittem…

– Csak változz vissza a legjobb barátommá. A többi rohadtul nem érdekel – morogta, és faképnél hagyott minket. Értetlenül követtem a tekintetemmel, már arra készülve, hogy jól lehordjam, amint hallótávolságon kívül kerül, de Riley valami érthetetlen oknál fogva utána rohant.

* * *

Edward

– Várj meg! – kiáltottam zavartan, és amint utolértem, elkaptam a karját. Szó szerint vissza kellett rántanom, hogy eleget tegyen a kérésemnek. Amikor szembe fordult velem, valósággal izzott a tekintete. – Sajnálom!

– Ne sajnálkozz nekem! Soha nem kértem, hogy alázkodj meg előttem!

– Csak mert nem kérnél ilyet, még nem jelenti azt, hogy nem is érdemled meg – érveltem, mire bosszúsan felnevetett. Nem szerettem ilyennek látni, igaz, nem is nagyon fordult elé több éves ismeretségünk alatt, hogy ennyire ellenségesen viselkedjen velem. A mi barátságunk mentes volt a komolyabb vitáktól, legalábbis, amíg Jasmin vissza nem tért az életünkbe. Az, hogy ennyire mérgesen nézett rám, felkavaró érzés volt számomra.

– Mi van veled mostanában, Riley? Értem én, hogy boldog vagy, visszakaptad a húgomat, a szüleink összeházasodnak, minden fenékig tejfel, de közben kezded elveszíteni önmagadat. Hirtelen már azt sem tudom, ki vagy.

– Sajnálom! – ismételtem újra, mire erőset taszított rajtam.

– Ne szajkózd már ezt, az Istenért! Már megmondtam, hogy rohadtul nincs szükségem a sajnálatodra. A barátomat akarom, érted?! Azt a fiút, aki bármi is történt vele, odafigyelt a környezetére. De éppen neked magyarázzam?! Pontosan tudod, miről beszélek.

Olyan feldúlt volt a hangja, hogy valósággal remegett, miközben beszélt. Szerencsére Jasmin nem jött utánunk, hogy kibékítsen minket. Most semmiképpen nem hiányzott a társasága, főleg, mert Nicolas miatta volt olyan ingerült. Tudtam, hogy nem rá haragszik, azt hiszem, nem is igazán rám volt mérges, inkább arra, hogy róla megfeledkeztünk a nagy lámúrban. Teljesen jogosan háborgott, csak abban nem voltam biztos, miként békíthetném meg. A bocsánatkérések nyilvánvalóan nem vezettek semmi jóra, más ötletem azonban nem volt.

– Nem akartalak megbántani – nyögtem végül utolsó kétségbeesésemben. Vele vitatkozni olyan érzés volt, mintha smirglit húzogattak volna a hátamon.

– Örülök neki, hogy szereted őt! Tényleg! Te vagy a legjobb ember, aki mellette lehet, és ne hidd, hogy féltékeny vagyok a boldogságotokra…

– Sosem feltételeztem volna rólad ilyesmit – kotyogtam közbe gyorsan, de folytatta, mintha meg sem hallotta volna.

– Klassz, hogy végre egymásra találtatok, hogy minden a helyére került, csak közben valahogy eltávolodtunk egymástól. Nem akarom, hogy a kapcsolatotok a miénk halálát eredményezze. Talán hülyén hangzik, de szükségem van rád. Annyira megszoktam már a közelséged, hogy szinte fojtogat a szakadék, ami egyre csak szélesedik közöttünk. Nem akarlak miatta elveszíteni… És őt sem akarom újra elveszíteni… Én…

– Nem fogsz elveszíteni – sóhajtottam kicsit bűnbánóan. Annyira lefoglalt a saját boldogságom, hogy tényleg megfeledkeztem arról, milyen sokat jelentünk egymásnak. Mióta magamhoz tértem, szinte rá sem hederítettem Nickyre, pedig megmentette az életemet. Nélküle nem is lehettem volna itt.

– Ha Jas újra elmegy, ha ti ketten esetleg szétmentek… Tudom, hogy jól megvagytok, meg hogy egész életedben rá vártál, de ha kisétál az életedből, és te megint összeomlasz, mint egy kártyavár…

– Feleségül veszem, Nicky! A húgod és én többé nem válunk el egymástól.

Nick szemöldöke egy arasznyit feljebb ugrott. Annyi ideig hallgatott tátott szájjal, hogy már attól tartottam, sokkot kapott, de végül csak előkerült a hangja, igaz, kicsit mélyebb és érdesebb volt a megszokottnál.

– Majd egyszer? – kérdezte óvatosan, mire csóválni kezdtem a fejem.

– A szüleink esküvője után, amilyen gyorsan csak lehet. Már mindent elterveztem.

– Apa ki fog akadni – dörmögte még mindig túl mély hangon.

– Tud róla. Beszéltem vele és az anyámmal is. Meglepődtek, de nem ellenezték.

– Nekem nem mondtad el – jegyezte meg kiszáradt torokkal. Olyan fájdalom költözött a tekintetébe, hogy még én is éreztem a jelenlétét a szívemben.

– Csak ma reggel kértem meg a húgod kezét az apádtól. Azóta nem is találkoztam veled.

– De nyilván nem ma reggel hoztál meg egy ilyen döntést – villant a szeme vádlón.

– Mindig is el akartam őt venni, tudod jól – mentegetőztem, de nem hagyta annyiban. Úgy tűnt, sikerült megint megbántanom, akaratomon kívül.

– Azelőtt sosem tettél volna meg ilyen lépést nélkülem. Régebben én voltam az első, akinek elmondtad, ha bármi történt veled. Most pedig én tudom meg utoljára. Nem hiszem, hogy szükség van itt még ennél is több szóra.

– Félre érted az egészet! Az igaz, hogy mindig is azt reméltem, hogy egy napon úgy hozza az élet, hogy őt vezethetem oltár elé, de csak tegnap este hoztam meg az elhatározást, hogy ideje lépeseket tennem az ügy érdekében. Hidd el, csak azért nem beszéltem veled erről, mert nem volt rá alkalmam.

– Most már hazudsz is nekem.

Ez a tőr szíven talált, semmi kétség. Egy pillanatig képtelen voltam megszólalni, bár nehéz lett volna eldönteni, mi volt a fájóbb számomra, az, amit mondott, vagy az, ahogy nézett közben. Szomorúság és végtelen csalódás sütött a tekintetéből.

– Én nem…

Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, a szavamba vágott.

– Megkíméllek a további színjátéktól. Jó éjszakát nektek, és bocs, hogy hívatlanul beállítottam. Minden bizonnyal kényelmetlen a jelenlétem az új rendszerben. Tudomásul veszem, ne aggódj! Otthon látjuk egymást!

Megfordult, és elindult a kocsija felé. Az volt a legrosszabb, hogy tudtam, hogy neki volt igaza. Eszembe sem jutott vele megosztani a hírt mostanáig. Ha haragudott rám, nem róhattam fel neki. Minden oka megvolt rá!

 

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (4 votes cast)
Edward Riley 60. rész, 10.0 out of 10 based on 4 ratings